ősz és kusza. A szempillák megritkultak.
A száj reszket, az egész fej reszket. Az egész alak omladék. S még csak
azt se lehet megtudni róla, minő deli férfi omladéka. Semmi sincs, a
miről visszaemlékezhetnénk a multra.
Hajh, nemes agg barátom. Alakod, arczod puszta temetővé vált. Olyanná,
mint a másik ott a faluvégen.
Hova lett a honvéd, a rettenthetetlen harczos, a bátor dalia, a ki
megmászta Buda várának falait, a ki százszor szemébe nézett a keserü
halálnak, a ki vérét ontotta szegény hazájáért, édes jó magyar fajáért?
Hova lett a hős?
El van temetve a roskadt termet alá!
Hova lett a szinművész, a feledhetlen alakok alkotója, a ki a világot
jelentő deszkán élő és érező képben állitja eléd a nagy eszmék, nagy
indulatok, nagy szerelmek hősét? A kinek nézése megreszketteti a
szivedet s ha ezüstös hangját hallod, kicsordul a könny a szemedből? A
kiért egykor a nők és férfiak rajongtak? Hova lett a művész?
El van temetve az alá a reszkető arcz alá!
Hova lett istennek szolgája, igéjének hirdetője, a fáradt lelkek
vigasztalója, a halhatatlanság szent ösztönének tolmácsa, üdvözitőnknek
igaz hive, a tévelygőknek szelid őrizője? Hova lett a lelkipásztor?
El van temetve a hervadó kor alá, az aggság alá, az összeomló élet alá.
Ez a temető nagyobb sivatag, mint az a másik.
* * *
Tavaly meghalt dicső agg barátom. Most már mindezt elmondhattam.
A BALATON HÁTÁN.
(Baksay Sándor levele. – Bogdán-Szabó Lajos, a kinek életét gróf Károlyi
Gábor megmentette, a mikor született. – Szőke Gábor esete. – Dőry János
a Balaton hátán. – Mire lenne jó? – Veres Sándor bujdosó és a várnai
basa tanácskozása.)
Baksay Sándortól kaptam nyolcz vagy kilencz éve levelet. Nem egy okom
van rá, hogy közöljem.
Egyik okom, hogy fölfedezi azt a katonát, kit gróf Károlyi Gábor
barátom, az ő születésének véletlen alkalmából az akasztófától
megmentett. A megmentés történetét elmeséltem Gróf Károlyi Gábor
följegyzései czimü könyvemben.
Másik okom, hogy a levélben az elfeledésre szánt kornak egy kis
részéről, a kálvinista magyar életről remek rajzot ad.
Okom az is, hogy pár alakot állit elénk. Meztelent, de eredetit és
magyart, melyet franczia irodalomból élő ifjabb iróink tanulságosan
szemlélhetnének.
Okom az is, hogy pár krónikás adomát nekem is eszembe juttat. S ha már
eszembe jutottak: el is mondom őket.
Legfőbb okom pedig a közlésre, hogy azt a levelet Baksay Sándor irta. A
tiszta nyelvü nagy magyar iró, a kivel versenyre szállni, a kit követni
és megközeliteni az én nagyravágyásom is. De nem a röstségben. Mert
kivánatos dolog az, hogy ebben ne legyünk egymásnak példaképei.
Baksay Sándor levele igy szól:
Kedves Barátom!
Ha én nem röstellem leirni, te ne rösteld elolvasni. Nem nyersz vele
semmit, de nem is vesztesz. Ott, a hol a többi sok elfér, elfér ez a
kevés.
Az a szegény katona, kit boldogult Károlyi Gábor születése perczében
élettel ajándékozott meg, kunszentmiklósi ember volt s Bogdán-Szabó
Lajosnak hivták. Debreczeni filozófus deákkorában csapott fel katonának.
Kalandos hajlamu, de nem inkorrekt ember. Már deákkorában megtette, hogy
az utonállás és utonállók impresszióit ex concretis ismerni vágyván, két
babkáros krányitznak utját állta, kirakatta velük minden portékájukat s
utnak kergette őket. Mikor egy puskalövésnyire szomoruan elballagott a
két károsult, visszaparancsolta őket, felszedette portékájukat s minden
vám nélkül elbocsájtotta. – Katonának állva, több izben megszökött
Olaszországból, mindannyiszor szerencsésen eljutott a hazai földre. Itt
érte utól végezete, egy izben Pápán. – Vesszőfutások, végre kötél. A
megkegyelmezés azon módon, a mint megirtad. – Személyesen ismertem.
