hanem volt hét testvérje. Ezek közül Kisfaludy Boldizsár, a kezdő költő
már rég meghalt fiatalon. Kisfaludy Károly, a nagy költő is meghalt már
1830-ban. Egyiknek se volt maradéka. Teréz és Anna hugai s Dániel öcscse
is számitáson kivül maradt, de Mihály és János öcscsének épen kilencz
gyereke s vagy harmincz unokája. Milyen áldás lenne az, ha minden igaz
magyar család ily szapora tudna lenni! Egyszer még meghóditanók a
világot!
A nagy költő halálakor a legközelebbi rokonok közül kis unokahuga, Rózsa
volt közel. Mihály öcscsének fia volt Móricz, a vitéz honvédezredes. Az
ő gyermekei közt van Kisfaludy Rózsa. Nem gondolom, hogy ő lett volna.
Hiszen akkor talán még meg se születhetett. De jelenvaló rokonként ez a
név szerepel.
Nemes ember után nem volt szokás, nem is volt törvényrendelte szükség
hagyatéki leltárt, vagyon-összeirást késziteni. Az örökösökön kivül
kinek mi köze ahhoz, mije maradt az elhunytnak. Nemesi birtok nem
fizetett akkor se adót, se százalékot, se semmiféle illetéket. Mindezt
az osztrák rendszer sózta ránk.
A nagy költő pedig nemes ember volt a legjavából. Nemzetsége ép oly régi
és dicsőséges, mint magáé Árpádé. Az ő dédőse Előd volt, Álmos vezérünk
vezértársa. Ennek fia Szabolcs volt, Árpád apánk vezértársa. Ennek
unokája Csák vezér volt, a kitől származott egyenes ágon a nagy költő.
Nincs ebben semmi kétség.
A nagy költő valóságos nemesi neve igy hangzott: Csák nemzetségből
származó Kisfaludi, Döbrentei és Himeskeöi Kisfaludy Sándor. Birt is
itt-ott még holmi birtokfoszlányokat a legősibb vagyonból is. Noha éppen
ezer esztendő viharzott már el a család fölött. S igazán viharzott.
Nem kellett volna hát leltárt késziteni. Azonban a rokonok távol voltak,
részben kiskoruak is voltak, a nagy költő uriháza gazdátlan maradt,
elfüstölgött volna az örökség erre-amarra. Bogyay Lajos volt a járásbeli
főszolgabiró, bölcs észszel és atyafiságos jóindulattal azt tanácsolta:
irják össze az ingó-bingóságot.
Össze is irták. Az irásnak, a melybe mindent beleszoritottak, ez a neve:
Feljegyzése Néhai Tekintetes Kisfaludy Sándor táblabiró ur elhunyta után
hátrahagyott javaknak.
Oh hivatalos ész! Ha egyébként nem tudnánk, ki volt az a Kisfaludy
Sándor, bizony ebből nem tudnánk meg egyebet, csak azt, hogy holmi
szürke tekintetes ur volt. Még csak azt se, hogy a Magyar Akadémiának
rendes tagja volt. A miben egyébiránt teljes életében soha se volt semmi
gyönyörüsége.
Nem is tudott akkor még a hivatalos ész semmit arról, mi a költő s mije
volt Kisfaludy Sándor a magyar nemzetnek. Akkor még Arany, Tompa a
világon se volt; akkor még Jókai, Petőfi, a két óriás, a porban
futkározott, noha már mind a kettő emelgette szárnyát. Akkor még
Vörösmarty volt az egyetlen nagy költő, a ki élt és Kisfaludy Károly, a
ki már régen meghalt. Hogy tudta volna azt Sümeg városának iródiákja, mi
volt ez a Kisfaludy Sándor?
Fölirtak mindent az Első szobában. Ez volt a nagy költő hálószobája.
Egyuttal pipázó szoba is, ha sok volt a férfivendég. Ebből nyilt az
irószoba. Ebben készült a nagy költő sok remekműve. Itt van kikopva az
iróasztal alatt a deszkapadló. A költő sarkantyus csizmája koptatta ki.
Itt volt a könyvtár is.
A könyvtárról ezt jegyzi föl az iródiák: Szinte egy falalmáriomban több
összeirandó könyvek.
Soha se irta össze ezeket senki. Több ezer darab könyv és jegyzék. Ezek
közt Szegedy Róza napijegyzetei s a nagy költő gazdasági följegyzései.
