Reád száll a mezők költészete.
Körülfoly a nap, mint hű szerető,
Osztatlan hévvel téged ölelő.
A távol Marczal szellőt küld feléd,
Hogy illat és fény olvadjon beléd.
Mégis Somlyó, benned nincs érzelem,
Tőid levét hiába szeretem.
Megszégyenitni fösvény kebledet,
Baráti kéz tölté e serleget.
De mit beszélek? Itt a bor!
A hány csepp: éljen annyiszor
A hű barát s a szeretet,
– Rideg Somlyó, isten veled!
Története van ennek a gyönyörü költeménynek, de a jurátus ifjak akkor
még nem ismerték se a költeményt, se a történetét. A költemény csak
néhány hónap mulva készült az ifjak utjának befejezése után. Nem is
egészen olyan szemmel nézték ők azt a fenséges hegyet, mint a költemény.
Hogy és hogy se történt: Vörösmarty megundorodott attól a sok rossz
bortól, melyet a pesti kocsmárosok mérnek. S szilaj költői kedvében
Rossz bor czim alatt megénekelte a pesti kocsmák rossz borát. Épen ama
napokban, a mikor a pozsonyi ifjak uton voltak. Ebből a költeményből
kelt szárnyra s lett példaszóvá az a mondás:
Költődnek, oh hatalmas Hunnia,
Légy-étetőt engedsz-e innia!
A költeményben megemlékszik Somlyóról és Tokajról is e szavakban:
Ki láta bort, zöldet, mint drágakő?
És híg aranyt, mely nyakba önthető?
Somlyó, Tokaj, halljátok a panaszt.
Fösvény hegyek! Nekünk nem szürtök azt!
Csapláros, méregkeverő!
Legjobb borodból adj elő.
Czudar biz ez, de ám igyunk,
Hiszen magyar költők vagyunk.
Vörösmarty ismerte Somlyót s borát is. A somlyait s a tokajit tartotta a
világ legjobb borának. A milyen a drágakő, olyan zöldnek nevezi ezt a
két bort. Valósággal igaza van. A tokaji szomorodni s a somlyai asztali
bor valóban zöldes szinü kissé, mint a világos smaragd. De ezt a két
bort hig aranynak is nevezi. Méltán. A tokaji aszunak s a somlyai
nehezebb bornak aranyszine van. Még pedig magyar s nem franczia
aranyszine.
Erre a Rossz bor versre nekigerjedt néhány lelkes hazánkfia.
Micsoda? Hát a Szózat költője csak rossz bort ihassék? A hatalmas Hunnia
az ő nagy költőjét légyétetővel tartsa? A nélkül, hogy ujságokban
fecsegtek volna róla: vidékenkint összebeszéltek lelkes hivei: küldjünk
isteni italt a nagy költőnek.
Küldtek.
Eger épen röstelte, hogy hires borát verembe szürik el a nagy költő
elől. Joó János küldött be Pestre jókora hordóval, de a leghiresebb
borból. Tárkányi Béla irt hozzá költeményt. A költemény is jó volt, de
az egri bor mégis jobb volt.
Ménesről, Arad-Hegyaljáról is küldtek alkalmas mennyiséget. »Borod
sötét, mint a czigányleány!« Azt irja a költő Ménes boráról. Ilyen
czigányleány bort küldtek, a melyben »a sziv édes lángja ég«. Sárossy
Gyula irt hozzá édes, kedélyes költeményt.
Tokaj el nem maradhatott. Egykori öreg barátom, Szemere Miklós, akkor
még ifju kedvvel és erővel küldött egy hordót Vörösmartynak. A mikor
meglátogattam, kérdésemre mutatott is akkora hordót. Kincset ért. De
sokkal többet ért költeménye, a melylyel a hordót utrabocsátotta. Oláh
Dani czigánykereket hányt örömében, mikor aztán Vörösmartynak a tokaji
borról irt remek sorait elolvasta. Hogy is lehetne zempléni jurátus
előtt a tokaji borral egy nap emlegetni a kerek föld akármelyik borát?
Érmelléke se maradt el. A három Tisza-fiu, László, Kálmán és Lajos,
akkor még gyermekek, küldték a nagy költőnek az érmelléki hatalmas
izelitőt. Szőnyi Pál irta hozzá a szép kisérő levelet.
