Dunába?
– Kissé tovább megyek. Utazni megyek. Veszteség után jól esik a
szórakozás, talán kis okulás is lesz belőle.
Átkozott sötét volt ott a Dunaparton. Égett ugyan néhány szégyenlős
lámpa a házak előtt s a tulsó parton a Szent-Gellérthegy alatt is
pislogott volna kettő vagy három, de azért sötét volt. De a gazdag
kékfestő agyában mégis nappali világosság lobbant föl Inkey szavaira.
– Isten engem ugy segéljen, igaza van méltóságodnak. Én is megyek
utazni.
Szállására ment, becsomagolt, feleségének levelet irt, a gyors
parasztokkal még az este összebeszélt s másnap este későn már Bécsben
tette fejét pihenőre.
Prága, Drezda, Berlin, Amsterdam egymásután jöttek sorra. Mindent
megnézett mindenütt. Látott sokat, tanult sokat, tapasztalt sokat s
lassankint feledni kezdé a harminczezer forintot. Terringettét, maradt
még neki négyszer annyi s százhuszezer forint még külföldön is
vagyonszámba megy. Hát Sümegen hogyne menne vagyonszámba?
Áthajókázott Angliába is s meg sem állt Londonig. Ott szállt meg valahol
a West-Stradon a Waterloo-Bridge közelében. Nem is volt olcsó a
vendéglője, de nem bánta ő ezt most már. Elhatározta, hogy ott marad
hetekig.
Nem is kocsikázott sokat. Gyalog járt. Megnézett mindent, a mibe csak
beleakadt. Nagy világ az a London városa.
Egy hét mulva gyalog akart végigmenni a Temze balpartján a város végéig.
Elindult hajnalban, elérte és megkerülte a Towert s a London-dockot,
valahogy rábotlott az East-India-Dock-Roadra s ezen egyenesen oda talált
a keletindiai Import-Dockhoz. Éppen Indiából jött nagy bolond hajók
rakodtak ki, megtetszett neki a nagy sürgés-forgás, odament a kirakodók,
málházók, napszámosok, teherhordók közé, taszigálták ugyan jobbra balra,
de ő csak ott maradt s nézte a csomagokat.
Nagy oka volt rá.
Látott ugyanis ládákat, csomagokat, göngyölegeket, melyek mintha
ismerősei lettek volna.
Föliratok a csomagokon: Bengál, Behár, Madrás, Benares, Oudbes,
North-West, Provinces stb. Azután furcsa betük: Faktory CMCK vagy KCZ
vagy BNE s több efféle. Az apja is, ő is Bécsben szokták a Kohnberger
czégnél s Pesten néha a Brüll czégnél a kékfestéshez szükséges indigót
bevásárolni s ott látott ő ezeknél efféle ládákat, csomagokat,
göngyölegeket, föliratokat és betüket.
Kérdezte: mi van azokban a csomagokban? Hárman is oldalba ütötték, mig
utóbb egyik goromba málhás mégis csak megmondta, hogy indigó.
– No Vincze, szólt önmagához, most vagy már jó uton!
Azután nyomban kérdezősködött: hova, kihez, melyik czéghez, miféle
raktárba szállitják a hajókról az indigót? Ezért is kapott vagy tizenöt
oldalba ütést, de azért utóbb a feleletet is csak megkapta.
Természetesen a czég neve vagy Brown volt vagy Smith, de volt Wharton is
és White is.
Elég volt a Dockokból, ment a czégekhez. Valóságos nyomozást tartott a
különféle indigók természete, belső értéke és ára, vámja, vitelbére
tárgyában s rájött arra, hogy ha ő egyenesen Londonból veszi az indigót
az első forrásból: akkor ő Trieszten át annak bécsi fontját megkapja
3–4–5 és fél forinton.
Ejh-hajh, Brüll és Kohnberger Pesten és Bécsben, ti ugyan derék emberek
vagytok! Ti éppen 5–6 és 7 forinton adjátok a sümegi kékfestőnek az
indigót, tehát másfél forintot nyertek egy bécsi fonton, tehát 168
forintot egy métermázsán!
Mégis csak jó volt a harminczezer forintot elveszteni s ezen a réven
Inkeyvel találkozni. Ettől kezdve a tul a dunai városok minden
kékfestőjét Ramazetter Vincze látta el olcsóbb indigóval.
