BEVEZETÉS.

A hétfalusi csángók mesekészletének költői és tudományos szempontból

legértékesebb darabjait gyűjtöttem össze e kötetben. Az irántuk

érdeklődő olvasó talán szívesen veszi, ha mintegy bevezetésképen némi

tájékozást szerezhet magának arról a magyar néptöredékről, a melynek

körében e mesék, ha nem is születtek, de mégis napjainkig fennmaradtak.

Megkisértem tehát néhány lapon rövid, de eléggé tájékoztató képét adni

múltjának és jelenének.

A hétfalusi csángók Brassó-megyében laknak és azért mondják őket

hétfalusiaknak, mert hét faluban vannak megtelepedve. Mind a hét falu,

név szerint Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszufalu, Tatrang, Zajzon

és Pürkerecz, a Barczaság nevű síkság délkeleti szélén fekszik, a tömösi

és bodzai szorosok közötti vonalon. Az első négy hosszú sorban egymás

végébe épült, a másik három azonban kissé odébb fekszik. Ez utóbbiak

nincsenek ugyan összeépítve, de mégis nagyon csekély távolságra vannak

egymástól.

Hogy mikor keletkeztek e csángó községek, arra nézve nincsenek semmiféle

adataink. Bizonyos csak annyi, hogy 1366-ban már léteztek, mert Nagy

Lajos királynak egy ekkor kelt oklevelében már szó van róluk. Nem lehet

azonban föltenni, hogy valamely messze múltban keletkeztek volna, mert a

csángók sajátságos földbirtokviszonyai arra a következtetésre

kényszerítenek, hogy falvaik csak a barczasági szászoknak 1211. évi

beköltözése után keletkezhettek. Feltünő ugyanis, hogy a hétfalusi

csángóknak nincsen szántóföldjük (vagy csak olyan kevés, hogy szóba sem

jöhet) és évszázadok óta kénytelenek a két szomszédos szász község,

Prázsmár és Szászhermány, fölös termőföldjét bérelni. Ezt a sajátságos

körülményt alig lehet másképen magyarázni, mint úgy, hogy a csángók

olyan időben kerültek ide, a mikor a művelhető föld már le volt

foglalva, s azért kénytelenek voltak a síkság szélén, szorosan a hegyek

lábán meghuzódni. Mert azt csak nem lehet föltenni, hogy birtokba ne

vették volna azt a dúsan termő gazdátlan síkságot, hanem megelégesznek a

köves házhelyekkel és hegyi legelőkkel, ha előbb lettek volna itt, mint

a szászok! Még kevésbé hihető természetesen az, hogy önként átengedték

volna a jövevény idegeneknek azt a termőföldet, a melyet ők az első

foglalás jogán bírnak vala, ha már a szászok bejövetele előtt is itt

lettek volna!

De honnan kerülhettek e csángók (valamikor 1211 és 1366 között) mai

lakóhelyükre?

Ez is olyan kérdés, a melyre a történetírás – hiteles adatok híjján –

eddig ugyan nem tudott válaszolni, de a melyet ma már eldöntött egy más

tudomány, a nyelvészet. A székely nyelvjárások összehasonlító vizsgálata

ugyanis kiderítette, hogy a hétfalusi csángó nyelvjárás minden lényeges

vonásában megegyezik a Háromszék keleti síkságán, Kézdivásárhelytől

délre elterülő székely községek nyelvjárásával. Ebből tehát az

következik, hogy nincsen semmi komoly okunk arra, hogy e csángókban (a

mint némelyek gondolták) valamely különös, talán besenyő vagy kún

népfajtát keressünk. Nyelvjárásuk tanúbizonysága szerint nem lehetnek ők

egyebek, mint elszakadt része annak a székely törzsnek, a melynek

legnagyobb csoportja Kézdivásárhelytől délre telepedett le. (Ugyane

törzsnek más csoportja Csikszereda környékére, sőt egy-egy töredéke a

nagyküküllőmegyei Halmágyra és az udvarhelymegyei Zsomborra is

elkerült.)