Becses korjellemző apróságok. Hányódtak-vetődtek több mint harmincz
esztendeig. Elvégre Darnay Kálmán barátom a maga örökké kutató szemeivel
fölfedezte, megszerezte s a Nemzeti Muzeumnak adományozta. Most hát
nemzeti kincs.
Azután fölirták az Előszobát. Ez választja el a régi öröklött házat
attól a két első szobától, a melyet már a nagy költő toldott hozzá.
Ebből nyilt balra az Ebédlő még abban a szép rendben és ékességben, a
melyben a dicső asszony, Szegedy Róza hagyta tizenkét év előtt. Ez nagy
szoba volt.
Innen mentek Szegedy Róza szobájába. A melyet legjobban szeretett. Ez
volt hálószobája is. Itt végezte reggel és este áhitatos imáit. Itt
feküdt az utolsó betegségében s itt adta vissza az égnek tiszta, nemes
lelkét.
De mindezt azokból a hivatalos irásokból élő ember nem sejtheti. Csak az
a lim-lom van felirva, a mit ott találtak. Egy ágy, egy másik ágy, husz
vánkos, egy rossz köpönyeg, szájmosó, kávés findzsa, matracz stb.
Azután sorba jön a Cselédszoba, Konyha, Másik cselédszoba, Tyukház,
Lóistálló, Félszer, Tehénistálló, Padlás, Életes ház, Major alatti
pincze, Granárium, Góré, Méhes ház, Szérü, Gyümölcsöskert.
Nincs fölirva a sümegi, somlyai és badacsonyi szőlők, pinczék és
borházak fölszerelése.
A mikor a sümegi borház János püspök birtokába került: ott találták a
nagy költőnek egy botját és zsebbeli kalamárisát. A püspök ugy rendelte,
a két tárgyat ott hagyják mozdulatlanul. Ha jön kegyeletes utazó a nagy
költő nyomdokait keresni: ott találja kézi szereit. Ezeket én is láttam.
Az a zsebbeli kalamáris is kiment már a divatból. Nagyon régen nem
láttam már sehol. Esztergályos munka. Három darabból állt. Mindegyik
fatok. Az alsóban a porzótartó. A középsőben a tintásüveg. Harmadik
darab a födele. A három darabot csavarosan erősitettük egymásra. Jól
záródtak s akkor egy darab volt a három. Külső zsebben hordtuk
kényelmesen.
Mindez kótyavetyére került. Irásba is vették. Az irás igy szólt: Néhai
Tekintetes Kisfaludy Sándor Táblabiró ur elhunytával hátrahagyott ingó
javaknak kótyavetye utján történt eladásáról szóló jegyzék.
Az árverésen ott volt Bogyay Lajos főszolgabiró. Sok tárgyat vett.
Egyebek közt a nagy költő frakkjait ő vette meg. Akkor nagy divatban
volt a frakkviselés.
A nagy költő is szerette ezt a furcsa ruhát. Fülöp József rég elhunyt s
Osváld Dániel most is élő öreg barátaimtól tudom. Osváld Dániel 1842-ben
hétköznapon tisztelgett nála. Sárga gombos kék frakkban, szarvasbőr
nadrágban, bolyhos kürtőkalapban volt a nagy költő fodros inggel.
Valóságos franczia udvarbeli alak. Ugy hallottam, a komor Deák Antal is
szerette hordani ezt a viseletet. Öcscse, Deák Ferencz, sohase öltötte
magára.
Ott volt a kótyavetyén a rokonok közül a nagy költő unokaöcscse s egyik
örököse, Kisfaludy Móricz, már akkor táblabiró. Ő is sok mindent
összevett, mint legtöbbet igérő. Ott volt Eitner Sándor egykori barátom
és képviselőtársam, mint legényember. Ő is vásárolt, inkább kegyeletből.
Ott volt a vármegyémből Kun József, később alispán. Tisztességből ment
oda. Kegyelet hajtotta a nagy halott iránt.
Hanem hát kegyelet ide, kegyelet oda: az a kérdés:
– Ki ád többet érte?
A város dobosa üti a dobot. Hivatalos buzgósággal üti. Napszám jár érte.
Mikor kezébe adják a váltóforintot, azt mondja:
– Pedig egy konyhabeli almáriomot jobb szerettem volna!
– No csak rajta!
