Lipcsében, még Hamburgban, még a nagy, széles, büszke Németországban is,
még a tengerek partján is a budai arany volt az első tekintély. Ehhez
mérték a többit.
Akkor is a pénz segitette a csereberét. Akkor is volt pénzértéke
mindennek. De az embereknek a tudomány kedvéért is tudniok kell, mit ért
akkor s mibe került az életnek minden szükséglete. De ezt csak ugy
tudhatjuk meg, ha előbb kipuhatoljuk, mit ért akkor az arany s mennyi
volt az aranyból a budai magyar aranypénzben?
Ezzel vesződött Salamon Ferencz álló egy esztendeig. Egy történeti és
egy társadalmi igazságot akart földeriteni s magyar nemzetének
becsületét magasabbra emelni. El is érte czélját.
Ezért imádandó ostobaság az, hogy a magyar iró, magyar költő, magyar
tudós nem töri fejét a meggazdagodáson. Ha a gazdagság vágyában merülne
el lelke: sohase irná meg Vörösmarty Szép Ilonka szomoru történetét,
sohase menne Petőfi meghalni nemzetéért a csatatérre és sohase ölné
Salamon Ferencz életének egész egy esztendejét abba a kérdésbe, mennyit
nyomott Nagy Lajos aranypénze?
S ezért nyugszom meg abban is, hogy a tanitók és tanárok nem nagy
buzgósággal lelkesitik a fiatal nemzedéket a gazdagodásra.
De ne bölcselkedjünk tovább. Lássunk az után, miként gazdagodott meg a
sümegi kékfestő? Ha nem lett volna derék ember, ha csak holmi rongyos
gazdag ember lett volna: meg nem emlékezném róla semmiért.
II.
(A sümegi kékfestő és fia. – A gyolcsos tót. – A nadrágszij
természetrajza. – Janó, a tót legény. – A kékfestő fia vándorutra megy.
– Mit talált a gyolcsos tótnál? – Beállott hozzá takácslegénynek. –
Versenyre száll gróf Révayval a szép tót leány kezéért. – Miként győzi
le a grófot?)
Kisfaludy Sándor korában a mult század elején élt Sümegen Ramazetter
Leopold, a kékfestő. Neve német, szorgalma és takarékossága német, maga
jó magyar. Életemben nem is láttam kékfestőt, a ki Árpáddal együtt jött
volna országunkba. A kékfestő czéh mindenütt német emberekből állott.
De azért Ramazetter jó magyar volt. Biztosan tudom ezt. Mikor Kisfaludy
Sándor Balaton-Füreden 1831-ben a Nemzeti Szinházat alapitotta és
épittette: nem egyszer szorult meg pénz dolgában. De a sümegi kékfestő s
a veszprémi postamester mindig kisegitette. A költő hiába fordult volna
adományért királyhoz, nádorispánhoz, püspökhöz, káptalanhoz: nem látott
volna egy fillért. Olyan világ volt akkor. De a kékfestő és a
postamester meleg honfiszivvel s tele erszénynyel mindenkor készségesen
állt szolgálatára.
Nagy kamasz fia volt a kékfestőnek. Vincze volt a neve. Ez a fiu lesz
elbeszélésünk hőse. Erről szólt az adoma fél éjszakán át köztünk a
sümegi palotában.
Az öreg kékfestő otthon ült, vezette a munkát, igazgatta a száritót és
mángorlót, pörölt a legényekkel és csomagolókkal; rendelte a vásznat,
gyolcsot, kartont, tafotát, indigót és berlini kéket, a fia pedig járt
vásárokra. Somogy, Tolna, Baranya, Vas és Veszprém vármegyék minden
városa és minden országos vására ott látta a sümegi kékfestő magas szál
legény fiát, hosszu zöld kocsiját s világoskék sátorát. Volt ugyan
azokon a vásárokon más kékfestő is, de a sümegivel nem versenyezhetett
senki. Szép fiu volt az a kékfestő legény, ugy tudott beszélni a
menyecskékkel, mint a fecske a fiaival; mig az ő kék vászna, babos kék
kartonja el nem fogyott, hiába tartotta a többi kékfestő a rőfön a
kezét.
De nemcsak kékfestőkkel találkozott a vásárokon, hanem gyolcsos tótokkal
is.
Van-e még gyolcsos tót a vásárokon? Én bizony nem tudom. Azt hiszem,
most is csak kell lenni. Kár volna, ha a gyolcsos tót is elmult volna.
