olyan vásári áru, mint a végvászon. Az ember először magasra tartja s ha
akad bolond: megveszi az magas áron is. Ha másként nem megy: igaz áron
adjuk el. Ha igy se sikerül: áron alul is elvesztegetjük. De alku nélkül
a szivet se kell adni.
Vagy talán mókázott az öreg gyolcsos tót?
Az is meglehet. Hiszen a gyolcsos tótnak is csiklandozta szive táját a
főuri atyafiság.
– No lány, ha már odaigérted a kezedet: akkor igéretedet meg is kell
tartanod.
A lány megint oda borult az apja nyakába:
– Édes jó apám uram, nem kellene ezt egy kissé még meggondolnunk?
Most tudott már mindent a gyolcsos tót. Ingadozik már a lány szive a
gróf és a kékfestő között. Csakhogy még nem dőlt el egészen, se az
egyik, se a másik felé. No majd eldönti ő.
Napközben Annuska többnyire a gróf-gyerekkel járt-kelt, sétált,
csevegett. De étkezésnél délben, este mindig velük volt a kékfestő is.
Csodálni lehetett ezt a kékfestőt. Egészen bizott magához és a lányhoz.
A legyeskedést átengedte a gróf-gyereknek. De sehogy se akart elmozdulni
a háztól, mintha csak azt várta volna, hogy kitegyék a szürét. Vagy
talán a szegre akasszák!
Észrevette, hogy a vén gyolcsos tót korán kel s a mint fölkel s
fölöltözik: nyomban letérdel ágya előtt, kezeit összeteszi s imádkozik
nagy áhitattal. Isten áldását kéri magára, lányára, többi gyerekére,
takácslegényeire, gyolcsos tótjaira, elhalt feleségére s minden meglevő
és ezután leendő gyolcsos tótra s mindenféle tótra. Azután kimegy a
kertbe s a vendégszobák ablakain át benéz vendégeihez, a grófhoz és a
kékfestőhöz. A vendégszoba ablakai a kertre néztek.
No gyolcsos tót, ha kiváncsi vagy, te is láss valamit.
A kékfestő még korábban fölkelt, mint a gyolcsos tót. Legalább
félórával. Azután fölöltözött s várta a gyolcsos tótot. A mint léptei
dobogását közelegni hallotta: ő is letérdelt ágya előtt, ő is összetette
kezeit s ő is imádkozott nagy áhitattal apjáért, magáért,
szülővárosáért, valamennyi kékfestő legényért.
Meglátta ezt a gyolcsos tót!
Hajh bizony ez a kékfestő legény derék legény.
Oda ment a gróf-gyerek ablakához, beleskelődött azon is.
A gróf-gyerek ott feküdt az ágyon; két keze, két lába négyfelé,
valamennyi ruhája tizennégy felé. Alszik rettenetesen. Sőt épen a fal
felé fordul s hortyog, csak ugy harsog.
Hm! Az egyik istenfélő, a másik istennel nem törődő. Az egyik korán
kelő, a másik későn kelő.
Korán kelni: nagy dolog ez!
Nem azért, a mit a közpéldabeszéd mond: a ki korán kel, aranyat lel. Lel
a manót, nem aranyat. Veszt is el valaki mai napság aranyat. Még ezüstöt
se. Egy-két rongyos rézfillért talán lehet találni itt-amott, de aranyat
ugyan nem találni. Hány gyolcsos tót, drótos tót, üveges tót, olajos
tót, arató és napszámos tót jár szerte a világban későn-korán, de egy se
talált még aranyat. Az a példabeszéd tehát semmit sem ér. Az igaz, hogy
nem is hallgat rá senki.
De az is igaz, hogy a ki korán kel: korán fekszik, s a ki későn kel:
későn fekszik.
Ez a nagy dolog. A későn fekvés.
