és meredek, elvett volna tőlünk jó három órát. De Salamon Ferencz
fürkészve vizsgálta s tőlem is kérdezte, hol állott hajdan az a
Rozália-kápolna s az a fehér kereszt, a melyek mellett fejezi be bús
regéjét a költő. Én bizony nem tudtam megmutatni ezek helyét, 1854-ben
magam se találtam meg biztosan. Gondos nyomozás bizonyára rávezetne.
Hanem Szántó falvában nemes haragra gerjedt Salamon Ferencz forróvérü
barátom. Mosolyognom kellett rajta és sokáig adomáztam esetéről.
Épen követválasztás ideje volt az 1875–78-iki országgyülésre. A
keszthelyi kerület a jeles irót és publiczistát, dr. Falk Miksát jelölte
s pártjának vörös papiru falragaszaival be volt teritve Szántón csaknem
minden szép fehérre meszelt parasztház. Öreg fekete betük a papiron:
»Éljen dr. Falk Miksa szeretett követünk.«
Megpillantja ezt Salamon Ferencz s apró fekete szeme nagyot villámlik.
Tele vagyunk középkori nemesi, hősi dolgok hagyományaival, lelkünk a
multon mereng s annak fájdalmain és elmult dicsőségén, a középkor büszke
vára fejünk fölött, körülöttünk a zordon Bakony rengett s ime, ott
előttünk mégis a pesti Szerecsen-utcza falragasz-irodalma.
Jeges zuhatag a merengő lélekre.
A magyar nép ugy se ismerte, ugy se szerette a falra ragasztott
irodalmat. Erkölcsi oktatást nem is kellett ellene az iskolában
gyakorolnia. Pajkos kezek szénnel, krétával itt-amott ugyan néha-néha
fára, falakra fölirtak valami bolondságot, de ez ellen elég volt iskolás
kis gyerekkoromban 1848 előtt ez az egyszerü arany szabály:
Ne firkálj házak falára,
Sem kerités oldalára.
Ezt meg kellett tanulnunk s meg kellett tartanunk. A falragasz ellen nem
kellett intés, ezt a bolondságot még az a kor nem ismerte.
Salamon Ferencz meglátja, dühbe jön, fejét fölkapja, jobbkeze hüvelyk és
középső ujjával nagyot csettent s káromkodik egyet, a mi pedig nem is
volt szokása.
– No nézzétek! Gaz világ! Az ember már nem is menekülhet tőle! Mintha a
hortobágyi puszta kútágasára volna fölragasztva dr. Handler Mór
hirdetése a nemi betegségek ellen.
Hát bizony igy vagyunk már.
Innen csakhamar elértük Rezivár hegyének alját, de itt le is tértünk az
országutról, hogy jobbra kanyarodva benézzünk Hévizre s meglássuk az
akkor kezdődő, de már hires gyógyitó erejü fürdőt.
Emlitettem valahol, láttam én azt már 1854-ben a páhoki magaslatról, le
is ballagtam hozzá, meg is fürödtem meleg vizében, de az a tó akkor még
nem volt fölfedezve. A környék falvai ismerték csodálatos hatását, a
csonkák, bénák, sinylődők ünnepnaponként el is jártak oda fürödni, noha
nem annyira a tóban fürödtek, mint a belőle kiszakadó folyóban, de az
orvos urak, a fizikusok, kémikusok és természettudósok még akkor bizony
nem vették észre, a paraszt nép, nyájőrző ember beszédjére pedig nem
adtak semmit. Legalább régóta nem adtak, 1795 óta.
A tizennyolczadik század végén legalább volt ember, nem egy, hanem kettő
is, a ki fölfedezte a viz csodatévő hatását. Az egyik maga volt a
birtokos földesur, a nagy Festetich György gróf. Ő minden birtokát,
minden dülőjét, erdejének minden pagonyát jól ismerte, Ügyelt mindenre,
jól megfigyelt mindent s észrevette a Héviz tavát is, a melyet szegény
emberek, csonkák, bénák, nyavalyások legalább ünnepnapokon fölkeresnek,
hogy nyomoruságukat enyhitsék általa. A Hévizből jókora széles patak
fakad. A hol a patak kiárad belőle, ott a patak szélessége öt-hat méter.
