Eötvös Károly Munkái
XXIII. KÖTET
A BALATONI UTAZÁS VÉGE.
Eötvös Károly Munkái
XXIII.
A BALATONI UTAZÁS VÉGE
BUDAPEST MXMIX
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
Eötvös Károly
A BALATONI UTAZÁS VÉGE
BUDAPEST MXMIX
VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM.
RÉVAI TESTVÉREK
IRODALMI INTÉZET R.-T.
AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL.
Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18.
SZEGEDY RÓZA HALÁLA.
I.
(Betegeskedése, szobái, áhitatos lelke, szent képecskéi. – Kik
látogatták halálos betegségében? – Utolsó szavai. – Szegedy Róza
kertecskéje. – Mit bizonyit a halotti anyakönyv?)
A vég közel volt már. A fenséges fény kialudni készült, melynél a nagy
költő ihlete lángra lobbant.
Szegedy Róza történetét eddig meg nem irták. Pedig még nem született nő
a magyar faj kebelén, kinek alakját a költészet dicsősége ugy körülvette
volna, mint az övét. Története a nemzet mivelődésének történetéhez
tartozik. Emléke szent és dicső.
Halálának körülményeit akarom itt ismertetni. Hamvai már régóta
porlanak. Hetvenegy esztendeje lesz néhány hónap mulva, a mikor sirjába
1832-ik évben május hó 18-án lefektették.
Gyermekkoromban érdeklődtem már neve, alakja és története iránt. Egy-két
év mulva ötven éve lesz már, a mikor sirját először fölkerestem. Azután
husz év mulva kerestem föl s végül két év előtt. Most már kötelességem
mindent elmondani, a mit haláláról tudok.
Gyermekészszel nem gondoltam arra: akkor kérdezősködni róla, a mikor még
lehetett volna, a mikor még százan, meg százan éltek, a kik őt ismerték
s tiszteletükkel és rajongásukkal körülvették. A mikor még élénk volt
róla az emlékezet s közénk s életének hagyományai közé nem szállt le a
feledés köde. Mikor eszembe jutott: akkor már késő volt. Akkor már
kevesen éltek, a kik szinről-szinre látták s vele ismerősök voltak. S az
ő beszédüket is kétféle feledés csonkitotta meg. Az ő feledésük s az
enyém. Hiszen mindent följegyezni akkor se jutott eszembe.
Élete folyamán sokszor volt beteges. 1831-ben csaknem egész éven át
gyöngélkedett. Férjének legbizalmasabb egyik barátja az én egykori öreg
barátom, Fülöp József volt, vármegyémnek mind haláláig tiszteletbeli
főmérnöke. Ő beszélte nekem, hogy 1831-ben már mindig komoly volt. Sőt
szomorunak látszott. Arcza halavány, szine hervadozó, csak sötét
égszinkék szemeiben volt meg a régi sugár. Nem volt már fiatal, közel
volt az ötvenhetedik évhez. Haja már szürkülni kezdett, noha nem igen
lehetett észrevenni. A Szegedy-család szőke hajszine volt az övé s ezen
kevéssé látszik meg a dérnek szürkesége, melyet ráhullat az élemedett
kor. Ez évben valami Rédl nevü sümegi orvos látta el tanácscsal.
Fizetést nem fogadott el, de a mikor a betegség sulyossá kezdett válni,
akkor a nagyobb orvosi tekintélylyel biró Stamborszky orvost hivták a
beteghez. Rédlnek szerény, de azért tisztes ajándékot adott a költő.
A szent emlékü asszony nem volt kényes. Bár nagy családból származott s
a legelső főuri családokkal állt rokonságban, mégse feküdt ágyba, a mig
csak lábain állni tudott.
A belső gazdaságot ezentul is ő vezette, háztartásának számadási
könyveibe ezentul is pontosan följegyzett mindent. Nagyszámu belső
cseléde volt. Szakácsné, szobalány, két szolgáló, két bejáró asszony.