Egy év alatt megkerült a harminczezer forint. S a következő évek már a
tiszta nyereséget ontották.
Bizony jó kedve lett Ramazetternek, a mint az indigót fölfedezte s a
mint egy hatalmas szállitmányra valamelyik nagykereskedővel megegyezett.
– No Vincze, igy szólt önmagához, most megérdemled az áldomást!
Az áldomás abból állt, hogy megiszik ebédnél egy pohár jó bort. Hozatott
is franczia, spanyol és rajnai bort. Vendéglőjében különösen ajánlották
neki a mózelit. Az angolok ötven év előtt ezt különösen szerették.
Megizleli a mózelit. Tetszik neki nagyon. Csaknem olyan jó és illatos
bor, mint a szentgyörgyhegyi. Kérdi az árát. Egy iczczényi bor a mi
pénzünk szerint két pengő forint. No bele is üthet a mennydörgő ménkü!
Hiszen mi otthon Magyarországban az ilyen bort, de még az ennél jobb
bort is négy krajczárjával adjuk-vesszük iczczénként. Itt meg két forint
lenne, harminczszorta drágább?
Hivatja a vendéglőst. A vendéglős a klubban van, most nem lehet vele
beszélni. De lehet a titkárral. Ha azonban a vendéglőssel akar beszélni:
holnap délelőtt tiz órától kezdve tizenkettőig hivatalos órája van,
akkor ad kihallgatást.
No az igaz, ez a vendéglős nagyobb ur, mint a Téglavető csárda-beli
csárdásgazda, de hát ő mégis csak vele akar beszélni. Megy másnap
kihallgatásra, természetesen fekete ruhát ölt és keztyüt huz. Hátha
valami Bedford herczeg másodszülöttje az a vendéglős.
– Uram, én önnek asztalánál az este mózeli bort ittam.
– Igen örülök; remélem, meg volt vele elégedve.
– Jó bor, de egy palaczknak négy shilling az ára, a mi pénzünk szerint
két pengő forint.
– Remélem, az árt megfelelőnek tartja.
– Annak tartom, de én jobb bort szállitok önnek uram, ide állitva két
shillingért, tehát fele árért.
– Sajnálom uram, de házam se idegentől, se termelőtől, se szállitótól
nem vesz bort, hanem csak kereskedőtől.
– Szabad tudnom a czég nevét?
– Igen örülök, ha ezzel szolgálhatok. A mózeli borczég: Charwood et
Owen, Tolley-Street 66. sz., a London-Bridge közelében.
A sümegi kékfestő felirta a nevet, hozatott kocsit s hajtatott a
Tolley-Streetre.
Bemegy az üzleti helyiségbe, keresi a főnököt, bevezetik hozzá. A
Charwood et Owen-ház főnöke angol ember, öreg ember, komor ember, ugy
néz a sümegi kékfestőre, mint a sült hal. A szeme pillája se mozog.
A kékfestő bemutatja magát. Az angol nem szól, csak néz.
– Ismerem önök mózeli borát és annak árát. Én önöknek jobb bort ajánlok
fele áron. A borok neve: Badacsony, Somlyó, Szentgyörgy, Sümeg,
Szigliget, Kővágó-Örs.
Az angol most megszólal:
– Köszönjük, nem állunk szóba.
– Miért?
– Tibettel és Japánnal borösszeköttetésre nem lépünk.
Az angol azt gondolta, hogy Badacsony és Somlyó valahol Ázsia fensikjain
vagy a Csendes-tenger szigetein fekszik.
– De hiszen nem Ázsiában lakom én, hanem Magyarországon s az én boraim
magyar borok.
Az angol elővesz egy nagy könyvet. Ebben a könyvben ábécze szerint föl
van irva a föld kerekségének minden országa, birodalma, tartománya,
városa, faluja, hegye, völgye, tengere és kikötője, a melylyel valaha a
Charwood et Owen-ház levelezésben állott, vagy a melynek valaha csak
hirét is hallotta. Benne volt még Andorra és Montenegro is, benne volt
még Tibet és Honolulu is, de Magyarország nem volt benne és Sümeg sem
volt benne.