Meg is vette rögtön a konyhabeli almáriomot.
Az udvarra van kihordva minden szerdék. Mindent meg lehet látni, mindent
jól megnézni. Mit ér? Megéri-e a hurczolkodást? Nem esik-e szét az
utban? Az ember hiába ne adja ki pénzét.
Kis elkeritett árnyékos kert van az udvaron. Szép tamariszkfák, buja
orgonabokrok. A dicső asszonynak hajdan kedvenczei. Alattuk van pihenő
helye, édes hüsselője. Kőből faragott diszes szék. November vége felé
jár az idő. Hüvös napok, fagyos éjszakák. Bágyadtak már a tamariszkok
is, az orgonák is. De azért bámulja a sürgő-forgó népesség. Kint az
utczán ácsorgók, szájtátók sokasága. És talicskák és talyigák és
egylovas és szamaras kocsik, hogy a megvett ingó-bingót elszállitsák.
– Ki ád többet érte?
Meg-megperdül a dob, szinte sérti a fület. De sirók, panaszkodók,
sorsüldözöttek, átkozódó alakok, kárvallottak nincsenek. Kihalt a két
dicső hitvestárs s nem maradt utánuk senki, Szegedy Róza tizenkét éve
álmodik már a sümegi temetőben. Sirján, sirkövén ott tartja éber szemét
Csobáncz vára, Tátika vára. Annyi ábrándnak, annyi meleg érzésnek, annyi
édes búsongásnak ragyogó fészkei egykor. – De ott fekszik már közelében
a nagy költő is. Sirdombja még kopár, de Szegedy Rózáét már fű benőtte,
virág koszoruzza.
És örökké koszoruzza mind a kettőt a hálás nemzet élő kegyelete.
Hajh, de az a dobszó. S az a:
– Ki ád többet érte?
A nemzet nagyjainak apró-cseprő dolgát még se volna szabad kótyavetyére
bocsátani.
NAGY MIKLÓSRÓL.
(Mikor ismerkedtem meg vele? – Alakja és jelleme. – Miként gondolkodott
a sajtóról? – Gondossága a szerkesztésben. – Miként lettem iróvá az ő
buzditására.)
Egész emberöltő óta ismertem, szerettem és becsültem. Jó és bizalmas
barátság állt fenn közöttünk. Nem minden dolgába avatott be, mert
lelkének határtalan gyöngédségével azt gondolta, terhemre volna. Sokszor
észrevettem s e miatt sokszor pajzánkodtam vele. De legnagyobb és
legkényesebb titkait, ugy hiszem, mégis közölte vélem. Csak a legutolsót
nem és a legszomorúbbat. A mely őt rábirta a halálra.
Boldogult Lajos testvéröcsém tudósnak készült, nemzeti
irodalomtörténetünk búvárának. Nagy tehetséggel és csodálatos
buzgósággal fogott a nehéz munkához már tizenhétéves korában. Nagy
emberek figyelmét vonta magára már akkor, a mikor még tanuló volt.
Kolozsvárott Szabó Károly és Sámi László, Debreczenben Révész Imre,
Pesten báró Eötvös József. Nagy Miklós lapjába, a régi jó Vasárnapi
Ujságba már 1869-ben irogatni kezdett s 1870-ben már rendes, névtelen s
minden zajtól irtózó munkatársa lett. Ha Pestre jöttem, fölkerestem
öcsémet. Itt és ekkor, 1870-ben ismerkedtem meg Nagy Miklóssal. Olyan
lélek volt ő is, a milyennek az én öcsém indult. Szeplő nélkül való,
remek és tökéletes. Összeillettek.
Ezóta tart barátságunk. Öcsém csakhamar meghalt. De én Nagy Miklóst,
valahányszor Pestre jöttem, soha el nem mulasztottam volna meglátogatni.
Rettenetesen hatott rám halálának s halála módjának hire. Mindent
elhittem volna a világon, csak ezt nem. Hiszen még egy hónap előtt is
nagy terveket szőttünk-fontunk. Öcsém irott művei s levelezései
szanaszét vannak s megérdemlenék az összegyüjtést. Nagy Miklós ugy
érezte ezt, mint én. Biztattuk egymást a munkára. Abban állapodtunk meg
egy hónap előtt, hogy a mint én a nyaralásból hazatérek s ő iratainak
rendezését befejezi: nyomban munkához látunk együtt, összefogva, buzgón.
