elnéztem a tájat. Egykor volt kedvem a rajzolgatáshoz. Bohó ifju mindent
megkisérel. Sokszor jutott eszembe: ezért a tájért érdemes volna még
egyszer mozgásba hozni a rajzoló-szereket s talán az ecsetet is. Késő
gondolat.
A lovasi hegyet jobbról mély völgy határolja. A felső-örsi malomvölgy
patakja s a lovasi Királykut patakja egyesülve csatangol a völgy
fenekén, gyönyörü kertek, árnyas szilvások között a faluig. Az a
Királykut alacsony sziklából kibuzogó forrásviz. A hagyomány szerint
fárasztó vadászat után ott pihent gyakran első királyunk, a kit Szent
István néven ismer a történet. Ha ez igaz: bizonyára ott ütötte föl
sátorát a Mórocza-hajlék közelében. Királynak való ez a hely volt.
A patak elhagyja a falut és siet a Balaton felé. Utközben malmokat hajt.
Azokat a régi patakmalmokat, a melyeket árnyas fák, virágos mezők, zöld
legelők, sok szinben játszó, apróra hasitott szántók vesznek körül. A
táj határát balról elzárja az alsó-örsi Somlyó hegye s maga a falu fehér
egyházával s lakóházaival. Lent a parton a fürdőtelep nyaralói és
tornyos hajlékai. Előttünk a Balaton, de tulsó partja messze, alig
láthatni ködbe vesző vonalát. Itt legszélesebb a viz. Jobbról,
napnyugatról Tihany félszigete a határ. A látópont magas, alattunk
fekszik az egész világ a közelben is tiz faluval, száz uri nyaralóval s
ezer szőlőhegyi fehér hajlékkal. Mind vár, mind hí, mind mosolygó
arczczal ajánlja barátságát. S népe is olyan a tájnak, mint maga.
Szives, vidám és magyar.
Jól elmult harminczkét éve, mikor erdélyi barátaimmal arra jártam. A
mint a vasut elhagyja a szántódi révet, attól kezdve jó szem megláthatja
a lovasi hegy szives hajlékának fehér homlokát. Barátaim figyelmét oda
irányitottam. Gyulai Pál kifigurázott vele. Ügyel is ő minden szőlőhegyi
nyájas viskóra. Ők bizonyára elfeledték ezt már, én el nem feledhetem.
A VÉN KOLDUS TITKAI.
(A keszthelyi vén koldus. – Eredete, nevelődése. – Szerelmes Csúzy
Máriába. – A leány hűtlen lesz, nagy urhoz megy feleségül. – Kalandos
hirek róla. – A rezneki kastélyba megy lakni. – Régi imádója orvul
meggyilkolja.)
A fürdőszolga, az öreg Körmendy beszélte el nekem ezt a történetet
Keszthelyen 1854-ben.
Valami husz esztendővel ezelőtt, 1834 körül, egy vén koldus vetődött
Keszthelyre. A Balatonra vezető utczának sarkán volt egy egyszerü,
szegletes, kis ablaku, festett kapuju, de tiszta kisvárosi ház. Falusi
háznak is beillett volna. A ház sarkánál kerékvető kő volt elültetve. A
vén koldus e kőre letelepedett; minden nap délután, de ünnepnapokon
délelőtt is e kövön üldögélt.
E ház még megvolt akkor, magam is láttam a házat is, a koldust is. Azóta
negyvenhat év mult el. Tavaly ott jártam, kerestem a házat, nem ismertem
rá. De már az utczára is alig ismertem. A város is változik, az ember is
feled s bizony ma a keszthelyi fürdő egészen más, mint 1854-ben volt.
Nagyon öreg ember volt a koldus. Néhány szál ősz haj lengett a homlokán.
Két szeme beesett, az arcza redők sürü fátyolával volt befödve. Csontos,
reszkető kezével a botot is alig tudta már fogni. A ház előtt, a hol
üldögélt, melegebben sütött a nap és enyhébben fujt a szél, mint másutt.
Talán azért választotta ezt a helyet. De akkor is ott ült, a mikor a
déli nap heve forralta a levegőt. Még a nyári nap sem forralta az ő
kihült vérét.