Motyog az öreg angol, mig a könyvet nézi. »Magyarország«, »Magyarország«
– de ilyen országot nem talál. Beteszi a könyvet, félreteszi egy másik
asztalra s még egyszer jól megnézi a kékfestőt. Csaló áll-e előtte vagy
háborodott? Elvégre udvariasan felel.
– Tévedés lesz a dologban. Nincs szerencsénk tudomással birni arról,
hogy Magyarország nevü ország vagy tartomány lenne vagy lett volna a
világon. Nincs nyoma még a bécsi kongresszus irataiban sem.
A kékfestő dühbe jön. Magyar vére felforr s hazafias elkeseredésében
nagy tettre határozza el magát. Odaszól a sülthalszemü Charwood et
Owen-háznak.
– Ön, uram, nem tud semmit, a könyve sem tud semmit, a bécsi kongresszus
se tudott semmit. Én majd bebizonyitom, hogy van és hogy hol van
Magyarország. A fiumei magyar tengeri kikötőből küldök önnek ingyen egy
hordó magyar bort. Izlelje meg s igya meg jó egészséggel s izleltesse
meg családjával, segédeivel s barátaival is. Ide szállitom ingyen,
kifizetem a vitelbért és vámot is s mindenféle fogyasztási illetéket.
Oda adom önnek a hordót is – mindezt hát fogadja el tőlem ajándékba.
A sülthalszem megint megnézi jól a kékfestőt. Az angol most már
tisztában van a helyzettel. Csakugyan nem csaló ez az idegen ember,
hanem szegény háborodott elméjü. Az ilyennel szépen kell beszélni.
– Köszönjük, uram, nemes ajánlatát, önnek nevét és országát fel is
fogjuk jegyezni könyveinkbe, de semmiféle ajándékot és küldeményt, se
bort, se hordót el nem fogadhatunk.
Nyomban int egy alkalmazottnak.
– William Shoemaker, jegyezze ön be ennek az urnak nevét, országát és
tengeri kikötőjét.
Aztán a sülthalszem udvariasan oda fordul a kékfestőhöz.
– Isten önnel!
A kékfestő kiment. Mikor a sok léhütő segéd között lépdelt kifelé,
annyit még észrevett, hogy az egyik tökfilkó mosolyog rajta s a másik
részvéttel tekint rá. A sajnálkozót különös kedve lett volna nyakon
ütni. Tudta ugyan már hazulról a kaszinóbeli adomákból, hogy az angol
nagy szamár, de ilyen nagynak mégse gondolta.
IV.
(A kékfestő megkezdi a borüzletet is. – A somlyói szőlő. – A badacsonyi
Gyulaffy-szőlő története. – Szűz Mária csodatevő képe száll a kis-czelli
templomba. – A hagyományok. – Saáry Ferencz uram pajkossága és pöre. –
Oda lesz a badacsonyi szőlő. – Miként szerzi ezt meg a kékfestő.)
Végre hát igy is jól van. Hiszen végre is az angol baja az, ha nem iszik
jó és olcsó magyar bort. Ha nem kell neki, most már nem is ád neki. Majd
ád másnak. Ád a németnek, hollandusnak, dánnak, orosznak. Angol nélkül
is meg tud élni a sümegi kékfestő. Maradjon az édes anyja kinjában a
Charwood et Owen-czég a Tolley-Streeten a London-Bridge közelében. Nem
is ment más czéghez borát ajánlgatni. Utóbb is meg találna verni egy
angol házat vagy házfőnököt.
Haza jött. Utána látott az indigónak és a kékfestésnek. Megkerült az
elveszett harminczezer forint is; a forradalom után ujra gazdag lett az
adósa s visszafizette a pénzt kamatostul. Gyarapodott a vagyon
hatalmasan.
De bora is szépen jövedelmezett. Sümegen volt már szőleje apja után is,
mivelte a szőlőt okszerüen, szürt bőségesen, pár ezer akó bort szüret
után összevásárolt pontosan, kezelte azt gondosan, s nyert rajta
busásan. De csak Stájerbe és Ausztriába adta el a bort egyelőre.
A bornak azonban nemcsak jósága biztosit kelendőséget és jó árt, hanem
hiressége is. A hiresség attól függ, melyik hegyen termett. Somlyó hegye
és Badacsony a leghiresebb hegyek. A kékfestőnek e hegyeken kell szőlőt
szereznie. Még pedig országos hirü szőlőt. Olyan szőlőt, a mely még
ezeken a hegyeken is a leghiresebb.