Az összes csángók (mert vannak tudvalevőleg Moldvában, Bukovinában és a

gyimesi szorosban is csángóknak nevezett magyar néptöredékek)

nyelvjárási és telepedési viszonyainak vizsgálata a _csángó_ szó

származását és eredeti jelentését is megfejtette. A kutatás egész

menetét talán hosszas volna e helyen vázolni,[1] azért csak azon

eredményének közlésére szorítkozom, hogy a _csángó_ szónak eredeti, de

ma már elfeledett jelentése: _kóborló_, _vándorló_, _nomadizáló_ volt.

A hétfalusi csángók tehát olyan székelyek, a kiknek ősei még akkor is

nomadizáló életmódot folytattak, a mikor a többi székelység legnagyobb

része már meg volt telepedve és az állattenyésztésről áttért a

földmívelésre.

A hét faluban való végleges letelepedésük úgy látszik kapcsolatban van a

törcsvári királyi vár keletkezésével, mert a későbbi időknek számos

oklevele bizonyítja, hogy Törcsvárának várjobbágyai voltak s

községeiknek fekvése fölötte valószinűvé teszi, hogy telepítésük a

tömösi, ósánczi és bodzai szorosok őrzése czéljából történt. Királyi

várhoz való tartozásuk magyarázza meg azt is, hogy a Hétfalu

politikailag sohasem tartozott a Székelyföldhöz, hanem az egykori

(számos kisebb-nagyobb csoportból álló) Fehér-megyének volt egyik része.

Az 1498. esztendővel új, és kedvezőnek éppen nem mondható korszak nyílik

meg a Hétfalu történetében. Brassó városa ugyanis ebben az évben 1000

forintot kölcsönöz II. Ulászlónak és ezért zálogba kapja Törcsvárát. A

következő években több részletben 6300 forintra egészíti ki a kölcsön

összegét, s ekkor Ulászló az egész törcsvári dominiumot adja neki

zálogul, tehát a várhoz tartozó több más községgel együtt a hét csángó

falut is. Minthogy utódai elmulasztják a zálog kiváltását, Brassó a

kölcsön adott 6300 forint fejében háborítatlanul élvezi a várnak és

hozzátartozandóságainak jövedelmét 1848-ig, sőt még azontúl is.

Kétségtelen, hogy a város ezen egész idő alatt joggal követelhette

magának a Hétfalu lakosaitól mind azt a készpénzbeli, terménybeli vagy

akár munkabeli szolgáltatást, a melylyel ezek Törcsvárának már akkor is

tartoztak, mikor a vár még a királyok vagy erdélyi vajdák kezén volt. De

Brassónak a XVI. sz. első évei óta meglevő számadásaiból kétségtelenül

kitűnik, hogy a város jogtalan sarczolásokra is kihasználta a csángó

községeken elég könnyen szerzett hatalmát, úgy hogy mai szegénységük és

elmaradottságuk jó részben Brassó városától való szinte négy százados

függésükben találja okát. Az említett számadásokból pl. kitűnik, hogy a

város nemcsak a census ordinariusnak nevezett pénzbeli adót szedte

tőlük, hanem mindenféle ürügy alatt minduntalan újabb és újabb

rendkívüli adókat is vetett ki rájuk. A csángók ezenkívül természetesen

dézsmát is fizettek a városnak, még pedig az összes gabonaneműek,

továbbá a len, a gyümölcs, a bárányok és a méhek után. Igaz, hogy más

jobbágyok is adtak földjük terméséből tizedet, a hétfalusi csángók

azonban szántóföldjeik tulajdonosainak, a szászhermányi és prázsmári

szászoknak, már úgy is fizették az úgynevezett taksát, a dézsmával tehát

valójában kétszeresen voltak megterhelve. 1848-ban megszabadultak ugyan

úrbéri tartozásaiktól, de a város sem járt rosszúl, mert 346.772 frt 92

krt kapott az államtól úrbéri kárpótlás czímén, s így már ezzel is

busásan megtérült Törcsváráért és tartozandóságáért való minden egykori

kiadása.

