neki is jó lett volna. Egy birtokos se dicsekedhetett volna szebb
szőlővel. Még az Eszterházy herczeg se. Még János püspök se. De még
Bogyay kamarás se. Kivált ha ő vette volna kezébe azt a hires
Gyulaffy-szőlőt. Hiába! Bogyay és Hertelendy már Bécsben vannak.
Tegnapelőtt óta odaértek. Most már gondolni is késő rá.
Késő?
Meg kell ezt fontolni. Hátha nem késő? Ismerni kell a nemes urakat.
Bogyay és Hertelendy Pápa felé mennek. Talán utközben nem állanak meg
sehol. De valószinü, hogy Pápán benéznek Bottkához. Atyafi ember, jó
vér, jó pajtás. Akadhat több jó pajtás is. Nagy ebéd, nagy vacsora, egy
kis dinom-dánom. Eltelik egy nap, talán kettő is.
Téthen talán nem állnak meg, vagy csak addig, mig a ló egy abrakot
bekap. De Győrben bizonyosan megállnak. Egy kis parázs kártya is
akadhat. Aztán Farkas Miska gyönyörüen huzza. Ilyen czigány nincs is
most az országban, a nyáron is százasokat dobált neki Hertelendy. Itt is
késhetnek egy-két napig.
De Bécsben is késhetnek.
Nemes ember sohasem siet, akár elád, akár vesz birtokot. Azután alkuszik
keményen. Még ezer forintot meg akar takaritani. Utiköltséget,
kártyaveszteséget mindenesetre lealkudja.
Éjfél után egy óra. Odakünn hideg, zimankós idő, szél rázza, eső veri az
ablakot. Reggelre fagy is. Itt bent az ágyban jó meleg.
Becsöngeti a szobalányt.
A szobalány magára hány holmi ruhadarabot; kusza hajjal, félig nyilt
álmos szemmel bejön.
– Liza, mondja meg a Jancsinak, hogy abrakoljon, itasson, szerszámozzon,
egy óra mulva indulunk.
A Jancsi kocsis pokolra kiván minden abrakolást, itatást; minden
uraságot és indulást. De egy óra mulva készen áll a kocsi a kapu alatt.
A kékfestő zsebjébe tesz harminczezer forintot és feleségét megcsókolja.
– Bécsbe megyek, angyalom.
– Reggelig nem várhatnál Vincze?
– Öt nap mulva itthon leszek. Isten áldjon!
A kékfestő elindul. Utközben csak addig áll a ló, a mig eszik s kissé
kifujja magát. Nem néz be atyafit látogatni, kártya mellé le nem ül,
Farkas Miskával nem huzatja. Majd csak azután.
Negyednap reggel jön le a Magyar Király vendéglő lépcsőjén Bécsben, épen
indulni akar hazafelé. A kapu alatt találkozik Bogyay Lajos kamarással s
Hertelendy Kálmánnal. Ezek épen most érkeztek Bécsbe.
– Jó reggelt, méltóságos uraim!
– Jó reggelt, Ramazetter. Hát maga micsoda járatban van itt?
– Csak ugy hazamenőben. Tegnap megvettem a Mihalovics-szőlőt, ki is
fizettem az árát. Nem volt épen olcsó. Zsebemben a szerződés.
A két magyar nemes csak egymásra nézett s azután elnevette magát.
– Nagy hunczut maga, Ramazetter!
Igy jutott a kékfestő a legszebb badacsonyi szőlőhöz.
V.
(Gréger Miksa története. – Jön az angol Badacsonyba. – A lipcsei kaland.
– A kékfestő elhozza Metternich herczeg rajnai pinczemesterét Sümegre. –
Fejedelmi adományokban részesiti Sümeg városát.)
Volt most már Sümegen, Somlyón és Badacsonyban 50 hold szőleje. Pár ezer
akó bora termett évenként. S minő bora! Vett hozzá még szigligeti,
szentgyörgyi és badacsonyi bort évenként vagy tizezer akót. S megkezdte
a magyar borral meghóditani a világot.
Még az angolt is. Még a sülthalszemü Charwood et Owen-czéget is: London,
Tolleystreet, a London-Bridge közelében.
Ennek is van története.