Napnyugta után csak a bagoly, bőregér és ujságiró dolgozik. Mindenki
más, a ki későn fekszik, hiábavalósággal tölti az időt, nem hasznos
munkával.
Asszony, kártya, borital, muzsika: ez a későn fekvők időtöltése. Egyik
rosszabb, mint a másik. A ki már legénykorában is későn fekszik s későn
kel: mi lesz abból akkorra, a mikor már feleség és hét gyerek is van a
háznál? De mi lesz a takácsmühelyből és kékfestőmühelyből? És mi lesz a
grófi uradalomból? Megmarad-e Szklabina és Blatnicza, Trebosztó és
Bisztricska? Dehogy marad. A reggeli munka hozza a hasznot, nem a
délutáni. Ha pedig az uradalom sohase hoz délelőtt hasznot: akkor a
gyolcsos tótnak kell majd a pénzzel előállani. De ha pénze nem lesz: hol
lesz akkor a becsülete? Holott mikor pénze van, se valami nagy az
uraságok előtt a becsülete.
Hajh, hajh! Nézzük csak, mit csinál az imádkozás után a kékfestő legény?
Hát bizony a kékfestő legény végignézte a tehénólat, lóaklot,
baromfiházat; disznók, kecskék, juhok tanyáját. Megnézett mindent,
kikérdezett mindenkit s megdicsérte vagy összeszidta, kit-kit érdeme
szerint, az összes cselédeket. Azután benézett a mühelybe s gondosan
megvizsgálta a takácslegényeket s a csipkeverő lányokat, mintha sohase
látta volna őket.
– Te lány, gondoltál-e valamit?
– Nem, édes jó apám uram!
– Tudod-e, hogy minden vendéggel egyenlően kell bánni?
– Tudom.
– Nem tudod. Mert az egyik vendégnek odaigérted a kezedet, a másiknak
nem.
– Óh, édes jó apám uram, mi lenne akkor, ha én a másiknak is odaigérném
a kezemet?
Mi-e?
Hát az lenne, a mi lett, pedig még Annuska oda se igérte a kezét. A
gróf-gyerek se volt vak. Ő is jól látta már, hogy a gyolcsos tót és a
tót lány kihez kezd huzódni. Egyenesen megszólitotta a gyolcsos tótot.
– Kompanek, mit keres itt a háznál ez a kékfestő legény?
– Hajh bizony lányt keres, méltóságos uram.
– De hiszen itt vagyok én már!
– Hajh bizony az az én szerencsém. Ha méltóságod itt nem volna, már el
is vitte volna a lányomat az a kékfestő legény.
A gróf-gyerek egy darabig szótlanul nézett a vén gyolcsos tótra. Azután
oda füttyentette kocsisát s befogatott. Felült a kocsira, a tót lány
előtt megemelte a kalapját s ugy el-kihajtott az udvarból, csak ugy
porzott utána az udvar is, az utcza is.
Egy Révay csak nem szállhatott versenyre kékfestő legénynyel egy tót
lányért.
Egy hónap mulva Sümegen volt a szép Annuska. Olyan magyar menyecske vált
belőle, hogy fele vármegye megbámulta.
Mikor nekem ezt Ramazetter Vincze harmincznyolcz év előtt badacsonyi
szőlejében elbeszélte: mellette ült felesége is, az egykori szép
Kompanek Annuska. Kötögetett. De a férje pajzánul rámutatott.
– Ez a csunya vén asszony volt az a tót lány!
Öreg asszony volt, de bizony még akkor is szép asszony volt az Annuska.
Nem is felelt e szóra egyebet, csak annyit mondott nagy csendesen:
– Sok hiábavalóságot beszélsz bizony Vincze e mai napon!
III.
(Nőtlen ember nem takarit. – Házassági szerződés a tót leánynyal. – A
régi pénzek számitása. – A dögbőr története. – A széna-zab szállitása. –
A meggazdagodás törvényei. – A kékfestő elveszit harminczezer forintot.