Leverik a karófát a földbe, felaggatják a keresztfákat a karófákra s
azután a keresztfákat telerakják mindenféle fehérnemüvel.
Mit árul a gyolcsos tót?
Derék ember lenne az, a ki el tudná mondani. Abrosz, törülköző,
asztalkendő, sütőruha, portörlő és sikároló, lazsnak, durva vászon,
finom vászon, rumburgi, sléziai, karton, patyolat, mind tisztán,
fehéren, jól kihuzva, finoman vasalva és hajtogatva, tisztán mángorolva.
De ez még mind semmi. Abrosz-sávolyok, csipkék, szalagok, czifrásak,
szatying, gatyamadzag, fehér füző, véggyolcsok halomszámra. A mint ki
van rakva minden, a vásári szellő hajnaltól estélig libbegeti a gyolcsos
tótnak világkiállitását.
A gyolcsos tót jó ember, szelid ember, kevés beszédü ember. Azért is,
mert nem tud jól magyarul s azért is, mert ugy ejti ki tótos nyelvén a
magyar szót, hogy a sok vásározó fehér cselédet rögtön előveszi a
nevetés. Ezt pedig a gyolcsos tót se szereti. De ha beszélni keveset
tud: valamivel mégis csak oda kell csalogatni a vevőközönséget. Erre
való a nadrágszij és a csengő. Hajdanában minden nemes, minden magabiró
paraszt magyar nadrágban járt. Ahhoz pedig tenyérnyi széles, rézcsatos
vagy aczélcsatos, örökké tartó, soha el nem málló nadrágszij kellett, a
melynek se lakodalomban, a mikor gazdája igazán jól lakott, se
birkózáskor, se tüsszenéskor, se lóra-üléskor elszakadnia nem volt
szabad. Apáról fiura szállt az igazi nadrágszij, mint a nemesség. A
nadrágszij volt a fenyitő eszköz a szigoru apák kezében. A nadrágszijon
levő lyukak száma volt a mulatság vidám természetének erőmérője. Hét
lyuk volt a nadrágszijon. Az első csak tartalék volt, ha netalán száraz
betegség venné elő az embert. A második lyuk jelentette a hétköznapi
étkezést. A harmadik lyuk a vasárnapit és a sátoros ünnepit. A negyedik
a vásári áldomást, az ötödik a lakodalmat és tisztujitást, a hatodik a
keresztelő paszitát. A hetedik lyuk megint tartalék volt. Arra az időre
tudniillik, mikor az embert öregbirónak választják. Mert az öregbirónak
nagy hasának kellett lenni. Nagy has nélkül nincs elég tekintély,
tekintély nélkül nincs igazság a földön.
Mert hát a has szófogadó állat. Ha szépen beszélnek vele; ha tyukkal,
kalácscsal, pecsenyével, jó borral keresik kedvét: akkor
engedelmeskedik, szót fogad, kitágul, ereszkedik s terjeszkedik. De
terjeszkedésének határt szab a nadrágszij csatjának a lyuka. Az utolsó
lyukig lehet, azon tul nem lehet. Minden három-négy tál étel után egy
lyukkal küljebb kell a csatot ereszteni; ha pedig az utolsó lyuk is
betelt már, okos ember többé nem iszik, nem eszik.
Hejh mennyi okosság tünt el a föld szinéről, mióta elmult a nadrágszij!
Hát a csengő?
Azt is a gyolcsos tót árulta. Ő hozta a felvidékről, idegen országból;
érczbányák, huták, kemenczék, öntő mühelyek birodalmából. Csikócsengő,
hámos lócsengő, gyorskocsi csengő, szánhoz való csörgő, nyájkolomp,
ökörharang: mindezt a gyolcsos tót árulta. Egy tót legény egyebet se
csinált, csak a csengőket, kolompokat szólongatta a vásár alatt. Csak
ugy tódult oda a közönség.
Hát a többi tót legény mit csinált?
Vigyázott. A kocsira is, a kirakatra is vigyázott. Minden vásárban annyi
volt a czigány, csavargó, félkézkalmár, vásári tolvaj, hogy minden tót
legénynek ezekre kellett vigyázni.
