Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon ës túl, volt egyszer
egy zöld király, a melynek egyik szeme sírt, a másik meg nevetett. Volt
néki három fia. Annyira felnövekedtek a legények, hogy mán nagykorúak
lettek, s nem tudták, hogy az atyjuknak mért sír az egyik szeme, a más
meg nevet.
Hát a fiúk megkérdezték az atyjuktól, hogy hogy van az a dolog, hogy ők
nem bírják meglátni egész vígságát, az egyik szeme mindég csak sír.
Mondta nékik az öreg király:
– Hát fiaim, ki kell, hogy mondjam ezt ës nektek, hogy vagyon nékem egy
barátom, most százötven esztendeje, hogy a csatatéren együtt jártunk, s
az el van veszve én töllem mán százötven esztendő óta. Nékem azért sír
egyik szemem, s a másik nevet, mert én most mán vén koromban az üdőmet
azzal a barátommal tölteném el ezen a világon.
– No de szeretett atyám, hol lehet az a barátja? Mondja meg nekünk, hogy
hol lehet és mi felkeressük, hogy együtt lehessenek, amíg élnek.
– Ó fiaim, – azt mondja, – az én barátom van a selyemréten, innét odáig
nem ës lehetne elmenni.
De mondja a nagyobb fiú:
– Szeretett királyi atyám, bocsánatot kérnék, ha szüveskednék s
elbocsátana éngem, hogyha megtalálnám azt a szeretett barátját.
El ës ment a szegény legény. Lovat nyergelt, elindult s elutazott. Addig
utazott, még elérte a réz hidat. Onnat egy darab deszkát felszakított,
de a lova mán tovább nem bírta, vissza kellett, hogy térjen. Mondja az
öreg király:
– Fiam, látod, hogy hiábavaló volt a te vándorlásod?
Mondja a második fia is:
– Édes apám, bocsáss el éngem, mert én a küzdelemben még erősebb vagyok,
mind a bátyám.
Ő ës elment. Utazott, vándorlott lóháton, míg elérte az ezüst hidat, de
tovább nem bírt menni, nem győzte a ló. Egy darab deszkát visszahozott ő
is.
No mondja a harmadik:
– Szeretett édes apám, én még küskorú vagyok, de engedd meg, hogy menjek
én el. Az én bátyáim nem bírtak eleget tenni, majd elérek én, üdőtelve.
– Jó, – azt mondja az apa – de te még küskorú vagy, nem jó néked ez a
világkereset, hogy te ország-világon át járj.
– Ó atyám, bocsáss meg, engedd meg nékem az utazást.
Mondja az atyja:
– Nem bánom, ha oly kedved van, próbáld meg magadat, hátha még ügyesebb
ember lesz belölled, mind a két bátyád volt. Már, – az atyja mondja, –
elbocsátlak akaratod szerint, légy boldog, de szerencsésebb, mind a két
bátyád volt.
Kiment a legény, hogy nyergeljen meg egy lovat, a királyi istállóba.
Találkozott egy öreg asszonynyal az udvaron. Azt mondja:
– Fiam, neked én megtanácslom, hogy mit művelj. Azt mondom neked, hogy
apádnak nagyon sok ménese vagyon, a melyik legutoljára jő bé abból, azt
nyergeld meg. A melyik sánta, a legrosszabbikat.
Ő ki ës fogta azt a lovat, a ki leghátul jött haza a ménessel.
Megkantározta azonnal, s hát a ló kezdett vélle beszélleni. Mondja neki:
– Kedves kicsi gazdám, látom, hogy nagy útra akarsz engem vinni magaddal
együtt. Adjál nékem öt köböl zabot, három köböl búzát és két köböl
rozsot, hogy én azt egyem meg előre, mert többet nem eszünk, míg vissza
nem jövünk.
Meg is adta neki aztat.
– No tisztelt gazdám, mán most apádnak van az istállóban a színy alatt
egy régi kantárja, régi nyerge, nyergelj fel azzal.
Megtette azt is.
– No – mondja neki – most mán vezess ki a kapun küjel engemet, az
udvaron ne ülj reám. Mondja a ló neki:
– Felültél kicsi gazdám?