– Öngyilkos akar lenni. – Összejön Inkey Kázmérral s elutazik idegen
országokba. – Mit tapasztal Londonban? – Az indigo. – A Charwood és
Owen-ház. – Szóba se áll a kékfestővel.)
Volt hát már Ramazetter Vinczének, a kékfestő legénynek felesége. Szép
leány, kedves menyecske, jó asszony. Azt irják, azt mondják ugyan nekem,
hogy a neve nem Annuska volt, hanem Zsófika volt. El is hiszem, nem is
bánom; – az én emlékezetemben Annuska maradt, hát csak ugy irtam. Én őt
harmincznyolcz esztendeje nem láttam, huszonöt év óta pedig Sümegnek még
tájékán se jártam, tévedhet az ember.
»Hogy az ember meggazdagodjék, ahhoz először is jó feleség szükséges.«
Ezt a kékfestő mondta. Én meg azt kérdeztem:
– Hát a ki nőtlenül is meggazdagszik?
– Ilyen ember az én ismerőseim közt nincs. Vagyont gyüjteni: az egyik
dolog. A gyüjtött vagyont megőrizni: a másik dolog. Mind a kettőre egyes
ember, ha egészséges ember, nem alkalmas. Az egyik dolog az asszony
dolga. Asszony nélkül okos ember vagy nem gyüjt, vagy nem takarit. Csak
bolond ember takarit a sirok férgei számára.
Ez is egyik elve volt a gazdag kékfestőnek.
Házassági szerződése ugyan csak szóbeli volt az öreg gyolcsos tóttal, de
azért hűségesen megtartotta mind a kettő.
Az volt a kérdés: hogy osztoznak meg Magyarország fölött. Mert hogy a
gyolcsos tót ezentul is elárassza olcsó kelmével a túl a dunai
vármegyéket: ez a kékfestőnek nem vált volna tetszésére. Végre is az
öreg gyolcsos tót beleegyezett abba, hogy Zala-, Somogy-, Baranya-, Vas-
és Veszprém vármegye legyen a kékfestőé, a többit megtartja magának. A
kékfestő ugyan dévaj kedvében megengedte, hogy csengőt, kolompot és
nadrágszijat azokban a vármegyékben is árulhasson a gyolcsos tót: de ezt
az ajánlatot köszönettel visszautasitotta a gyolcsos tót. A mit ő az
országból odaád leányának és vejének: odaadja egészen. Kislelkü a
gyolcsos tót nem lehet.
Következett a házassági szerződés második pontja. Milyen vászon, mennyi
vászon, milyen áron?
Az öreg kékfestő, Ramazetter Leopold, eddig a vásznat vagy a bécsi
lerakatokban, vagy a brünni országos vásárokon szerezte be. Szállitotta
pedig tengelyen; a mennyit tudott, a maga kocsiján, de ez kevés volt; –
a tömeget fuvarosok szállitották Győrig hajón, Győrből tengelyen. Sokat
hoztak az osztrák borhordó szekerek is. Bécsből Sümegig üres hordó,
vászonteher; Sümegről Bécsig tele hordó.
Ez adott gondolatot a borkereskedéshez is. De erről később beszéljünk.
A vám minden rőfnél majdnem egy pengő krajczárra rugott. Ezt a pengő
krajczárt akarta a kékfestő legény megmenteni.
Az alku tehát igy történt:
A karton legyen 33 hüvelyk széles, a mollinos gyolcs legyen 29½ hüvelyk
széles. Ezek voltak a rendes számok.
Egy negyed bécsi négyszöghüvelyk kartonon 19 lánczfonál és 17
vetülékfonál legyen, a lánczfonál minősége pedig megfeleljen a 36
számjegynek, a vetülékfonálé a 42-nek. Igy volt meghatározva a mollinos
is. Számra nézve 14 a láncz, ugyanannyi a vetülék, minőségre nézve pedig
20 a láncz és 18 a vetülékfonál.