A gyolcsos tót pedig nem olyan tót, mint a többi tót. Arató tót
szennyes, üveges tót piszkos, drótos tót füstös, napszámos tót részeges,
de a gyolcsos tót tiszta és fehér, mint a patyolat. Nem is vennék tőle a
gyolcsot, ha olyan volna, mint a többi.
Különösen tiszta és fehér volt az az öreg gyolcsos tót, a kivel a sümegi
fiatal kékfestő minden vásáron összetalálkozott.
Hiszen ha csak összetalálkozott volna! De minden vásárban azt
tapasztalta, hogy a vén gyolcsos tót olcsóbban adja a vásznat, a
kartont, gyolcsot, patyolatot, mint a hogy a kékfestőék nagyban tudják
venni. Ördöge van ennek a gyolcsos tótnak. Hiszen ha ez olyan olcsón
tudja adni: akkor még olcsóbban tudja venni. Ha pedig olyan olcsón tud
vásárolni: akkor előbb-utóbb nem a kékfestő lesz a gazdag ember, hanem
ez a gyolcsos tót.
A fiatal kékfestő, Ramazetter Vincze pedig gazdag ember akart lenni.
Egyik vásár utolsó napjának alkonyatán, a mikor már a berakodást
mindenütt elvégezték, oda szól a kékfestő egy tót legényhez:
– Hejh Janó vagy Gyuró, nem jönnél velem egy pohár borra?
– Hajh bizony nem!
– De én fizetek.
– Hajh bizony akkor megyek!
Megisszák az első pohár bort.
– Hát Janó, mi a család neve?
– Hajh bizony Kompanek a Ferencz.
Megitták a második pohár bort.
– Gazdag az a te gazdád, Janó?
– Hajh bizony viczispán, főispán nem is olyan gazdag.
– Aztán hol lakik ez a te gazdád, Janó?
– Hajh bizony messze Nyitra vármegyében, egy hét is kell, két hét is
kell, mire haza érünk.
Tölt a kékfestő harmadszor is a pohárba.
– Hát Janó, hol veszi a te gazdád a vásznat, gyolcsot?
A Janó fölkel, összeüti a tenyerét.
– Hajh bizony már nem iszom többet.
Hajh, bizony a Janó kemény tót legény volt. El nem árulta volna
gazdájának üzleti titkát a világért se, de sőt még egy pohár borért se.
A kékfestő legény hiába simogatta meg tarkóját: a Janó többet nem
mondott.
A Vincze gyerek mindezt hüségesen elbeszélte apjának, az öreg
kékfestőnek.
Az öreg kékfestő okos ember volt, azonnal fölismerte a helyzetet s elég
komolynak találta.
– No lásd, kölyök!
Üzleti dolgokban a fiát csak kölyöknek nevezte. Nem kell ezen
megütközni. Embernek ugyan nincs kölyke, csak a kutyának, macskának van
kölyke. De nincs kedvesebb állat a világon, mint a kutyakölyök,
macskakölyök. Szereti ezt mindenki. A kölyök szó tehát kedveskedő szó
mindaddig, mig nyakon nem ütik érte az embert.
– No lásd, kölyök! Nekem van házam, szőlőm, műhelyem. Háromemeletes a
száritóm, tizenhat legényem van munkában, huszezer forintot ér a kész
portékám, tizenhatezer forintom van kamatra kiadva, ötezer forintom
fekszik a szekrényben, adósságom semmi. Én hát ebből már megélek. Te is
megélsz, mert, ha becsületes ember maradsz, mind rád hagyom. Nekem tehát
a gyolcsos tótra semmi gondom. Neked se legyen semmi gondod, ha csak
gazdag ember nem akarsz lenni. Akarsz-e hát?
– Akarok.
– Akkor szedd össze minden gönczödet, készitsd el a batyudat, holnap
hajnalban indulj Győrbe, a czéhmesterrel irasd alá a vándorló könyvedet
s aztán a te dolgod, miként jutsz el a gyolcsos tóthoz s miként szerzed
meg az ő titkait. Itt van nesze tizenkét huszas.
– Gyalog menjek?
– Nem is négylovas hintón. Még pedig mezitláb, mig az idő engedi.
Legénykori vándorló botomat elviheted.
Ugy lett. A kölyök összeszedte gönczeit. Négy pár fehérnemü, két
törülköző, négy kékfestett zsebkendő, ünneplő fekete ruha, egy pár
munkához való ruhadarab, szappan, imádságos könyv, tű, czérna, vándorló
levél, apró tükör, sós-paprikás szelencze, szőlőzsir, nyulháj, egy kis
gombolyag madzag, közepes ruhakefe: mind bele jött a batyuba.