Somlyónak se volt szabad elmaradni. Innen azonban nem a szőlősgazda
küldött, hanem Zádor György, Veszprém vármegye kiváló jelese s
Vörösmartynak zsenge ifjukori s halálig hű barátja. Vörösmarty, Deák,
Zádor egykor sokat voltak együtt s testvérként szerették egymást
mindvégig. Zádor valamikor, mielőtt pápai tanár volt, Kemenesalján
lakott, Somlyó közelében. Itt látogatta őt meg egyszer-kétszer
Vörösmarty s innen ismerte a nagy költő Somlyó hegyét, borát s Marczal
vizének sikjait.
– Rideg Somlyó, térföldi remete!
Miért irja ezt Vörösmarty?
Egyszerü, világos oka van. A remete magánosan él odujában. Se közel, se
távol semmiféle társa. Igy áll a sikság közepén Somlyó. Köröskörül semmi
hegy, semmi domb. A Bakony félkörbe keriti Döbrönte várától a Dobos
rengetegen át Sümegig. De több kilométer távolságban. Ez az óriási
körfal kelet és dél felől őrzi. Északra és napnyugotra a nyugati nagy
magyar Alföld, Veszprém, Vas, Győr, Sopron, Mosony vármegyék rónavidéke,
a Marczal, Rába, Répcze és a Hanság lapályai. Ott áll Somlyó rideg
magánosságban a szabad tér közepén. A napsugár, mint a nagy költő irja,
hű szeretőként öleli körül s szerelmi hevét nem osztja meg más
hegyekkel. A mezők lélegzete, a szabad szél járása akadály nélkül
szálldos körülötte. Valamikor óriási tűzhányó-kitörés lökte föl a
magasságba. Köve, földje, alkata, vállai, bazalt oszlopai ugyanolyanok,
mint Badacsonyé. Magassága is csaknem akkora. Egyetlen földalatti
tűzháboru alkotta mind a kettőt. Koruk is egyenlő.
Közel hozzá Kemenesalján a Ság-tető, Berzsenyi álmodozásainak kedves
tanyája. Ez is a tüzek földalatti háborgásának alkotmánya. Gyönyörü
alkat ez is. Magánosan áll ez is. Kisebb Somlyónál. Ennek alig
kétharmada. Ilyen alakulás még Haláp, Szentgyörgyhegye, Tihany. De
legfönségesebb Somlyó az ő büszke egyedülvalóságában.
Remete, de nem rideg.
A mikor a pozsonyi jurátusok ott jártak: akkor országunk legszebb hegye
volt. Nemcsak alkatánál fogva. Művészi alakja ma is a legszebb. A
legszebb vonalak tökéletes összeolvadásából áll képe. Egyenes és hajlott
vonalak, félkörök s egész kör. Istennek utólérhetlen mérőeszközei
idomitották.
Hanem akkor még diszitése is legszebb volt. Láttam én a
Balaton-vidéknek, Tokaj-hegyaljának, Méneshegyaljának, Pécsnek, Egernek,
Budának minden szőlőhegyét. Szegény jobbágy volt ez mind Somlyóhoz
képest. Ez a hegy tele volt már akkor hintve nyaralókkal, kápolnákkal,
diszes épületekkel. Nem is igazi uraság volt az Veszprém, Vas, Zala és
Győr vármegyék ben, a kinek itt diszes, tágas épülete, szüreti
mulatságra való tanyája ne lett volna. S minden közeli püspöknek,
vagyonos szerzetnek, apátságnak megvolt itt remek szőleje, gazdag
pinczéje, kényelmes uri hajléka.
Meg kellett ezt látniok a pozsonyi jurátusoknak.
Somlyó köröskörül van épitve szőlővel. Minden oldalán hires bor terem.
Leghiresebb, legértékesebb a vásárhelyi oldalon, utána a szőlősi
oldalon, utolsó a dobai oldalon. Savanyu és keserü Somlyónak ez a bora,
de azért erővel és tűzzel teljes. A ki iszsza, el nem kábul tőle, de
szive meg nem lankad s szerelme el nem gyöngül soha. Csodabornak
tartják. Pedig a finom borok közt olyan, mint a finom tészták közt a
tepertős pogácsa. Ha jó: jobb a világ minden tortájánál.
Rendes utak vezetnek a szőlőkön át köröskörül a kápolnákhoz, a hegyi
forrásokhoz, a bazalt-tornyok alá s fel a fensik tetejére. A jurátusok
mindenhova elmentek. Egész napjukat rászánták reggeltől estvélig.