Igy kell fonni, szőni ma is. Mert hatvan év óta a csillagok, országok,
birodalmak és uralkodók változhattak, de a gyolcsnak, vászonnak
változnia nem volt szabad. Hamisság és hamisitás ugyan elég történik
azóta, de arra való a gyolcsos tót és a kékfestő szeme és tudománya,
hogy a hamisságot észrevegye.
Mennyi tudománya van a gyolcsos tótnak! Ezt a mi jó gazdálkodó magyar
emberünk el se tudja képzelni. Csak azt gondolja, hogy egy nagy kalap,
egy szük nadrág, egy bocskor, egy tüsző s egy kocsi vászon, ebből áll a
gyolcsos tót. Ez is kell hozzá, az igaz, de kell még ezenkivül mérhetlen
tudomány is.
Abban az időben krajczár, garas, huszas és forint volt a pénzbeli
beszéd. De a krajczár is, garas is, forint is kétféle volt. Az egyik
volt kongó, a másik volt pengő. Az egyik volt váltó, a másik volt ezüst.
Három krajczár volt egy garas, husz garas volt egy forint. Huszonnégy
pengő krajczár volt egy váltó forint, husz pengő krajczár volt egy
huszas, három huszas volt egy pengő forint, harmadfél váltó krajczár
volt egy pengő krajczár s ha valaki két huszassal akart kifizetni egy
váltó forintot, még visszakapott negyven váltó krajczárt vagy pedig
tizenhat pengő krajczárt. A huszast nem lehetett garasra, a pengő garast
nem lehetett váltó krajczárra, a váltó garast nem lehetett pengő
krajczárra felváltani. Se a garasnak, se a krajczárnak nem volt fele,
mert félkrajczárra nem volt pénz. A hány rézpénz, annyiféle. Volt váltó
krajczáros, volt pengő krajczáros rézpénz. Volt váltó garasos is, de már
pengő garasos nem volt. A váltó garasos is háromféle volt. Az egyikre 30
volt irva, a másikra 6, a harmadikra 3. A gyolcsos tót és a köznép mind
el tudott ezen igazodni, de ha egy szobatudós tanárember kiment a
vásárba valamit venni, elvitte magával a logaritmusok könyvét, hogy
kiszámitsa, miért mennyit kell fizetnie. A csillagok távolságát előbb ki
tudta számitani, mint azt, mibe kerül ötnegyed rőf szatying. Nem száz
krajczár volt ám akkor egy forint, hanem hatvan krajczár, ennélfogva, ha
valaki töredékforinttal akart töredékforintot sokszorozni vagy
elosztani: hétszámra dolgozhatott, még se ért véget, mert örökké
végtelen töredékekbe keveredett. Lord Percival, a pestmegyei dabasi
angol sohase tudta megtanulni a magyar pénzt s ha váltott vagy vett
valamit, csak egy marok pénzt tartott a tenyerén, válogassa ki az eladó,
a mi neki jár. Tatában is megtelepedett egy angol, Mister Cook és neje;
ez meg rendes számtisztet tartott magánál, ezzel járt boltba, piaczra,
vásárra. Irt is egy röpiratot arról, mennyi bolondság van
Magyarországon, de ezek közt mégis legnagyobb a pénzbeli számitások
bolondsága.
Elvégre a kékfestő legény s a gyolcsos tót szépen megegyeztek mindenben
s ekként kapott a kékfestő a tót leánynyal női hozományba öt vármegyét
túl a Dunán. S talán valami százezer forintot. De hogy váltóban-e,
pengőben-e: nem tudom. S mindezen felül olcsó gyolcsot, vámmenteset. A
leány után ez ért legtöbbet.
De azért a tisztes gazdagodás vágya nem csökkent szivében.
Egykor Szombathelyre ment nagy kocsi kékfestőruhával a vásárra. Furcsa
esetei voltak.