Magas, barna sötét arcz, horgas orr, majdnem hóhérkép; de semmi
szennyezőt nem hallottam róla. A 70-es években Kis-Kőrösön valami
alsóbbrendü közhivatalt viselt, – ott agyonlőtte magát.
* * *
Folytatom az anekdotázást.
Honnét tudom ezeket, – különösen pedig a gráczia históriáját?
Volt nekem két kedves öreg barátom: Bernáth István felső-baranyai pap,
ki a kunszentmiklósi gimnáziumra tetemes vagyona tetemes részét reá
testálván, ezelőtt két évvel halt meg. És Szőke Gábor, ki 1848 előtt
valamivel a Vértesalján káplánkodott és Sárközy Kázmérnak kedves embere
volt. Az akkori consistorialis és dislocans rendszer szerint Sárközy a
maga kedvenczét Nyékre rendeltette papnak. A nyéki urak (ott
tartózkodott a consistorium is) meghallották ezt, rárontottak a
consistoriumra és elkezdtek eburafakózni Kázmér ur és jelöltje ellen.
Meghallotta Szőke Gábor is a tiltakozást, utánuk rontott s kijelentette,
hogy Nyéknek ő sem most, sem soha papja nem lészen, (hiába kérlelték)
ölbe szedte a könyveit, leszaladt az orgoványi pátrimoniumába, 40
esztendeig ott szántott, vetett, fát ültetett, de 70 esztendős korában
is lehetett volna bátran minden tanszéken – a magyar irodalmin is –
professzor. Deákul pedig oly választékosan és folyékonysággal beszélt, a
minőt sohasem hallottam. – Tehát ez a két ur – mindkettő kunszentmiklósi
származás, Bogdán-Szabó Lajosnak kor- és tanulótársa, gyakran megfordult
nálam s tőlük hallottam.
Van aztán a dolognak egy kis függeléke, a min sokat nevetgéltünk.
Ez az én két öreg barátom, mindkettő öltözetben, háztartásban,
erkölcsben és tudományban kiváló két kálvini pap, két igazi gentleman
késő vénségig, még a finom humor adományával is birtak.
Akkoriban, mikor szegény Szabó Lajos patriótájukat akasztani akarták,
talán mint végzett diákok vagy talán végzett akadémiai rektorok, itthon
dégáltak s nem voltak megállapodva a pályaválasztás kérdésében.
Felvetették a kérdést: Hogy mire is volnának ők tulajdonképen hivatva, a
hol valami hasznukat vehetné Isten vagy ember? Mikor megállapitották,
hogy olyan nincs: abban egyeztek meg, hogy együttesen irnak (akkor
jutott hozzájuk a Bogdán-Szabó grácziájának a hire), gróf Károlyinak,
melyben felajánlják magukat, hogy ők ugyan nem tudják, mire volnának
használhatók ezen a kerek világon, de ha a gróf ki tudja belőlük nézni,
hogy mire használhatja, hát tegyen velük próbát, nem bánja meg…
Szinte szégyenlem, hogy ennyit összefirkáltam, de ez a két szeretetre
méltó ember, – jól esik, hogy beszélhetek felőlük annak is, a kit nem
érdekelnek. Csak az nyugtat meg, hogy téged minden érdekel. Tartson meg
ebben az érdeklődésben az Isten. Kunszentmiklós, 1899. ápril 10, hű
barátod: Baksay Sándor.
Ime Baksay levele. Megismerünk belőle röviden olyan két derék magyar
embert, a ki elvégez tizenkét iskolát, végigjárja a gimnáziumot és
akadémiát, se nem henye, se nem tehetségtelen s egy időben még se tudja,
hogy mire való.
Eszembe jut Dőry János szava.
1872-ben Balaton-Füreden tartottuk Lajos napját, Kossuth nevenapját.
Együtt tartottuk Dőry Lajoséval, ki meghivta vacsorára az egész fürdő
közönségét.