Valószínű, hogy a census ordinariust és a termények után való tizedet a

Törcsvárához tartozó községek már akkor is fizették, a mikor még

várnépek voltak, a vár pedig még nem volt Brassó birtokában. A malomjog

és a korcsmajog azonban a XVI. században, sőt azontúl is még sokáig

bebizonyíthatólag a községeké volt, de a város a XVIII. század folyamán

véres erőszakkal mindkettőt a maga számára foglalta le s a Hétfalu (a

legújabb időben) csak 371.000 forinton válthatta vissza e két

erőszakosan elkobzott jogát. Ez az adósság persze még nincsen leróva; a

csángók most is viselik még a törlesztés és kamatfizetés terhét.

Még érdekesebb ennél a hétfalusi erdők ügye. A Hétfalu fölött az oláh

határig terjedő erdőséget a csángók eleinte teljesen szabadon

használták. 1658 óta azonban (a községek állítása szerint, csak

ajándékképen és csak a városi tanács kérésére) úgynevezett karácsonyfát

adtak a városi tanácsház fűtésére, s ime, száz esztendő múlva Brassó

erdei taksa czímén már évi 150 frt fizetésére kényszerítette a

községeket. A legújabb időben pedig a Hétfalu hosszas perlekedés után

kénytelen volt összes erdőségének és havasi legelőinek egy harmadát

átengedni Brassónak, csakhogy a többit békén bírhassa.

Már az eddigiekből is láthatta a szíves olvasó, hogy szegény csángó

népünknek évszázadról évszázadra mind küzdelmesebbé vált az élete, mert

az adók terhe mind súlyosabban nehezedett vállára, jövedelme pedig

mindig igen csekély volt. De hogy más vidékekhez képest való

elmaradottságát kellőképen megérthessük, hozzá kell gondolnunk azt is,

hogy mit szenvedhetett e szegény nép a XVI. és XVII. század háborus

világában itt, a hadak országútja mellett, a török, tatár, oláh és

császári német seregek fegyveres és gyujtogató kezétől. És mindezek

tetejében ennek a népnek, a mely a szenvedésből nagyon is kivette

részét, a vallás vigasztalásában is csak félig-meddig volt része. Mert

azóta, hogy – bizonyára Brassótól való függése következtében – a

reformatio idején a szászokkal együtt áttért az ág. ev. vallásra, mindig

csak szász papjai voltak; vagy ha volt is egyszer-másszor egyik-másik

falunak magyar születésű papja, az csak olyan lehetett, a ki megbízható

szász érzelmű volt és – szász leányt vett feleségül. Hogy e szász, vagy

szász érzelmű papok nem sokat törődtek híveik anyagi és szellemi

javával, az tiszta sor. Semmiesetre se törődtek vele annyit, mint a

szász községek szász lelkészei, a kik évszázadok óta igazi vezérei

voltak népüknek; még pedig anyagi és szellemi téren egyaránt. De a mi

szegény csángó népünk századokon át nem sok reális jót köszönhetett

papjainak. Akadt ugyan ezek között is mindenkor egy-egy derék, népe

testi-lelki javával igazán törődő pásztor, de a mit ő egy élet

munkájával épített, azt ismét lerontotta az utódok közömbössége. Igy

volt ez a legújabb időig, szinte addig, a míg sikerült elszakadniok az

erdélyi ág. ev. szász püspökségtől és csatlakozniok a tiszai ág. ev.

egyházkerülethez (1887). Most már mindegyik községnek nemcsak magyar

születésű, hanem magyar érzésű papja is van. Remélhető tehát, hogy ennek

jótékony hatása nem is fog elmaradni.

Szellemi téren máris szemmel látható a haladás, mert a Hétfalu

iskolaügye ma már olyan rendezett, a milyen hazánknak nem sok vidékéé.

Szívesen említem fel ezt, mert ez az első örvendetes dolog, a melyet a

Hétfalu története felmutat. De a midőn megemlítem, nem hallgathatom el

azt sem, hogy ez majdnem kizárólag a hosszufalusi származású Molnár

Viktor vallás- és közoktatásügyi államtitkár úr érdeme. Nyugodt lélekkel

mondhatom ki – s a nélkül, hogy a hízelgés vádjától kellene tartanom –

hogy évszázadok óta ő volt a csángó nép első jóltevője.