Méltán.
Ma ugyan már Badacsony külső diszitése a Balatonra néző oldalon szebb,
mint Somlyó. De csakis ezen az egy oldalon. Somlyónak nincs hátamöge.
Köves, miveletlen oldalt, erdős, csalitos részeket hiába keresnél
Somlyón. Minden oldala egyaránt diszes és szép és fényes, mint a ragyogó
női termet.
Látni akarták Somlyó várát. Meg is látták, be is járták. Az a vár
egyenesen Bécs felé néz. Mintha hajdanában egyenesen Bécs ellen
épitették volna.
A jurátusok után én tiz év mulva jártam meg azt a várat. Még föl tudtam
menni tornyára is. Még tornyának külső párkányán is körben jártam.
Alattam a több mint ezer lábnyi mélység meg nem széditette agyamat.
De az én ott voltomnak már több mint ötvenkét esztendeje. Ugy mondják
barátaim: azóta nagyon összeomlottak a falak s ma már a tornyot se lehet
megjárni.
Pedig már a regék nagy költője is bús omladéknak találta ezelőtt száz
esztendővel.
Pusztán áll, – az enyészetnek
Szomoritó bús jele;
Hajdan büszke nemeseknek,
Most a baglyok lakhelye.
– – – – – – – – –
Szabadon jár s üvölt a szél
Az ablakon keresztül.
– – – – – – – – –
Borzasztó bús, mély csend hallgat
A falak közt mostan ott.
Hol hajdan az úri élet
S öröm mozgott és zajgott.
Ilyennek találta már száz év előtt a nagy költő Somlyó várát.
A jurátusok elmerengtek a romok fölött. Még a messzelátás gyönyörüségeit
is köddel vonta be merengésük gyengén bús érzete.
Mi az, a mi lelkünket eltölti, a mikor a hajdankor büszke alkotmányának
omladékait látjuk? Mi lepi meg szivünket? Szivünket-e vagy agyunkat?
Gondolat-e, vagy érzés-e, képzelet-e, vagy ábránd, vagy álmodozás, a
mely megfogja, megkötözi és gyakran meggyötri szellemünket?
A nagy költő a bús magyar hazafi szemével nézte a hajdani idők elmulandó
emlékeit. Hajdan dicső volt a magyar, erős és hatalmas. Ma hire sincs
már nagyságának s a világ szemében kicsinyek és szegények vagyunk. Se
szabad hazánk, se független létünk.
Azt irja a nagy költő Somlyó váráról:
Ha hogy ide vetemedik – Egy mostani hazafi,
Ki a régi magyarokhoz – Igaz rokon s atyafi:
Hajh, miket kell éreznie – Feldagadó keblébe,
Ha Hunnia, a hajdani – A dicső jut eszébe.
Hejh barátim! ősidőtől – A magyar, a mostani,
Azoktól, kik itt fent laktak – Be el tudott fajzani.
Be leszállott a magasról – Természete, termete,
Szerencséje, tehetsége – Hire, neve, kellete!
S vajjon nem igy dalolt-e Kölcsey és Berzsenyi, ujabb korunk e két
költő-óriása? Sőt mennydörgő hangjával gyakran még Vörösmarty is?
Elandalodtak pillanatonként a jurátus ifjak is. Hiszen Apostol Józsi ott
egy szögletfal omlatag fokán elszavalta a nagy költő borus merengését. S
nem hatná e meg a költészet hatalma s a honfibánat rezgése a fogékony
ifju lelkeket?
De ők azért másként is nézték a romokat, nemcsak a bús magyar hazafi
szemével.
Ime, itt volt a lovagterem, a nagy palota, az áldomások és felköszöntők
vidám tanyája.
Ime, a vár büszke urnőjének virágos szobája és titkokkal teljes
hálófülkéje!
Ime, ez a benyiló a szüz hajadon illatos fészke, annyi ábránd, annyi
remény, annyi könny és öröm tanubizonysága.
A multnak is volt keserüsége s a jelenvaló kornak is van öröme.
Nemcsak holttest a puszta vár, a ki fölött csak keseregnünk lehetne,
hanem eleven tanubizonyság is arról, hogy őseink erősek, dicsők és
hatalmasak voltak, de mi vagyunk utódaik, méltók az apákhoz s talán még
erősebbek. Hiszen nem szül gyáva nyulat Nubia párducza.