– Fel.
– Hunyd bé a szemedet. Hogy menjünk? Mind a sólyom, vaj mind a gondolat?
Addig fel ne nyisd a szemedet, míg én nem szólok egyet.
Mentek hegyen-völgyön keresztül, míg elérték a rézhidat. Látja, hogy egy
hídlás hiányzik a hídból. Azt mondja a ló:
– No látod, eddig ért a bátyád. Ezt vitte haza apádnak jegyűl, hogy itt
járt. No most kicsi gazdám, hunyd bé a szemed újra, mert úgy mënünk mind
a levegő.
Egyszer mondja a ló neki:
– Kicsi gazdám, nyisd ki a szemed. Hol vagyunk?
Hát látja, hogy az ezüst hidat elérték már. Ott ës egy doczka hiányzott,
mikor oda értek.
– No látod, kicsi gazdám, a második bátyád csak eddig bírt eljőni. Onnat
egy darab doczkát hazavitt jegyűl. Jó – azt mondja, – most mán hunyd bé
a szemed kicsi gazdám.
Mentek hegyen-völgyön keresztül mind a sólyom s elértek az üveghegy
aljáig. Találtak ott egy öreg asszonyt, ott ágált ott egy nagy
kasornyával.
– Szeretett atyámfiai, hova utaznak?
Megmondja a gyermek neki, hogy mi utazásban vannak, hova akarnak ők
eljutni. Mondja az öreg asszony:
– No fiam, ennek baja vagyon, hogy tü odáig jussatok, hanem én segítek
majd irányotokban. Adok én majd neked négy arany patkót, szeggel
ellátva, de azt a lovat, melylyel te útra keltél, arra kérlek, szedd le
a patkóját minden lábáról és üsd fel az arany patkót, ha azt akarod,
hogy az üveghegyre érj vele.
Felütötték az aranypatkót a ló lábára. Akkor mondja:
– No kicsi gazdám, eddig nem féltél. Még hírét sem hallottam az
üveghegynek, de már most ülj fel a hátamra, mënyünk az üveghegynek.
Megindultak az üveghegynek. Csak úgy, mintha nagy térség lett volna az
üveghegy. Azt mondja:
– No kicsi gazdám, hunyd be a szemedet, mert má most ugyan mënyünk.
Mentek az üveghegy elé, de sokáig, nagy messzeséget. Azt mondja neki a
ló:
– No kicsi gazdám, nyisd ki a szemedet, nézd meg, mit látsz innen.
– No látok – azt mondja – egy nagy térséget, olyan szép, mintha selyem
volna, s egy kicsi, mind egy höncsöktúrás, benne áll.
– No látod, az a selyem rét, a hová kell, hogy menjünk. Ott van a te
apádnak az ő barátja, a kiért egyik szeme sír s a más nevet. No – azt
mondja – kicsi gazdám, hunyd bé a szemedet, mert mënyünk, hogy érjük el
azt a selyem rétet.
Egyszer megint szól a ló:
– No kicsi gazdám, nyisd ki a szemedet, mit látsz most?
– Ó látom – azt mondja – egész selyembe változtunk, egész selyem az
egész világ.
– Hát még valamit nem látsz?
Azt mondja:
– Ó igen, valami buborékot, vagy mit.
– No, – azt mondja a ló, – az egy kicsi házikó, abban lakik a te apádnak
a barátja.
Mire odaértek a házhoz, leszállott a lóról, megkötötte a lovat s bément
a házba. Meglátta, hogy egy öreg ember alszik benne az ágyban. De ő nem
költötte fel azt az öreg embert, hanem künn lefeküdt az ajtó elé egy kis
szalmára, hogy nyugodja meg magát. De ő elaludt úgy, hogy nem bírt
magával s az öreg ember hamarébb felëbredëtt, mind ő. Kiment hozzá, és
nëzi, hogy miféle idegen ember ment hozzá. Hát felköltötte őt:
– Honnan jöttél ide, a hol én ilyenféle embert még nem is láttam ezen a
helységen?