S ime elbucsúzott az élettől s én már csak sirját látogathatom meg.
Jól termett alak volt, közepesnél valamivel magasabb termet, minden izma
telt, egészséges alaku és nagyságu fej, szelid tekintet. Se arczát, se
ruházatát nem szoktatta a piperés gondozáshoz, de azért nem hanyagolta
el egyiket se. Külseje békés, jóizü nyárspolgárhoz, kisvárosi tisztes
tanácsbelihez vagy középiskolai tanárhoz hasonlitott. Nyolcz-tiz év óta
termete az elhizásra mutatott hajlandóságot.
Mindez azonban külsőség és esetleg. Előhaladt életkorban mindemellett
lehet az embernek szivbaja, nehéz lélekzése, tüdőtágulása s a lélekzés
szerveiben idült hurutja. Neki talán mindez megvolt, élemedett kora s
szivbaja mindenesetre. Sőt ugy vettem észre, szivbajának is voltak már
mellékes járulékai. De még ez is mind csak külsőség. A lélek és a jellem
a mellett ép és tökéletes maradhat. S nála ép és tökéletes maradt.
Lélek és jellem!
Azt gondolhatná az ember, hogy a lelket és jellemet könnyü részletesen
ismertetni. Könnyü akkor, ha a végzet nagy események, nagy szenvedélyek
s alkudni nem tudó nagy és konok akaratnyilvánulások közt hányja-veti az
embert, mint hajót tengeren a vihar. Vihar által hányatott hajónak ezer
meg ezer részletből álló gazdag története van s az irónak, mikor e
történetet lerajzolja, könnyü remekelni.
De mit csináljon a szélcsenddel? A mikor szellő se mozdul, viz se
mozdul, sima és fényes a viz háta, rendben és szabály szerint folyik a
hajón minden, a napkelte és napnyugta, delelés és éjfél nem ismer
változást s örökké ugyanaz?
Nagy Miklós élete ilyen volt negyven esztendő óta, ifjúkora óta. Vihar
nem zaklatta, változást nem látott, dúskálódástól és nélkülözéstől ment
volt egyaránt s minden napjának minden szaka ugyanazt a munkát, ugyanazt
a szelid gondot, ugyanazt a kötelességet, ugyanazt a pihenést és
élvezetet nyújtotta neki. Még egészségi állapotának ingadozásait is alig
lehetett észrevenni. S inkább mi vettük észre, barátai, mint ő maga.
Gyöngélkedése nem egyszer volt, őrizte is az ágyat gyakran több napon
át, de azért szerkesztő munkáját óráról-órára csak ugy végezte, mint
máskor.
Az életpálya megválasztása, a vagyonszerzés, a házasság, a
gyermeknevelés, a gyermekeknek okos szárnyukra-bocsátása a műveltség és
szokás mai állapotában, mind nagy dolog. Vagy egyik, vagy másik
zavarokat csinál az életben, néha elmulókat, néha nagyokat és
állandókat. Nagy Miklósnál mindez simán, gyöngéden, zaj nélkül történt.
A bölcs ember és jó ember okosságával, mérsékletével s szerény, de nemes
sikerével. Elkerülte az élet minden szerencsétlenségét lelkének
jóságával s meggondolt, szelid tapintatával s minthogy merész
koczkázatra nem adta fejét, elkerülték őt a sebző szerencsétlenségek is.
Hirlapszerkesztő lett. Nemes vezére, Pákh Albert, hamar kidőlt mellőle,
de ő vezére minden nagy és kiváló szerkesztői erényét örökölte. S
nagyobb lett, mint nagy vezére.
Deák nagy eszméje volt az övé is, sőt azon a nagy eszmén, ha szabad ezt
mondani, még javitott is.
Deák azt mondta:
– A sajtónak csak egy törvényének kell lennie; a törvény ez: hazudni nem
szabad.
Nagy Miklós az ő egész életének gondos munkájával igy alakitotta Deák
mondását:
– Igaz legyen mindaz, a mit a sajtó közöl.
Lelkiismerete mindvégig nyugodt volt, hogy ő ezt a törvényt tudva és
akarva soha nem sértette. Sőt határtalan szerénysége daczára e kérdésben
határozott önérzet is sarjadzott lelkén. Az évtizedek nagy során át
ismételve mondta nekem:
– Az én lapomnak oly kérdésekre nézve, melyek a magyar nemzeti műveltség
történetéhez tartoznak, megczáfolhatatlan hitelességü adatforrásnak kell
lenni minden időre.