Nagy korhelykedés volt. Éjfél után már kalapja, bajusza mindenkinek
félreállott. Két gőzöse volt a Balatonnak. Egy nagyobb, a Kisfaludy s
egy kisebb propeller. Éjfél után az egész vendégsereg fölkerekedett,
meglepte a két hajót s a holdvilágos szép tavon elkezdett hajókázni.
Darabig csak jól ment. Folyt a pezsgő, huzta a czigány, teljes gőzerővel
hasitotta a két hajó a vizet. Hajnal felé azonban részeg lett már
mindenki. Uraság, pinczér, vendég, czigány, hajóskapitány, matrózok,
kormányos egyaránt. Akkor eszébe jutott valakinek tengeri csatát
játszani: vajjon a két hajó hogy tudná egymást felöklelni.
Már a hajnalcsillag is fölkelt, mikor a bolond ötlet fölmerült. Ott
jártunk valahol a tihanyi kettős torony vizmagaslatán. Láttam, hogy a
legénykedésnek szomoru vége lehet. Egy barátommal, kit többször emlitek,
Mórocza Kálmánnal együtt a Kisfaludy-gőzös kormányosát félrelöktük,
kezünkbe vettük a kereket s egész erővel menekültünk a kikötő felé.
Mellettünk ült és búsult egy törzsökön Dőry János képviselő. Kezére
támasztott fejjel mélázott s egy szót se szólt.
Mikor szerencsésen kimenekültünk, azt kérdem tőle:
– Min búsultál annyit, Jankó?
Tudni kell, hogy Dőry Jankó volt a parlamenti tréfás neve.
– Nem búsultam én, csak azon tünődtem, hogy a mióta birtokom elúszott,
mire lennék még én jó ezen a világon?
– Kitaláltad?
– Ki. Nem való vagyok már semmire másra a világon, csak épen
képviselőnek való!
1874-ik év végén hoztuk meg az összeférhetetlenségi törvényt. Kimondtuk,
hogy nem lehet képviselő a biró. Ezt már régen kimondtuk. Nem lehet
képviselő az, a ki választott vagy miniszteri tisztviselő. Nem lehet
képviselő, a ki bérlője az államnak vagy vállalkozik az állam részére.
Kimondtunk sok bölcs dolgot.
Azután inditványozták, ne lehessen képviselő az ügyvéd, se az egyetemi
és gimnáziumi tanár; ne lehessen képviselő se pap, se barát, se katona,
se a községi hivatalnok.
Kerkapoly Károly volt pénzügyminiszter a tulzás kézzelfoghatóvá tételére
azt inditványozta pajkosságból a pártértekezleten:
– Ne teketóriázzunk, mondjuk ki egyenesen, ne lehessen képviselő olyan
ember, a ki tisztességes munkával meg tud élni a nélkül is!
… Veress Sándor hires honvédbujdosó és legjobb utazási irónk bujdosása
kezdetén hamarosan Várnára jutott s mire oda jutott is, már pénztelen,
kenyértelen és ruhátlan volt. Elment egy török basához munkát, kenyeret
és tanácsot keresni.
Kérdezi a basa:
– Jártál-e iskolába?
– Kitanultam a debreczeni kollégiumot tizenkét esztendeig.
– Akkor hát megélhetsz könnyü szerrel. Aztán mit tanultál?
– Tanultam theológiát, filozófiát, fizikát, hisztóriát, latin nyelvet,
görög nyelvet, zsidó nyelvet.
– Akkor hát nem élhetsz meg, fiam, mert ez mind szamárság. Hát
szabó-mesterséget nem tanultál?
– Azt nem tanitották.
– Hát csizmadia, ács, kőmives, kovács, takácsmesterséget nem tanultál?
– Mindezt nem tanitják a kollégiumban.
– De bolond kollégiumtok van nektek ott Magyarországon.
Ostoba török basája! Igy beszélt a mi kollégiumainkról. Még azt is
hozzátette:
– Nem való vagy te fiam semmire, ha egyebet nem tudsz. Hanem hát eredj
el a kádihoz, kérdezd meg tőle, miféle mesterember van itt Várnán
legkevesebb.
A bujdosó honvéd szót fogadott. A kádi azt mondta: szabó van
legkevesebb.
