Volt egyszer, hol nem volt, még az óprinaránczán ës túl volt, a hol a
tetűt és a bolhát rézpatkóval verték, hogy a sújba és a fenébe meg ne
botorkázzék, még azon ës túl volt egy nagy jegenyefa, azon volt
kilenczvenkilencz varjú, s a ki az én mesémet meg nem hallgatja, a
szemét vájják ki.
Az igaz, hogy volt egyszer egy herczeg, annak volt egy fia s egy leánya,
s az öregek meghaltak, s ők ketten elmentek vándorolni. A mint mentek,
mendegéltek, találtak egy keresztes nagy követ, a kin ujan írás volt,
hogy csak a herczeg fia tudta elolvasni. A volt írva a kőre, hogy a ki
azt a követ kiemeli, a kő alatt fog lenni egy tángyér, s a ki azt a
kebelére béteszi, ujan erős lesz, a milyen még a világon ember nem.
Kapja magát a herczeg fia a leánynyal, a követ kidőtik, megkapják a
tángyért, s béteszi a fiú a kebelébe. No most mán mennek és találnak egy
várost. De abban a városban egy ember sem lakott. Elmennek ők, találnak
egy nagy kuriát, a melyben volt tizenkét szoba, s meglátják, hogy abban
a házban sül valami pecsenye. No gondolják, e nekik nagyon jó lesz most,
mert nagyon éhesek voltak. S mikor ennének, tizenkét tolvaj odamënën.
Azt kérdik:
– Hogy mertetek tük idejőni, mikor mük ebből a városból az embereket
mind mük pusztítottuk el!
No most mán a herczegfiú azt mondja, engedjenek meg, míg jóllakott, s
adjanak neki egy kardot, a melyik legrosszabb, és megáll véllik
viaskodni. De a tesvére nagyon mëgjedëtt, könyörgött, hogy engednének
meg az ő bátyjának. No most mán egy legrosszabb kardot adtak a
bátyjának, és kimentek a mezőre, megkezdődött a viaskodás. A herczegfiú
három-négygyel húzta a kardját, és mindegyiknek a fejét elvette.
No most mán hazamentek, vígan voltak az ő tesvérével. S a herczegfiúval,
a mint vizsgálnák a szobákat, egy tolvajt találtak egy hordóban
béabroncsozva. És hogy meglátta, bézárta az ajtót, és a tesvérének
megporoncsolta, nehogy oda bé merészeljen bényittani. De a tesvére elig
hitte, hogy a bátyja elment, máris bényitott a szobába, s a tolvaj, hogy
meglátta, egyszerre egy pohár vizet kért tölle. Adott, és rögtön lement
mind a három abroncs.
Mán most kifordult a tolvaj, és a leány nagyon megszerette, mert nagyon
ügyes ember volt. Elbújtatta éczczoka, és nappal mind együtt voltak a
leánynyal. Azon tanácskoztak, miképpen lehetne elpusztítani a bátyját.
Azt találták ki, hogy tegye betegnek magát éczczoka a leány, sikoltsa el
magát, hogy ő micsoda beteg. Mondta, hogyha hozna valaki neki élő-haló
vizet, ő attól megjavulna. A bátyja fel ës fogadta, hogy ő elmënën és
hoz, ha mindjárt az életébe kerülne ës.
Elment egy nagy kertbe, a hol a mennyi róka a világon, mind ott volt. Ő
kezdte vagdalni, hát mind levágta, hogy éppen három maradt meg. Azok
könyörögtek, hogy ne vágja le, mert adnak egy ujan sípot, hogy ha
beléfúj, segítségére fognak lenni. El is vette a sípot töllik, merített
az élő-haló vízből, és hazavitte, odaadta a testvérének. Ivutt belölle,
és minyát megjavult, mivel hogy nem ës volt beteg.
No mámost megint azon tanácskoztak a tolvajjal, hogy más éczczoka ës
legyen beteg, sikoltsa el magát, és mondja, hogyha hozna néki valaki
három arany almát, attól ő megjavulna.