Egy falunál Kemenesalján az út nagyot kerül a falun keresztül, de egy
gyalogút, sokkal rövidebb, vezet a kertek alatt. Ramazetter küldi a
kocsit az országuton, ő maga leszáll, botját kezébe veszi s megy gyalog
a kertek alatt a gyaloguton. Ruhája félig utas, félig mesteremberes;
sapkája palacsinta, a minőt akkor csak a zsidók viseltek.
A mint egy szilváskert végén ballag, hall egy kiáltást:
– Hejh zsidó, jer ide!
Körülnéz: kinek szól a kiáltás. Meglát a szilvásban egy paraszt
suhanczot, a mint épen ő neki integet.
– Ejnye, gazember!
Fogja a botját, most mindjárt agyonüti azt a kölyköt, hogyan meri őt
zsidónak nézni. De előbb gondol egyet.
– No, no, Vincze! Mielőtt agyonütnéd, kérdezd meg, mit akar?
Ezt ugy magában mondta, de azután odafordult a suhanczhoz:
– Mit akarsz héjh?
– Van itt egy dögbőr, borjubőr, vidd el.
– Ejnye, akasztani való!
Most már csakugyan két kézre fogja a botot; most már csakugyan agyon
kell ütni a sihedert. Neki, a gazdag kékfestőnek mondani, vigye el a
dögbőrt!
Megy a kölyök felé, hogy agyonüsse. Azonban megint gondolt egyet.
– No, no, Vincze! Mielőtt agyonütnéd: kérdezd meg legalább, hogy adja a
dögbőrt.
Ezt is ugy magában mondogatta, de azután hangosan is kérdezé:
– Mi az ára annak a dögbőrnek?
– Egy huszas.
Odament a kékfestő. Kifizette a huszast, a bőrt összehajtotta, vállára
vetette s a falu másik végén feldobta kocsijára. A nyers borjubőrnek
négy huszas volt az ára, tehát a vételár háromszáz perczentet hozott egy
nap alatt.
– A tisztességes hasznot nem kell szégyenleni, uram, akárhonnan jön az.
Igy szerez az ember vagyont!
– – – A katonaság számára akkor is szállitottak zabot, szénát, szalmát.
De csak zsidók szállitottak. Magyar ember ilyesmivel nem vesződött.
Egerszegen, a megye székhelyén volt a nyilvános árlejtés. Mindig csak
zsidók voltak az árlejtésen. Ramazetter tudta, hogy jó nyereséggel jár
az üzlet. Miért ne pályázzék ő is? Miért legyen a haszon csak a zsidóé?
Hiszen egyéb nem kell az üzlethez, csak elegendő ész és elegendő pénz.
Neki pedig megvan mind a kettő.
Berándul Egerszegre a nyilvános árlejtésre.
Odamegy a számvevő hivatalba, a hol folyt az árlejtés s beteszi az
óvadékpénzt vagy bánatpénzt.
A zsidók összenéznek. Nini, ez a sümegi gazdag kékfestő. Mit akar ez? A
maga képében jár ez, vagy valakinek a helyettevalója? Kékfestő csak nem
szállit zabot. A zabot nem a műhelyben készitik. Másnak helyettevalója
csak mégse lehet. A gazdag kékfestő ilyenre csak nem adja fejét.
Mind ott vannak a pénzes zsidók. A Guttman, a Steiner, a Barón, a
Scheiber, a Lipschitz, a Lackenbacher, a Krausz, a Grün, a Hoffman és a
többi Kanizsáról, Keszthelyről, Sümegről, Szombathelyről, Egerszegről,
Szentgrótról. Összedugják a fejüket s elhatározzák, hogy Ramazetterre,
ha komolyan akar vállalkozni, ráverik és rajthagyják a zabot.
Ramazetter komolyan vállalkozott. A zsidók rettenetes olcsón rajta
hagyták a zabot. Három évre szólt a szerződés.