*

Minden nép jelene múltjában gyökerezik. Mai anyagi és szellemi állapota

csak olyan lehet, a milyenné a múlt századok folyamának kedvező vagy

kedvezőtlen viszonyai között kialakult. Minthogy a hétfalusi csángók

sorsa az utóbbi 3–4 évszázad folyamán meglehetősen mostoha volt,

mindenesetre mostohább, mint a magyar nép nagy tömegének átlagos sorsa,

sajnos ugyan, de érthető, hogy mai állapotukról sem lehet sok

örvendeteset mondani.

A mívelésre alkalmas föld csekély terjedelme miatt a múlt századokban

csak úgy tudta e nép magát fenntartani és csak úgy tudott megfelelni a

szántók szász tulajdonosaival és Brassó városával szemben való súlyos

kötelezettségeinek, hogy a gazdálkodást legtöbbször asszonyára hagyta,

férfia pedig más keresetforrás után látott. Iparűzés útján biztosítani a

megélhetés föltételeit, lehetetlen volt, mert ezt Brassó városa

szigorúan tiltotta, nehogy az ő szász iparosai ezáltal megrövidüljenek.

Annyira ügyelt erre, hogy a 20.000 lakost számláló Hétfaluban a hatvanas

évek elején még egy fia varga se volt megtelepedve. Jobb mesterség

híjján tehát fuvarozásban keresték a csángók nélkülözhetetlen

mellékjövedelmüket és az öregek még ma is sokat tudnak beszélni róla,

hogy Budapestig és Galaczig, sőt le a Balkán-félszigetre is szekereztek,

közvetítvén a brassói kereskedőknek egykor nagyon tekintélyes

árúforgalmát. E jövedelmező fuvaros-mesterség azonban a vasutak

kiépülésével rögtön megszünt, s helyébe lépett – a romániai kivándorlás.

A Romániába való kivándorlás, mai napon legfőbb keresetforrásuk,

községeiknek határszéli fekvése és gyenge anyagi helyzete miatt

természetesen régen sem volt ismeretlen a hétfalusi csángók között, de

tömegessé, rendes, megszokott kenyérkeresetté csak azóta vált, mióta a

vasút véget vetett a fuvarozásnak. Azóta alig van férfi vagy nő, a ki

éveinek kisebb-nagyobb számát Romániában ne élte volna. A legutóbbi

népszámlálás alkalmával is Hétfalu lakosságából csak 22.526 lélek volt

jelen, 3512 pedig távol volt, azaz – talán csak egy csekélyke töredék

kivételével – Romániában.

A romániai kivándorlást, elfogulatlan szemmel tekintve, nem lehet

föltétlenül károsnak mondani. Eltagadhatatlan tény ugyanis, hogy a

csángó sokkal jobb keresetet talál Romániában, mint akár Brassóban, akár

a Székelyföldön, szülötte falujáról nem is szólva. A míg pl. a cselédek

Romániának akármely városában legalább kétannyi bért kapnak, mint

Brassóban, mindaddig teljesen hiábavaló sopánkodni azon, hogy miért

mennek a csángó leányok szolgálni oda és nem ide. S a ki néhány

esztendei romániai tartózkodás után hazatér, szinte mind hoz magával egy

kis megtakarított tőkét, a mely persze az egyesek szerencséje, ügyessége

és takarékossága szerint nagyon változó. Akad közöttük azonban olyan is,

különösen mesterember, a ki hosszabb idő múlva, tekintélyes vagyonnal

tér vissza. Érdemes megemlíteni ezek sorából egy derék ember nevét, a

bácsfalusi Simon Istvánét, a ki 1849-ben mint egyszerű csángó legény

kiment Romániába, ott becsületes szorgalommal vagyont szerzett s négy

esztendővel ezelőtt hazatérve, azon való örömében, hogy a jó Isten

megengedte visszatérnie hazájába: szülőfalujának vízvezetéket

építtetett, egyházközségének pedig orgonát és temetőhelyet vett,

összesen 38.720 koronán.