Veress Sándor tehát beállott szabólegénynek. S a mit egy hónapig tanult,
annak több hasznát vette a Fekete-tenger partján, mint a mit
Debreczenben tizenkét esztendeig tanult.
Az én kedves barátomnak, Baksay Sándornak két jó, derék magyar embere
nem tudhatta 1845-ben, hogy ő mire lenne jó. Ők nem beszélhettek akkor
még azzal az ostoba várnai basával. Salamon Ferencz, mikor ezt elmondtam
előtte, igy felelt:
– Magam is igy voltam 1849 végén és 1850-ben. A sors szerzett nekem
életpályát, nem én magam.
A LOVASI HEGYEN.
(A Balaton tájképi szépségei. – A Lesencze völgye a balaton-györöki
fordulóról. – A Bácsi hegy hágójáról. – Az akarattyai szilfa mellől. –
Lovas falu. – A Mike-palota. – Hol siratta eltünt lovagját Szegedy Róza.
– Mórocza Kálmán és élete története. – Tökéletes biró. – Vitám Szilágyi
Dezsővel miatta. – A Balaton szépsége az ő hajlékából. – Itt irtam sok
munkámat.)
Sok ragyogó tájszépsége van a Balaton környékének. Magam se vizsgáltam
meg valamennyit. Az ábrándos, tündéri és csodálatos gyönyörüségek képeit
magam se szemléltem végig. Fiatal sziv, rajongó lélek és egész élet
kellene ahhoz. Mindez most már elszállt tőlem.
De voltam Badacsony tetején, Tihanynak Csúcshegye ormán s Balaton-Szemes
fövenyes partjának legmagasabb dombján, a honnan ellátni az egész
Balaton fölött Veszprémen, Somogyon és Zalán keresztül a kenesei
partoktól a fenéki partig. Mindent látni erről a három pontról. De
óriássá terebélyesül a tájék s ködössé és mérhetetlenné válnak
szépségei. Megterheli s lankadttá teszi a lelket. A gyönyörüség is csak
mértékkel nyujt tökéletes élvezetet. Nagy festőművész se tudná, mit
csináljon e három ponttal.
A tájképi szépségek ott tökéletesebbek s a művészeti remek alkotás
minden gyönyörüségét lelkünkben ott keltik életre, a hol jól belátható
szükebb körre szoritkoznak, a hol az egész tájkép összes változatainak
együttes hatása nem nyomja el a részletek szépségeit s a kiváló
részletek feltünő arányai se zavarják az általános hatást.
Csodálatos tájképi szépség például a Lesencze völgye, különösen két
állópontról. Az egyik pont ott van, a hol a Keszthelyről napkelet felé
vezető út Balaton-Györök mellett derékszögben egyenesen északra fordul.
Itt meg kell állani minden ép szemü és ép lelkü emberi lénynek. 1854-ben
láttam először ezt a képet. Agyam szédült az első pillanatban, ugy
elragadt a vidék művészi bája és fensége. Hátam mögött a Sárkány-erdő a
szent-mihály-hegyi remete kápolnájától föl Sümegig, de ezt e látópontról
nem látom. Hanem előttem a szigligeti mély öböl romokban andalgó egykor
hires várával; szemközt bezárja a látás határát a méltóságos Badacsony
hegye, attól mindig észak felé s mindenütt a látás határán a gulácsi és
káptalan-tóti csúcsok és Csobáncz várának hatalmas tömegü bércze, a mint
dicső hagyományainak ragyogó fényéből felénk világol. A háttérben, a
Lesencze-völgy északi végén szintén bezárul a kép. Dobos rengetegére
alig pillanthatunk, szemünk, lelkünk, minden érzésünk megakad Szent
György hegyén, mely ott nyujtózik a látás határán, mint óriássá nőtt him
oroszlán s mögötte Haláp őskori tűzhányója szépen, simán, módosan, mint
nőstény oroszlán, a ki bozontos himjét hallgatag nézi s közeléből nem
távozik. E határok közt középen a völgy folyóival, ereivel, patakjaival,
csatornáival s ragyogó jegenyefasoraival – szántók, mezők, hatalmas
pázsitok, malmok, tanyák s a legelőkön nyüzsgő gulyák és juhnyájak. A
tornyok és falvak s hajlék-diszitette szőlők a hegyek oldalán és lábain
mindenütt a látás határain, a ragyogó kép szélein.