Volt a kékfestőnek egy ismerőse Budapesten. A neve volt Gréger Miksa. Ez
az ötvenes évek elején vagyona nagy részét elvesztette s vagyona és
hitele töredékeivel kiköltözött Londonba. Vitt oda magával száz akó jó
magyar bort s jó szerencsére, vaktában felállitott ott egy magyar
borcsarnokot. Hol, melyik utczában, melyik házban: nem tartozik a mi
dolgunkra.
Kap egyszer egy levelet a kékfestő Londonból. Gréger Miksa megirja benne
londoni kisérletét. Sikerrel biztat a kisérlet. De olyan bor kellene,
mint Ramazetter bora. Erős, illatos, tengerbiró balatonmelléki bor. Arra
kéri, küldjön neki száz akó bort hitelbe, egy év mulva megfizeti az árát
becsülettel.
A kékfestő félredobta a levelet. Majd ő vesztegeti ám a borát és a
pénzét!
Másnap azonban megint eszébe jutott a dolog. De megint csak kiverte a
fejéből.
De akárhogy verte ki: a gondolat mindig visszatért. Reggel, délben,
este. Még álomban is.
Miért ne küldhetne is ő bort Angliába? Mitől fél, mit félt? A borát vagy
a pénzét? A bort nem féltheti. Ha küld: olyan badacsonyit küld, a
melynél lehet drágább, lehet talán jobb is a világon, de a melyhez
hasonlót mégse ivott az ánglius, mióta a tengereket járja.
Ha talán a pénzét félti? Száz akó bor ezer forint. Pénz, pénz ugyan ezer
forint, de ha elveszti is: ettől még a kutyája se lesz sánta. Marad
azért neki kétszázszorta több.
És hátha hirt, nevet szerez a magyar bornak, dicsőséget a Ramazetter
névnek s hasznot, boldogulást a magyar szőlősgazdának? Hátha urrá teheti
Gréger Miksát is?
Azután az se bizonyos még, hogy pénzét elveszti. Ha Gréger üzlete jól
folyik: még több bort is rendel s ha többet rendel: akkor első dolga
lesz a száz akó bor árát megfizetni.
Addig, addig tünődött, hogy egyszer csak megparancsolta
pinczemesterének: készitsen el száz akó kitünő bort, pöcsételjen le
akonát, csaplyukat gondosan, hét kocsi vigye Gráczba a vasutra,
szállitsák el Triesztbe hajóra, egyik embere menjen a hajóval is s
vigyék Londonba a bort igaz állapotban.
Ez kellett Gréger Miksának, de ez kellett az angolnak is.
Vagy fél év mulva egy augusztusi nap délutánján kint üldögél Ramazetter
badacsonyi hajlékának erkélyén s beszélget egyik emberével. Egyszerre
felugrálnak kutyái s veszettül futnak, ugatnak, üvöltenek a kapu felé.
– No, ezek valami szokatlant éreznek. Talán csak nem Sobri Jóskát?
Azt ugyan nem, hanem három idegent vettek észre, a mint óvatos
körültekintgetéssel közeledtek a kapu felé.
Az egyiknek fején fehér köcsög, a másiknak fején fekete köcsög, a
harmadik sümegi városi hajdu.
A hajdu bejön a kapun, beteszi maga után azt gondosan, hogy a kutyák meg
ne egyék a kivül rekedt két idegent. Odamegy Ramazetterhez az erkélyre.
– Adjon isten jó napot. Két messze országbeli ur akar idejönni
nagyuramhoz. A kinek fehér köcsög van a fején, az küldi ezt a czédulát.
Átad egy látogatójegyet.
Ramazetter elolvassa. William Shoemaker, a londoni Charwood et Owen-czég
meghatalmazott ügynöke. A czég telepe: London, Tolley-Street, a
London-Bridge közelében.
– Hm! Ez az én madaram.
Az emberek lefülelik a kutyákat s bezárják a pinczébe s a két idegent az
ur elé vezetik.
A fehér köcsög bemutatja magát, a hogy a látogatójegye szólt s bemutatja
a fekete köcsögöt, a ki Franz Brunner, bécsi polgári rendőrügynök.
Megmutatja utlevelét, melyet a bécsi angol konzul láttamozott.