Az első félévben rossz volt a helyzet, vesztett tizezer forintot. A
második félévben jó volt a helyzet, nyert tizezer forintot.
Az év végén eljöttek hozzá a zsidók, a szokott vállalkozók.
– Nem a Ramazetter urnak való mesterség ez. Tessék a szerződést nekünk
átadni, fizetünk évenként tizezer forintot. Szép haszon ez s aztán a
kisujját se kell érte megmozditani.
– Igaz a!
Átadta a szerződést s igy minden munka és koczkázat nélkül kapott tiszta
huszezer forintot.
– Lássa uram, mondotta nekem. Tisztességes munka után meg lehet élni
becsületesen, de meggazdagodni nem. Meggazdagodni csak a vállalkozónak
lehet, a ki helyett más dolgozik.
Voltak ilyen bölcs mondásai nagy számban.
»Ostoba a tömeg, mikor a gazdagságról mond itéletet.«
»Erénynek nézi a sikert, becstelenségnek a bukást.«
»Ha gazdag ember gazdagodik: azt mondja rá, jól dolgozik.«
»Ha szegény ember gazdagodik: azt mondja rá, sokát lop.«
»Ha zsidó ember, mesterember, tanult ember vállalkozik: azt mondja rá,
üzérkedő.«
»Ha mágnás ember vállalkozik: azt mondja rá: nemzetgazda.«
»Észreveszi a szegényt, mikor gazdaggá lesz s azt mondja rá: bölcs.«
»Észreveszi a gazdagot, mikor szegénynyé lesz s azt mondja rá: buta.«
»A ki se nem szegény, se nem gazdag: azt sohase veszi észre.«
»A pénzt emberségnek tartja, de az emberséget nem tartja értéknek.«
»Adósságot csinálni: okosság dolga; – adósságot megfizetni: becsület
dolga. Sokan nem tudják ezt.«
– Ilyen a tömeg, uram!
A negyvenes évek vége felé már annyi pénze volt Ramazetternek, hogy
tőkéinek egy részét Pesten kellett kamatra elhelyeznie. Zalamegyében még
nem volt takarékpénztár, állampapirost akkor még magyar ember nem vett,
záloglevelek nem voltak, ipari vagy egyéb vállalati részvények nem
voltak, a pénzt kamatra kellett kiadni, hogy maga-magát meg ne egye,
mint a sajt.
Zalában ugyan ki lehetett volna adni kamatra könnyü szerrel. De csak az
uraknak. Hertelendy, Bogyay, Skublics, Inkey, Kisfaludy, Barcza,
Szentgyörgyi Horváth, Csányi, Zalabéri Horváth, Szentgróti gróf
Batthyány, Diskay, Saáry, Kerkapoly ugyan akadt volna Sümeg környékén, a
ki kamatra elfogadta volna kölcsön a pénzt, de a kékfestő ezekkel jó
barátságban, kölcsönös becsülés viszonyában meg akart maradni, a mi meg
nem történhetett volna, ha adósaivá válnak.
Kamatos kölcsönt akkor csak a zsidó, meg a pap adhatott. Csak a
zsidónak, meg a káptalannak volt fölös pénze. Ha más adott kölcsönt:
annak a legelső vitatkozásnál uzsorás volt a neve. A zsidó nem törődött
ezzel, a papot pedig nem igen bántották. A káptalan firól-fira otthagyta
adósánál a pénzt, sokszor ott is felejtette.
Ramazetter már ott forgott az urak társaságában. Nem akart e társaságban
hitelező lenni. Kutya dolga volt akkor a hitelezőnek. Adott ugyan
megszorult uri barátainak pénzt mindenkor, de kamat nélkül, rövid időre,
irás nélkül.