Néha ünnepnaponkint sok ember seregelt össze a szomszédos közeli
falvakból és városokból kocsival, lóval s lehidalták, lelegeltették a
gyönyörü rétet, kaszálót a tó és patak partjain. Hogy legyen valami rend
és kárpótlás, az okos és nemes gróf a patak tövéhez fabódét, ugynevezett
czédulaházat, egyszerü deszkaalkotmányt épittetett, a hol a népek a
fürdődijat befizették, naponkint és fejenkint két krajczárt.
A másik, a ki a vizet fölfedezte, orvos ember volt s egy kis könyvet is
irt róla. A könyvecske czime: »Boldog Zalavármegye! Keszthelyi
Hév-vizedről méltán neveztetel igy attól, a ki ezen rendeket (most ugy
mondanák: sorokat) irta dicséretedre.« D. B. J. Anno 1795. Az iró, mint
kipuhatolták, Dr. Babótsay József. Leirja a viz melegét és alkatát az
akkori földtan és vegytudomány állása szerint. Minő kezdetleges dolgok
voltak akkor még ezek a tudományok. Három melegfürdőt ismert akkor csak
Magyarországon. A budait, a szlavóniai daruvárit és a horvát topliczait.
Ezekkel összehasonlitja s ezeknél jobbnak tartja. A pöstyénit s a többi
magyar hévizet nem emliti.
Én 1854-ben oly alakban láttam a Hévizet-nyárfáival és avult kis
fabódéjával, a milyenné 1795-ben tették. Meg is fürödtem benne utazó
pajtásommal, de egyetlen élő lényt se láttunk, a ki tőlünk a két
krajczár fürdődijat kérte vagy elfogadta volna.
A fő sétaut a tó nyugoti partján akkor is megvolt már, mint most s
erdélyi barátainkkal végigmentünk rajta, hogy mindent lássunk.
Visszatérőben találkozunk két hatalmas jó alakkal. Szemközt jön felénk
együtt mind a kettő.
Két nagy fej, kövér és borotvált, a tetején mind a kettőnek fényes,
bolyhas selyemszőrü fekete kalap, az arcz egyenlően kövér, egészséges és
mosolygó. Egyenlően széles vállak, domboru mellek s önérzetes kerek
hasak. Magyar ruha, magyar nadrág, magyar csizmák, de a sarkantyu mégis
hiányzik róluk.
Husz lépésről jól láttuk, hogy mind a kettő magyar pap, de igazi. Ha ők
nem magyar papok: akkor nincs többé magyar pap a világon.
Gyulai Pál ur ismerte mind a kettőt, de ugy vettem észre: Salamon és
Szilágyi is, sőt még Szentirmay barátom is. Én egy lépéssel hátrább
álltam, mikor összeértünk; – ugy is illett egyéb okokon kivül azért is,
mert én voltam a legfiatalabb. De azért Gyulai Pál ur sietett a két
papot nekem is bemutatni.
– Szabó Imre szombathelyi püspök! És Nagy János szombathelyi kanonok és
az Akadémia legrégibb tagja.
Hahó, Gyulai Pál ur! A Domine Illustrissime és Reverendissime püspököt
én régebbről és jobban ismerem, vármegyém fia és egykori követe;
1861-ben, a mikor Pápán megválasztották, korteskedtem is ellene, de
hiába. Ő szentelte be Deák Antal koporsóját, mikor meghalt s eljön az
idő, mikor én irok róla.
Csak mellékesen jegyzem meg, el is jött. Könyveim »Magyar alakok« czimü
kötetében irtam róla.
Hanem hogy Nagy János nevü akadémikus is van a világon, ezt csakugyan
nem tudtam. De hát ez csak az én hibám. Nagy szerencse ért azzal, hogy
megtudtam. Az Akadémiát, ezt a jó, régi magyar nemzeti intézetet ugy
magunk közt sokszor keményen birálgatom, ugy hiszem, van is rá sok jó
okom, de van is e miatt az akadémikusokkal sok vitám és sok versengésem,
le is győznek a vitában engem rendesen, de azután, a mikor szemükre
hányom legrégibb és legtekintélyesebb kartársukat, Nagy Jánost: derekuk
meghajlik s elhallgatnak előttem nyomban. Bűnös voltukat érzik azonnal.