Kezébe vette apjának legénykori vándorló botját. Jó nehéz, erős, görcsös
jószág, vaspeczek a végén, szijból való kezénlóggó a fején, az apja is
ugy örökölte a nagyapjától, szerencse jár ezzel a bottal és jó egészség.
Ez a fődolog.
Hajnalban hátára kötötte a batyut, a batyura akasztotta csizmáját,
kezébe vette a botot, odament apjához s kezet csókolt neki. A legények
körülvették; egyik nevetett, másik pityergett a bucsuzásnál, egymást jól
hátba ütötték, egymás kezét jól megrázták s azzal ment az ifju kékfestő
legény a vándorutra. Mire a nap fölkelt, közelebb járt Somlyó hegyéhez,
mint a sümegi hegyhez.
Alig telt el egy hét, ott járt Nyitra körül, Tapolcsány körül s
megtalálta valahol Zólyomban vagy hol a gyolcsos tótot. Ott már minden
faluban ismerték nevéről Kompaneket, a gazdag gyolcsos tótot, könnyü
volt ráakadni. Ment egyenesen ő hozzá. Bobrón, Namesztón vagy Trsztenán
megtalálta.
Pelyhedző bajuszát, szakállát leborotválta, egyenes termetét készakarva
meggörnyesztette, langalló szinü lapos sapkáját a szemére huzta s
estennen beállitott Kompanek udvarára.
Az első legény, a kivel az udvarban találkozott, a Janó volt. Csakhogy a
Janó nem ismerte meg őt. Nem ilyen kopott arczu, poros ruháju, görnyedt
termetü vándorló legény volt az, a ki őt pár hét előtt a szombathelyi
vásáron néhány pohár borral megkinálta.
Örült ennek a Vincze legény. A gyolcsos tóttal sohase beszélt, az hát
annál inkább nem fogja őt megismerni. Nem is ismerte meg. Sőt a mikor
éjjeli szállást kért tőle, mint szegény vándorló legény, a gyolcsos tót
szivesen fogadta, még aludttejjel, köleskásával és Szent-Iván-almával is
megkinálta s éppen ugy látta el, mint a többi legényt.
Mert a gyolcsos tót takács volt. Ő maga ugyan már nem rugoldozott a
szövőszék alatt, de tartott vagy huszonöt takácslegényt, a kik helyette
és számára rugdalóztak. Mind tót volt és mind legény volt. A vastagabb
sávolyos abroszokat, törülközőket, asztalkendőket s efféléket ezekkel
szövette. Ezekkel aludt egy szinben a Vincze legény. Iparkodott ugyan
velük ott a földre vetett sarju-ágyon beszélgetni, de lehetetlen volt. A
mint letette fejét a takácslegény: elaludt nyomban valamennyi.
Rugdalóztak ugyan álmukban is, de azért aludtak mélyen, mint a kősó.
Másnap se indult el onnan a Vincze legény. Azt mondta: nyilalása van;
engedelmet kért, hogy ott maradhasson. A gyolcsos tót szivesen
megengedte, hiszen látnivaló volt, hogy a vándorló legény biczeg és
görnyedez.
Csakhogy a vándorló legény figyelt is. Észrevette a nagy gazdaságot.
Kender és len félszerszámra. Huszonöt szövőszék folyton berreg.
Apróbb-nagyobb pufók tót lányok üzik-füzik, kötik-verik a csipkét s
himeznek vörös fonállal és kék fonállal. Hát a sok kész vászon, gyolcs,
patyolat, karton és kanavász a raktárakban. A vásározó kocsik is
jöttek-mentek az udvarban. Jöttek üresen, mentek megrakodva s minden
kocsi csak a sümegi kékfestőnek válhatott kárára.
Hanem hát ez mind semmi se.
Volt ugyan a gyolcsos tótnak egy csomó tót gyereke, kisebb-nagyobb, de
rettenetes szőke, fehérbőrü és kékszemü valamennyi; – de nincs a világon
olyan fehér vászon és olyan fehér tót gyerek, a ki fehérségtől, fénytől,
sugártól ugy ragyogott volna, mint a gyolcsos tót leánya, az Annuska
vagy Zsófika.