Megmutatja főnöke megbizását, a mely kifogástalan s a czég
reklám-prospektusát s minden anónszát, melyekből kitünik, hogy a czég
jóhirü londoni gyarmatáru- és bornagykereskedő.
Ramazetter mosolyogva hallgatja s mielőtt a további diplomácziai
tárgyalásba belemenne, azt szeretné tudni, hogy az a bécsi titkos
policzáj mirevaló?
A fehér köcsög erre is megfelel.
A hely, a hol most vagyunk, Ausztriának Magyarország nevü tartományában,
a soproni császári-királyi helytartóság területén fekszik, de a
Bakonyi-erdő is itt fekszik; minthogy pedig itt a Bakony közelében a
személy- és vagyonbiztosság mindenképpen veszélyeztetve van s még a
helyi császári-királyi hatóságok tekintélye s éber őrködése mellett is
az idegenek életét mindenféle támadás fenyegeti: ennélfogva a fehér
köcsög ellátta ugyan magát elegendő fegyverrel, de mivelhogy a ház
drezdai üzletbarátai, valamint a bécsi konzul mindebben még elég
biztositékot nem láttak: ennélfogva czélszerünek mutatkozott egy bécsi
polgári rendőrügynöknek is, mint kisérőnek a ház költségén való
felfogadása. Ekként fogadtatott fel kisérőnek a sümegi városbiró
beleegyezésével a sümegi városi hajdu is.
Mikor ez a kérdés is kellő módon tisztába hozatott, a fehér köcsög is
elővette jegyzőkönyvét, azt egy helyütt kinyitotta s folyton abba nézve,
igy szólt:
– Tisztelettel kérdezem, ön, tisztelt ur, az a Ramazetter Vincze
kékfestő Magyarországból, Sümeg városából, a ki ezelőtt mintegy nyolcz
és fél évvel, 1848. évi február hó 14-én főnökömnél, a Charwood et
Owen-czégnél Londonban a Tolley-Streeten a London-Bridge közelében
személyes látogatást tett s házamnak magyar borokat felajánlani szives
volt?
– Egészen én vagyok.
– További megbizatásom értelmében szerencsésnek érzem magam önnel,
tisztelt ur, közölni, hogy házam önnek ajánlatát hajlandó figyelembe
venni s egyuttal tudatni, hogy fel vagyok hatalmazva önnel, tisztelt ur,
a kötést megcsinálni. Kérem a mintákat, árjegyzéket, föltételeket.
– Majd holnap beszéljünk ezekről. Ma ön kipiheni magát s vendégem lesz.
A rendőr ur szállást és ellátást kap a vinczellérnél s holnap
visszautazhat Bécsbe. Önnek biztosságáról jót állok. A Bakonynak ugyan
rossz hire van s a Bakonyban is legrosszabb hire a Dobos-erdőnek, az
pedig itt van a szomszédságban. De azért a Dobos-erdőben is meg lehet az
ember olyan biztosan, mint London külvárosaiban. Ezt legyen szives majd
a bécsi konzulnak, a drezdai üzletbarátoknak s nagyon tisztelt főnökének
megmondani. De most még azt kérdem, miért nem fogadta el ajánlatomat az
ön nagyon tisztelt főnöke 1848-ban?
– Fel vagyok hatalmazva ez iránt is felvilágositást nyujtani, tisztelt
ur! Főnököm akkor még nem tudta, hogy ebben az országban kékfestők a
borkereskedők. Attól tartott, hogy kék bort fog ön, tisztelt ur,
szállitani, ilyen borhoz pedig London közönsége nem szokott. Most
azonban Gréger Miksa ur londoni magyar borcsarnokából s az ön
borczimletei után meggyőződött arról, hogy ön, tisztelt ur, Londonnak
nem kék bort szállit.
Nevetett Ramazetter, csak ugy harsogott. A fehér köcsög kivágta magát
fényesen s teljes komolysággal. Adott is neki a vacsoránál borból olyan
mintákat, hogy egész napon s két éjszakán át ugy aludt tőlük, mint a
mormota. Sőt a mikor harmadnapon reggel fölébredt s az ablakon át
meglátta a Balatont: még akkor is szentül azt hitte, hogy ő most a bálti
tengeren van s utazik Skandináviába. Kereste is a hajóskapitányt, hogy
összeszidja, miért viszi őt a Skagerrák tengerbe, holott ő a
Bakonyerdőbe váltott hajójegyet? Alig tudták a jó embert észrehozni.