Somlyón mindjárt talált ilyet. Ott volt Kisfaludy Sándornak, a költőnek
szőleje. Ezt a költő már életében is el akarta adni. Meg is kinálta vele
Batthyány Fülöp herczeget, a ki azonban meg nem vette. A költő halála
után az örökösök szivesen eladták.
Somlyó-Vásárhelyre néz a szőlő, tehát délkelet felé. Ez az oldal termi a
legjobb bort. Se a Benczés barátok, se a zirczi barátok, se az
Eszterházy, Erdődy és Zichy grófok szőleje, se a közalapitványi szőlő
ennél nem különb. Csak a Szentgyörgyi Horváthok szőleje ragyogóbb ennél,
de hire, neve még annak se különb.
Tizenöt holdas a szőlő. Kopácsy József herczegprimásé volt még veszprémi
püspök korában. Ő épitett rá kis kastélyt négy nagy szobával, konyhával,
kamarával, mellékhelyiségekkel, óriási sajtóházzal és pinczékkel.
Távolabb a szőlő lábja felé 12 lóra való kitünő épület s négy kocsira
való szin. Elegendő udvarok és vinczellérlakások. Tőle vette a költő
1835-ben hatezer pengő forinton. De a pénz csak mellékes volt. Inkább
ajándék volt az a szőlő. Mert a mikor a veszprémi püspökséget be kellett
tölteni, a költő ment föl Budára a nádorispánhoz Kopácsyt beajánlani.
József főherczeg, a nádorispán, akkor is hajtott egykori
segédtisztjének, a költőnek szavára és csakugyan Kopácsy lett a püspök.
De a herczegprimási szék is üresedésbe jön. Rudnay már öreg ember és
rokkant ember. A költő szava ott is sokat ér idővel. És sokat is ért.
Kopácsy lett a herczegprimás is. Mind a multra, mind a jövendőre nézett
tehát a főpap, mikor a költőnek eladta somlyai szőlejét. Ezt a szőlőt
vette meg tehát a kékfestő. Egy csapással a legelső szőlősgazdák közé
emelkedett Somlyó hegyén. Nagy szó ez három vármegyében. Kinek volt még
olyan szőleje, melynek egykor püspök, érsek, herczegprimás, vagy költő
lett volna az ura?
De talán még ennél is fontosabb volt a badacsonyi szőlőszerzés. Még
ennél is hiresebb volt egykor az a szőlő, melyet a kékfestő ott vett
meg.
Hatalmas családok raktak fészket maguknak Badacsony hegyén ősi idők óta.
S nemcsak a papok és nagy monostorok s nemcsak a főrendüek, az
Eszterházy herczegek s a pápa-ugod-devecseri Eszterházy grófok voltak
hatalmasak, hanem a köznemesek is.
Ott volt a várbogyai és nagymádi Bogyay nemzetség. A szentgyörgyi
Horváth, a hertelendi és vindornyalaki Hertelendy, az eörményesi Fiáth,
a bezerédi Bezerédj, a bessenyei és velikei Skublics, a nedeczei és
lábatlani Nedeczky, a gyulai Gaál, a felsőbüki Nagy, a kisfaludi,
döbröntei és hymesházi Kisfaludy-nemzetségek mind nemesi koronájuk egyik
ágának tekintették, hogy Badacsonyban szőlejük legyen.
A hol legjobb bor terem, a honnan legszebb a látás, a hova legjobban oda
ragyog Isten napjának sugara: a hegynek azt a részét ugy nevezi a nép: a
hegynek veséje.
A hegynek három oldalát ismeri a nép külön néven. A keleti és délkeleti
rész tördemiczi oldal, a déli és délnyugoti rész lábdi oldal, az északi
rész Korkovány. Uraságnak az északi részen nincs szőleje, csak a másik
két oldalon.
Hajdanában a büszke Gyulaffy-nemzetség volt ura Badacsony legszebb
részeinek. Vele és mellette csak a papok, püspökök, apáturak maradhattak
meg. Az Eszterházy herczegek és Eszterházy grófok szőlői mind
Gyulaffy-háramlások.