Senki sem ismerte a vén koldus korát. Még a nevét sem. Keszthelyre, ugy
látszik, csak akkor került, mikor már a koldulás volt a foglalkozása,
kenyérkeresete. Hol élt, hogyan élt annakelőtte, micsoda multja volt,
hol töltötte fiatalságát, van-e, volt-e rokonsága: senki sem tudta.
Magábazárkózott ember volt, senkivel se beszélt, hozzá se szólt senki.
Koldulni se szóval koldult. Ha valaki jószántából adott neki, elfogadta;
ha nem kapott semmit, azzal is beérte.
Az öreg Körmendy sokszor észrevette, hogy a vén koldus botjára
támaszkodva odabotorkált a fürdő hidjára, megállt a hidon, neki
támaszkodott a korlátfának s szemeit órákon át a viz egyetlen pontjára
szegezte. S gyakran e szavakat mormogta:
– Itt fürdött!
Egyszer megkérdezte tőle:
– Ki fürdött ott, öreg?
A vén koldus ránézett a fürdőszolgára. Ez is öreg legény volt már, ennek
is ősz volt már a haja. Bizalma egy pillanatra felébredt s felelt neki.
– Ő fürdött itt, Csúzy Mária.
De többet ezután nem is szólt. Fogta botját s tovább vánszorgott. Ment
az utcza sarkára, a kerékvető sarokkőre, kolduló helyére.
Csúzy Mária.
Ez a név ismeretlen volt azon a vidéken. Zalavármegyében éltek ugyan
Csúzyak, de ezek előkelők, gazdagok voltak, uradalmak és milliók fölött
rendelkeztek. Mária nevü nő ezek között alig volt; – de ha lett volna
is, mi köze lett volna ahhoz a vén koldusnak?
És mégis volt köze hozzá.
Régi történet ez, nagyon régi. Csakugyan volt valamikor ilyen nevü
asszony, csodálatos szép teremtés. Csúzy Máriát Bécsben is ismerték és
herczegek udvaroltak neki. De már hosszu emberélet mult el azóta, hogy
megölték rejtélyes módon. Kevés ember van már a világon, a ki őt
ismerhette. Ez csak nem lehetett az, a kiről az öreg koldus emlékezett.
Pedig az volt az.
A vén koldus és a sugárzó szépség valaha ismerték egymást, sőt
szerelmesek voltak egymásba. Ez a szerelem határozott életük fölött,
haláluk fölött.
De kezdjük a dolgot az elején.
Az öreg koldus apja még a mult század végén gazdatisztje volt gróf
Festetich Györgynek, a Georgikon hires alapitójának. Megyeri vagy
Megyesi volt a neve, a fürdőszolga nem tudta, melyik név az igazi.
Fiának jó nevelést adott. Maga a földesur, hires emberbarát és
műveltségterjesztő, a ki atyai szemekkel nézte a környezetében
felbukkanó tehetségeket, nagylelküen gondoskodott az eleven eszü fiu
neveléséről.
Az ifju elvégezte a jogot és körülbelül husz esztendős lehetett vagy
talán idősebb is valamivel, mikor megismerkedett egy kedves, szép,
fiatal leánynyal, a ki szüleivel jött Keszthelyre fürdőzni. Ott laktak
abban a sarokházban, a mely előtt később a vén koldus tanyát ütött.
Ez a leány volt Csúzy Mária. Hová valók voltak a szülei, rokonságban
állottak-e a zalamegyei gazdag Csúzyakkal: nem tudom.
A leánynak is tetszett az ifju. A kis házikó lugasában sok édes órát
töltöttek együtt. Ha fürödni ment a leány, közel-távol mindig nyomában
volt az ifju. Boldog volt, ha csak láthatta is a gyönyörü gyermeket.
Mennyire irigykedett a vizre, a mely körülölelgette tagjait és a fűre, a
mely fölött kicsi lábai oly könnyedén sikamlottak el.
Az ifju és a hajadon – a mint az már meg szokott történni – örök hűséget
esküdtek egymásnak. És a férfi vagy a leány – a mint az már szintén meg
szokott történni – elfeledte a hűségesküt.
Az ifju még nem házasodhatott, a leány azonban már eladó volt. Két
nyáron át tartott a boldogság, két télen át levelezgetett a boldog
szerelmes pár, azután nem kapott többé az ifju a leánytól egy sort sem.
A leány férjhez ment.