Pedig hát ez a Nagy János nevü akadémikus igen szeretetreméltó, derék és
kedves ember volt, a mint majd később őszintén bevallom. Most arról
szóljunk előbb, mikor és miért lett ő akadémikus s mit dolgozott ő, mint
akadémikus.
Irt 1832-ben gyerekeknek való magyar nyelvtant, de nem magyar nyelven,
hanem latin nyelven. A mikor már Vörösmarty is nagy költőnk volt, a
Kisfaludy-társaság összegyüjtötte nyelvünk, költészetünk, magyarságunk
istenadta nagy munkásait, a mikor már a legvastagabb fejü főiskolák is
magyar nyelvre rendezkedtek be: ő mindezt félretaszitva, a latin nyelven
akarta tovább is nyuzni a magyar nyelvtudományt.
Könyvének czime: Grammatica lingvae hungaricae cum parallelismo inter
aramaeam, hebraeam, arabicam et hungaricam ducto. Magyarul körülbelül
azt jelentené: a magyar nyelv tudománya összehasonlitva az araméus,
hebréus és arabus nyelvekkel.
Irtóztató ötlet. Hires Horváth István ábrándos tévelygéseiből magasra
nőtt bolondság. Mi közünk nekünk azokhoz a napkeleti vad népekhez?
Sohase volt a magyar nemzetségnek semmiféle őse se zsidó, se arabus, se
araméus.
De azért a tisztes akadémia 1833-ban tudós tagjává választotta.
A tisztes Akadémia a választásnál nem ledérkedett, hanem a szabályokhoz
tartotta magát, a mennyire tőle tellett. Nem igazgató tagnak, nem is
rendes tagnak választotta, hanem levelező-tagnak, pedig akkora erővel és
elszántsággal megválaszthatta volna akárminek. Hiszen a magyar nyelv
mívelésére s a tudományoknak és szépművészeteknek magyar nyelven
fejlesztésére alakult az a nemzeti intézet s ime, mégis a latin, arab és
arami nyelv míveléseért lett tisztelendő Nagy János uram akadémikus.
No, de a mulasztást lehetett pótolni. Pótolta is a tisztes Akadémia.
Csakhamar megválasztotta vidéki rendes tagnak, azután fizetéses rendes
tagnak s adott neki, mig tudott, négyszáz forintot pengő pénzben, vagyis
ezer forintot váltóczédulában, mostani pénzünk szerint valami
nyolczszáznegyven koronát – évenként. Ha időközben mást nem gondol s el
nem törli a fizetéseket, vagy ötven esztendőn keresztül fizetett volna,
mint a köles.
Nagy János vidám és nemes lélek volt, magam is igazán megszerettem
hévizi rövid időzésünk alatt. Hatalmas hangja, jóizü adomái; – ha
kaczagott, minden madár felröppent a hévizi nyárfákról és jegenyékről.
Professzor, plébános, utóbb kanonok, mélyen érezte, hogy háláját le kell
rónia az Akadémia iránt s tovább is kell mívelnie a tudományokat.
Belekezdett hát ezelőtt mintegy hetven évvel uj nagy munkába s meg is
irt egy szótárt, a melynek ez a czime:
»Hierolexicon polymethicum latino-hungaricum.«
A munkát nem láttam, nem szólhatok róla. De Szily Kálmánon kivül olyan
emberrel se találkoztam az életben, a ki látta vagy olvasta vagy okult
volna belőle. De a munka megjelent diszes nyomdai kiadásban s azt kell
hinnem, hogy az Akadémia könyvtárában meg is van s századok mulva majd
valaki föl is fedezi, mint az egyiptomi hieroglifeket. Nem is vagyok
kiváncsi a munkára, czime legalább nem jót sejtet.
De hát mind nem baj ez. Száz meg száz akadémikusnak tudományos munkálata
jutott és jut arra a sorsra, a melyre Nagy János uram Hierolexicona
jutott. Az akadémiai munkák legnagyobb része nem azért iródik, hogy
azokat valaki elolvassa, vagy a nemzet megismerje. Isten mentsen attól,
hogy a nemzet az akadémia és egyetem tudósainak munkáiból ismerje meg a
tudományt és saját édes magyar nyelvét. Hová jutnánk akkor!