Nagy szelidséggel, de még betegen is feleselt velük. Konyhára,
éléstárra, apró állatjaira csak ő ügyelt föl. A háznak jóléte, fénye,
tisztasága, az asztalnak gondja az ő vállain nyugodott. A vezetést csak
az utolsó négy-öt napon engedte ki kezéből. Férjének, a nagy költőnek
elég dolga volt a külső gazdasággal, a közügyekkel, a tenger adóssággal
s a nagy ábrándokkal, melyektől elszakadni soha nem tudott.
A költő anyja Sándorffy-lány volt. A sümegi Kisfaludy-ház, a melyen ott
van a nagy költő márványemléke, Sándorffy-örökség. A ház ma is ugy áll,
a hogy másfél század előtt az öreg Sándorffy épitette s a hogy azt
1809-ben Kisfaludy Sándor megtoldotta. Két szobával s egy
keresztfolyosóval toldotta meg. Nem nagy szobák ezek. Egyik dolgozó s a
másik pipázó férfiszoba volt a férfivendégek számára.
E két szobán kivül három szobája volt a Sándorffy-háznak. A nagyasszony
belső birodalma volt mind a három. Az utolsó mellett volt a konyha. Régi
divatu, sütőkemenczés, nyitott tűzhelyü konyha. A zárt katlannak,
takaréktűzhelynek még akkor nemesi házakban semmi nyoma nem volt. A
konyhán túl volt a tágas cselédszoba a női cselédek számára. A nő
hálószobája a konyha mellett fekvő utolsó szoba volt.
Ebből nyilt az ugynevezett középső szoba. »Középső«, e néven lett
hiressé, igy nevezik most is. Ez volt a nő diszszobája, a terem. Előkelő
vendégeit itt szokta fogadni. Innen nyilt a harmadik szoba, mely
egyuttal női vendégszoba is volt. A férfivendégeket a toldalék két
szobában szokták elszállásolni. Volt egyébiránt vendégszoba még az
udvarbeli épületekben is.
Sulyosabbá az 1832-ik év április havában, a hónapnak végén lett Szegedy
Róza betegsége.
Néhány napig még akkor is rendes hálószobájában feküdt. A mint azonban a
betegség fájdalmasabb lett, a konyha zaját, a lányok vihogását nem tudta
türni. Halálos ágyát átvitette a »középső« szobába. Innen távol esett a
konyha zaja is, a férfiszobák zaja is.
Nem idegeit bántotta a zsivaj. A régi magyar nemes asszonyok közé
tartozott, a kik nem ismerték az idegességet. Nem is volt meg hajdan ez
a furcsa betegség. A jó gazdasszony annyit járt a napon, szélben, hóban,
szabad levegőn, hogy ezt a betegséget meg nem kaphatta.
Hanem áhitatát bántotta a zsivaj.
Gyöngéd, vallásos és álmodozó lélek volt. Lánykorát nagy szerelmi bánat
s szomoru, de fenséges ábrándok töltötték be. Életre-halálra szerette a
nagy költőt, a délczeg ifjut. De 1796-ban viszály ütött ki köztük. Az
ifju, a ki akkor 24 éves volt, elment világgá, a francziák ellen folyt
véres háboruba. A husz éves szüz árva szivvel, bús lélekkel maga maradt.
Isten szerelmében, a vallás édes vigaszában keresett menedéket. Mikor
nagy vagyonu, fényes állásu, deli alkatu imádók legyeskedtek körülötte;
mikor a rokonok rajt hajtottak, hogy vesse le szüz fátyolát s adja kezét
méltó ifjunak s mikor attól félt, hogy ereje eltalálja hagyni s
szerelméhez s örök fogadásához hütlen talál lenni: mindig isten
anyjához, a boldogságos szüzhöz folyamodott s álmodozó, gyötrött lelke
mindig az egekbe vágyakozott. Ismét és ismét zárdába akart menni, hogy
Jézusnak legyen örök szüz menyasszonya, semmint az eltünt ifjuhoz való
szerelmét megtagadja. Pedig az az ifju minden nap a halállal állott
szemközt s éveken át nem is gondolt arra, hogy valamikor vele
egyesülhessen.