– Megyei ur, ha irásra vesz föl pénzt, sohase fizet a kikötött időre, se
kamatot, se tőkét, inkább pörre ereszti a dolgát. De ha szakállára adom:
pontosan megfizet. Mert igy nem a törvény dolga, hanem a becsület dolga
az adósság.
Miért nem követik ma ezt az elvet a bankok, takarékpénztárak? Nem lenne
szükségük annyi igazgatóra, könyvelőre, ellenőrre, hivatalnokra,
szolgára, pörre, bélyegre, jogtanácsosra. Paradicsom lenne az életük.
Sohase lenne heverő pénzük, rögtön kiadhatnák minden pénzüket. Az igaz,
hogy ma már akadhatna olyan adós, a ki becsületre nem fizetné vissza
adósságát.
A kékfestő tehát Pesten helyezett el ötven-hatvanezer forintot. Egyik
adósa harminczezer forint erejéig valami Sebastiani nevü gazdag polgár
volt.
Ugy karácsony ünnepe táján 1847-ben haza jön Pestről Sümegre a Scheiber
zsidó és elmondja a pesti ujságokat a kékfestőnek. A nádorispán a télen
nem ád udvari mulatságot, mert nem jön haza Pozsonyból. Mihelyt
kitavaszodik, fölhuzzák a lánczhid lánczát. Az Üllői-úton olyan
kaszárnya épült, Bécsben sincs olyan. A Beleznay gróf a rácsos
léczkapujára lövöldöz czélba az utcza felé, az arra járók csak hason
mászva mehetnek el a kapu előtt. Wesselényi megvakult. A tengeliczi
uraságnak kimetszették a zsebjét, tizezer forint volt a bugyellárisában.
A Sebastiani és a Beálló nevü görög megbukott. És igy tovább.
– Semmi tovább, Scheiber. Kitől hallotta a Sebastiani esetét?
– A Csillag László ifju urtól, a ki ott volt az inventálásnál.
Ne neked, kékfestő. Oda a harminczezer forint!
Talán még sincs oda. Uj év után 1848-ban, ugy január közepén kocsira ül
Ramazetter s elhajtat Pestre. Utánanézni a pénznek.
Nézhetett az után. Ügyvédje csak azzal biztatta, hogy ugy tiz esztendei
pörösködés után talán megkap a pénzéből néhány száz forintot s költsége
se lesz több pár ezer forintnál.
Szépen vagyunk. A harminczezer forintnak tehát vége van.
Harminczezer forint! Sok pénz az!
Hatszáz hold jó földnek ára ez uri kastélylyal, gazdasági épületekkel s
mindenféle lábas jószággal.
Ekkora birtokkal ur az ember. Nemessé is lehet, táblabiróvá is,
tekintetes urrá is! Éppen azon törte már a fejét, hogy vesz egy szép
előkelő nemesi birtokot.
Harminczezer forinton vehet az ember százezer rőf finom kartont vagy
ötezer bécsi font jó fajta bengáli indigót. Ezt feldolgozzák a legények
s nyer rajta az ember ujabb harminczezer forintot.
Tehát nem is harminczezer forint, hanem legalább is kétszerannyi a
veszteség.
Iszonyu pénz! Száz meg száz kékfestő egész életén át nem gyüjt ennyit.
Száz negyedtelkes jobbágy él meg ennyi tőkevagyonból családjával. S ő
ezt most mind elvesztette. Nem is tudja többé ezt megkeresni ebben az
életben. A másvilágon pedig ugy se törődik vele. De ha megkeresné is: ez
már örökre elveszett.
Hát érdemes még élni? Hát ér ez a rongy élet még valamit, ha ennyi pénz
elveszhetett? Pedig ő se nem ugy lopta, se nem az utfélen találta ezt a
pénzt. Izzadt, fáradt, dolgozott érte, mint a barom. S most mindennek
vége.
Hogy menjen ő haza most már?