Azonban nem dévajul, hanem egész komolysággal mondom, hogy Nagy János
azért derék, érdemes tagja volt az Akadémiának. Érdemesebb, mint a tagok
fölös része. Megmondom felfogásom okát is, hogy egyetértsen velem minden
igaz, józan elme.
Nagy János több mint negyven esztendeig járt az akadémiai ülésekre. A
tagválasztó gyülésekről el nem maradt volna soha. Az isteni gondviselés
jó erővel, egészséggel áldotta meg és hosszu élettel, nincs az a hurut,
nátha vagy egyéb undok nyavalya a világon, a mely őt kötelessége
teljesitésében meggátolhatta volna. Tekintélyes papos alkata, nagy feje
s vidám, jó, nemes arcza mindig ott ragyogott a szemüveges,
komolyságszinlő, mozgékony és kifogyhatatlan beszédességü tudósok
között.
De a hagyomány ugy szól, hogy akárkit hoztak akadémiai tagul a
választásnál ajánlatba s akárki volt az ajánló, lehetett az a
nádorispán, vagy Deák Ferencz vagy épen Gyulai Pál ur: ő soha nem
szavazott senkire. 1833-tól kezdve közel ötven éven át az ő szavazatával
nem lett akadémiai tag senki.
Ezt tartom én az ő nagy érdemének. Ezért tartom én őt egyik legderekabb
egykori akadémikusunknak.
Elhatározásának egyenesen megmondta az okát.
– Engem megválasztottak tudós társasági tagnak, pedig akkor se voltam rá
méltó, azóta se vagyok. Ezt jól tudom, magamat jól ismerem. Hogy
válaszszak én hát a nemzet tudósává olyan embert, a kit sehogy se
ismerek? Hogy legyen az én előttem érdemesebb, mint önönmagam, holott
arról bizonyos vagyok, hogy én nem vagyok rá érdemes?
Adomát is hozott fel például, igazolásul.
– Személyesen – ugymond – nem ismerjük a tagul ajánlott tudós férfiut,
hanem csak könyve után. Mai napság azonban nagyon nehéz a könyvről
megtudni, ki irta? Az irta-e, a kinek a neve rajta van vagy az csak
idegen könyvekből böngészte, lopkodta, tákolta össze? Az ismeretlen
tudósokkal is ugy vagyunk, mint az ismeretlen asszonyokkal. Egykor
férjes asszony jött hozzám, mint papjához, irnok-ember felesége s
keserves panaszokban tört ki férje ellen, férje kegyetlenül bánik vele,
hivassam a magam szine elé, dorgáljam meg s tegyek igazságot. –
Fellobbantam s nyomban hivatom a férjet, az irnok-embert. Megjelenik s
én nagy lelki buzgósággal rája rontok, figyelmeztetem azokra a
törvényekre, istennek és a világnak törvényeire, a melyek megszabják az
asszony és a feleség iránt mindig szorosan megtartandó kötelességeket s
nagy fölhevülésemben jól összeszidom s leszedek róla minden
keresztvizet, elnevezem gorombának, kegyetlennek, pogányszivünek s
megintem, hogy ezentul szeliden és szeretettel bánjék hitestársával. –
Az irnok-ember szó nélkül türi a prédikácziót, ámbár arczán valami
töredelmes megbánást nem vettem észre. A mikor elvégeztem mondókámat,
azt feleli:
– Türelemmel meghallgattam a főtisztelendő urat, de tessék nekem egy
kérdést megengedni.
– No csak rajta!
– Lakott már a főtisztelendő ur egy födél alatt az én feleségemmel?
– Azt még nem cselekedtem.
– No nem is kivánom, de aztán ne is tessék ám én rám olyan hirtelen
megneheztelni. Házsártos asszonynyal békén lenni nem olyan könnyü ám,
mint a misemondás. Ismerni kell az asszonyt!
– A goromba irnok-ember – igy folytatá Nagy János uram, – e szóval
távozott el tőlem. Sokat gondolkodtam szavain. Nagy igazság van azokban.
Ugy jöttem rá lassankint, hogy a tudósnak igazi érdemét se könnyebb
fölismerni, mint az asszonyok természetét.
– Nem szavazok senkire.
Nagyon kellemes idő volt az, a melyet a két művelt, nemes gondolkozásu,
vidám természetü főpap társaságában töltöttünk. Jó emberek, igaz magyar
szivek. Meg is igértették velünk: Szombathelyen fölkeressük,
meglátogatjuk őket. De más alkalommal.