A romániai kivándorlás káros következményei sorából mindenesetre

legkárosabb az, hogy sokan végleg künnrekednek s így a magyarság számára

mindenkorra elvesznek. Mert ha ők maguk talán még nem is, de gyermekeik

már föltétlenül eloláhosodnak. Sok panasz szokott esni ugyan arról is,

hogy milyen erkölcsi veszedelmek fenyegetik különösen a Romániában

szolgáló cselédleányokat, de én nem hiszem, hogy ebben a tekintetben ott

sokkal kedvezőtlenebbek volnának a viszonyok, mint Brassóban vagy

bármely nagyobb magyarországi városban. Legfeljebb a hallatlanul magas

romániai dajkabérek gyakorolhatnak e részben kedvezőtlenebb befolyást;

mert hogy ilyen ok mennyire megkönnyíti a leányokban és szüleikben az

erkölcsi érzés lazulását, az könnyen elgondolható.

Az oláhokkal való sürű érintkezés (Romániában is, meg itthon is, a

csángó falvakban) egyébként is erős nyomot hagyott a csángók ethnikumán.

Észrevehető ez először is azon, hogy minden csángó, szinte kivétel

nélkül, tud oláhul. (Viszont azonban a hétfalusi oláhok távolról sem

tudnak mind magyarul.) E kétnyelvűség következményeként aztán sok oláh

szó honosult meg a hétfalusi csángók nyelvjárásában. Ezt bizonyára e

kötet olvasója is észre fogja venni a közlendő mesék szövegében. A

hétfalusi csángó népnek a megszokott átlagnál is erősebb babonás hajlama

bizonyára szintén oláh hatásnak tulajdonítandó. Súlyos betegség esetén

pl. sokan még ma is jobban bíznak az oláh pópában, mint az orvosban és

szívesebben adnak pénzt az oláh pópának imádkozásáért, a mit oláh szóval

_dëszkintálásnak_ mondanak, mint a legolcsóbb orvosságért.

Nyelvükön és lelki életükön kívül még külsejükön is meglátszik az oláh

hatás. A férfiak pl. szinte arasznyi széles bőrövet viselnek, a melyben

pénzüket, dohányukat, késüket s egyéb apróságaikat tartják, s a melynek

_dészü_ a neve. (A köznyelvi _tüsző_ szó változata.) Ezt és az alóla

arasznyira kilógó ingnek divatát az oláhoktól vették át.

Érdekes azonban, hogy a nők viseletén nem oláh, hanem szász hatás

mutatkozik. A leányok és fiatal menyecskék fejéről pl. a szász női

viselet módjára, ünnepi alkalmakkor széles himzett szalagok lógnak le

szinte a czipő sarkáig. A szászoktól vették át a 3–4 ujj széles,

aranyozott pléhből, esetleg ezüstből készült és színes

drágakő-utánzatokkal diszített övet is és az ugyanilyen technikájú

tenyérnyi boglárt, a mely keblüket diszíti.

A szász hatás természetesen nyelvükben is kimutatható, bár szász eredetű

tájszavaik száma távolról sem olyan nagy, mint az oláh eredetűeké. Szász

egyházi hatóság alá való tartozásuknak ez egyszer valóban üdvös hatását

kell látnunk még abban is, hogy a fiatalság régebben a község

lelkészének vezetése alatt álló és pontos rendtartásokkal biró legény-

és leánytársaságokban volt szervezve. E társaságok a szász községekben

még ma is nemcsak fennállanak, hanem virágzanak is, a Hétfaluban azonban

már régóta csak tengtek-lengtek. Újabban az országosan szervezett

ifjúsági egyesületek vették át erkölcsi feladataik művelését. Működési

terük lesz elég, mert a csángó erkölcsök, sajnos, elég fogyatékosak.

Általános a panasz, hogy bizonyos vadság és durvaság jellemzi őket, s

erről a hétfalusi szolgabiróság és a brassói törvényszék aktái is sok

szomorúat beszélhetnének. Igaz, hogy a rideg valóságban a székely ember

sem egészen olyan ám, mint a milyennek az irodalomban és a

közfelfogásban meglehetősen elterjedt romantikus színezet láttatja, de a

csángók között nagyobb mértékben és sürűbben jelentkeznek az erkölcsi

fogyatkozások. Nem láttam okát ez igazság elhallgatásának vagy bár

kendőzésének, de szívesen elismerem, hogy ebben nagy része lehet a

hosszú nemzedékek óta tartó hányódó-vetődő életmódnak is. No meg

természetesen a 7 falu 67 korcsmájának és pálinkamérésének is, a melyek

valósággal sisiphusivá teszik az egyház és az iskola munkáját.