Jó házasságot kötött. A ki elvette, nem volt már fiatal ember, de
jómódu, tekintélyes és egészséges. Talán nem szivesen ment hozzá, talán
sirt és könyörgött a szüleinek, hogy ne kényszeritsék: talán csak
leányálom, gyermekszeszély volt az egész szerelmi történet. Ki tudná azt
most már megmondani? Elég az hozzá, hogy férjhez ment és ezzel
tönkretette rajongó kedvesének egész életét. És az élet, a melyiket
nyomorba, siralomba és szégyenbe döntött, nagyon hosszu élet volt. Mikor
én az öreg koldust láttam, közelebb lehetett a kilenczvenhez, mint a
nyolczvanhoz.
Az ifju el akarta ölni magát is, Máriát is. Ehhez hozzá nem férhetett,
maga ellen nem sikerült a kisérlet. Azután pedig kiolthatatlanná lett
boszuvágya. Szenvedései a legrettentőbb boszu tervét érlelték meg benne.
Közben multak az évek, az ifju boszuvágya nem csillapodott, de nem
találkozhatott Máriával.
Férje, Lázár, udvari tanácsos, méltóságos ur és az udvari kanczellária
referendáriusa volt, a ki Bécsbe vitte a fiatal asszonyt és uri pompával
vette körül. A fővárosi élet zajában, nagyuri mód ölén, előkelő
tisztelők körében hamar és könnyen elfelejtette a szegény
juristagyereket az urnő.
Nagyon szép volt és meghóditotta volna magát Napoleont is. Effélét
beszéltek is róla. Legnagyobb hóditása az volt, mikor Batthyány Lajos
herczeget is besorozta tisztelői közé. A herczeg magas műveltségü és
kiváló izlésü uriember volt. És állandó látogatója lett a szép
asszonynak. Az asszony boldognak érezte magát, a világ mindenfélét
sugdosott. Szövődött-e közöttük bensőbb szerelmi viszony, kényes dolog
volna firtatni. Annyi bizonyos, hogy a többi tisztelők egymásután
maradoztak el és helyet csináltak a herczegnek. Az is bizonyos, hogy a
herczeg bizalmas baráti társaságában kereste föl az asszony termeit.
Többek közt lord Bowring, nemzetünk és irodalmunk ismerője és becsülője
is meglátogatta néhányszor a herczeg társaságában Lázárék házát.
Lázár referendárius a mult korábbi század végének valamelyik
esztendejében halt meg. Vagyonát zilált viszonyok közt hagyta hátra. A
pazar háztartás és az asszonyi fényüzés tönkretették. Halála után minden
vagyona birói zár alá vétetett, a mi abban az időben körülbelül annyit
jelentett, mint manapság a csőd. Ugy látszik, a herczeg talált rá módot,
hogy a fiatal özvegy ezentul se nélkülözze megszokott kényelmét.
Néhány évvel később azonban meghalt a herczeg és 1806-ban nagyon is
érezte az özvegy az elhagyatottságot, a melyben barátja halála után
maradt.
Helyzete azért nem volt kétségbeejtő. A fiatal Fülöp herczeg, a ki akkor
25 esztendős volt, ugy vélte, hogy édes apja emléke iránt tartozást ró
le, ha bizalmas barátnőjét nem hagyja nyomorban. Tisztességes évi
járadékot rendelt neki s csak arra kérte, hogy hagyja el Bécset, a
melyet akkoriban különben is folytonosan nyugtalanitottak a napoleoni
háboruk.
Az asszony ezt elfogadta. A zalamegyei Reznekre vonult vissza. Ez a
falucska Alsó-Lendva környékén fekszik és abban az időben Bernáth udvari
ügyvivő tulajdona volt. Ezt a birtokot vette bérbe az özvegy, csinos
gazdaságot folytatott s oda bécsi cselédségének egy részét is magával
vitte.
Hát az elfelejtett, megcsalatott, elárult fiatal emberrel mi történt?
Az ifju akkor már idősebb férfivá lett és sem szülei, sem rokonai, sem
jó barátai nem törődtek már vele semmit. Régi szeretőjét nem tudta
elfelejteni soha. Átok és siralom volt az élete. Hol az ivásnak adta
magát, hol a csavargásnak. Ma itt volt, holnap ott, többnyire olyan
helyeken, a hol senki sem ismerte. Élete elveszett, tanulmányait
félbenhagyta, hivatásáról lemondott, szülei kitagadták. Csak a boszuvágy
tartotta benne az életet.