Hát ő kibeszélte magát, hogy melyik királynak a fia, s az édes apja hogy
várja a barátját, mert szeretné az ősi életet együtt eltölteni vélle.
Azt mondja neki:
Ó fiam, mi nagy fáradságot tehettél te ennyi nagy úton ide. Jól tetted,
hogy ide jöttél, majd elmegyek én ës veled vissza, töltsük el együtt
életünk hosszait. De hogy ne hogy üdőzzünk sokat, menjünk bé és valamit
együnk és igyunk egy pohárral.
Hát a míg ők ebédeltek, odajő egy fehér holló. Azt mondja, ő jött
Izraelből, a hol van a kutyafejű király. Azt mondja a legény:
– Miféle az a kutyafejű király?
Mondja az öreg neki:
– Ne ës kivánd látni, milyen utálatos állat. Ember és kutyafeje. Ő
roppant erővel bír, kilencz kilométerre a buzogányát haza hajítja.
Mondja ő, szeretné azt megtekinteni, miféle állat kell az legyen.
– Ó fiam, ha olyan kedved van néked, nem bánom, de az üveghegyen túl van
az a király. Hát ha meg akarod nëzni, ülj fel a lovadra. De van-é rajta
aranypatkó? No – azt mondja – indulj neki annak a nagy hegynek, de én
adok néked egy nagy kardot, mert máskép nem bírsz vele, hanem akkor
győztes vagy te.
Kiment az üveghegy tetejére. Leindul a lüjtőre, lát egy szép kaszárnyát
benne a téren. Azt mondja a ló neki:
– Kicsi gazdám, már most menjünk, hogy elérjük azt a helyet, hanem
vigyázz magadra!
Oda értek ők az udvarra, leszállott a lóról, a lovát megkötötte s
felmënyën a házba. Ott van egy szép gyönyörű kisasszony. Mondja neki:
– Hol jársz te itt, a hol én ilyen embert még nem láttam, mert ha hazajő
az én uram, a kutyafejű király, a te életednek vége van.
Mondja a legény:
– Nem bánnék én azért semmit sem. Ne sajnáljon engemet kisasszony,
kérem, majd meg fogok én felelni ott, a hol kell.
Hát egyszer leszáll a küsasszonynyal az udvarba. Azt mondja a küsasszony
neki:
– Szeretett fiú, én szeretném magát, csak éppen az életét veszti a
kutyafejű királylyal. Engemet ës úgy rabolt el a világból. Hát én
magának mondom, hogy hol van néki az ereje s mibe. Vagyon itt a
pinczében egy hordó bor. Én adok egy palaczkot magának, maga menjen le
és töltse meg abból a borból, a melyikből én mondom. Mikor abba az ujját
belemártja, száz embernek az erejével többet bír, mind a mennyit addig
bírt.
Egyszer csak azt veszik észre, hogy a nagy buzogány jő a felhőből s
leesett az udvar közepére. Mondja a legény a küsasszonynak:
– Miféle lehet ez?
A küsasszony azt mondja:
– Valami haragjából dobta azt a buzogányt haza. Má most jő, mi lesz
vélled?
– Ó kérem, ne búsuljon – azt mondja – majd megfelelek én!
Egyszerre csak jő az udvaron ló hátán a kutyafejű király. Megragadja őt,
azt mondja:
– Mit keressz az életemben? (Házamban, telkemen.)
De ő nem ijedett meg; mikor földhöz csapta, lábra esett, mind a kecske.
– Hát bocsánatot kérek felséges királyom, vándorlási utamban ide
bétaláltam.
Addig ő csak egyszeribe a palaczkot a zsebéből ki, s az ujját
belémártja. Ők viaskodni kezdtek ketten. Megfogta a kutyafejű király őt,
úgy bévágta a földbe, hogy bément övig. Ő kérte a bocsánatot, hogy
engedjen.
– Nem engedek – azt mondja – elpusztítlak. Te neked ihol semmi jogod,
hogy engem keressél.
Akkor ő megragadta a kutyafejű királyt, hogy meglátta az ő életének vég
sorsát.
– Már most én akarok laptázni veled! – így beszélte.