Igazán jó ember volt. Meg is kötött vele Ramazetter mindenféle alkut s
szerződést s ekként az ő bora mégis nagy diadallal vonult be
Nagy-Britannia és Irland egyesült királyságok hatalmas birodalmába.
De bevonult Németországba is.
Lipcsében bizományost s nagy lerakatot tartott. Ezzel egyszer furcsán
járt.
Szokása volt a kékfestőnek Németországba kiutazni s idegen névvel és
ismeretlen alakban a borivó embereket kihallgatni, kikémlelni: mit
szólnak az ő borához? Jónak tartják-e vagy rossznak? Olcsónak-e vagy
drágának? Találnak-e benne valami hibát vagy fogyatkozást? Becsülik-e
annyira, mint a magas áru, világhirü rajnai borokat? Szegény a magyar,
pedig gazdagok lehetnénk. Mit kellene tennünk, hogy jó borunkért
adófizetővé tegyük a kerek földet?
Bolondos kékfestő! Maga akarta megtenni nemzetünkért azt, a mit a
királyoknak, kormányzóknak, törvényhozásunknak, nemzetgazdáinknak
kellene egyesült erővel megcselekedni, de a mit azok meg nem tesznek
semmikép.
Egyik utjában beül lipcsei bizományosának bormérőjébe s kér magyar bort.
Nem ismernek rá. Kérdik tőle, miféle magyar bort?
– A milyen van!
– De nekünk nincs más, csak Ramazetter-féle.
– Nohát adjanak olyant.
– De bocsánatot kérünk, éppen most nincs lerakaton, mert kifogyott,
hanem szolgálunk rajnaival. Johannisbergi, hildesheimi, mózeli,
szépasszonyteje stb., csak tessék parancsolni.
– Hozzanak hát rajnait.
Hoznak. Megizleli egyiket is, másikat is. Oda hivatja a gazdát.
– Hallja kelmed, bormérő uram, ez a bor nem rajnai!
– Miért ne volna ez rajnai? Hol teremne ilyen bor másutt?
– Ez a bor magyar bor. Ez Ramazetter bora.
A német kissé gunyosan néz a kékfestőre.
– Ön ezt jobban tudja, mint én?
– Jobban tudom. Mert én vagyok az a Ramazetter, én küldöm ide ezt a
bort.
A német jó ember és okos ember. Nyomban leül a kékfestő mellé. Kezét
nyujtja, mosolyog.
– Nagy szerencsémnek tartom, hogy személyesen találkozhatom önnel.
Régóta elhatároztam már, hogy önnek egy nagy horderejü ajánlatot teszek.
Most hát, ha kegyes lesz megengedni, megteszem.
– Hallom!
– Az ön borai csodálatos jó és nagyértékü borok. Nem hiszem, hogy párjuk
van a világon. Ha ön a Rajnáról vinne pinczemestert, ha borainak
valamivel világosabb tükre volna s ha megengedné, hogy én rajnai czimlet
alatt áruljam: akkor biztositom tizszeres forgalomról s palaczkonként
nyolczvan krajczár helyett beszámolok két forinttal. Most eladom
évenként nyolczezer forint értékü borát s beküldök tizenkétezer
forintot. Ez csak magyar czimlet. Rajnai czimlet alatt eladok
nyolczvanezer forint értékü bort s átadok önnek évenként kétszázezer
forintot. Ime ezért tettem az ön borára rajnai vinyétet. Alázatos
bocsánatot kérek öntől, mert tudom, hogy ez helytelen dolog. De éppen a
rajnai borom fogyott ki, e nélkül pedig egy napig se maradhat üzletem.
Hanem ajánlatomat kérem megfontolni.
A kékfestő két könyökét föltette az asztalra s két ökle közé támasztotta
fejét. Ugy nézte a németet. Azon gondolkodott, ne kapja-e föl azt a
hosszunyaku Liebfrauenmilch-borral tele nehéz palaczkot, mely előtte
állt az asztalon s ne vágja-e a német fejéhez?
Hisz ez a német közönséges csaló. Meg akarja csalni saját német ivó
közönségét. Meg akarja csalni saját német honfitársait, a kik ott a
Rajna partján izzadnak a szőlőkapálásban.
