Lakott két ögyvez asszony két faluban. Annak volt egyiknek ës egy fia, s
a másiknak ës. Elindulnak ők, hogy keressenek helyet, hogy szolgáljanak
együtt. Elmennek egy városba és ott egy öreg asszony egy kapuban állott.
Kérdette:
– Hoa mentek fiaim?
– Mink bizën elmenünk szolgálni. Kenyeret keresünk öreg ögyvez
anyánknak.
– Gyertek hëzzám, mert én megfogadlak. Oan nagy dolgot se adok nektek.
Vagyon nekem egy tehen, azt őrözze az egyik, a másik addig az istállóból
a ganyét takarítsa ki.
Másnap a küssebb legény kihajtja a tehenet a legelőre. A hogy a városból
kihajtja, futni kezd a tehen, utána a legény, addig futnak, hogy
mindakettő hobba keveredik. De a tehent mégës úgy megőrzötte, hogy haza
nem tudott futni.
Estére hazahajtja a tehent, kérdezi a másik:
– Hát ëcsém, hogy viseli az a tehen magát?
– Abbizë bátya, nagyon jól viseli az a tehen magát. Mert a hogy a
városból kihajtod, minyát lefekszik, egész nap ott hever. Tés tudnál
eleget aludni mellette, de nagyon vizes a hely, ezért nem tudsz
lefeküdni. Hanem te jó erős vagy, kössünk fel egy jó nagy mosópadot a
hátadra, hogy tudhass heverni.
Fel ës kötik másnap a hátára, és kihajtja a tehent. A hogy a városból
kiér a mezőre, futni kezd a tehen, utána a legény a paddal, hogy a hob
szotyogott le mindkettőről. De mégës megőrzötte úgy a tehent, hogy haza
nem eresztette.
– No most mán hazamennek. A kapun elig ér bé, és azt mondja az
ëcscsének:
– No én ëcsém, én többet nem őrzöm ezt a tehent. Hogy te ingem úgy
megtromfoltál, azt se felejtem el. Ingem fizessen ki az asszony, mert én
többet itt nem ülök.
– De én se, – mond a küssebb.
Hogy hallja ezt az öreg asszony, azt mondja:
– Gyertek bé, hogy fizesselek ki, mert még ilyen szolgáim nem voltak, a
kik a tehent úgy megőrözzék, mint tü. Van itt az ereszbe egy nagy
szuszák félig aranynyal. Vegyetek magatoknak, a mennyit tetszik.
De most mán egyik se akar bémenni (a szuszákba). No most mán bémënën a
küssebb. Elkapja a zsákot, tölt egy vékányi aranyat, és ő ës bébúvik a
zsákba, és felnyujtja a zsák szádát. A nagyobb megkapja, nem ës ügyeli,
hogy mi van benne, kihúzza, és felveszi a vállára. Elfut vélle ki a
mezőre és ott ledöndíti a zsákot. A küssebb legény azt mondja:
– Lassan koma, az oldalom majd bétörted!
Aval, hogy kikőlt a zsákból, a nagyobb elaludt. A küssebb az aranyat
felvette a hátára és elvitte egy erdőbe.
A nagyobb mit szokotál, mit nem, elmënën a városba és vëszën magának egy
szivuostort és a végére egy selyemcsapot. És szép holdvilágos éczczoka
volt, elindult ő ës, elér abba az erdőbe. Kezd igen-igen rittyegtetni,
mintha hat ökröt hajtana. Híj, de Rendes, Csendes! – mintha igazi nagy
terit vinne.
Meghallja a kissebb legény és elémënën oda, kérdezi:
– Bátya, nem vinne el? Egy kevés terim van.
– Én biz elvitetem, csak hozd ide.
Odaviszi, s akkor látja, hogy az az ő pajtássa, a kivel az aranyat
együtt szolgálták.
– No, hogy a fene ëtt volna meg, hogy így megtromfoltál!
No most mán együtt viszik haza a pénzt. A küssebb úgy a tëplom mellett
közél lakott, mind itt né, Fejér tiszteletes. A másik meg mind ide
Zajzon felé. Este meggyújtották a gyórtyát, hogy oszszák el a pénzt. De
hogy szovam ne felejtsem, a nagyobbik más faluban lakott. Azt mondta,
hogy estére el fog jőni, hogy vigyék a pénzt a tëplomba és oszszák el.
De hogy a nagyobb hazament, a küssebb az aranynyal a szomszédba ment, és
ott egy rakás bakócz volt, és bébújt az alá.
A nagyobb mikor lejött, hogy eloszszák a pénzt, a küssebb már el volt
bújva. Kérdi a nénjétől, ugyan hova mehetett. De az azt mondja:
– Én nem tudom, mert hogy te elmentél, ő ës elment minyátt.
Kapja magát a nagyobb és odament a szomszédba. Hányni kezdi a bakóczot,
és bömbölni kezd, mind a bika. Egyszer a küssebb mëgjett és a bakócz
alól kezdi mondani:
– Hó bika, hó bika, hó bika!
– Ne hó bika, hanem gyere és hozd ki a pénzt!
No most mán kihozta a pénzt. Elmentek a tëplomba, meggyújtották a
gyertyákat. Mikor a pénzt majd mind elosztották volna, hát né, tizenkét
tolvaj ës odament volt, hogy a mit raboltak, oszszák el. Ezek (a két
legény) megjëttek, és egyik magát felfeszítette a fára, a küssebb bébújt
a székek alá.
A tolvajok nagyon megörültek a sok aranynak, és mikor majd mind
elosztották a pénzt, a tolvajok kapitányuk azt mondja:
– Tegnap vettem egy kardot. Megpróbálom ebben a holttestben, hogy lám
hogy vág?
Akkor a mëgjedëtt, a melyik magát felfeszítette, leszökött s azt mondja:
– Amennyi halott a világon, mind keljen fel!
Akkor a küssebb a székek alatt dörgetni kezdett, s úgy mëgjettek a
tolvajok, hogy mind elszaladtak.
No most mán pénz nekik elég maradt. Mikor mind elosztották volna, a
küssebbnek egy keréczárral kevesebb jutott. De a tolvajok kapitányuk azt
mondja a tolvajoknak, hogy egy darabig futottak, hogy egy menjen vissza
közülük s nëzze meg, ha nincsenek sokan a halottak, menjenek vissza, és
vegyék el a sok aranyat. Az ablakon békukucsált egy tolvaj s meglátja a
nagyobb legény, kikapja a sapkát a fejéből. Azt mondja a küssebbnek:
– Me, mert e megér egy keréczárt!
Avval a tolvaj mëgjedëtt és futott a többihez. Azt mondja:
– Csak fussunk, mert annyian vannak a halottak, hogy nem jut mindenikre
egy keréczár!
No má mostan a sok pénzzel hazamentek, és oan nagy gazdák lettek
belöllik, aminyent többet nem lehet találni. Megnősültek, boldogul
élnek, máig ës élnek, ha meg nem haltak.
_(Veres István, Pürkerecz.)_