E táj lerajzolását se merném tanácsolni a világ legnagyobb
festőművészének se. Ligethy se kisérlette meg, a Balaton legnagyobb s
igazán remek festője. Mészöly se, a ki egyébként is csak apró balatoni
részleteket örökitett meg ecsetével. Ujabb tehetséges ifjabb festőink
közt többen megkisérlették, de észrevehető hatás nélkül. E látópontról
1875-ben erdélyi hires barátaimnak nem mutathattam meg a vidéket. Nem
arra vezetett utunk. De hazavezető utunkban figyelmeztettem rá őket.
Igaz, hogy távolról, a fonyódi Balaton magasáról. Csak elmosódó, ködös
kereteit láthatták.
Van másik látópont is, a honnan szintén művészi ábránd szüleményének,
igazi tündérképnek látjuk Lesencze völgyét. A hol Köves Kálláról
Tapolczára vezető utunkban elérjük Csobáncz vára mögött a Bácsi-hegy
hágóját: ott ez a pont. A szigligeti öböl, Szigliget vára, az öreg
Badacsony, a gulácsi és tóti csúcsok itt oldalt feküsznek balfelől,
Csobáncz és Haláp szintén oldalt, de jobbfelől, hanem Szent György hegye
előttünk fekszik s büszkén és nyugodtan néz ránk viruló szőlő-vágóival s
kopasz homlokával. Badacsony és Somlyó mellett a harmadik egyenlő rangu
tűzhányó alkotás, melyet nem fáraók, nem zsarnok urak épitettek hitvány
hivalkodásból, hanem játszi kedvükből az ősvilág istenei.
A völgy nyugoti oldala szemünk előtt sötétedik a Balatontól Sümegig,
déltől északnak egyenesen. Erdős hegység, a komor Bakonynak a Balatonba
nyuló egyik erős karja. A Bakony nem is érinti másutt a Balatont
közvetlenül. Két magasabb csúcsáról Rezi vára és Tátika vára szórja
felénk halaványodó fényét, de ragyogó költészetét s gazdag hagyományait
is.
Van még ilyen csodás szépségü látópont több is. Azt hiszem, Hegyeskő
teteje is ilyen ott, Henye és Monoszló körül. Nem másztam meg, minden
utamon kivül esett, ma már se időm, se elég erőm hozzá. De ismerem
Balaton-Füred határain a Szálkahegyet és Tamáshegyet. Kissé más-más
tájékot nyujt mindegyik, de mindegyiknek ormáról be lehet látni
Tihanynak minden titkát, egész belsejét, hegyeit, völgyeit, tavait,
dülőit, régi várát, ujabb szentegyházát, pusztuló romjait. Alattunk
fekszik a hatalmas félsziget azzal a két nagy öböllel, mely bejáratát
Aszófőnél jobbról-balról összeszoritja. A falvak tornyai egymást érik
közelben és távolban látásunk határain. Messze-messze Somogy partjain
kékellenek Boglár és Fonyód dombjai. Ma virágzó fürdőtelepek. A mikor
erdélyi barátaimmal ott jártam, csak apró falvak, inkább csak népes
puszták.
Ilyen látópont az akarattyai nagy szilfa mellől; – ilyen az alsó-örsi
kálvinista paplak napnyugatra néző ablakából. Nagy szépségekkel teljes
óriási tájékot tár fel előttünk mind a kettő. De ugy e kettőről, mint a
többiről remek képet festő nem alkothat. Szertelen keretben
számlálhatlan részletet kellene alakitania. A fényt és árnyékot
lehetetlen volna jól beosztania A távolságok és mélységek köde boritana
be a képen mindent.
Ligethynek tökéletes érzéke volt ehhez s azért remek képein csak egyes
kiváló részletek nyertek művészi alakot. Száz külön képet kellett volna
festenie vagy sokkal többet, hogy a Balaton partjának szépségeit,
megközelitőleg vásznon örökitse meg. Egyszer régen megmutattam neki
Veszprém völgyét az Angyal vendéglőtől a Zsidócsárda és Sashegy felé; –
szük kis völgy, szerény patak, a Séd folydogál rajta. De sziklái, ormai,
fokai, kanyarulatai, épületei, fái, omladékai oly tüneményesek még
kisméretük daczára is, hogy papirjaira ötven vázlatot vett föl, hogy a
történelmileg hires völgyet megörökitse. Pedig hát mi ez a nagy Balaton
partjaihoz? Szunyog a keselyü mellett.