De hát rossz ember-e?
Őt gazdaggá akarja tenni: az bizonyos. S talán esze nem is ér el odáig,
minő gyalázatos az ajánlata. S talán még nem is találkozott soha
üzletemberrel, a ki az ilyen ajánlatért nyomban arczul vágta volna. S
talán jó lélekkel hiszi azt is, hogy idegennek, barbárnak, bakonyi
magyarnak minden aggodalom nélkül lehet ilyen ajánlatot tenni.
Nézte a németet figyelemmel.
A német ötven év körüli korban. Becsületes jó arcza van. Se nem okos, se
nem buta. Azt kérdi tőle:
– Van önnek családja?
– Feleségem, öt gyerekem. A legkisebb nyolcz esztendős. A legnagyobb
fiam tengeren jár. Két leányom már férjnél van. Él még az anyósom is. Ő
is velünk lakik.
A kékfestő erre azt mondja:
– Nohát német, legyünk tetubarátok egymással. Én is üzletember, te is
üzletember; ne nézzük le egymást, ne is méltóságoljuk. Szervusz!
De a kezét nem nyujtotta neki.
A német azonban majd kibujt a bőréből, ugy megörült a tetubarátságnak.
Annyi sózott és füstölt hallal kinálta a kékfestőt, hogy a kékfestő
utóbb még a zsebóráját is halszagunak találta s majd a földhöz nem
vágta.
Végre mikor már nagyon sokat ittak és mulattak, azt mondja a kékfestő a
bormérő gazdának:
– Hallod-e német, nem azért barátkoztam én veled, mert szeretlek, hanem
azért lettem veled tetu, hogy kedvem szerint összeszidjalak. Sok
gyereked van, becsületes pofád van, be nem csukatlak. De a boraimat
elveszem tőled. Az én boraim magyar borok, a magyar bor nevét pedig nem
adom se százezer forintért, se a két szemedért, se egész országodért, se
minden nemzetségedért. Adta németje!
Megkönnyitette lelkét. Fölkelt. Otthagyta a németet, de kezét megint nem
nyujtotta neki. A német csak bámult utána kerek szemmel. Sohase látták
többé egymást ezután.
Hanem egy tanácsát mégis megfogadta.
Elment a Rajna mellékére. Kipuhatolta, kinek van ott leghiresebb bora? –
Metternich herczegnek. Ki ad legnagyobb fizetést pinczemesterének? –
Megint csak Metternich herczeg. – Hogy hivják azt a pinczemestert vagy
üzletvezetőt? – Hladny Jánosnak.
Fölkereste azt a Hladny Jánost. Egy vékony dongáju fiatal cseh kölyket
talált maga előtt. Talán nem is épen cseh volt s nem is épen kölyök. Ez
volt a Hladny János.
– Te vagy fiam a Hladny János?
– Szolgálatjára!
– Ülj föl fiam a kocsimra, viszlek pinczemesternek és üzletvezetőnek
Magyarországba, Sümeg városába, Bakony erdejébe.
A cseh fiunak a haja szála is ég felé állt ijedtében. Abban az időben
épen száz német könyvet olvastak már nagy Németországban a Bakonyról és
Sobri Jóskáról.
– De nem megyek ám!
– Kettős fizetésed lesz.
– De bizony mégis megyek.
El is jött. Nekem is bemutatta a kékfestő 1868-ban. Akkor is kissé cseh
volt még az istenadta. De később jó magyar lett belőle, maradékai ma is
azok.
Utolsó nagy vállalatai az osztrák Lloyd tengeri hajóin voltak. E hajókat
évtizedekig ő látta el vörös borral. De a vörös bort már Szegszárdon
szerezte be.
Él-e még a kékfestő?
Hire, neve, jó borának emlékezete ma is él. Ma is az ő nevén árulják a
jó bort még Budapesten is.
De ő erről már semmit se tud.
Felesége, az egykori szép tót leányka meghalt 1873-ban. A kékfestőnek
azóta nem volt világa. Deák Ferencz halála napján ő is behunyta nagy
okos szemeit örökre.
Hát vagyona hova lett?
Százezreket adott Sümeg városának, szülőföldjének. Alapitott
reáliskolát, hogy jó iparos és becsületes kereskedő legyen a magyar fiu.