Hogyne jutott volna eszükbe Kölcsey kesergése:
Hol van a hon, melynek Árpád vére
Győzelemben csorga szent földére?
– – – – – – – – – –
Itt van a hon, ah de nem a régi!
Eszükbe jutott bizony. De azért máson is járt az ő lelkük.
Támaszszuk fel tehát ujra a multnak dicsőségét, a hazának erejét és
nagyságát s országunk szabadságát és függetlenségét!
Ez is eszükbe jutott.
VI.
(A hét magyar ifju gondolata. – Pápa, Szili-Sárkány, Czenk, Kis-Marton.
– A börtönügyi tanulságok Fraknó várában. – Hazatérés. – Az ifjak
története egyénenként.)
Hét névtelen szegény magyar ifju. Se nagy név, se nagy vagyon, se óriási
tehetség, se mértéktelen nagyravágyás. Történelmi alakká nem is lett egy
se. Se cselekmények, se irott alkotások nem őrzik nevük emlékezetét. Egy
részük törvényhozó lett ugyan, de még ott is közlegénysorban.
És mégis mennyi erőt látok én e hét ifjuban, mennyi dicsőséget nevükön!
Érezték, hogy uj ég, uj föld támad fejük fölött és lábuk alatt.
Érezték, hogy más a honfikötelesség ma, mint volt eddig. Ne csak
merengjünk a multnak dicsőségén, ne csak védelmezzük az eltünt idők
korhadó alkotásait, ne csak átkunk és imádságunk szálljon ellenségeink
ellen, hanem alapitsuk meg a jövendőt, szerezzünk jogot és szabadságot a
népnek, lelkesedést a nemzetnek s szegezzünk fegyvert, éleset és
sulyosat az ellenség ellen.
Még szellő se mozdult, még sejtelem se támadt: lesz-e valaha még a
magyarnak függetlenségi harcza valamikor? Az a hét ifju még
honfi-ábrándokkal s ifjukori pajzánkodásokkal töltötte ideje nagy
részét, de már ott Somlyó várának omló falai közt hét honvéd volt ő
testben, lélekben. Csak azt nem tudta: mikor kerül rá a sor.
Majd négy év mulva, jurátus urak! Négy év mulva!
Hanem addig is: Hazádnak rendületlenül…
Késő este lett, a mikor a nagy-szőlősi kocsmába értek, hogy
ételüket-italukat elköltsék s nyugalomra térjenek. El is voltak fáradva
kegyetlenül. Reggel tanakodtak: ne ránduljanak-e ki a dömölki
apátsághoz. Ság tetejére, Kemenesaljára? Nem tették. Alig telt volna ki
idejükből.
Pápára kocsin mentek. Hosszu parasztkocsira fölrakodtak valamennyien.
Két forint és harmincz pengő krajczárt fizettek fuvarpénzül. Ma hat
forint volna ekkora fuvar ára.
Pápán nem volt mit megnézniök. Csak a nagy és szép templom kötötte le
figyelmüket. Meg a zsidók sokaságán csodálkoztak. A kálvinisták nagy
kollégiuma üresen állott, szünidő volt. A grófot és várkastélyát nem
akarták meglátogatni. Pozsonyból jól tudták, hogy a gróf nagy pecsovics.
Neki váltottak az ihászi utnak. Czenk felé – Széchenyihez!
Pápáról megint kocsin mentek. Keresztül a Marczal vizén, keresztül a
Rábán. A rábaközi magyarság meglepte őket. Tagbaszakadt, magas szál
emberek. Öltönyük szine világoskék. A magyarnak mindenütt sötétkék a
viselete, csak itt világoskék, sehol másutt. A legszebb faj ez, a
tudósok szerint, a hajdankor legerősebb, legvitézebb magyarságának, a
bessenyőknek ivadéka.
A legjobban meglepte a jurátusokat a rábaközi nép nyelve és beszéde.
Szili-Sárkányban vagy hol végignéztek, végighallgattak valami kocsmai
falusi parasztmulatságot. Sehol se oly gazdag a magyar nyelv, mint itt.