Magas sudár termet, szelid szerény arczczal, de egyenes büszke állással.
A hó se olyan üde, mint az ő arcza, a cseresznye se olyan kivánatos,
mint az ő ajka, az ég se olyan gyönyörü kék, mint az ő két szeme. S
aztán hol köt, hol varr, de az ő két szeme soha nem néz senkire; hogy
nézett volna hát a kopaszképü vándorló legényre?
Adta tótja, szőke Annuskája, neked a sümegi kékfestő fia senki, semmi?
Nohát a Vincze legény se törődik a tót leánynyal. Nem is azért jött ő,
hanem azért, hogy kitapasztalja, honnan veszi a kész vásznat a gyolcsos
tót?
Éppen csak ezt nem tudta kitapasztalni. Csak annyit sejtett, hogy
Morvából, Sléziából drótos tótok segitik a sok vásznat becsempészni. Ha
pedig a vámot meg kell fizetni, akkor a versenyzés lehetetlen, mert a
sümegi kékfestőnek csakugyan nincs drótos tótja, a ki neki csempészni
segitsen.
Egyenesen haza ment a Vincze gyerek s oda állott apja elé. Nagy
elszántság ült az arczán.
– Baj van, apám uram!
– Ugyan no!
– A gyolcsos tóttól meg nem szabadulunk. Csak két módunk van a
megszabadulásra.
– Melyik az egyik?
– Ha én azt a vén tótot agyonütöm.
– Hát a másik?
– Vagy pedig, ha a lányát feleségül veszem.
Egyik mód se nagyon tetszett az öreg kékfestőnek.
– Nehéz dolog, kölyök, mind a kettő. Hanem ha már éppen megbolondultál,
inkább a lányt vedd el, semmint hogy az apját agyonüsd. De hát hozzád
jön-e feleségül?
– Az a tót lány? Hejh, de kevésre becsüli apám uram a maga egyetlenegy
fiát! Ugy elhozom, ha akarom, mintha csak egy vég vászon lenne.
No várj csak, kékfestő legény!
Várt is kissé. Várt egy hónapig. Azt tette föl agyafurt fejébe, hogy ő
beszegődik takácslegénynek Kompanekhez s ugy hóditja el a szép Annuskát.
Eljárt tehát egy hónapig a Fejes takácshoz fonalat ismerni, fesziteni,
rendbe szedni s vetélővel villámgyorsan bánni. Éppen egy hónapjába
került, mig ezt megtanulta s mig tenyeréről, keze fejéről, körmei
ágyából a kékfestéket eltávolitotta. Máskülönben azonnal kisült volna a
csalárdság. Észrevették volna: kékfestő a legény, nem takács.
Tökéletes takácslegény készséggel, mint vándorló legény megint odajárult
Kompanekhez s munkát kért. Most már nem volt az arcza borotvált;
pelyhedző bajusza, pelyhedző szakálla, egyenesen föltartott feje, félre
vágott kalapja egészen más embert csináltak belőle. Se Janó, se a
gyolcsos tót nem ismert rá most se.
Kapott munkát, de nem volt benne köszönet.
Történt ugyanis furcsa eset. Valami gróf Révay gyerek föltette magában,
hogy feleségül veszi a Kompanek Annuskát. Az Annuskával ugyan járt
valami százezer forint örökség, a mi szép pénz volt hatvan-hetven év
előtt, de az a gróf gyerek valószinüleg mégis az Annuskát akarta
feleségül venni, nem a százezer forintot. Különben ki tudja? Elég bolond
az eset igy is, ugy is. Mert gyolcsos tót lányt magyar főur Árpád óta
ugyan el nem vett feleségül.
Az öreg Kompaneknak nagyon tetszett a dolog. A gróf-gyerek apja főispán
volt, a gyerekből is lehet főispán. Az Annuskából főispánné. Hajh bizony
ez nagy dolog. Ilyenről még Szvatopluk se álmodott.
De mit szól az állapothoz Annuska?
Mit szólna? Bizonyosan neki is tetszik a grófi gyerek. Hiszen még azt se
tudja, hogy az a takácslegény ki lova fia?
Takácslegény! Hát az is legény? A világ zöldhasunak tart vagy legalább
csufol minden takácsot, mert a takács rugoldozás közben ugy ütögeti a
zugolyfához vagy rámafához vagy mihez a hasát, hogy az kékké, zölddé
válik. Zöldhasu takács s gróf és főispán fia: hogy lehetne a kettő közt
egy pillanatig is habozni?