Adott rá harminczezer forintot. Alapitott felső leányiskolát, hogy
derék, mivelt asszony legyen a magyar leány. Adott rá huszezer forintot
s odaadta lakóházát, az is annyit ért. Alapitott alreáliskolát, arra is
adott huszezer forintot. Adott a városnak téglagyárat nagy telekkel,
épitsen szép uj városházat. Alapitott kórházat husz ágyra s adott hozzá
nagy telket és 180 holdas gazdaságot, majorbeli épületekkel. Alapitott
cseléd-ösztöndijat és szegény lányok számára kiházasitási alapot. Édes
felesége nevének emlékére megalapitotta a Zsófia-óvodát.
De ezenkivül is maradt néhány százezer forintnyi vagyona. Szőlők, borok,
pinczék.
Gyereke korán elhalt. Rokonai nem voltak közelében. Hagyott ugyan ezekre
is, jó módban hagyta ezeket is, de borüzletében urrá tette
pinczemesterét és üzletvezetőjét, Hladny Jánost és másik fősegitségét, a
ki különben rokonsága is volt, Reile Józsefet.
– Ezek dolgoztak, ezek fáradtak, ezek szerezték a vagyont velem együtt:
őket illesse szép örökség. Legyen igazság házamban akkor is, a mikor én
már nem élek.
Bölcs volt a halálban is.
Most törik fejüket a jó sümegi városatyák: hogy szobrot állitsanak
emlékezetének. Én már állitottam e sorokban, pedig én életemben egyszer
láttam. De azért szobrának leleplezésén ott akarok lenni.
A DARNAY-GYÜJTEMÉNY.
I.
(Szent-Mártoni Darnay Kálmán. – Nagy elődei Magyarországban. – A
hédervári gyüjtemény. – Kubinyi Ferencz losonczi kincsei. – A
Fejérváry-muzeum. – A Jankovich-féle gyüjtemény mérhetetlen gazdagsága.
– A Horgosi Kárász, – a Ráth György – és a gróf Kreith-féle gyüjtések. –
Miként törekedtem báró Bánffy miniszterelnök óralánczára csecsebecsét
keresni?)
A mióta erdélyi barátainkkal ott jártunk, azóta Sümegnek uj kincse
támadt. Uj hire-neve, uj tudományos intézménye, uj varázsló ereje, mely
hivja, vonja, csalogatja, bámulásra birja a látogatót. Nem volt elég
puszta vára, hires nagy története, jó bora, szép fekvése, nagy költője,
Szegedy Rózája, gazdag kékfestője, ragyogó vidéke; – ezeken tul uj
vonzóerőhöz jutott. Ez a Darnay-gyüjtemény. Valóságos muzeum nagy
értékkel, sok szépséggel, kegyelettámasztó, honfi-érzettápláló magyar
kincsekkel, történetelőtti korszakaink rengeteg emlékeivel.
Az én nemes barátomnak, szentmártoni Darnay Kálmánnak tárháza ez. Ő
szerezte, ő gyüjtötte, ő kapargatta össze. Egyedül ő. A magyar miveltség
történetének e gyönyörü munkálata egyedül az ő érdeme. Olyan érdem, a
melyhez a világon senkinek sincs osztályos joga. Még a szerencsének se.
Ő nem örökölt se nagy nevet, se óriás vagyont, se nagy befolyást, mint a
korábbi nagy magyar gyüjtők. Nem utazta be a nagyvilágot, nem
szemlélgette idegen nemzetek nagy gyüjteményeit, nem tanult egyetemeken,
akadémiákon s nem járt a régiség- és műtörténelem tudósainak nyakára.
Egyszerü kisvárosi művelt magyar kereskedő volt s ma is az.
Vaskereskedő, mint a világhirre vergődött Schliemann. Ebben is hasonlit
e nagy gyüjtőhöz és kutatóhoz. Csakhogy Schliemannt magasra fokozott
tudnivágya mellett milliónyi vagyon s a nagy német birodalom kormánya és
mérhetetlen tekintélye segitette, Darnayt pedig mindez épen nem
segitette. Hol van a magyar birodalom bölcs kormánya és nagy tekintélye?
De hol van az a birodalom? Multak emlékében, hazafi vágyakban, lázzadozó
képzeletben.