Szólásai, mondásai, példabeszédei, bölcs mondásai, szójátékai, dalai,
pajzán enyelgései végtelenek. A regősök ős szokásai sok faluban ma is
változatlanul állanak fenn. Falusi paraszt költők egész serege sorba
szed s megénekel évenkint minden nagy és kis esetet, a mi a faluban és
környékén történik. A költeményeket egymásnak elszavalják, házról-házra
viszik; – ha megtetszik, sokan maguknak leirják vagy leiratják, a szép
részeket pedig emlékezetükben megőrzik, firól-fira szállitják. Száz meg
száz készül évenkint. Átkok és áldások, köszönések, üdvözlések,
felköszöntések, szóbeli képek és elmésségek, vidám beleszólások ezer
változatban. Csak össze kellene gyüjteni valahára.
Fölséges mulatságot találtak ebben az ifjak.
De egyebet aztán Czenken se találtak. Ugy jártak Széchenyivel is, mint
Deákkal. A haza bölcse se volt otthon. A legnagyobb magyart se találták
otthon.
Sopronban megnéztek minden megnézni valót.
Kirándultak Kis-Martonba, hogy az Esterházy herczeg fejedelmi lakhelyét
megtekintsék.
Valami jámbor, ártatlan betegsége volt annak a kornak. Ez a betegség
megvan minden nemzet sok rétegében. Sok higvelejü ember hiu, sőt büszke
arra, hogy milyen gazdag emberei vannak az ő nemzetének.
Zsidó betegség ez.
Összejön öt-hat szegény zsidó. Most is éhes s azt se tudja, mit eszik
holnap. De elmélkedik a fölött, mennyi pénze lehet Rotschildnak. Kisütik
nagynehezen. Több pénze van, mint a császárnak. Még a potentátok is
hozzá fordulnak kölcsönpénzért, ha megszorulnak. S a mikor ebben
megállapodtak, akkor arczuk földerül, megvan vigasztalásuk, elfelejtik
éhségüket s holnapra néző aggodalmukat. Mi szegény zsidók se vagyunk hát
utolsó emberek!
Pedig mit ér a szegény zsidónak, ha Rotschildnak száz milliója van?
Épen igy büszkélkedett sok magyar az Esterházy herczeggel. Huszonöt nagy
uradalma, ötven vára, száz kastélya, ötvenezer jobbágya, katonái,
huszárjai, granatérosai, ágyui, tüzérei!
Huh, mekkora nemzeti kincs ez!
Egy millió forintot vesz be évenkint gyapjujából.
Csak juhászkutyája több van, mint a hires Sutherland herczegnek juha.
Fogadott rá s megnyerte fogadását.
Tamási vadaskertjében gulyaszámra legelnek a szarvasok, őzek, dámvadak.
Bécsi képtára gazdagabb, mint valamennyi császári főherczegé.
Lovainak szerszáma arany, patkója ezüst s minden mentéje uradalmat ér.
Valljátok csak meg, jurátus barátaink, hogy ti is megszédültetek kissé e
hiábavaló nemzeti hiuságtól s azért mentetek Kis-Martonba.
S ezért mentetek Fraknó várába is.
De itt azután már tanulmányra, komoly elmélkedésre is nyilt alkalom. Itt
már egy darab középkort is láthattak szinről-szinre.
Látták is, meg is nézték.
Esterházy herczegnek vérjoga volt saját népei fölött. Birói hatalmának
intézményét uriszéknek nevezte az alkotmány. Itt itélt elevenek és
holtak fölött, szabadság, vagyon, becsület és élet fölött. Igaz, hogy az
uriszéken ott volt a vármegye táblabirája is, fiskusa is, törvényes
bizonysága is, de azért ez a biróság mégis csak a herczeg birósága volt,
a herczeg nevében itélt s a herczeg fizette a biróságot s az itélőbirák
a herczeg tisztjei voltak.
Fraknó várában volt az uraság tömlöcze. A hosszabb fogságra itélteket
oda hordták össze. Ott volt tele velük minden pincze, minden odu, minden
fali fülke. Ott éltek a rabok félkenyéren, ott gubbasztottak,
kezük-lábuk bilincsben, vasban; ott feküdték meg időszakonkint a derest.
Az ország művelt emberei akkor vitatkoztak legtöbbet a büntető
törvényen, a fogházrendszeren, s a mindenféle büntetések nemein és
természetén. Vajjon miért büntessünk? Azért-e, hogy boszut álljunk?
Azért-e, hogy megjavitsuk a gonosztevőt? Vagy azért, hogy a
gonosztevőktől egyszer-mindenkorra megmentsük a köztársaságot?