Szegény kékfestő- és takácslegény, te ugyan megjártad.
Dolgozik a takácslegény, rugdalódzik mint a veszett csikó, hányja-veti a
vetélőt, a vén gyolcsos tót éppen végigmegy a szövőszékek között s nézi
a legényeket. S látja ám, hogy az ál-takácslegény, a kékfestő esze
nélkül hajigálódzik s utóbb is összeszaggat minden vásznat, fonalat,
szövőszéket.
Ugy is van. Mert Annuska a gróf gyerekkel éppen az udvaron sétált s
karja a gróf karján nyugodott. Ugyanolyan rózsa volt a lányka keblén,
mint a gróf gyerek gomblyukában. Azt pedig csak nem lehet kivánni, hogy
takácslegény szive, keze és lába ilyenkor rendesen szőjjön-fonjon.
A vén gyolcsos tót dühbe jön, a mikor a kékfestő veszett kapálódzását
látja. A vetitő hol alatta, hol fölötte, de sohase a közepén jár a
fonálnak. Kárba vesz minden. Odaszól mérgesen a kékfestőhöz:
– Mit csinálsz te ökörbika? Honnan szabadultál te ki ide én hozzám? Nem
szégyenled magad? A Kompaneknél akarsz te takácslegény lenni?
Ramazetter Vincze föláll, földhöz vágja a vetélőt ugy, hogy abból sohase
lett többé vetélő s vakmerően oda áll a gyolcsos tót elé.
– Nem vagyok én takács, hanem kékfestő. Nem azért jöttem én ide, hogy a
te fonaladat vászonnak szőjjem, hanem azért, hogy a te lányodat
feleségül vegyem. Fiad akarok lenni, nem pedig takácslegényed.
No, de még a gyolcsos tót se látott ilyen dolgot. Hogy valaki
takácslegénynyé legyen azért, hogy az ő lányát megszeresse! Hajh, bizony
ez a gyerek vagy bolond gyerek, vagy derék gyerek.
Ugy szemre nézve csakugyan derék gyerek. Magas, vállas, nyulánk, erős.
Akkora keze-feje, a mekkora csakugyan nem kell takácslegénynek. Bátor
mint a pandur, a hogy szeme, szava bizonyitja.
De a gyolcsos tót se esett a feje lágyára.
– Kérő vagy, nem takácslegény? Akkor nem a műhelyben a helyed, hanem a
vendégszobában. Egyik szobában az egyik kérő, másik szobában a másik
kérő, vagy egy szobában mind a két kérő. Van-e bátorságod hejh? Az a
másik kérő gróf ám, főispán fia!
– Nem bánom én, ha herczeg is, ha a nádorispán fia is, én beszélni
akarok a te leányoddal.
– No hát jer!
Bevezette a vendégszobába. A kékfestő előszedte ünneplő fekete ruháját.
Felöltözött szépen, haját rendbehozta, bajuszát kipödörte s ugy állt a
leány elé. Ugy állt ott, mint egy fenyőszál. Komolyan, bátran,
nyugodtan. A gyolcsos tót bemutatta leányának.
– Eddig takácslegényünk volt, ezentul vendégünk lesz, a mig te akarod,
Annuska!
Az a fehér arcz egyet pirult, az a kék szem egyet villant, az az egész
tót lány egyik kezét egy pillanatra odatette a kékfestő kezébe, valamit
szólt is hozzá s aztán bement a maga szobájába.
Sok mindenféle érzés rohanta meg egyszerre a tót lány szivét. Ezek
nyomása elől menekült a maga szobájába. Azt hitte, hogy ott a feszület
vagy az imádságos könyv, vagy kanári madara, vagy valami csoda majd
segit rajta.
Hiába hitte azt a tót lány.
Mert ő ugy négy szem között már odaigérte kezét a gróf-gyereknek.