Hanem hát van mégis látópont, mely várja művészét s melyről meg lehet
alkotni a világ legszebb tájképét. Ez a lovasi hegy s ezen is az én
legkedvesebb és legrégibb barátomnak, Mórocza Kálmánnak szőlőhegyi
kisded hajléka. A mint a hajlék ajtaján kilépünk: ott az a látópont.
Lovas kicsiny falu, szük völgy torkolatán, alig ötven-hatvan házból
álló, alig látszik ki kerti fái közül Még temploma is kicsiny. Alig
nagyobb jókora fali szekrénynél, a tornya is olyan, mint hajdani
legényes pipafödél, de régi az a templom. Azt mondja a hagyomány, az
elmult viharos századokban sokat viaskodtak a kis templomon katholikusok
és kálvinisták. Kétszer is volt egyik felekezeté is, másiké is. A falu
is régi, már Árpád-kori, már Szent István-kori irások emlegetik. Erős jó
magyar népe.
E kis falu mögött fekszik a lovasi hegy. Mögötte is, fölötte is,
Alsó-Örstől nyugotra, Felső-Örstől délre. Nem is magas a hegy, tetejét
és oldalait szőlők boritják, nyugati meredek oldalát a völgy fölött
erdő, sürü csalit, rókáknak fészke s erdei vad madaraké.
A lovasi hegy észak felé magas fensik s határos a felső-örsi
Mike-palotával. Kerek hegyfok ez a száz forrás völgye fölött, nincs is
rajta egyéb, csak egy avult keresztfa, jámbor jó lelkek állitották oda
bizonyságképen arról, hogy annak a hegyfoknak, kerek kődombnak története
van. Van is. Hatalmas ur volt ott hét nyolczszáz év előtt Mike ur, a
Batthyány-nemzetség őse. Ennek állt ott palotája. A palotának csak
foszladozó alapfalait találhatni már meg. Gyermekkoromban még némi
faltöredékei fennállottak. Nyájőrzők, képzelődő kincsásók, szőlőhegyi
hajléképitők azóta már földúlták a falakat. Valószinüleg Mike ur
épittette a felső-örsi régi templomot IV. Béla királyunk alatt a
tatárjárás után. Az épitőművész valószinüleg ugyanaz, a ki a budavári
helyőrségi templomot is épitette IV. Béla alatt. A két templom ugyanazon
műterv szerint épült. A budavári a király költségén s ez a templom jóval
nagyobb; a felső-örsi Mike ur költségén. Csakhogy Mike urnak több pénze
volt, mint a királynak, az ő temploma sokkal szebb és értékesebb
műremek, mint a királyé. Az is lehet, hogy a sok udvari léhütő kezén
kallódott el a király pénze. Ősi szokás.
Mike-palota dombjáról már látni arra a helyre, a hol száztiz év előtt
Szegedy Róza üldögélt, búsult és könyezett. Siratta lovagját, a ki tőle
elbujdosott, idegen országokba szállt s véres csaták mezején játszott
életével és az imádott hajadon szivével.
Édes emlékü öreg urambátyám volt Mórocza Dániel. Felső-örsi birtokos s
élete utolsó szakában ottani lakos. Negyven év óta aluszsza örök álmát.
Ő mutatta nekem először Szegedy Róza búsuló helyét. Egykor vármegyém
táblabirája s becsületbeli tiszti vicefiskusa. Egy napon és egy órában
kapta ezt a tisztséget Kocsi Sebestyén Gáborral 1823-ban. Pedig
zalavármegyei nemes volt, Csányi László vértanunknak kortársa és jó
barátja, Deák Ferencz rendületlen hive s buzgó harczosa, a mikor a föld
alatti és föld feletti álnok erők és hatalmak a haza bölcsét le akarták
szoritani a közélet mezejéről. Mórocza Dániel kutatta ki először a
Mike-palotának, a felső-örsi prépostságnak s a gyönyörü templomnak
történetét.