Egykor, a tizenhetedik század vége felé, a zsarnok Lipót király
idejében, két szép Gyulaffy-lány volt Csobáncz várának s a badacsonyi
szőlőknek ura. Az egyiket elvette egy Eszterházy gróf, a másikat a
vámosi Saáry nemzetségnek egyik ivadéka, ha nem csalódom, Ferencz. Nem
okiratokból mesélek, hanem a család szóbeli hagyományai után, minthogy a
vámosi Saáry-nemzetséggel innen-amonnan magam is rokonságban volnék.
Az Eszterházy gróf katholikussá és labanczczá lett és az udvarhoz
ragaszkodott, a Saáryak kálvinisták és kuruczok maradtak. A miből
természetesen következett, hogy az a magyar, a ki nemzete ellen foglalt
állást, hatalmassá és gazdaggá vált; a ki pedig mindig hű maradt
nemzetéhez: az elpusztult, elszegényedett. Igy van ez már negyedfél száz
esztendő óta. Okos ember ezen már meg se ütközik, hanem inkább
alkalmazkodik az állapothoz.
De vámosi Saáry Ferencz uram nem volt okos ember.
Jól osztozott ő vőtársával, az Eszterházy gróffal. Csobáncz várának
egyik fele az övé, másik a grófé. Fölosztották maguk közt az uradalmat
is s a badacsonyi szőlőket is. A legszebb oldal egyik része Saáry uramé
lett. Egykor talán még elmesélem, mennyi mulatságos zenebona támadt a
két várur között, a kik közül egyik igazhitü volt, a másik eretnek; az
egyik labancz volt, a másik kurucz s mind a kettő várur volt, de
egyiknek se volt egész vára. Hanem hát ez most nem tartozik ide, a
sümegi kékfestőhöz.
A töröknek már kifelé állt a szekere rudja. A német már nagy fészket
vert túl a Dunán. Történt egy szép napon, Nagy-Boldogasszony napján,
hogy a barátok kis-czelli templomában egy gyönyörü szép csodatévő
Máriakép jelent meg. Nem hozta azt senki, bizonyos, hogy az angyalok
hozták s az oltárra odahelyezték. Csillagkoronája volt a szüz anyának s
szemei könnyeztek az emberiség bünös voltán. Maguk a barátok is
elbámultak, a mikor reggel beléptek a templomba imádkozni s meglátták a
csodatevő képet.
Megjelentették a tüneményt a veszprémi püspöknek. Megtudta ezt csakhamar
a nemes vármegye is. Nosza rögtön elrendelték a vegyes vizsgálatot,
miként jött oda a Máriakép. Kihallgattak száz embert. Senki se látta,
hogy halandó ember hozta volna oda. Ellenben bizonyos volt, hogy a
templomajtó egész éjjel jól be volt zárva, kulcsát feje alá tette a
harangozó s aludt rajta egész éjjel, mint a bunda. Még borittas is volt
egy kissé az istenadta. Annál mélyebben aludt.
Bizonyos hát, hogy az angyalok hozták a képet, a mint ez más országban
is megtörtént már nem egy helyütt s nem egyszer. Megtörtént öreg
Mária-Czellben az osztráknál is; a mi boldogságos szüz anyánk pedig
minket magyarokat mégis csak jobban szeret, mint azt a rongyos
osztrákot. Tehát hozzánk is eljöhetett az angyalok szárnyain.
De ha maradt volna is ebben valami kétség, minden kétséget eloszlattak a
nemes-dömölki tanuk, a kik pedig nem is igazhitü katholikusok, hanem
valóságos lutheránusok.
Ez a Nemes-Dömölk ott fekszik Kis-Czell mellett egy parittyadobásnyira.
A két falu között ugy balkéz felől van Kis-Dömölk s ott még Árpád
nemzetségebeli királyaink idejéből csodálatos szép régi templom.
Olyan szép az a kis-dömölki templom, hogy ahhoz képest a kis-czelli
bucsujáró templom még a harangozó lakásának se válnék be. Ajtai,
ablakjai egészen olyanok, mint a Dogék palotájának ajtai, ablakjai
Velenczében. A jaáki, zsámbéki és felső-őrsi templomokon kivül nincs is
oly dicsőséges multu és ékességü templom egész túl a Dunán.