Azzá is lett, a mennyiben élő nemzedék idején emberi erővel s tökéletes
lelkiismerettel az adatok igazságához el lehet jutni.
Minő gondossággal dolgozott, saját eseteimből mondok el példát.
Az Osztrák-Magyar Monarchia számára a főszerkesztő, Jókai Mór irt
czikket a Balatonról. Nagy Miklós elhozta hozzám, jó e a czikk?
A czikk most is megvan, most is nálam van. Jókai a nagyvilág legelső
regényirója, de bizony a czikk nem volt jó. Népies olvasmánynak jó lett
volna, de magas szinvonalu ismeretterjesztő s több nyelvü folyóiratba
épen nem volt jó.
Megkért: irjak én.
Irtam.
Czikkemben egyebek közt elmondtam véleményemet arról, miként képződtek
egykor a Kenese körüli magas és függőleges partok.
A mi czikkemben földrajzi dolog volt, azt elvitte s megmutatta a
Földrajzi Társaságnál valakinek: – nincs-e benne valami hiba? A mi pedig
történelmi dolog volt: az iránt megkérdezte Pauler Gyulát.
Ezek nem találtak hibát.
De a mi czikkemben földtani dolog volt: arra nézve kérdést intézett
jeles tudósunkhoz, Lóczy Lajoshoz. Ő földtan-tudós is, Balaton-kutató
is, ő már csak jobban tudja, mint én.
Visszajön hozzám s azt mondja, Lóczynak más véleménye van a kenesei
partok földtani képződéséről, igazitanám hát ki a czikket.
Gondolkoztam. Ujra meggondoltam a dolgot.
– Nem igazitom ki, Miklós, szentül hiszem, nekem van igazam.
Nagy szerényen azt kérdi:
– Geológus vagy te?
– Az öregapám se volt. Mi csak annyit tudunk a geológiából, a mennyit
szőlőforgatásnál, keverő szántásnál, kukoriczakapálásnál, kútásásnál
látunk.
Mókáztam vele, de ő nem hagyta abba a dolgot.
– Tedd meg hát a kérésemre, jőjj velem Lóczyhoz, fejtsétek meg a
véleménykülönbség okát.
Szivesen.
Akkor ismerkedtem meg jeles tudósunkkal. Gyüjteményei körében fogadott,
sok becses és érdekes tudnivalót közölt velem, a partok képződésének
kérdését is megvitattuk, de egyetértésre nem jutottunk.
Nagy Miklós végighallgatta kedélyes vitánkat.
– No, Miklós, most már választhatsz az én nézetem és Lóczyé közt.
Az enyémet választotta.
Ime, ily gondos és lelkiismeretes volt a szerkesztésben. Hiszen akármit
irtam volna: az én irói nevem lett volna a felelős, nem ő. De azért
három hetet eltöltött abban, hogy földrajzi, történeti és földtani
bizonyosságot szerezzen magának. Pedig mindössze is kis kérdésekről volt
szó.
Voltaképen ő tett engem iróvá is.
Gyulai Pállal többször találkoztunk nála. Ahányszor találkoztunk:
mindannyiszor évődtünk egymással. Nagyon szeretem az ő tüskés, de gazdag
és nemes szellemét s óvakodó, de igazi magyarságát. Irodalmunk
történetének alakjai közt társát nem ismerem.
Egyszer azt mondja egyik szavával Gyulai Pál:
– Szélbali ember jó magyar iró még nem volt. Szélbali ember igazi iró
nem lehet.
Nevettem, de ellene mondtam. Legénykedésből azt feleltem:
– Tegyünk le Nagy Miklós kezére száz aranyat s irjunk beszélyt
versenyből. Én leülök nyomban itt egy asztal mellé s három óra alatt
megirom a magam munkáját, önnek pedig, Gyulai Pál ur, adok három heti
időt; vagy ön, vagy bármelyik nem szélbali iró irja meg ez alatt a maga
munkáját. Nagy Miklós legyen a döntő biró s a melyik elveszti a
fogadást: annak száz aranya legyen az Irói Segélyegyleté.
A fogadás nem jött ugyan létre, de én azért nyomban asztalhoz ültem s
megirtam azt a beszélyt, melynek a czime: »Mikor a Megváltó született«.