Eltöröljük-e vagy fenntartsuk a halálos büntetést?
Apostol Józsi és Hudoba Soma különös élénkséggel tárgyalták ezeket a
kérdéseket.
Nohát itt vannak a rabok. Nézzük meg őket, beszéljünk velük, faggassuk
ki őket is. Hát ők melyik elméletet tartják legjobbnak?
A várkapitány szivesen megmutogatott a pozsonyi ifjaknak mindent. A
kincstárt, a ritkaságok tárát s minden gyüjteményt. A rabokat is.
Volt bizony ott elég lókötő, verekedő, gyilkos, kóbor czigány, tolvaj,
vásári orv. Még egy zsidó is volt Nagy-Martonból. Az ifjak
tiszteletreméltó bizalommal kérdezősködtek náluk a különböző büntetési
elméletek értéke felől.
Dehogy értettek a gézengúzok semmi okos szót. Sőt még nevetett is
egyik-másik. Hogy ugy megbecsülik őket! Abban azonban mindnyájan
egyetértettek, hogy a legjobb büntetési elmélet az lenne, ha egyszer
életükben már jóllakhatnának. Olyan éhesek: bőgőnek nézik az eget.
Bizonyos, hogy ebben az egyben a raboknak van igazuk. Minden büntető
elmélet közt mégis csak az az első, hogy a rabokat vagy lássák el
étellel, vagy ereszszék szabadon, de éhen el ne pusztuljanak.
Azt is megsugták a pozsonyi ifjaknak, miként nyujthatnának segitséget.
A bástya magas. A börtönablakokat kivül nem őrzi senki. A raboknak van
kötelük, kosaruk. A kosarakat köteleken leeresztik s a tekintetes urfiak
jó szivük szerint rakjanak bele annyi élelmet, a mennyit akarnak.
Igy történt.
Az ifjak összevettek annyi kenyeret, paprikás szalonnát, tepertőt,
sóspereczet, a mennyit tudtak. A rabok felhuzták magukhoz és csaptak
olyan lakodalmat, hogy még ma is áldják érte a jurátus urakat. Ha ugyan
élnek s időközben meg nem haltak.
– – – Most már mi is befejezhetjük elbeszélésünket. Fraknó várából az
ifjak egyenesen Pozsony felé irányozták utjokat. Az országgyülési szünet
is letelt, pontosan ott kellett lenniök.
Országgyülés végével haza széledtek. Kiki a maga vármegyéjébe. Soha se
jöttek többé össze. Együtt egyszerre soha se látták többé egymást.
Vajjon mi lett velük? Mit határozott fölöttük az ég?
Lakatos Miklós még él. Talán közelebb a kilenczvenedik életévhez, mint a
nyolczvanadikhoz. Még Pozsonyban, az országgyülés alatt megkapta az
ügyvédi oklevelet. Azután honvéd lett. Életét, vérét hazájáért. Szivébe
gyökerezett a Hazádnak rendületlenül… Bujdosott, viaskodott az élettel,
dolgozott becsülettel. Utóbb, mint képviselő, a függetlenségi eszméket
képviselte. De igazán és komolyan. Isten tartson még sokáig, öreg
barátom! Ha olvasod soraimat, tégy tanubizonyságot soraim igazságáról.
Apostol Józsefről már elmondtam röviden élete történetét. Különködő
egyéniség, de szilárd és lelkes hazafi volt utolsó leheletéig. Vagy
huszonöt év előtt aludt el örökre.
Orbán Miklós volt köztük a legszebb ifju, a legdaliásabb alak. Minden
ismerősének sok jó és büszke reménysége sugárzott alakja körül. De az
élet kegyetlen volt hozzá. Korán elhalt s a hogy értesültem, talán a
nagy évet, 1848-at, se érte meg. Porait régen fölszivta már az édes
anyaföld, a melyet annyira szeretett.
Oláh Dániel tisztes férfikorra jutott. Ő is kivette becsületes részét a
nagy év hősi harczaiból. Azután ügyvéd lett és gazda. Virágzó nagy
szőlőket mivelt s hatalmas tokaji borokat termesztett bényei szőlejében.
Mindig kemény magyar maradt s jókedvü, vidám lélek. De régen elköltözött
ő is.