Harmincz évnek szerény, zajtalan munkája az a sümegi gyüjtemény. Két
évvel utóbb kezdődött tehát, mint a mikor ott jártunk. Ha megmutatta
volna is valaki azt a szöszke, serdülő gyereket, azt a játékos,
ugra-bugra tanuló ifjut, a ki akkor Darnay volt, valószinüleg komoly
szóba se állunk vele. Ki sejthette volna akkor, hogy nevéről szól majd
egykor a magyar művelődés történetének egyik fejezete?
Nagy elődei voltak nálunk is a tizennyolczadik század utolsó negyedrésze
óta. A Széchenyi és Teleky-könyvtárak gyüjtőit nem sorozom épen elődei
közé. Ők könyveket gyüjtöttek, könyvtárakat alapitottak, tehát
különleges gyüjteményt állitottak össze. Tudós volt és államférfi,
főrangu és óriás vagyonu mindkettő. A Teleky-könyvtár ma is külön áll
fenn, a Széchenyi-könyvtár a Nemzeti Muzeumé, e muzeum könyvtárának
kezdő része s e könyvtárba olvadt bele. Darnay barátomnak is erős érzéke
van a könyvek gyüjtéséhez. De se ősi vára, se száz szobás palotája, a
könyvek pedig nagy urak, nagy hely kell nekik, különben nem engednek
magukhoz férni senkit. S azonkivül is tenger költséggel járnak a kötések
és szekrények, az olvasó és munkahelyiségek, a butorok, őrzés,
szolgálat, rendezés s többeféle. Országnak, milliós intézetnek, nagy
urnak való mulatság. A Darnay-gyüjteményben is meg volt egyebek közt
Kisfaludy Sándor nagy költőnk könyvtára s Szegedy Róza összes kedvelt
olvasmánya. Emlékkönyveik, jegyzeteik, gazdasági naplóik. Együtt értékes
nemzeti kincs. Darnay a Nemzeti Muzeumnak adományozta.
Európai hirre emelkedett ezelőtt közel száz évvel a loósi és hédervári
gróf Viczay III. Mihálynak hédervári gyüjteménye. Fölötte értékes
ritkaságok, régiségek s művészeti tárgyak halmaza. Musaeum Hedervarianum
név alatt volt ismeretes. A külföld jobban ismerte, mint a mi országunk.
A külföld szakirodalma eléggé foglalkozott vele. Nemzetünknek nem volt
belőle haszna. Az egész fejedelmi gyüjtemény eltékozolódott, talán
minden darabja idegen országokba jutott.
Szomoru sors érte Kubinyi Ferencz losonczi gyüjteményét is. Ennek
darabjegyzékét, lelettári összeirását és beosztását nem láttam. Pulszky
Ferencz azt mondja, történelem előtti nagyon becses bronz- és
aranytárgyak nagy tömege volt benne. Igen sok a Terenne körüli
nógrádvármegyei ásatásokból. Neje losonczi Gyürky Francziska volt,
Gyürky Pálnak, Terenne urának leánya, ipa hát elősegitette a gazdag
eredményü ásatásokban. A mikor az orosz sereg 1849-ben Losonczot
elpusztitotta, kirabolta és fölégette: egyuttal szétdulta ezt a nagy
gyüjteményt is. Csak kis része menekült meg. Ez a Nemzeti Muzeumba
került.
A Fejérváry-gyüjteményt is csak kis részben tudták hazánk számára
megmenteni. Ezt komlós-keresztesi Fejérváry Károly állitotta össze. Nagy
vagyonu s nagy tudományos műveltségü hires táblabirája egykor
Felső-Magyarországnak. A gyüjtemény utóbb Pulszky Ferencz birtokába
jutott, a ki, minthogy birtokait az osztrák kormány elkobozta, hosszu
bujdosása alatt legjobb igyekezettel se tudta együtt tartani. Elvégre
1866. után sok igen becses darabját, görög és római igen értékes
műtárgyakat haza hozott s a nemzetnek fölötte szerény áron megvételre
felajánlotta. Az akkori ellenzék oktalan zajt ütött ellene s azért a
vételből nem lett akkor semmi. A becsesebb darabok egy részét utóbb
mégis a nemzetnek adományozta.