A beszély Nagy Miklós lapjában jelent meg s azóta száz uj vidéki lap és
naptár közölte.
Nem volt nekem akkor még komoly elszánásom arra, hogy iró legyek, csak
Gyulai Pál kötődéseire akartam felelni és csak arra nézve akartam
kisérletet tenni, vajjon hát csakugyan tudnék-e irni, ha épen rászánnám
magam?
De ettől kezdve Nagy Miklós nem hagyott békében. Irjak, irjak: örökké
sürgetett. Fölkeresett lakásomon, kávéházban, vendéglőben, a nappalnak
és éjszakának minden óráján: csak irjak. Édes, szelid, szerény modora
sohase tette unalmassá sürgetéseit. Lehetetlen volt neki ellentállanom.
Sürgetéseinek nyomatékául erdélyi pojnik és batul almával, tordai
pogácsával s egy-egy üveg nemes erdélyi borral is kedveskedett. E
dolgokat azelőtt bizony én nem ismertem.
Nagy ritkán csakugyan irtam neki még regényt is. A mit irtam,
gyüjteményes munkáim köteteiben vannak. S utóbb valósággal megkedveltem
az irást.
Panaszkodott gyakran, neki még sohase volt pihenése, sohase volt
nyaralása, sohase hagyhatta el lapját, szerkesztőségi műhelyét, egy
napra se.
– Jól van, Miklós, segitünk a bajon. Te elhurczolsz engem Tordára,
Kolozsvárra, megmutatod a tordai hasadékot s megtanitasz, miként kell
késziteni a kolozsvári káposztát és tordai pogácsát s hol terem a pojnik
és batul? Igy is lesz pihenőd. Azután én elviszlek téged túl a Dunára s
megmutatom a Balatont. Elviszszük Gyulai Pált, Salamon Ferenczet, Szász
Károlyt, Szilágyi Sándort is, erdélyi barátainkat, lássanak világot
valahára ők is. Igy is lesz pihenőd.
Erdélyi utunk és pihenőnk sohase jött létre, de a Balaton körül
csakugyan utaztunk, ugy, a hogy megállapodtunk. Szász Károly elmaradt,
helyette Szentirmay József lett a társunk.
Épen most van harminczkét éve a balatoni útnak. Harminczkét év előtt
épen Badacsony ormán tartottunk szemlét szép országunk fölött azon a
napon, a melyen most Nagy Miklós tőlünk örökre elbucsúzott.
Most veszem észre, Gyulai Pál urral csak ketten vagyunk már életben az
utazók közül. Eljár az idő.
A balatoni utazásról irt művem első két kötetében ismertettem Gyulai
Pált, Salamon Ferenczet. A harmadik kötetben irni akarok Szilágyi
Sándorról és Nagy Miklósról. Ez a kötet, ha isten is ugy akarja, még ez
évben megjelenik.
Egy-két hét előtt emlitettem ezt utoljára Nagy Miklósnak.
– Köszönöm; tudom, hogy szeretettel irsz rólam, de mégis arra kérlek, ne
vidáman irj rólam, mint Gyulairól és Salamonról. Ők nagy emberek,
elbirják, de rólam azt gondolhatná az olvasó, nem vagyok elég komoly
ember.
Félig szót fogadok elhunyt nemes barátomnak. Vidáman irok róla, de
búsvidáman.
HAZAFELÉ.
I.
(Ki ér nekünk többet: Goethe-e vagy Kisfaludy Sándor? – Hol bucsuzott el
Berzsenyi Kemenesaljától? – A követválasztási falragasz. – A Héviz
története. – A két nagy pap. – Az akadémikus Nagy János. – Miért nem
választott akadémiai tagot soha?)
Gazdag reggeli étkezés János püspök székespalotájában; – előre hajtottak
a kocsisok s megindultunk Keszthely felé. El lehet gondolni, vidám
irodalmi szóváltással telt az idő a reggeli alatt is ott, a hol
Kisfaludy Sándor született, élt, alkotott, meghalt s a hol a társaságban
és a társalgásban Gyulai Pál ur volt a vezető.