Azt hiszem eltéveszteném czélomat, ha e bevezetésben teljes néprajzi

leírását akarnám adni a hétfalusi csángóságnak; ha részletesen el

akarnám mondani mindazt, a mi e nép mai testi-lelki életében valamilyen

okból figyelemre és feljegyzésre méltó. E vázlatban az én nézetem

szerint csak annak lehet helye, a mi más vidékek magyar népétől,

különösen pedig a székelységtől megkülönbözteti, a mi tehát mintegy

sajátos, jellemző vonása a hétfalusi csángóságnak. S e megkülönböztető

vonásokat, a mennyire néprajzi és nyelvészeti tanulmányaim folyamán

tudomásomra jutottak, az eddigiekben már jóformán mind előadtam. Csak

egy-kettőnek felhasználása van még hátra, hogy a kép lehetőleg teljes

legyen.

Negativ vonása a csángóság néprajzának, hogy a székely háznak közöttük

már szinte nyomát se találni. A telek és a ház beosztása és belső

berendezése nagyjában még meglehetősen egyezik ugyan a székelyekével, de

már se czifrán faragott deszkával elzárt _eresz_ (a mely különben már a

Székelyföldön is fölötte ritka), se székelykapu nincsen a Hétfaluban.

Faházat se igen látni már; az újabb házak már mind téglából vagy kőből

vannak felépítve. Hogy a népies ősi építkezés helyébe az építő iparos

munkája lépett, abban bizonyára a város közelségének hatását kell

látnunk.

A népszokások sorából, mint hétfalusi különlegesség, említést érdemel e

helyen is a _boricza-táncz_, a melynek részletes leírását az

Ethnographia X. kötetében közöltem. Körtáncz ez, a melyet a legények

deczember 28-án, aprószentek napján járnak. Egy-két héttel e nap előtt a

legügyesebb tánczost megválasztják _vatáf_nak, a kinek az a feladata,

hogy begyakorolja velük a táncz bonyodalmas figuráit s majd előadását is

vezesse. Magának a táncznak négy része van: egyes, kettes, hármas és

török boricza. Előadásakor csizmaszáruk külső oldalára piros posztódarab

van varrva, a melyen párosával 6–8 _őrharang_ zörög, kezükben pedig

egy-egy czifrán kifaragott és kifestett _lapoczkát_ tartanak.

Utczáról-utczára járva minden leányos ház udvarán bemutatják tánczukat.

Útjukban két álarczos _kuka_ kiséri őket, a kik a szünetek alatt

mindenféle tréfájukkal mulattatják az egybesereglő közönséget, és két

_nyárshordozó_, a kik a megtisztelt házaktól ajándékul kapott ennivalót

gyűjtik. Ebből aztán este a korcsmában víg lakomát csapnak, a melyet

rendesen tánczmulatság követ.

Hétfalusi csángó tanulmányaim során igyekeztem természetesen

népköltészetükkel is megismerkedni. Engem ugyan ennek termékei első

sorban a népnyelv hagyományos emlékeiként érdekeltek, de nyilvánvaló,

hogy mint a csángó népléleknek legnemesebb megnyilatkozásai is kiváló

figyelmet érdemelnek. Hosszabb ideig folytatott gyűjtésem anyagából az

tűnik ki, hogy lírai költészetük mennyiségileg ugyan nem mondható éppen

szegénynek, de értékesebb darabokban nem bővelkedik. S a mi becsesebb

akad is az e nemű termékek közt, annak is legnagyobb része ismeretes már

a különböző székely népköltési gyűjteményekből. Még szegényesebb azonban

verses elbeszélő költészetük. Ennek hajdan bizonyára virágzó

gazdagságából már csak alig-alig őriztek meg valamit. Balladafélét pl.