Sokat beszéltem erdélyi barátaimnak Győrről, Pápáról, Veszprémről, a
Bakony hirneves részeiről. Pannonhalma, Zircz, Bakony-Bél, Nagy-Somlyó
hegye mind megérdemli az erdélyi ember látogatását. Ugy sincs erdélyi
ember, a ki ezt az utat megtette volna. Elhatároztuk, hogy ezt az utat
együtt megteszszük s következő évben s ugyanakkor Szombathelyre is
kirándulunk.
Hejh-hajh! Harminczkét éve mult az elhatározásnak. Hova lettünk azóta!
Legelőször kidőlt közülünk Szentirmay József. Azután az éles elméjü
Salamon Ferencz s az örökké jókedvü Szilágyi Sándor. Legutóbb a mindig
töprengő Nagy Miklós, a gondos, lelkiismeretes lapszerkesztők példaképe,
a milyen nem lesz már több soha. De elmult időközben a két jeles főpap
is, csak sirjuk fogadhatna bennünket, ha ellátogatnánk hozzájuk. S ki
látogatna el? Gyulai Pál urral csak ketten ődöngünk már a Balaton körül
utazó társaságból.
II.
(Az iszap. – Az iszapfürdő világcsalás. – Mi az iszap? – Nagy hátrányai.
– Szendrey hagyománya Szegedy Rózáról. – Balatonra magyar!)
Jól megnéztük azt a Hévizet; vizét is, iszapját is, tavának alakját is,
terjedelmét is. Kevés lehet ilyen a föld kerekségén.
Iszap!
E szó fölött ugyancsak hangos társalgásba keveredtünk. De nem ugy, mint
orvosok, betegek, vegyészek, földtantudósok vagy bármiféle szakértők. De
nem is ugy, mint nyavalyások, fürdővállalkozók vagy vendéglősök. Hanem
ugy, mint ép szem és józan ész, a mely ritka természeti tüneményre
botlik s azt megfigyeli, a hogy tudja.
A Héviznek iszapja van. Az iszap a tó fenekén nyugszik, fölszinre soha
nem jő, lehet a rétege egy lábnyi, két lábnyi mély, néhol talán
vékonyabb, másutt talán vastagabb. A ki fürdik: benne tipródik. A kinek
tetszik s termete elég magas hozzá: lefurhatja magát az iszapba térdig
is, mélyebbre is.
Azt mondják: ez az iszap sok betegség ellen használ. Különös iszap is
ez. Mintha lencsehéj alaku és nagyságu pikkelyekből állana. Szentül
hiszem, használ annyit, a mennyit maga a tó vize. Sőt azt is szentül
hiszem, hogy nem ártalmas s addig nem is lesz ártalmas, mig az eddigi
módon természetesen használják s nem pénzért mérik a betegeknek.
Azt állitottam s ma is erősen állok mellette, hogy a polgárisult világ
gyalázatosabb csalást nem ismer és soha meg nem honositott, mint az
iszapfürdővel való gyógyitást. Undokabb és veszélyesebb ez minden
másféle csalásnál s jobban zsarolják vele az embereket, mint a
szépitőszerekkel, hajnövesztő kenőcsökkel, hamis kártyával,
lófuttatással s egyéb hitvány kuruzslással. Az orvosi tudománynyal jó és
rosszhiszemüleg sok szédelgést követnek el, de e gyakorlati
tudományágnak soha le nem mosható szégyene marad, hogy volt idő, a mikor
ennek művelői eltürték, hogy aljas nyerészkedési vágyból a
fürdővállalatok iszappal is zsarolják és bolonditsák a legérzékenyebb
közönséget, a betegeket.
Nem hiszem, hogy magyar elmének furfangja szülte. Efféle aljasságra
kezdeményezőleg a magyar lélek nem lenne képes.
Én Franzensbadon, Csehországnak eléggé hirneves fürdőtelepén vizsgáltam
meg először. Hidegvérrel és közönyösen. Akármit eredményez
gondolkozásomban a figyelés: nem lehetett belőle se hasznom, se károm.
Még tudományos érdeklődésemet se keltette föl.
A fürdőtelep közvetlen közelében üde, zöld rétek és legelők vannak.