Csakhogy istállók és cselédlakások veszik körül, teteje is szegényesen
van befödve, a szent keresztet is levették róla régen, sőt magát
istennek házát is csürnek, szinnek, pajtának, ökörakolnak használják
rendesen.
Az itt való cselédeket is kihallgatták a megyei és püspöki vizsgáló
emberek s ezek letett szent hitük alatt vallották, hogy éjnek éjszakáján
nagy mennyei fényességet láttak az ó-templom körül s egy pillanatig
belül a templomban is. Bizonyosan e fényesség alatt jelent ott meg a
csodatévő kép az angyalok szárnyain, de minthogy se a tetőn keresztet,
se belül oltárt nem talált, hanem csupán ökröket és tinókat, ezért ment
tovább a kis-czelli bucsujáró templomig.
Ezek a cselédek pedig többnyire lutheránusok voltak és a mellett jámbor,
istenfélő emberek. Igaz, hogy a nemes-dömölki prédikátor, a nagyhirü és
tisztes emlékezetü Edvi Illés Pál még ezeknek se hitt s ezelőtt vagy
hetven esztendővel erről még prédikácziót is tartott s a tanukat babonás
embereknek jelentette ki, de ő belőle nyilván a felekezeti túlbuzgóság
beszélt. Nem is lehet az másként, minthogy az a csodatévő szentkép sok
század előtt a kis-dömölki szentegyház oltára fölött állott s azért most
is oda akart visszatérni és csak azután szállt a szomszédba, a
kis-czelli templomba, a mikor régi helyén csak ökröket és tinókat
talált.
Ezóta lett Kis-Czell olyan hires bucsujáró helylyé, a hova eljár tizenöt
vármegye népe s a hol az összeroskadt lelkek megépülnek s a sánták,
bénák, nyomorékok meggyógyulnak.
A csodatévő kép hazajötte történt – mint emlitettem már – vámosi Saáry
Ferencz uram idejében. A mikor véres vallási villongás gyötörte szegény
országunkat s a mikor Saáry Ferencz uram is folytonos villongásban élt
vőtársával, gróf Eszterházy Dániellel. S a kit még folytonosan azzal is
boszantott, hogy ő semmit sem hisz a kis-czelli csodatévő Máriakép
történetéből, mesének tartja az egészet, csak a czelli barátok gondolták
ki, hogy a szegény népet oda csődithessék s a bucsu-szentlászló-egyházi,
bodajki és andocsi barátoknak kárt okozhassanak.
Nagyon elkeseritette ezzel a papokat, de még vőtársának csobánczvári
tiszttartóját is.
De ha még csak ennél a beszédnél maradt volna, de még csufolódzott is.
Volt egy szép sárga hátaslova, hóka is, kesej is. Ezen ballagott föl egy
estennen a várba. A mint fölért a kapu elé, éppen a kapu előtt lova
megbotlott s térdre esett. Megrántotta a kantárszárat s odaszólt
lovának.
– Czo föl, édes Sárgám, jó pénzen vettelek, nem ugy ingyen jöttél, mint
a czelli Máriakép.
Ez a mondás bizonyitja, hogy Saáry uram nem volt okos ember.
Nagy veszedelem támadt ebből. Az Eszterházy gróf tiszttartója
meghallotta a szót, nyomban lóra ült, meg se állott Veszprémig s ott az
esetet rögtön bejelentette mind a püspöknek, mind a nemes káptalannak.
Nagy pör, nagy patália származott a följelentés nyomán. Pörbe fogták
vámosi Saáry Ferencz uramat, megidézték megyéhez, káptalanhoz,
beleavatkozott a király embere is, ugyancsak czibálták Saáry uramat
elől, hátul, mindenfelől. Kevesebbet nem is akartak, minthogy költség
fejében, büntetés fejében kituszkolják Csobáncz várából és uradalmából.
Igaz, hogy nagy volt a vétség. Az emberek hitét és lelki nyugodalmát
csufolódzó szavakkal megháboritani nem szabad, hanem büntetést kellett
alkalmazni annyival inkább, mert Saáry uram egyébként is a vastagnyaku,
eretnek, kurucz kálvinisták közé tartozott. Hogy különben jó hazafi
volt, vérét is ontotta a török ellen, védte is az ország szabadságát
mindenféle labancz ellen: mindebben mentséget ő ne találjon.