mindössze hármat találtam: Kőmives Kelemennét, Szabó Vilmát és Tollas

Erzsit. Feltünő ezzel szemben, hogy népmesékben még ma is meglepően

gazdag a Hétfalu költészete. A költeményekben való szegénység talán

abból volna magyarázható, hogy a hétfalusi csángók évszázadok óta

politikailag el voltak választva a Székelyföldtől, közigazgatásilag

pedig előbb Fehérmegyéhez, utóbb Brassóhoz tartoztak. Ilyen elszigetelt

állapotukban aránylag keveset érintkeztek székely társaikkal, énekelt

költészetük tehát föl nem frissülhetett, hanem lassan-lassan

szegényedett és csenevészedett. De miként magyarázható ezzel szemben a

mesélő kedvnek el nem lankadt, máig is friss ereje? – Lehetséges

különben, hogy a hétfalusi csángók mesekészletének gazdagsága csak

látszólagos. Talán csak azért tetszik ilyen gazdagnak, mert a nagy

Székelyföldről eddig még aránylag kevés népmese van közölve.

*

Kissé talán már hosszúra is nyúlt e bevezetés, pedig hátra van még a

tulajdonképeni bevezetés kötelessége: az itt közölt népmesék anyagának

és alakjának, valamint e kötet szerkesztése módjának néhány szóval való

ismertetése.

A hétfalusi csángó népmesék java részét a kilenczvenes évek végén

gyűjtöttem, a mikor népnyelvi tanulmányok kedvéért ki-kirándulgattam a

közeli Hétfaluba. Mindjárt kezdettől fogva gyorsírással jegyeztem őket,

de eleinte csak abból a czélból, hogy mondattani tanulmányokhoz minél

több összefüggő szövegre tegyek szert. A mint azonban az anyag gyűlt, s

a mint észrevettem, hogy a forrás még távolról sincsen kiapadóban,

csakhamar felébredt bennem e mesék közlésének vágya, bár akkor a

közölhetés reménye még igen-igen csekély volt. Folytattam azonban a

gyűjtést, a hogyan időm engedte és az alkalom rá kedvező volt, s mire

megbizonyosodtam róla, hogy a Kisfaludy-Társaság szíves

áldozatkészségével lehetővé teszi e kötet megjelenését, már száznál

jóval több mese volt birtokomban. S ezeket is (egynehány hosszufalusi

kivételével) még csak Pürkereczen, Zajzonban és Tatrangon gyűjtöttem.

Csernátfaluban, Türkösön és Bácsfaluban nem igen kutattam utánuk azért,

mert első sorban csángó meséket óhajtottam megismerni, e községekről

pedig nyelvi és némely történelmi adatok alapján bizonyos, hogy

lakosságuk a XVIII. század folyamán Háromszék területéről való _székely_

telepedőkkel gyarapodott. (Akkor ugyanis még abban a hitben voltam, hogy

csángók és székelyek közt valami származásbeli különbség van.)

Az így gyűlt anyagból a szíves olvasó e kötetben azt találja meg, a mi

költői és tudományos szempontból a figyelemre méltóbb. Kiselejteztem

ugyanis először is mindazt, a mi a tartalom vagy a forma tekintetében

értéktelennek vagy közölhetetlennek bizonyult. A megmaradt anyagot

összehasonlítottam az összes eddig megjelent és tudományos czélból

készült (tehát nem pusztán az ifjúság vagy a nép számára való) magyar

mesegyűjteményekkel, s csak azon darabokat soroltam a közlendők közé, a

melyek eddig a maguk egészében vagy legalább lényeges részükben még

ismeretlenek. Kivételes esetben fölvettem ugyan egyik-másik már

máshonnan ismeretesnek a Hétfaluban talált egyszerű változatát is, de a

közlés okát ilyenkor mindig megadom a hozzávaló jegyzetben. Természetes

azonban, hogy az ilymódon kiválasztott mesékről még nem szabad azt

gondolni, hogy egytől-egyig a csángók mesealkotó képzeletének tulajdon

termékei. Hétfalusi csángó népmesék czímén való közlésük csak annyit

akar mondani, hogy a Hétfaluban élnek s máshol eddig (legalább ilyen

alakban) még nem jegyezték fel őket.