Társalgás közben azt mondtam: Kisfaludy Sándor nekünk magyaroknak, mint
költőnk, több és nagyobb s nemzetünk életének történetében nagyobb
munkás, mint Goethe a német nemzetnél. Okom erre az volt: Goethe készen
talált maga előtt nemzetet, mely a szépműtani irodalomban jártas volt s
azért lelkesült, Kisfaludy pedig nem talált, neki ilyet teremteni
kellett s ő ilyet valósággal teremtett.
No hiszen, izzó parazsat gyüjtöttem ezzel ártatlan fejemre. Gyulai Pál
ur azóta minden alkalmas alkalommal rám bizonyitja, hogy én Kisfaludy
Sándort nagyobb költőnek tartom Goethenél s kétségtelen diadallal veri
szét az én harczoló érveim egész vitéz hadseregét. Sehogy se akar
köztünk tisztázódni az az állapot, hogy voltaképen más-más malomban
őrlünk.
Gyönyörü juliusi nap volt, délelőtti tiz óra, az út jó, a lovak és
kocsik jók és kényelmesek, én Salamon Ferenczczel kerültem egy kocsiba.
Édesen él ez az út emlékezetemben.
Nagy-Somlyó hegye, Veszprém ékessége nem látszik Sümegre. A sümegi és
rendeki hegy van a kilátás utjában. A rendeki faluig kell mennünk, hogy
Nagy-Somlyót megláthassuk a távolban.
De Ságtető jól látszik a keszthelyi útra. Bazsi közelében van az a pont,
a honnan az utról, ha délfelé tartunk, utoljára látható. Itt állt meg
Berzsenyi is, mikor vasvármegyei kemenesaljai fészkéből végkép
elköltözött niklai – somogyvármegyei – tanyájára. A régi fészek Ság
alján fekszik. Ság tetejéről, a ki ismerős a helyzettel, a távolból is
rátalál szemeivel az ősi Berzsenyi-kúriára s annak hatalmas lombú
kertjére. A nagy költő, mint játszó gyermek s mint ábrándozó ifju,
naponkint látta Ság hegyének gyönyörü sziklaalkatát, a mint a sikon
magasba emelkedik. Nem is lehet másként, érzékeny, nemes lelke
megállásra birta az utolsó tekintetnél, hosszan elnézte még egyszer s
talán utoljára, gyermekkorának mindennapi édes játszótársát s könnyei
kicsordultak a bucsuzás fájdalmának sulya alatt. Ebből az érzésből
fakadt egyik legszebb költeménye, a »Bucsuzás Kemenesaljától«. Igy
kezdődik:
Messze sötétedik már a Ság teteje,
Ezentul elrejti a Bakony erdeje
Szülőföldem, képedet.
Én is megállitottam itt kocsimat, erdélyi barátaimat figyelmeztettem e
pontra, a mint Gyulai Pál urat már Badacsony tetején is figyelmeztettem
ugyanerre s valamennyien meggyőződtünk, hogy a távolban sötétlő Ságra
vetett utolsó tekintet egészen igazolja a gyönyörü költemény valóságát.
Kis földrajzi hiba mégis van a költeményben. A sümeg-keszthelyi út
választja el a Bakonyt a Vindornya-vidék erdős halmaitól s nem a Bakony
rejti el ezentul előlünk a Ságot, hanem ama vidék halmai. Az a vidék
Zala völgyéig terjed s Kehidára és Csányra néz, Deák Ferencz és Csányi
László egykori nemesi udvarára.
Itt már nem mókázott Gyulai Pál ur se.
Már jó messziről láttuk Tátika várát. A nagy költő által megénekelt s
fölszentelt tájék ez.
Tátika, mint egy korona,
Föltéve a tetőre,
Büszkén állott s nézett alá,
A földre és időre.
De büszkén nézett le ránk is, a mint ott Szántó körül ügettek lovaink.
Gyulai Pál ur is, Szilágyi Sándor is, nyomban tudták idézni ezt a négy
sor verset. A magyar nemesi regéknek, Himfy szerelmének édes hangu
költőjét, ugy vettem észre, tovább olvasgatták Erdélyben, mint nálunk;
Vörösmarty és Petőfi itt előbb kiszoritották, mint ott. Még a mult
század hetvenes éveiben is találkoztam művelt urnőkkel s egész
családokkal Erdélyben, a kiknek legkedvesebb magyar költőjük Kisfaludy
volt. Salamon Ferencz, Gyulai Pál és Szilágyi Sándor diákkorában még
sokkal kedvesebb olvasmány lehetett.