Hudoba Somának is tökéletes az élettörténete. A nagy év nemes és nehéz
munkát rótt az ő vállaira is. A függetlenségi harcz után nehéz rabságra
hurczolta a katonai önkény, a miért hadi pénztárosként szolgálta
nemzetét. A mikor kiszabadult: elköltözött Zólyomból. Áttelepedett
Rima-Szombatba s ott nagy pénzintézetnek lett előkelő tisztviselője.
Hivatalban, vagyonszerzésben, családi és társas életben példás férfiu.
Talán tizenöt-tizenhat év előtt halt meg.
Hát Lükő Gézáról mit szóljak. Nemes, jó barátom volt s naponkint együtt
voltam vele sok esztendőn keresztül. A mikor az országgyülésen
vármegyéje egyik kerületét képviselte, mint a legelszántabb
függetlenségi férfiu.
Elmondom róla utolsó találkozásunk történetét.
Közel husz év előtt az a hir járta be a világot, hogy Oroszországgal
háboruba keveredünk. Lükő Géza akkor már nem volt képviselő, de egy
napon fölkeresett lakásomon.
Ugyanaz az alak, mint régebben, de kissé előrehajolva. Szürkülő bajusz,
szürkülő szakál, csontos fekete arcz, tüzesen égő szemek.
– Valamit gondoltam, barátom, hozzád jövök segitségért, jó tanácsért.
Nézd csak, kezeim nagyon reszketnek. Egyéb bajom nincs, erősnek érzem
magam, de irni már nem tudok s enni is nehezen. Mondd meg csak, barátom,
miként lehetne e reszketésből kigyógyulni?
Mutatta kezét, karját. Bizony az nagyon reszketett. Megnéztem arczát,
termetét. Jól elmult már akkor hatvan éves. Pajzánkodtam.
– Hát azután, mit akarsz te, Géza bátyám, a kezeddel, ha egyszer
kigyógyitjuk a reszketésből?
– Tudod, az oroszszal 1849-ben még nem számoltunk el egészen. Nekem még
volna vele egy kis számadásom. Azt hallom, most háborunk lesz vele.
Szeretnék beállani önkéntesnek. De ily reszkető karral nem vesznek be.
Pedig még tudnék valamit használni. Ha egyebet nem: utjába állanék egy
golyónak. Ne menjen neki bolond észszel jóravaló fiatalnak!
Néztem az öreget. Csatatéren akar meghalni. Egy köny szüremkedett
szemembe. Megöleltem. Ne lássa azt a hitvány könyet!
Óh, öreg barátom! De más korban nőttél te fel, mint a mai fiatalság!
KI ÁD TÖBBET ÉRTE?
(Kisfaludy Sándornak se gyermeke, se végrendelete nem maradt. – A
leltári összeirás. – Nemzetsége. – Könyvtára. – Ruházata. – A
kótya-vetye.)
Nem vidámsággerjesztő szó ez: ki ád többet érte? A mint hallja az ember,
mindjárt kótyavetyére gondol. Igy hivták hajdan az árverést. Szegény
embernek ökrét, tehenét, borját, malaczát szokták igy elharácsolni meg
nem fizetett adó és adósság miatt.
Bizony a nagy költő ingó-bingó jószága is kótyavetyére jutott.
Kisfaludy Sándor 1844-ik évi október 28-án halt meg. Idős ember volt
már, 72 éves, de erős ember. Élhetett volna talán még sok évig, de ugy
látszik, bizott erejében s nem igen vigyázott magára.
Az országgyülési ifjak beszélték nekem, a kik halála előtt két hónappal
hódoló tiszteletére járultak eléje, a következő esetet. Ők is bőrig
áztak, mint az ürge, a mikor Tátika várából jövet Sümegre értek. De a
nagy költő is bőrig ázott, a mig sümegi szőlejéből lakására ért. Orvul
zudult rá utközben a kegyetlen zápor, ernyője nem volt, nem is szokott
lenni, sebes záporeső hamar csuffá teszi az embert. Az ifjak száraz
ruhát öltöttek, ugy mentek hozzá, de a nagy költő nem öltözött át. Ugy
fogadta őket vizesen. Csak annyit tett, hogy a kandallóban nagy tüzet
gyujtatott, leült a kandalló elé s ott szárogatta föl magát.
Meghalt. Érvényes végrendelete alig maradt, vagy legalább is nem tudok
róla. De örököse sok maradt.