Hogy a gyűjtött anyagból mit kell közölnöm, azzal könnyű volt tisztába

jönnöm, de már nem olyan könnyű volt eldönteni a szöveg közlése módjának

kérdését. Mert hiszen igaz, hogy a nyelvtudomány csak fonétikus írású

szövegnek veheti teljes hasznát, de viszont igaz az is, hogy kár a

nem-nyelvész olvasót folyton-folyvást megakasztani a szavaknak neki

szokatlan fonétikus szóképével, mikor a nyelvészek is sokkal

kényelmesebben vehetik tudomásul az őket érdeklő nyelvjárási

sajátságokat az e nemű nyelvi jelenségeknek szakszerű összefoglalásából,

a mire már volt és bizonyára még ezentúl is lesz alkalmam. Miért írjam

pl. egy, a nagyközönségnek is szánt szövegben, hogy _doptam_ vagy

_fokták_, mikor úgyis országszerte minden magyar ember így ejti a

_dobtam_ és _fogták_ szókat? Miért írjam az egész kötetben mindvégig,

nehány százszor vagy ezerszer: _jártom_, _várnok_, _lábo_ stb., mikor a

nyelvészek számára egy mondatba foglalhatom össze, hogy a csángók _á_

hangú szótag után következő _a_ helyett _o_ hangot ejtenek?

A kérdésnek alapos meggondolása után tehát arra határoztam el magamat,

hogy nem jelölöm a kiejtésnek olyan fonétikus sajátságait, a melyek

országszerte ismeretesek, és nem jelölöm a hétfalusi csángó

nyelvjárásnak azon sajátságait sem, a melyek hangtörvényszerűek, azaz

adott esetben vagy helyzetben föltétlenül érvényesülnek, tehát

határozott szabályba foglalhatók. De már esetleges, nem szabályszerű

hangváltozás esetén híven leírom a szónak Hétfaluban ejtett alakját és

híven megtartom a tájszókat is és a legaggodalmasabb pontossággal adom

vissza a népies mondatszerkesztésnek és elbeszélő stílusnak minden szép

vagy nem szép, művészi vagy művészietlen, de mindenképen jellemző

vonását. Ha tehát pl. a Hétfaluban azt mondják, hogy _lapis_, vagy

_küzsdik_, nem írom helyette, hogy _lapos_ vagy _küzd_; ha egy mesében

_féregről_ van szó, természetesen nem írok helyette _egeret_; s a _múrt_

vagy a _hubëszt_ se fordítom _kőfalra_ vagy _lepényre_. Azt hiszem, hogy

ilyen eljárás mellett nem riasztom el a laikus olvasót e kötet

elolvasásától, nem fosztom meg a nyelvészt a szövegek tudományos

tanulságaitól s nem törlöm le a mesékről sem népi eredetük színes

zománczát, a mely sokszor göröncsös és durva ugyan, de a mely viszont

nem ritkán a legmélyebb és legigazibb költészet fényével ragyog.

A népköltési gyűjteményekben már szokottá vált magyarázó jegyzeteket én

sem kerülhettem el egészen. Tartózkodtam azonban bennük minden száraz

adatközléstől és elhagytam belőlük az egyes motivumok eredetére vagy

vándorlására vonatkozó nagy philologiai apparatust, a mely úgyis csak a

szaktudóst érdekli és – úgy se lehetne teljes. Főleg csak arra

szorítkoztam e jegyzetekben, hogy megmagyarázzam azt, a mi tartalmi vagy

formai tekintetben magyarázatra szorul, vagy hogy okát adjam egyik-másik

darab felvételének. A mi a mesék anyagában az összehasonlító

mesevizsgálat szempontjából értékes, azt a philologusok úgyis

észreveszik majd, ebben bizonyára nem szorulnak az én útbaigazító

jegyzeteimre.

A kötet végén lajstromba szedtem a mesék szövegében előforduló hétfalusi

csángó tájszókat. Tettem ezt az olvasóknak azon, bizonyára legnagyobb

része kedvéért, a kiknek nem áll rendelkezésükre Szinnyei Magyar

Tájszótára. Minthogy mindössze csak 60–80 körül van a magyarázatra

szoruló szavak száma, lajstromba szedésük haszna bizonyára nagyobb lesz,

mint volt e csekély munkatöbblet fáradsága.

És ezzel elmondtam mindazt, a mit tudni az olvasónak szükséges vagy

legalább is nem fölösleges, mielőtt a mesék olvasásába fog.

Brassó, 1906 június 15.

_Horger Antal._