Ekkor lett lelke olyan vallásossá.
S most, a mikor már háta mögött volt a hosszu élet s a mikor a halál
közelgett feléje: szüz hajadon korának mély vallásos ábrándjai, az
áhitatnak istenre és a halhatatlanságra néző vágyai lepték el szentséges
lelkét.
Csaknem rajongó lett haldoklásának napjaiban. Imával és édes könnyekkel
tölté nappalait s éjszakáit. Nem félt a haláltól, vágyott
megdicsőülésre. Imádkozott szüleinek s elhalt testvérének mennyei
üdvéért s férjének és élő testvéreinek boldogságáért. És a szegényekért
és rokonaiért és barátaiért.
Két szent ereklye mindig mellette volt halálos ágyán.
Az egyik boldogságos szüz Margitnak képe. Egyszerü, kis, vallásos
képecske, bizonyára megvan sok kegyes család birtokában. Most e
pillanatban meg nem tudom mondani, hol és mikor láttam, de bizonyos,
hogy azt a szent képet láttam, melyen Szegedy Róza haldokló lelke
révedezett utoljára.
A kép a szüz királykisasszonyt ábrázolja. Ruhája, a mely testét érinti,
hófehér. Felső öltönye mintegy palást, csillagokkal behintett fekete
szövet. Homloka félig fehér kendővel be van kötve, mint a zárdai
szüzeké. Lábainál porban fetrengő korona, háta mögött a Duna vize,
csónakos emberekkel. Arcza jobb oldalán ez van a papiron: Beata
Margareta Virgo. Boldogságos szüz Margit. Jobb felől pedig ez van irva:
Belae quarti regis Hunniae filia. Negyedik Bélának, Magyarország
királyának lánya.
Sok szent képecskéje volt a dicső emlékü nőnek. Külön is, imakönyveiben
is. De halálos ágyához éppen ezt választotta vigasztalóul. Annak a
királylánynak a képét, a ki félreállt a világ elől s annak minden fénye,
dicsősége és boldogsága elől, hogy puszta szigeten magányosan ajánlhassa
föl szüz lelkét a mennyei boldogságnak.
Másik ereklyéje volt egy feszület, egy kis kézbeli szent emlék.
Kisfaludy Sándornak nagy szerepe volt az 1809-iki franczia háboruban a
nemesi fölkelés körül. E szerepét mint József nádorispán és fővezér
hadsegéde töltötte be. A nádor felette becsülte és szerette a nagy
költőt. 1809-ben Szegedy Róza is meglátogatta férjét Budán a nádori
palotában. A nádor ekkor tisztelgett nála s emlékül ezt a feszületet
ajándékozta neki.
Csinos és érdekes mű. Ezüstből van. Rajta a keresztre feszitett megváltó
képe fehér és rózsaszinü zománczból. Lábainál halálfej. Feje fölött kis
táblácskán Pontius Pilatus feliratának négy betüje. Jesus Nazarenus Rex
Judeorum.
Ez ereklye most Kisfaludy Sándornak, tatai királyi közjegyzőnek
birtokában van, a ki a nagy költő Mihály testvéröcscsének unokája. A
költő hiven őrizte ez ereklyét s halála után Kisfaludy Dénesnek,
unokaöcscsének jutott.
Utána szállt fiára, a tatai királyi közjegyzőre, ki szives barátsággal
mutatta meg nekem. Kezembe vettem, sokáig elnéztem. Hideg ércz, élet
nélkül való tárgy, emberi kéz csinálmánya. De a megváltónak szenvedő
arcza s lábainál a halálfej gondolatok és érzések áradatát hajtja
lelkünkbe.