El ës ment az ő testvérbátyja megint egy kertbe, a hol a világon a
mennyi farkas, mind ott volt. No már most még nagyobb baj volt a
farkasokkal viaskodni, de azokat ës mind legyőzte, csupán hármat hagyott
meg, a kik könyörögtek az ők életükért. Megint adtak egy sípot, hogy
mikor szüksége lesz, csak fújja meg, mert segítségére fognak menni.
Elvette a sípot, hazavitte a három arany almát, odaadta a testvérének, s
minyát meggyógyult.
Na már most a tolvaj s az ő testvére nagyon megijedtek, hogy nem lehet
semmiképen elpusztítani. Megint kitalált a tolvaj valamit. Hogy lásson
álmot és sikoltsa el magát. Mondta, hogy halálos beteg, de ha hozna
három arany körtét, ő attól meg fogna gyógyulni.
El ës ment másnap az ő bátyja megint egy kertbe. Ott volt a mennyi medve
a világon, mind ott volt. Most már még nagyobb baj volt, de azt
számította, hogy:
– A testvéremért megpróbálom, de ha életembe kerül ës, körtét hozok
neki.
No már most megkezdődött a viaskodás. A medvéket csak úgy aprította,
mind más ember a fűszálakat. Csak megint három maradt meg, s azok
könyörögtek, hogy az életüket hagyja meg, mert adnak egy sípot neki,
mikor szüksége lesz, fújjon belé és segítségére fognak menni. Elvette a
sípot és a három aranykörtét hazavitte a testvérének, megette és rögtön
megjavult.
Most már még inkább mëgjedëtt a tolvaj és a leány ës, hogy semmiképen se
tudják a bátyját elpusztítani. Megint kitalált a tolvaj valamit és azt
mondta a leánynak, csináljon fërëdőt neki, mondja meg neki, hogy őt a
rókák, a farkasok és a medvék mind lefújták, jól esik egy kis fërëdő.
Este, mikor haza mënyën a bátyja, már kész a fërëdő. Mondja a bátyjának,
vetkezzék le és fërëdjék meg. Mennyit fáradott utána. De azt felelte,
neki nem kell fërëdő. De annyit mondott a testvére, hogy mégës
levetkőzött, béült a fërëdőbe, de a tángyért vitte magával. De a
testvére addig mondotta, nincs mitől félni, a tángyért senki el nem
viszi, míg letette. Akkor a leány elsikojtotta magát. De hogy szovam ne
felejtsem, a tolvaj el volt bújtatva. Akkor rögtön eléugrott és a
tángyért elkapta, bétette ő a kebelébe. Azt mondja a herczegfiúnak:
– No most, kutya, miként pusztítsalak el?
A herczegfiú azt mondja:
– Várj, hogy öltözzem fel. Vagyon három sípocskám, hadd fújjak három
keserves nótát, aztán nem bánom, akármiképen vegyétek el az én életem.
Meg ës engedi a tolvaj, felöltözik a herczegfiú, kimennek az udvarba,
eléveszi a három sípot, beléfúj. S a hogy beléfúj, rögtön, a világon a
mennyi róka, a mennyi farkas, medve, mind eléjöttek.
Azt kérdezik:
– Mit poroncsolsz, édes gazdánk?
– Azt poroncsolom, szolgáim, hogy ezt a gazembert, a tolvajt, rögtön
szaggassátok ëssze.
Rögtön ëssze ës szaggatták, azt se hatták, hogy még egyet szóljon. No
mán mostan a testvérét elészólítja. Azt mondja:
– Ehhez voltam érdemes? Ilyen igaz testvérem voltál-é hëzzám. Mán most
egyébbel nem büntetlek, hanem a hol a tolvaj volt, abba a hordóba
béabroncsozlak.
Egy üres kádat elejébe tett.
– Ezt sírd teli könyűvel, s akkor halj meg!