Úgy vágta a földhöz, hogy ketté hasadt a feje a kutyafejű királynak s
még akkor levágta a nyakát. No de a gyönyörű királyleány hátra maradott,
a kutyafejű elpusztult.
Mondja neki a leány:
– Kedves vitézem, látom a szűszereteted irányomban. Megmentettél ettől a
kutyafejű királytól, ki a világon a legrútabb állat vala, azért már most
felkarollak én ës tégedet, mind egy hütös társamat. Legyen a mű szüvünk
összeolvadva, mind a tenger vize a part széjivel.
Azonnal ők ketten összeesküdtek, hogy sose hagyják halálig egyik a mást.
– Nohát már most hogy mënyünk tovább? Ló hátán menni nem bírunk, hát két
lovat béfogunk, útra kelünk. Elviszlek kedvesem az én atyám házához. De
még van nékem egy bátyám, a kiért elutaztam eddigelé. Ott lakik ő az
üveghegyen túl. Nohát elmënyünk ketten felkeresni azt az embert.
Odaértek és felvették az öreg embert, útra indultak hetedhét országon
keresztül, mindig vándoroltak, míg el nem érték az atyai lakást. Haza
értek egy estére, napmenetkor. Mondja az atyja neki, a zöld király:
– No fiam, lássam a sok utazás után te mire mentél?
– Ó szeretett atyám, többre vándorlottam mind a bátyáim. Elhoztam a te
szeretett barátodat, a kiért egyik szemed sírt, a másik nevetett.
– No fiam, szeretném látni azt az embert, hogy lássam, az-é az én
barátom?
No azt mondja:
– Édes atyám, tessék megnézni, ez-é az az ember?
Megnézi és azt mondja neki:
– No szeretett barátom, hogy sírtam én utánad, mert üdőtöltött ember
vagyok, hogy mulathatnánk együtt!
Akkor azt mondja a ló neki:
– Kicsi gazdám, majd ki vagyok éhezve! Adjál nekem most három köböl
kölest, hogy egyem meg. Mert ha én ne lettem volna, bizony azt a selyem
rétet meg nem láttad volna!
Akkor azt mondja az apja neki:
– No fiam, bocsánatot kérek, s mind a két bátyád ës tőled, hogy a kettő
között te vagy a legügyesebb legény. No de fiam, arra kérlek má most,
mondd meg, mit láttál utadon keresztül.
– Ó atyám – azt mondja – még az üveghegyen túl ës mentem, még a
kutyafejű királylyal ës birkóztam és le ës győztem.
Azt mondja neki az atyjának:
– Itt van apám az elszerzett neje és minden rëzëdëncziája.
– S hol lehet az? – mondja az apa, – mikor nem látok semmit, csak
magadat látom.
Akkor a fiú kivett a zsebéből egy tojást, letette az asztalra s:
– Itt van apám! – azt mondja.
– Ó fiam, álmodol – azt mondja. – Hogy beszélsz ilyen hiábavaló
beszédet?
– No királyi atyám, hídd elé az egész előljáróidat, nëzzék meg, hogy én
mit hoztam neked, mert az én bátyáim egyik elért csak a réz hídig, a
másik az ezüst hídig, én meg béjártam az óperencziás tengeren ës túl.
Tessék, most kimegyek az udvar közepére a legszebb helyre.
– Akkor kiment, belefújt a tojásba, s az egész rëzëdënczia ott volt. A
gyönyörű küsasszony, a kutyafejű királynak a felesége az ablakon
kikönyökölt. Akkor azt mondja az apja:
– No fiam, látom, hogy nem hiába vándorlottál, látom, hogy vitézül
béjártad a világot. Megérdemled a világ előtt a tiszteletet és a
becsületet, azért a királyságomat reád hagyom. Fiam, látom a te gyönyörű
vállalt hütös társad, hogy az óperencziás tengeren túl hűséget
fogadtatok egyik a másnak, azért elbocsátlak benneteket, mind egy
hűséges házaspárt. Isten legyen ti veletek, szeretett barátommal s velem
is.
_(Fejér György, Pürkerecz.)_