Gazda szemével jól láttam, hogy a rétek, legelők füve tetemes részben
savanyu fű, a talaj hát fenéktalaj, vizes, mocsaras természetü, lehet
benne egyéb sók közt ugynevezett sziksó vagy széksó is. Napszámos
emberek ásóval és talicskával dolgoznak a réten.
Mit csinálnak?
Fölássák a talaj felső rétegét vagy negyven centiméter mélyen, a füves
részt levágják róla, a vizes, csepegős, fekete, büdös alsóbb réteget
talicskába rakják s viszik be a fürdőintézet épületébe.
Mi lesz ebből ott?
Fürdő. Iszapfürdő. Kádba rakják, meleg vizzel föleresztik s a beteget a
kádba beletanácsolják. A szegény beteg gyógyulást remél, képzelődik s
belefekszik a kádba, a mely földdel, iszappal, ganéjjal és ganéjlével s
irtózatos bűzü ezerféle állati és növényi rothadó anyaggal van tele.
Ez az iszapfürdő. Akkor, mikor megfigyeltem, egy forint és husz krajczár
volt külön ára; – most már, ugy hallom, öt-hat korona.
Most már iszap is többféle van. A legtöbb olyan, a milyent én
Csehországban figyeltem meg. Van azonban másféle is. Hoznak már más
világrészből is. Legalább ugy mondják: hoznak. Természetesen annál
nagyobb az ára.
A szegény beteg, kivált az asszonyféle, undorodik a dögleletes fürdőtől,
de a mikor kiszáll s azt az utálatos mocskot meleg vizzel leöntözik
róla, fehér bőrét ragyogóbbnak látja s konokul hiszi, hogy ime, a
jótékony hatás már mutatkozik.
Ha az a szegény beteg, kivált az az ideges asszonyféle látná, tudná,
miként készül s miből áll az az iszapfürdő – inkább a koporsóba feküdnék
pihenni, mint abba a fürdőbe lubiczkolni. Pedig akkor még Pasteur se
végezte be összes fölfedezését, nálunk még Darwin nyomozásai se váltak
az általános tudás közkincsévé s a baczillusok tatárseregének hadi
utjait se fedezték még föl a tudósok annyira, mint most.
Azon a csehországi fürdőtelepen marhák legelésztek az iszaptermő réten.
A marha tiszta állat, mikor legel, de tisztátalanul hagyja maga alatt a
gyepet. Nem is sejti az a jámbor tehén és borju, hogy az ő nyomait és
hulladékait az iszapvágók csakhamar fölszedik s illatos gyógyitó
fürdővizi folyadékká alakitják át – természetesen busás pénzért. Akad
bolond, a ki megfizeti a busás pénzt. De hát ez még semmi.
Azon a réten tavaszonkint, nyarankint millió meg millió kisebb-nagyobb
rovar, féreg, bogár él, ki szárnyas, ki szárnyatlan. Egyik röpköd, másik
ugrál, valamennyi csuszó-mászó. S ha csak élne, de párosul, tojik,
szaporit is, apró tojásaival tele rakja a fűszálak tövét s magának a
talajnak is a felső rétegét. Szerencse, hogy az ég madarai igen sok
rovart emésztenek. De itt vannak a tücsök-család százféle rokonai.
Potrohos nagyobb állatocskák. A mint szerelmük kora lejár s az anya
elvégzi tojásainak lerakását: elhullanak mind. Holttestüket nem hordja
el senki. Holttestük nem szárad ki a harmatos, vizenyős réten, a buja fű
árnyékában, hanem rothadásnak, penészedésnek indul. Nem oly meleg és
száraz ám ott a talaj és a levegő, mint Egyiptom sivatagján s a
Balatonnak veszprémi és zalai hegyes, köves partjain. Nem üres mumia
készül ám ott, hanem büzös és ártalmas rothadék a természetnek ama
milliárd apró lényéből.
Mindezt behordják iszapfürdőnek. S ha még csak azt hordanák be!
De hát a mi a fölszin alatt, magában a talajban él! Az álczák, a
pajorok, hernyók, ugynevezett földi kukaczok mérhetetlen sokasága!