Az ő hajléka volt az, a mely ott fekszik a lovasi hegy látópontján. Most
fiáé, Mórocza Kálmáné, a kivel együtt jártuk a pápai kollégiumot, együtt
jogászkodtunk, együtt patvaristáskodtunk Veszprémben, együtt akartunk
belekeveredni az Almássy-féle összeesküvésbe, egy időben viseltük a
vármegye tisztét, ő a magáéban, én az enyémben.
Együtt léptünk a birói pályára is. Ő megmaradt rajta, engem a
törvényhozás s az irói művészet csalfa ösztöne csakhamar elcsábitott
róla. Jó biró volt. Jobb birája nem is volt, nem is lesz az országnak és
semmiféle országnak. Olyan biró volt járásában, a milyent én tartok
tökéletes birónak. Le is apadt pöreinek száma hat-hétszázról
esztendőnkint hetven-nyolczvanra. Igaz ember, hamis ember egyaránt tudta
előre, mi lesz az itélet, hát nem pörösködtek előtte hiába, csak a mikor
az ostoba törvények miatt kikerülhetetlen volt.
Erős vitám volt e miatt egykor Szilágyi Dezsővel, az igazságügyek
miniszterével. Sokszor véleményt kért tőlem tervei és intézkedései felől
hol előre, hol utólag. Egyszer előhozta, hogy a kimutatásokból azt
látja, Mórocza Kálmánnak nincs semmi dolga, alig van előtte száz peres
ügy, a veszprémi járásban pedig sok ezer van, áthelyezi hát azt a birót,
ha belenyugszik, Veszprémbe. Azt kérdem tőle:
– Büntetés akar ez lenni, vagy jutalmazás?
Nagyot néz rám.
– Egyik se, hanem ha olyan jó biró, a milyennek mondod, dolgozzék a nagy
járásban.
Furcsa észjárás, igazán miniszteri.
A mikor az én barátom elfoglalta birói állását ezelőtt 36 évvel: három
ügyvéd volt járásában, harmincz uzsorás és száz meg száz furfangos
üzérkedő. Járása nagy, falva sok, az ország első balatoni fürdőtelepe,
százezer apró szőlőbirtokrészlet köröskörül s néhány év mulva minden
ügyvéd elköltözött onnan, minden uzsorás elment világgá s minden
furfangos üzérkedő nekiment a Balatonnak vagy a Bakonynak. Rend, béke és
nyugalom lett az emberek között.
Ilyen biró volt. Régen curiai biró lehetett volna. De elve volt: nem
kérni senkitől semmit. Elve volt: csak az érdem ad jogot az
előmenetelre, nem a tisztségben eltöltött idő s ha a kormányzók nem
veszik észre vagy nem becsülik meg az érdemet: az az ő hitványságuk. Ő
akkor se kér.
Ősi vármegyénk régi embere maradt, a mikor már királyi táblabirónak
csufolta is korszaka. Utóbb elbetegesedett, nyugalomba vonult. De
nyugdijának elintézése késett. Közbejött a birói fizetések fölemelése.
De ő hathatósan megsürgette az ügy elintézését, azt adván okul, hogy a
fölemelt fizetés után ugy se fogadhatna el nyugdijat, mivelhogy ő a
fölemelt fizetés mellett már birói tisztet viselni nem akar. – Öreg
bajtárs, téged se tart bölcsnek ma már minden ember.
Kocsit, lovat tartott. Ugy illik magyar urhoz, ha nem gazdag is, ha biró
is. Ott van szőleje, hajléka, öröklött ősi tanyája a lovasi hegyen, el
nem hagyná a világért se. Szereti szőlejét és nemes borait s szives
barátsággal látja el látogatóit. A közdolgok közül csak egyháza ügyeit
intézi még nagy buzgósággal.
Mit érnek, mit nem érnek irodalmi dolgaim: e fölött nem töröm fejem,
határoz e fölött nemzedékem. De ha érnek valamit, följegyzem, hogy ezek
egy részét a lovasi hegyen alkottam meg. Legbecsesebb munkámnak »A nagy
per« czimü könyvemet tartom, – ennek harmadik kötete egészen ott
készült.