Nyomára jött, hol lakik régi, hűtlen kedvese. Odament Reznekre s
koldusruhában kikémlelte az urnő lakását s házi viszonyait.
Egy viharos novemberi estén, mikor már a cselédség is nyugovóra tért,
Lázárné még fönt virrasztott a szobájában és pasziánsz-játékkal ölte az
időt. A kártyák az asztalon kirakva feküdtek előtte, azokból olvasgatta
a mult és jövendő idők titkait. Egyszerre kopogtatás hallatszik
szobájának az udvarra néző ablakán. Az ablak erős táblával volt elzárva.
Az asszony épen levelet várt valahonnan, azt hitte, a levélhordó
koczogtat. Kitárta az ablaktáblát és a fél ablakszárnyat is. A rámeredő
két szem minden idegét megrázta.
Ráismert első imádójára.
– Én vagyok, – mondotta a kelletlen vendég. – Én vagyok. Pokollá tetted
az életemet. Régóta kereslek. Visszahoztam hűségesküdet. De hogy soha
többé meg ne szegjed: meghalsz!
Karabélyt rántott elő és az ablakon keresztül mellbe lőtte az asszonyt.
A golyó a szivig hatott. Az asszony meghalt egy sóhajtás, egy rándulás
nélkül. A vihar szárnyára vette a hűtlen nő lelkét s a gyilkos átkait.
De az eldurrant lövés hangját is magával vitte. A cselédség, szomszédság
semmit se vett észre és mikor reggelre kelve a szobába léptek, ott
feküdt a pasziánsz szépen az asztalon, az asszony pedig szépen a
szőnyegen. Nem mozdult egyik sem.
A gyilkost senki se látta többé. Nem sikerült nyomára jönni. Éveken
keresztül tartott a megyei vizsgálat, éveken keresztül nyomoztak utána.
Hiába!
Egyszer hire kelt, hogy 1848-ban Varasdon valami haldokló a Lázárné
gyilkosának vallotta magát gyónás közben. Ez is vakhir volt.
Mindenféle gyanusitás kerekedett. Még a fiatal herczeget sem kimélte meg
az éretlen szóbeszéd.
Sok, sok időre, talán ötven esztendővel később jelent meg Keszthelyen a
vén koldus. Akkor már rég elfelejtették a gyilkosságot, a fiatal
juristára meg épen senki sem emlékezett már.
A vén koldus kibékült istenével. Nem kinozta tovább már szivét sem a
szerelem, sem a boszu. Hiszen régen porrá vált már a hütlen asszony. De
azt a házat, a hol Máriát megismerte, azt a helyet, a hol fürödni
szokott, nem tudta elfelejteni soha. Pedig már agg volt, koldus volt s a
sir szélére jutott.
Az lett büntetése, hogy nem tudott feledni.
* * *
Ez az egyik változata annak a ködös, hagyományos regének, melynek másik
változatát az »A Nazarénusok« czimü müvemben »A tüzes barát« szakasz
folyamán beszéltem el, minthogy a későbbi kor regélői a tüzes barát
személyével is összekötötték.
FELSŐ-EÖRS LIGETEIBEN.
(Szegedy János felső-eörsi prépost. – Nem akarja Szegedy Róza házasságát
Kisfaludy Sándorral. – Az árva lányt elviszi magához Felső-Eörsre. – A
lány merengései. – A Mike-palota omladékain.)
A Mike-palota se az már, a mi negyvenkét év előtt volt. Akkor jártam
meg, akkor néztem meg először. Akkor még sok faldarab megvolt belőle.
Téglái, kövei, faragványai ott hevertek szanaszét a falromok közt.
Gyikok, kigyók sütkéreztek a köveken. Apró, szelid, tüzes szemük ott
villogott. De a cserjék már megkezdték hóditásukat. Bangita, szömörcze,
fagyal, kökény, apró kőris és cserfattyak már helyet foglaltak. A mohát,
fülfűt, a mindenféle kövi rózsát árnyékkal kezdték boritani. Vadrózsa
gyümölcse, kecskerágó virága már kezdte mutogatni aranyos és biboros
ragyogását.
