Volt egyszer, hol nem volt, egy leány, és annak volt egy tanyittó
mestere. A leány nagyon szép volt, és tanította a mestere hét évig. A
tanyittó mestert úgy hítták: Buhú.
A hét év leteltével a leány felszabadult s a mester megbánta, hogy miért
nem csúfolta meg a leányt valamivel, mert mindég ketten voltak. A leány
királyleány volt. Elkérte a királytól a leányt, hogy kihívja valamerre s
ott erőszakossan megcsúfolja valamivel.
Hát úgy ës lett. Kicsalta a leányt az erdőbe sétálni és ott erőszakkal
akart rajta csúfot űzni. A leány a sok küzsdés között elszabadult és
hazafutott, de nem mondott az atyjának semmit, az anyjának sem. Nem
merte mondani.
Nem nyúgodott Buhú, megint elcsalta a leányt ki a tengerre hajókázni.
Mikor a tengerbe jól bémentek, előfogta a leányt és kezdte megint
kínozni, de a leány itt sem engedte magát megcsúfoltatni. Buhú
haragjában, hogy a leány nem engedte magát egyképen se, megfogta és
belédobta a tengerbe. A leányon tiszta fehér selyemgúnya volt, s az a
gúnya nem engedte alámerűlni a vízbe. Jöttek valami kereskedőhajók s
elvitték a leányt. Buhú azt mondta, hogy a tengeri rablók elrabolták a
királyleányt, a kereskedőhajók pedig elvitték a leányt más országba s
ott eladták szolgálónak a királyhoz.
A leány nagyon jól viselte magát és ott béjutott a királyi udvarba
szobaleánynak. De nem mondta, hogy ő királyleány volna. S annak a
királynak ës volt egy fia. A királyfi alattomosan mindig szerette a
leányt. S eltelve jó üdő, a király késztette fiát, hogy házasodjék meg.
De a királyfi nem akart házasodni egyképen sem, s az apja mindig kínozta
vele, s végre rëaállott, hogy gyűjtsék ëssze a városnak összes leányait
s ő majd választ belőllük.
A kitűzött napra kiállottak szolgáló, leány, mindenféle, a városból egy
helyré. Ez a szolgáló, ő ës odaállott nagy későre, jóformálag meg se
mosakodott és a királyfi csakugyan ezt választotta, mert legszebb volt
az egész között.
Nohát az apjának akaratja ellenére ës muszáj volt, hogy a leányt
megkérjék feleségének. S akkor a leány ës elmondta, hogy e s ennek a
királynak a leánya, s kereskedők hozták a hajóval. De azt nem mondta,
hogy Buhúval mi történt s vélle. S kérte a leendő férjét, hogy vigye őt
haza az apjához, addig ne csináljanak vendégséget.
Nohát levelet írtak a királynak, hogy a leánya itt van s el akarja venni
esse (ez s ez) a királyfi feleségül.
A leánynak az atyja megörvendett s küldött hajót a leány elébe. S kapta
magát Buhú s most ës mind ő ment a leány elejébe. A mind a tengeren
jöttek hárman, Buhú, a leány és a királyfi, Buhú egyszer nagy lármát
csapott és belévetette a királyfit a tengerbe, s azt mondta otthon, a
királyfi magától, véletlenségből esett belé a tengerbe.
És Buhú most kényszerítette a leányt, hogy menjen hëzza most feleségül.
Az apja ës erőltette, de a leány egyképen se akart. Utoljára abban
egyeztek meg, a leány és az apja, hogy építsenek neki a város végén egy
kastélyt, és az atyja adjon neki annyi éleséget abba a várba, hogy ő
tudjon adni minden vándornak egy délebédet, vagy egy frustukot. S ő ott
ül hét esztendeig, ha hét esztendeig elé nem kerül az a királyfi, hát ő
elmënyën Buhúhoz feleségnek.
Telt, múlt az üdő, éppen a hét esztendő vége felé, hát ment egy
vándorlegény nagy szakállal. Az ës betért oda enni. De ő mán hallotta,
hogy a királyleány abban a kastélyban van, még se mondta meg, hogy ő ki
az. Hát mikor ëtt, a pohár borba bétette a jegygyűrűt, a kit a leánytól
kapott. Aval tovább ment. S a szolgáló kiöntötte a pohárból a mi bor
maradt, kevés, és a jegygyűrűt megkapták.
Utána szaladtak és visszahítták a vándorlegényt, és gúnyát mást adtak
neki. És megberëtválkozott, és elszámították, hogy mi tévők legyenek
most. Abba egyeztek meg, hogy a leány igérje meg magát, hogy elmënyën
feleségül Buhúhoz.
Úgy ës lett. A leány azt mondta apjának, hogy elmënyën Buhúhoz. S mikor
esküre mentek, az a királyfi ës ott volt az esküvőn. Mikor ëppen a
papnál kellett mondani az esküt, hát akkor elejébe állott Buhúnak és azt
mondja:
– Te vén ördög, hogy szeresselek én tégedet, mikor te engemet két ízben
meg akartál rontani, és hogy nem tudtál semmire menni velem, hát
bevetettél a tengerbe! És most ës, mikor utánam jöttél, az én kedvesemet
bévetetted a tengerbe. De az Isten nem hagyott el. Itt van, és te
akasztófára való vagy!
És megfogta a királyfiúnak a kezét és azt mondta:
– Ez az én kedvesem! – S az oltár elébe vezette, s megesküdtek.
Buhút elzárták, aztán felakasztották és vendégséget csináltak, nagy
lakodalmat csaptak. Tál, kalán elég volt, de istenes ember volt, ki egy
csepp levest kapott volt. Itt a szomszédunkban van egy sánta ember, s az
ës ott volt, s kérte, hogy adjanak néki enni. És nem akartak néki adni,
haragudtak, s haragukban megdobták a lábát. Sántának maradt, el ës
nevezték Sánta Samunak. A királyfi és a királyleány máig ës él, ha meg
nem hóltak.
_(Fazekas Fóris Mihály, Pürkerecz.)_