Azt a szót ugyan a tiszttartón kivül nem hallotta senki, az a tiszttartó
pedig inkább szitott uraságához, mint az igazsághoz, de különben is
titkos ellenség volt, mivelhogy nyelve miatt egyszer Saáry uram
egy-kettőt a nyaka közé huzott buzogányával: de még ezekben sem lehetett
mentséget találni sehogysem. Mert Saáry uram nem tagadta kiejtett
szavát, nem bizonykodott semmikép, hanem a mit mondott, azt nyakas
elszántsággal megmondta a biróság előtt is.
De volt azért neki is szószólója. A nemesség legnagyobb része már
hitrokonságnál fogva is az ő pártján volt, nem is engedték volna, hogy
csak ugy könnyüszerrel megfosszák birtokától. Vámoson Veszprém mellett
volt vagy ötszáz kemény nemes ember, kisebb birtokuak ugyan, de fele
részben Saáry uram vér szerint való rokonai. Ezek összebeszéltek a
szentgáli és szentkirályszabadjai szomszédos nemes atyafiakkal s
beizentek a nemes káptalanhoz, hogy ugy üldözzék vérig Saáry uramat,
hogy ők fölkerekednek vagy kétezeren s ugy elpusztitják a káptalan
minden jószágát, hogy sirva néz utána.
Engedett volna is már a káptalan, de volt ott egy Mihalovics nevü
kanonok s ez semmikép se akart kibékülni. Nem volt más mód utoljára is:
be kellett tömni a száját.
A kanonok szerette a jó bort. Mindig arra vágyakozott, hogy
Badacsonyban, a hegy veséjén szerezhetne egy szép szőlőt. Volt Saáry
uramnak ott a lábdi részen. Utóbb is kihasitott belőle a legszebb
fekvésből vagy huszonöt holdat s pinczével és sajtóházzal neki adta a
kanonoknak. Megitták az áldomást is.
Igy azután vége lett a pörnek és Saáry uramat békében hagyták. De hát a
badacsonyi szőlő legszebb része eluszott.
Ez a szőlő a kanonokról testvérjére s annak gyermekeire szállt.
Előkelő család lett a Görcsönyi és Orahoviczei Mihalovics-család. Sümeg
mellett Rendeken akkora birtoka volt, hogy uradalomnak is beillett. A mi
időnkben, vagyis a kékfestő idejében Péter ur volt az utolsó birtokos.
Felesége Ransonett-Villez bárónő, kinek kedvéért sokat lakott Bécsben.
Az ötvenes években eladó lett a szőlő. Péter ur irt Bogyay Lajos
kamarásnak, a badacsonyi legelső s legnagyobb szőlőbirtokosnak, hogy
szőlőjét áruba bocsátja. Bogyay közölte a dolgot Hertelendy Kálmánnal s
körülbelül megállapodtak abban, hogy megveszik azt a gyönyörü szőlőt,
mielőtt János püspök az eladási tervről értesülhetne.
János püspök ugyanis elhatározta, hogy Badacsonyban mintaszőlőt állit.
Legszebb tájéka a világnak teremje a legjobb bort is. Legalább száz
holdnyi szőlője legyen Badacsonyban.
Nyakra-főre megvette az eladó szőlőket a lábdi részen is, a tördemiczi
részen is. Megvette már a Bezerédy, Márkus, Dominik, Kun, Szentgyörgyi
Horváth és Bencze-féle szőlőket s vagy negyven paraszt szőlőt is.
Kétségtelenül sietve vette volna meg a Mihalovics-szőlőt is.
Fel is szökkent a szőlők ára.
Egy napon Bogyay Lajossal és Hertelendy Kálmánnal találkozik a kékfestő
Sümegen az utczán. Régi jó ismerősök. Üdvözlik egymást szivesen.
– Mi járatban vannak itt méltóságtok?
– Csak ugy átmenőben. Meg se állunk Bécsig. Öregéből-nagyjából megvettük
volna a Mihalovics-szőlőt, mert most megyünk Bécsbe aláirni a
szerződést.
– Jó szerencsét, egészséget, békességet hozzá!
Bogyay és Hertelendy elmentek Bécsbe.
Másnap keszthelyi vásár volt, a kékfestő elment oda. Este későn hazaér,
vacsoráz, lefekszik s alszik mélyen.