Ma már nem ugy van. Kincskeresők összedöntögették a falromokat,
felturták az épület alapjait, gödröket és buczkákat ástak-hánytak a vár
régi udvarán s a természet is elboritotta erdőfátyolával az egész
Mike-palotát. A cserfattyak szálassá nőttek, az uj nemzedék nem is tudja
már, mi volt valamikor itten. Csak a hegy homlokának kis helye maradt
kopaszon. Feszületet állitott oda a buzgóság. Mintha temető lett volna
itt valamikor. De rég eltüntek innen már a holtak szellemei. Azt a várat
még az Árpád-királyok látták épnek, tündöklőnek. Az a feszület is
elkorhadt már. Körülötte pázsitfű, erdei virág, szöcskék serege.
De mi volt hát az a Mike-palota? Hol feküdt az a vár s miről volt
nevezetes?
Azzal bizony mi nem törődünk, mikor épült, kik lakták, kik voltak
uraságai és szép asszonyai, s hova lettek s hol porladoznak félezer év
óta? Én ott csak Szegedy Róza nyomait kerestem.
Imádóját elvesztette a szűz. A délczeg testőr elment a csaták mezejére.
Hirt se hozott róla a nyugati szellő. Él-e, hal-e: azt se tudta senki.
Ah, az a gógánfai szerelmi viszály! A hajadon sziv isteni haragja s a
költő vad szenvedélye! Hány emlék, hány könyv, hány imádság, mennyi
bánat utána!
Kisfaludy Sándor eltünt. Hát Szegedy Róza hova lett?
A mi boldog emlékü Nagy Ivánunk, a mikor az ország nemeseinek családi
leszármazásait megirta, megemlékezett Szegedy Lászlóról is, a ki ezelőtt
közel kétszáz évvel született. S megemliti, hogy ennek legifjabb fiát
Jánosnak nevezték. De történetéről csak annyit tudott, hogy pap volt.
Pap. Se több, se kevesebb, mint pap. Hol volt, mennyire emelkedett,
mikor élt, mikor halt meg: mindezt nem tudja. Pedig ennek a papnak
Szegedy Róza életében nagy szerepe, a költő sorsára nagy befolyása volt.
Talán Kisfaludy, a délczeg testőr, e pap nélkül sohase lett volna
költővé.
Ez a pap unokatestvére volt Szegedy Ignácznak, Róza édesapjának. Róza a
család szemefénye, a pap a család tekintélye és bölcsesége. A pap
sehogyse akarta, hogy a költő Róza vőlegénye legyen. Minden
bölcseségével tiltotta a fiatalok barátságát.
A mikor Róza még kis leány volt, futkározó gyerek volt: akkor lett
Szegedy János felső-eörsi préposttá. Árpád-kori prépostság a
felső-eörsi. A prépost a Batthyány herczegek udvari gyóntatója. A
herczegek adományozzák a gazdag jutalmat. A Szegedy-nemzetség akkor is
hatalmas volt már, ebből a nemzetségből akartak prépostot.
A prépost jó pap s bőkezü derék magyar nemes ur volt. Gyönyörü, tágas,
kényelmes urilakot épitett Felső-Eörsön, mely ma is prépostlakás. Itt
lakott s itt is halt meg s bár a Szegedyek ősi tanyáitól kissé messze
esett, de azért az atyafilátogatást szorgalmasan gyakorolta s Róza
növekedésére gondosan ügyelt. A leány ragyogó szépségétől s nemes lelki
bájaitól a család emelkedését várta. Ezért nem akarta, hogy Kisfaludy
Sándor legyen a férje.
Ember tervez, isten végez. Megtörtént a gógánfai szerencsétlenség, s a
mikor ennek hirére a prépost Rózához sietett, a ragyogó szűz helyett
szivetört leánykát talált, kinek arczán hervadozóban voltak a rózsák,
égszinkék szemeiből könyü harmatozott, kebléből sóhajok törtek elő. De
nem panaszkodott. Keserü szó nem hagyta el ajkát. Annál nagyobb volt
szenvedése. Akkor látott, akkor tudott meg a jó pap mindent. A két
szerető sziv elszakadt egymástól, de a leány szive halálos beteg lett
tőle. A jó pap óhajtása ugyan teljesült, a fiatalok nem lettek egymásé,
de azért az ő Rózája, az ő angyal huga mégse lett másé. Szivét nem adta
oda lépcsőül a család emelkedésére.