Mit szólnak majd az emberek? Azt mondják majd: mégis csak szamár ez a
gazdag kékfestő. Oda van a pénz, oda lesz a tekintély s utóbb oda lesz a
becsület is.
Nohát nem megy haza. Sehova se megy, leszámol az élettel. Legyen hát
vége mindennek.
Fölakassza magát?
Könnyü dolog, gyorsan is megy, pénzbe se kerül. De csunya dolog. Ugy lóg
a szegen az ember, mint a tarisznya. Csakhogy a tarisznya, ha leveszik a
szegről, akkor is tarisznya marad. De az ember, mire leveszik a szegről,
annyit se ér, mint egy rongyos tarisznya.
Agyonlője magát?
Hiszen pisztolya sincs. Elmenjen érte a boltba? Kiadjon érte hat
ezüstforintot? Hát nem elég veszteség már a harminczezer forint is? A
lövöldözés nem is a kékfestő mestersége. Nemes embernek, duhajnak,
pandurnak, kerülőnek mestersége az. Ő pedig sohase kontárkodott másnak
mesterségébe.
Bolondság! Mit töri ő a fejét e fölött? Hiszen nem otthon van Sümegen,
hanem itt van Pesten, a hol a Duna folyik. Hiszen éppen arra való a
Duna, hogy beleölje magát az ember. Éjjel, sötétben senki se látja, ugy
eltünik. Igaz, hogy ilyenkor, télen, januárban hideg a Duna, de hiszen
nem sokáig lesz az hideg. S aztán elviszi az embert némán, szeliden,
csöndesen arra aláfelé. Tolnán, Baranyán keresztül. Valahol valami
zátonyon füzesek és rekettyék közt kiteszi a partra, a tiszta homokra,
ott a tutajosok megtalálják, eltemetik, kalapjukat levéve imádkoznak is
fölötte. Sohase tudja meg senki, hová lett a sümegi gazdag kékfestő. Sőt
az a semmirevaló Sebastiani egész életén át rettegni fog, hogy egyszer
csak előterem hitelezője s egy furkós bottal jól ellazsnakolja. Nem lesz
neki se éjjele, se nappala, jóizü falat meg nem fordul a szájában soha
ezentul. Ugy kell neki.
Igy lesz hát legjobb.
A sok tünődésben este lett. Hat órakor olyan sötét volt már, mint a
szurok. Kiment a Duna partjára, arra a nagy sivatagra, a hol most a
Lánczhidra megy az ember. A Lánczhid oszlopai ugy álltak ott a sötétben,
mint óriási szobrok. Az Eötvös-tér még nem volt meg. Rakpart, Korzó,
Mária-Valéria-utcza, Petőfi-tér minden hiányzott. Szemetes, piszkos,
omladékony partja volt a Dunának, széles parti mezővel a házak soráig.
Tél volt, kemény szellő fujdogált, üres volt az egész térség, nem járt
ott se ember, se kutya, se rendőr, se járókelő. Csak egypár dunaparti
lebujban kurjogattak a tivornyázók.
De valaki mégis járt ott. Kalapja, fejtartása, ingó járása a sötétben
egészen olyan, mint Inkey Kázméré.
Csakugyan Inkey Kázmér volt, Zalamegye egyik előkelő nagybirtokosa s
Ramazetter Vinczének jó ismerőse.
Egymáshoz érnek, megismerik egymást, kezet fognak.
– Jó estét, Ramazetter! Mit keres maga itt ezen a csuf helyen?
– Én bizony egy kissé bele akarom magam ölni a Dunába.
– Nono! Tyukszem vagy fogfájás?
– Nem a! Elvesztettem harminczezer forintot.
– Nem éppen gyerekség. De én mégis rosszabbul jártam. Én három nap alatt
elvesztettem a Kaszinóban hatvanezer forintot. Éppen azért sétálok itt:
kissé szellőztetni a fejemet. A zsebem már ugy is szellős.
A gazdag kékfestő hátrahőkölt.