No mán mostan a rókakirály, s farkaskirály, s medvekirály semmiképen se
akart tölle elmaradni. Hát négyen indultak el a nagy világba. Mentek,
mendegéltek, elértek abba a városba, a melyikben a király lakott. S abba
a városba, mikor bémentek, egy kórcsomába értek. Kérdezték a
kórcsomárost, mi az oka, hogy ez a város egészen fekete gyászba van
húzva. Azt mondja a kórcsomáros:
– Csudálom, hogy nem tudod, hogy itt milyen nagy baj van. Itten a
városban csak egy kút van, a melyből az egész város népe iszik, s abban
a kútban vagyon egy kilenczfejű sárkány. Minden évben egy leányt kell
belévetni a kútba, mert ha nem, annyi vizet ád ki a kútból, hogy az
egész város elmerül. Most mán a király leányán vagyon a sor, hogy
bévessék. Azért vagyon a város ujan fekete gyászba béhúzva. A király
kihirdette, hogy a ki a kilenczfejű sárkányt legyőzi, annak adja a
leányát s fele királyságát, de még eddig nem találkozott semmi vitéz
ember, a ki vélle megküzsdhetett volna.
A herczegfiú ezennel megörvendett, s azt mondta, hogy ő meg fog küzsdeni
a sárkánynyal. El ës mentek a királyhoz, és béjelentette, hogy ő lesz az
a vitéz, a ki a sárkánynyal meg fog küzsdeni. A király rögtön ës neki
igérte fele királyságát és a leányát.
Elment a király s az ország nagyja, hogy nëzzék, mikor meg fog küzsdeni.
Oda ës ment. A sárkány, mikor kijött a kútból, rögtön levágta két fejét.
De mán akkor nagyon meggyengűlt a herczegfiú, s az ő társai, a
medvekirály, a farkaskirály, a rókakirály, szaggatták egy-egy fejét a
sárkánynak, míg ő egy keveset megpihent. No most mán újra erőt vett
magának, egy csapásra lecsapta három fejét. Még csak egy maradott. Ekkor
mán a sárkány úgy nekidühödött, hogy ha nem lettek volna a medve és a
farkas és a róka, rögtön vége lett volna. De azok nekiszöktek, az utolsó
fejét ës leszaggatták.
No mán most igazi nagy öröme volt a királynak, hogy az ő egyetlen egy
leányát megszabadította. Örvendett az egész nép. Kikájtották
királyuknak. Azon volt az öreg király, hogy rögtön házasodjanak meg, de
ő nem fogadta el, azt mondta, hogy még egy esztendeig el fog menni, hogy
szerencsét próbáljon. A királyleány se maradott el tölle, hanem azt
mondta:
– Én ës fogok menni magával, a hova mënën.
Mentek mán most öten a nagyvilágba. A mint mentek, mendegéltek, értek
egy nagy szép zöld hegyre. Ki voltak fáradva, és lefeküdtek a
herczegfiú, meg a királyleány. Elaludtak. A medve meg a farkas elmentek
vadászni, hogy valami nyulat fogjanak, hogy délre készítsék pecsenyének.
A rókát ott hatták, hogy őrözze. De ezalatt egy nyúl elfutott, és a róka
utána.
No mán most egy nagy czigány odamënën egy karóval. Éppen akkor ëbredëtt
fel a királyleány, s azt mondja a czigány, hogy:
– Egyet se szólj, mert minyát meg fogsz halni.
A herczegfiúnak kihúzta a kardját és a nyakát ketté vágta. Hétszer
megeskütte a királyleányt, hogy együtt hazamennek és felesége fog lenni
neki, azt állítja, hogy a sárkányt ő győzte le.
De hogy szovam ne felejtsem, a herczegfiú a nyelve hegyét levágta a
sárkánynak, de a czigány ës levágta, a mi még megmaradott volt, annak
bizonyságául, hogy ő győzte le a sárkányt. No most mán hazamennek, és a
királynak jelenti, hogy ő most mán átólveszi a leányát, mivel a sárkányt
ő győzte le. A király belé ës egyezett, csakhogy a leánynak nem volt
semmi kedve.