Leányszerelem elmulik, beteg sziv meggyógyul, idő és távollét mindent
megorvosol. Igy gondolkodott a bölcs pap.
Oh, bölcs pap, igazad van. Ha imádkozol, ha szent igét hirdetsz, ha
elsorvadt lelkeket ápolgatsz: igazad van. De Szegedy Rózánál nincs
igazad. Az ő szive, az ő szerelme a nemzet nagy költőjének van
fölszentelve, istenek vigyáznak arra.
Árva lett a szűz, apja, anyja elhalt. Akkor azt mondta a bölcs pap
Szegedy Rózának:
– Édes, jó leányom, én aranyos szentem, jőjj el hozzám, keress
vigasztalást az én hajlékomban. Istennek szentegyháza mellett,
Felső-Eörs ligeteiben, a tündöklő Balaton partján megtalálod szivednek
nyugalmát.
Igy került Szegedy Róza Felső-Eörsre.
A győri zárda, bécsi utazásai, Antónia öcscsének családi boldogsága,
magasrangu ifjak forró udvarlása mind nem tudták szivének nyugalmát
visszaadni. Csak Felső-Eörs ligeteiben volt pihenése.
Ablaka az ősrégi gyönyörü templom ajtajára nézett. Keskeny utcza
választotta el tőle. Az egyházba menőket innen szokta nézni. Kivált a
lakodalmas népet, az esküvő párokat, a deli vőlegényt, a koszorús,
fátyolos menyasszonyt, a vidám közönséget. Imát rebegett a a házasulók
boldogságáért. Hol az ő boldogsága? Hova tünt el? Eltünt-e örökre vagy
még visszatér valaha?
Bátyjának udvara gyümölcsösre dőlt, a gyümölcsös mélységes völgyre. Ez a
Malomvölgy. Ma is olyan, mint Szegedy Róza idejében. Lent a mélyben
malom. Örökös zúgása, mintha az ő lelkének örökös háborgása volna. Mégis
jól esett neki az őrlők dala. Fent a gyümölcsös peremén kopasz szikla.
Mintha ülőhelynek alkotta volna a természet. Leült a sziklákra.
Végig-végignézett a mély, sötét völgyön ott a lábai alatt. Körülötte
gerlék búgtak, rigó és fülemiledal édes hangja zengett. Minden élt,
örült, fénylett, ragyogott körülötte. Csak az ő lelke volt bágyadt és
alkonyodó.
– Szivem oly teli van, oh, oly igen csordultig teli; s én oly magánosan,
oly csupán egyedül vagyok ebben a szép világban! Senkim sincs, a kiben
bizhatnám, a kivel szivemnek névtelen érzéseit közölhetném!
E szavakat irja Kisfaludyhoz innen egyik márczius 26-ikán kelt
levelében.
Gyakran fölkereste inasa kiséretében a Mike-palotát. Képzelete,
ábrándjai még szabadabban szállongtak ott.
Elnézett végig a szemközti hegyeken. Az erdei legelésző gulyának méla
kolomphangja ütődött füleihez. Még akkor kecskenyájak legelésztek a hegy
oldalán. A Mike-palota körül is. A ficzánkoló kedves gödölyék odamentek
hozzá s ott ugrándoztak körülötte. A hideg szemü anyakecske mereven
nézett rá, de a gödölyéit nem féltette tőle. Oly szelid volt hozzá
minden s az ő lelke oly borús.
Csodálatos tünemény innen a Balaton. Ott lábai alatt a mélységben az
égnek tükre. Túl, messze-messze a veszprémi és somogyi partok ködös
halmai. Néha a jegenyefák sorai is odamosolyognak hozzá. Minő öröm volna
odaszállni. Ha szárnya volna, mint a madárnak. És szállna messze,
tovább, mindig tovább, örökre elszállna, soha vissza nem térne, el a
végtelenbe, el az enyészetbe, el a délczeg testőr forró keblére!
Elpirul még a gondolatra is. De pillanatonkint oly édes az ábránd.
Vétek-e az? Könnyei lassan peregnek. Az örökre eltünt boldogságnak
emléke is mély fájdalom.