Megszerette talán? Tudja is ő! Jól esett neki a gyerek udvarlása. Az ő
tapasztalatlan lelke előtt csodálatos hatalom gyanánt állott a fényes,
hires, nevezetes ősi Révay-család neve. Vonzotta őt az a név. Az ifju
gróf sokat beszélt neki őseiről, a kik már jeruzsálemi Endre király
idején grófok, bárók, főispánok voltak. A szklabinai és blatniczai, a
trebosztói és bisztricskai gróf, báró és nemes Révayak! Mennyi ragyogás
a multból s mennyi ragyogás a jövendőre! Fényes kastélyok, nagy
angol-kertek, lovaglás amazonruhában, kocsikázás négy lóval. Ő mindenütt
urnő! Vármegye gyülésén, országnak gyülésén, királynak koronázásán
mindenütt urnő, grófné, a kinek komornák és huszárok szolgálnak s
grófok, bárók, ország zászlósai kezet csókolnak. Még az alispán, de még
a szolgabirák is kezet csókolnak. Neki – a tót lánynak, a Kompanek
Annuskának, a gyolcsos tót leányának, a tót takács leányának, a ki eddig
egyebet se tett, csak a takácslegényeknek és gyolcsos tótoknak főzte,
keverte és tálalta a kását, gániczát, nyögvenyelőt, turót, sajtot, aludt
tejet, irót, savót, pujnalevet.
Csak eredj te haza, kékfestő legény, Annuska nélkül. Legföljebb egy vég
vásznat vigy haza magaddal.
Nem szeretett még Annuska bele senkibe. Az ő szive még mozdulatlan, mint
a keletlen kovász. De hátha majd megkel az a kovász s kidagad a
szakasztó kosárból? Erre se gondolt még Annuska. Jött egy fiatal ember,
férjnek való, főur, főnemes, megkérte a kezét, lánynak férjhez kell
menni előbb-utóbb, most itt a jó alkalom, ő bizony odaigérte a kezét,
épen ma este akarta apjának megmondani.
S most ide jön ez a takács-legény. Nem is takácslegény, hanem kékfestő
legény. S nem is holmi inczi-finczi legény, hanem igazán derék szál
legény. Nem is udvarol, nem is legyeskedik, nem is dicsekszik a
hetvenhetedik öregapjával, hanem eléje áll bátran, hidegen, nyugodtan s
tiszta, érczes hangon e szavakat mondja:
– Annuska kisasszony! Hat hét előtt itt voltam, mint ismeretlen vándorló
legény. Magát megláttam, megszerettem. Apámnak elmondtam a szándékomat s
ő beleegyezett. Most hát ujra itt vagyok s magát, Annuska kisasszony,
feleségül kérem. Elviszem innen Túl a Dunára, Zalavármegyébe, Sümeg
városába, Balaton partjára. Ha ád valamit vele az édes apja, azt se
bánom; ha semmit se ád vele, azt se bánom. Van két erős kezem, virágzó
mühelyem, tisztes mesterségem, becsületes nevem és becsületes apám, ugy
megélünk együtt, mint a hal a vizben. Pénzért, kenyérért, jó tanácsért
sohase szorulunk ki a szomszédságba. Vessen számot a szivével, én már
tisztában vagyok a magaméval.
Hát most mit szóljon ő mindezekre? Se ősök? Se kastély? Se főuraság? De
az igaz, derék fiunak látszik. Az is igaz, hogy a szive remeg egy kissé,
mig e szavakat hallja. Az ő szive? Hiszen ez a sziv már, sőt még ma is a
gróf gyereké volt. De hát olyan gyönge, olyan kaczér, olyan ingadozó
lenne az ő szive?
Mit feleljen? Irul-pirul arcza, akadozik szava, torkát valami szoritja –
mit feleljen?
Szerencsére apja okos ember. Megfogja a kékfestő karját.
– Jer csak legény, hagyjuk a lányt magára, hadd gondolja meg a dolgot,
majd megmondja aztán a maga szándékát holnap vagy holnapután.
A gyolcsos tót felesége már nem élt. Annuska volt a háznál az asszony.
Vele szokta meghányni-vetni a ház dolgát az apja. Most aztán volt
meghányni-vetni való.
Este, mikor már csak ketten voltak együtt s a vendégek lefeküdtek, meg
is kérdezte Annuskát:
– No lány, mit szólsz hát a dologhoz?
A lány oda borult a gyolcsos tót nyakába.
– Én már kezemet odaigértem a grófnak!
– Mit csináltál? Már odaigérted a kezedet? Talán csak az első szóra? Még
csak nem is alkudtál? Hát te vagy a Kompanek egyetlenegy lánya? Ha én
minden portékámat odaadtam volna alku nélkül első szóra, most is
takácslegény volnék és se gróf, se kékfestő nem futkosna a kezed után.