No most mán térjünk vissza, a herczegfiúval mi történt?
Hát a farkas meg a medve visszatért és látták, hogy az ő gazdájuk meg
van halva s a királyküsasszony nincsen ott. S a hogy a róka eléjött, jól
felpofozta a medve, hogy nem tudta ügyelleni az ő jó herczegüket. Rögtön
megporoncsolta, hogy a róka hozzon élő-haló vizet és a farkas hozzon
élő-haló burujánt. El ës mentek, hozták, megöntözte a helyet, a hol
elvágták a nyakát, élő-haló burujánnal békötözte, beléfújt a szájába.
Csakhogy mi történik? Felül, és mondja a medvének:
– Édes szolgám, jól elaludtam.
– Abizën të, hogyha mük ne lettünk volna, sose ëbredtél volna fel!
No most mán tüzet raktak, jól ettek, és visszamentek a városba, abba a
vendéglőbe, a hol meghallották, hogy mér van a város gyászban. Most mán
mindenki vígan volt, mert ëppen a király a leányának tartotta a
lakodalmát.
Azt mondja a róka, hogy ő el fog menni abba a menyegzőbe, hogy lássa
meg, hogy miféle veje fog lenni a királynak. El ës mënën a róka, rögtön
megüsmeri a királyleány, rögtön egy kosarat megtöltött mindenféle
süteménynyel és étellel s a nyakába akasztotta, s a rókát ës jól
megvendéglette.
Mikor indult hazafelé nagy jó kedvvel a róka, a kutyák, hogy
meghallották, hogy milyen vígan orgonál, mindent elloptak a kosárból.
Mikor mán hazament, a medve jól felpofozta.
– Ha te gyáva vagy, mért mentél oda?
Most mán a farkas kéredzett el. El ës mënën, rögtön felüsmeri a
királyleány, azt ës jól megvendégli, egy kosarat tëszën a nyakába
mindenfélivel. Felkötötte a nyakára és ment hazafelé. De ő mán most
vitte haza, hogy a gazdája ës ehetett, meg a medve ës belölle.
No mán most a medve kéredzett el a gazdájától. Ez ës elment, s hogy
meglátta a királyleányt, annak ës adott egy kosárba éleséget. A mint
ment hazafelé, jól elvágta magát. A kutyák megint eléjöttek, de ő csak a
fogát csattogtatta, s mind elfutottak tölle, s mindent hazavitt
szerencsésen.
No mán most elmënën a herczegfiú ës, hogy lássa meg estére, hogy az ő
menyasszonyával ki kerülhetett ëssze. De még ő ott üdőzött, az ajtót
bézárták az urak. Azt mondták, minden ember mondjon itten egy mesét. A
herczegfiúra ës elkerült a sor, hogy mondjon. A czigány, a ki a király
leányát vette meg, mindegyre csak mondta, hogy aval ne mondassanak, mert
az úgy se tud semmit.
De hogy szovam ne felejtsem, a czigány kilencz párnán ült. S az urak nem
hagytak békét a herczegfiúnak, muszáj volt, hogy mondjon.
A herczegfiú, a mind elkezdte a mesét mondani, hogy mi történt vélle, a
czigánynak a feneke alól mindegyre egy párna kiszökött. Mikor a mesét
bévégezte, hogy a sárkányt ő győzte meg, mutasztotta, hogy ha nem
hiszik, nëzzék meg a sárkány nyelvének a hegyét. Hát ëppen úgy találták,
hogy mind talált. S a czigányt rögtön a király a ló farka után köttette
s a város utczáin széjjelszaggattatta, s a herczegfiúnak adta az ő
leányát. Olyan lakodalmat csáltak, hétszerte nagyobbat, mind azelőtt.
Tál, tángyér elég volt, istenes ember volt, a ki egy csepp levest kapott
volt. Holnap legyen a kietëk vendégsége.
_(Veres István, Pürkerecz.)_