Elnézegette a vár omladékait. Hajdan volt ura a várnak. Ősz, öreg, de
még mindig daliás termet. Mellette az urnő, nagy szépség nyomai komoly
arczán. Ott a lányka is. Ragyog, nevet, játszik, boldog. Szive most még
alszik, de imádók röpködnek körülötte, körülrajozzák édes szavakkal. Oh,
mily boldog az a sziv, mely még alszik, melynek a szerelem még föl nem
zavarta nyugalmát. Mily boldog volt ő is a badacsonyi szüretig, a
szigligeti kirándulásig, a Rostyéknál való első találkozásig!
Hát a várur örököse hol van? Bizonyosan a csatában, királya oldalán,
török-tatár ellen. Miként az ő lovagja, az ő szivének hőse, az ő
boldogtalan szerelmének örökre eltünt vőlegénye. De amaz még hazajön.
Erősen, büszkén, délczegen. Sebhely az arczán, de alig-alig látszik.
Olvasta ő, hallotta ő. Azután hazahozza piruló menyasszonyát s boldogan
töltik napjaikat, éveiket, gömbölyü arczu, vidám gyermek sereg
körülöttük. Száz alakban röpködtek lelke előtt az ábrándok. Boldogság
mindenütt, csak ő az, a ki elvesztette boldogságát.
Van egy komornája. Bécsi származásu, mivelt nemes leányka. Még 1792-ben
került hozzá, a mikor ő már felnőtt leányka volt, tizenhét éves, de a
mikor Kisfaludyt alig ismerte. Ez is kisérni szokta bolyongásai közt a
ligetekben. Idősebb, mint ő, de rajongással szereti urnőjét.
Olvasmányaik közösek. Ah, ez a komorna nagy szerencséje. Ért és érez.
Rejtett szavakban ezzel közli szive minden titkát s ez minden szóra
megtalálja az igaz és gyöngéd feleletet. Mellette maradt férjhez
meneteléig. Bátyja, a prépost is nagyon megkedvelte.
Enyhül a fájdalom, ha szóba lehet önteni s ha rokonsziv is együtt érzi
azt.
Elballagtak gyakran a Királykúthoz is. Másik szakadékos völgyön van a
sziklából ömlő forrás, melynek Királykút a neve. Ez a völgy összeszakad
a Malomvölgygyel. Partjai erdősek. Gyalogút is, kocsiút is vezet a
forráshoz. A hagyomány szerint az első magyar király, Szent István e
forrásnál pihent gyakran, mikor e tájon vadászgatott. Azért nevezik
Királykútnak.
Pihenj meg te is, ragyogó szűz! Szünjék fájdalmad, enyhüljön bánatod.
Megtér majd deli vőlegényed s keserü fájdalmaidért méltó jutalmat
nyersz. Megérdemled. Igazán szerettél, s szerelmed hű volt életben,
halálban.
AZ ÉN TAVALYI KARÁCSONYOM.
(Elvesztettem életem társát. – Jobb asszony még soha nem volt. –
Gazdaságom ő vezette. – Halálos betegségbe esik. – Kedves testvér ápolja
a Lorántffy Zsuzsánna-egyletből. – Sóhajtása édesanyjához, imája az
Üdvözitőhöz. – Boldogságos halála.)
Az 1905-ik évi karácsony az én tavalyi karácsonyom. Akkor vesztettem el
életem társát, édes jó feleségemet.
Magándolog. Közdolgaimról sokat irtam, magándolgomról soha. Most arról
irok. Rövid leszek, mert a történet rövid. Jó lelkek, nemes szivek érző
idegét mégis mozgásba hozza.
Az almádi Balaton ragyogó tükrén ismertem meg az ifju lánykát. Fiatal
volt, üde és jókedvü. Egészséges, piros, szerény és nemes. Ugy éreztem,
a gondviselés összeszánt bennünket.
Almádinak akkor még nem Balaton-Almádi volt a neve, hanem csak Almádi.
Nem is volt országos hirü fürdőtelep, csak szegényes szőlőtelep. Mostani
75 villájából nem volt még egy se. Vörösberényi lakosok s veszprémi
iparosok birták a szőlőket egyszerü kisded szőlőhegyi hajlékokkal. De
nyáron át már a veszprémiek le szoktak oda járni fürödni. A módosabbak
kocsin, mások gyalog. Én gyalog jártam. Tizenötezer lépés volt
lakásomtól a Balatonig. Kellemes séta fiatalembernek.
Elvégre 1867-ben összekeltünk.