Valamelyik maradhatatlan elméjü nagy tudós fölfedezte, hogy a marha
legirtózatosabb betegségének, a lépfenének baczillusa azon a csinos,
mozgékony, halványpiros szinü és sima testü földi kukaczon tenyészik, a
mely kivált eső után kibuvik a föld alól s a talaj-fölszinre jön egy
óráig szabadon mászkálni s isten napjának éltető sugarában gyönyörködni.
Darwin jó szeme s csodálatos elméje ezt a látszólag kedves, de
rettenetesen ártalmas férget élesen megfigyelte. Ezzel különösen tele
van az iszaptermő talaj. Az a szegény iszapvágó munkás ettől bizony nem
tisztitja meg a talajt, hanem ezt is fölveszi lapátjára, ezt is
belevágja a talicskába s ezt is viszi be fürdőnek a tudatlan, bolond, de
fizetni tudó közönség számára.
Nemcsak állati, hanem növényi rothadékokkal is tele van a talaj. Hiszen
ezekből készül a televény, a mit humusznak nevez a tudomány és a
gazdaközönség. Ez adja meg a talaj teremtő rétegének azt a jó barna
szint, a melynek ugy örül a szántóvető.
Szerencse, hogy az ember bőre, még az asszonyé is, a gyenge leánykáé is
elég vastag és elég tömött s a bőrnek felső hámja isteni lángelmével ugy
van megalkotva, hogy igen sok veszedelmes érintkezést vissza tud
utasitani a nélkül, hogy önmagában valami könnyedén kár eshetnék. E
nélkül az iszapfürdők eddig sokkal több veszteséget okoztak volna
életben és egészségben, mint például az automobilok vagy a veszettség.
Kétségtelenül igy is sokat okoznak, de ezt az orvosi gyakorlat és
fürdővállalat nyerészkedői ügyesen elhallgatják s a kárvallott szegény
betegnek fejébe verik, hogy véletlenül támadt bajának más volt az oka s
nem a dögleletes iszap.
Mily bambán türi ez állapotot az állam, a tudomány és a közönség, igazán
csodálni lehet. Az állam a maga rendőri hatalmával mindenütt visszaélést
szimatol, a tudomány mindenütt fertőztető baczillust keres, s a közönség
mindenütt gyanakszik, hogy csalják, fosztogatják s ime, itt mindezekre
nézve együttesen rászolgál az iszapfürdő-garázdálkodás s a mellett mégis
csöndesen áll s bámul vagy tür és alszik mind a három.
Bizonyos, hogy a hideg viz is, meleg viz is, ott, a hol helyén van,
fürdőnek okosan használva, esetleg és egyénenkint egyaránt jótékony
hatásu sokféle betegség ellen. Azt is elfogadom, lehetnek savak,
szeszek, olajféle egyéb szerek, melyek a fürdővizbe keverve a bőrön át
is használhatnak valamit. Azt is elhiszem, a legundokabb iszapban is
lehetnek hasznos savak, melyek szintén használhatnának, ha benne egyéb
ártalmas dolgok is százféle alakban, vegyületekben és keverékben nem
volnának. De a mikor mindenki biztosan tudja, hogy csakugyan vannak s
ennek daczára mégis veszélyeztetik s fosztogatják vele a betegeket
csupán abból a föltevésből, hátha van benne hasznos szer is: ez már
sulyos bűn. Bűnösek, a kik elkövetik s bűnösek azok az állami s
társadalmi hatalmak, a kik eltürik.
Ez volt utazó társaságunk egyik részének nézete. Enyém ma is az. Salamon
Ferencz a maga parasztos, de hatalmas eszével egészen velem értett
egyet.
– Ha van hasznos szer – ugymond – az iszapban, tessék azt a szert magát
betenni a fürdővizbe, de az ártalmas és rút iszapot akkor se használni.
A természetes, józan elmével gondolkozó ember az ősembertől máig, ha
fürödni akar, mindig tiszta vizet keres és sohase büzös iszapot. Abban
szeret csak fürödni, a mit, ha szomjas, szivesen iszik. Még a disznó is
forró nyárban, ha tiszta vizet és szennyes vizet egymás mellett talál, a
tisztába fekszik és nem a szennyesbe. Ha tisztát nem talál, belefekszik
a mocsárba is, hogy a legyek s egyéb férgek ne csipkedjék. Csupán ezért
cselekszi.
Igy okoskodott Salamon Ferencz.