Im ez volt utoljára a szent emlékü nő kezében. Ezt csókolta, ezt
szoritotta kebléhez utoljára. Mikor szeme már az élet és halál határán
révedezett, szemeinek édes sugara ezen tört meg utoljára. S lelke, mint
madár a virágos galyról, innen röppent fel a magasságba.
Vajjon kik látogatták halálos ágyában?
Sokan. Alig lehetne ma már őket felsorolni.
Idvezitőnk azt tanitja: látogassátok a betegeket. Szent és csodálatos
tanitás ez. A kit elhagyni készül az élet s a ki elhagyni készül a
világot: keressék őt fel azok, a kik szerették s a kiket szeretett.
Lehet-e az utolsó utra édesebb érzéssel elindulni?
A jó Anna, Mayer József őrnagy felesége Nemes-Dömölkről bizonyára nála
töltötte az utolsó napokat. Ez volt a nagy költőnek legfiatalabb
testvérhuga. Még kis leányka volt, mikor bátyja összekelt Szegedy
Rózával. Éveket töltött a fiatal pár házánál s valósággal Szegedy Róza
növendéke volt.
Jöttek látogatók a szomszéd falvakból és városokból, a Kisfaludy- és
Szegedy-családok rokonai. Hetven év előtt az Üdvözitő tanitását még
jobban követték az emberek, mint ma. Akkor még a halálos beteg szelid
ápolása is atyafiságos és hű rokoni kötelesség volt, a melyet szivből
teljesitettek. Az ápolás még akkor nem volt különös keresetmód;
zárdaszüzeket, vörös-keresztnőket nem bocsátottak a haldokló mellé. Csak
azokat, a kiket ismert s a kiket szeretett.
Két gyöngéd látogatójának nevét különösen megtartotta az emlékezet.
Az egyik volt Rosthy Katalin, Oszterhuber Ferenczné, kegyes jólelkü
asszony. Rokonságban állott közelebbről vagy távolabbról mind a
Kisfaludy-, mind a Szegedy-nemzetséggel. Ősi család ivadéka. Az ős
együtt jött be Árpáddal; száz év előtt még virágzó nagy család, mely
azonban tul a Dunán már kihalt vagy onnan elköltözött. Négy évvel később
ő is elhunyt.
A második volt Szentgyörgyi Horváth Borbála. Dabronyi Cseh József
felesége. Három évvel volt fiatalabb, mint Szegedy Róza, de együtt
leánykodtak s mindig jó barátságban éltek. Több mint husz évvel élte túl
dicső barátnéját.
A halálos beteg a háztartás vezetését az utolsó óráig nem eresztette ki
kezéből. Számadási naplója bizonyitja ezt. Utolsó bejegyzése halála
előtt tizenkilencz nappal történt. Ekkor már az ágyból nem tudott
fölkelni.
Közlöm utolsó bejegyzését, de ezen meg ne ütközzenek szives hallgatóim.
Ez bizony mindennapi közömbös dolog. Nem bölcs mondás, nem is vers, nem
is képzelgés és ábrándozás. Hanem mindezeknél becsesebb. A nemes magyar
urnőnek, a jó gazdasszonynak imádandó gondossága.
Sulyos betegsége alatt éppen Szent-György napja volt, a belső cselédek
változása s bérfizető napja. Ápril 29-én ezt irta számadó könyvébe:
– Eörzse szakácsnét végkép kifizettem. Panni szolgálót szintén. Zsuzsi
szolgálót szintén. Náni szakácsnénak foglalót adtam.
Cselédjeinek vezetéknevét nem jegyezte föl, csak keresztnevét. Egykori
cselédjeire e miatt már akkor se lehetett ráakadni, a mikor én
kérdezősködtem utánuk. Panni, Zsuzsi, Juli, Böske, Rózi: im, ezek voltak
állandó cselédei. Bizonyára szegénysorsu szolgáló leányok; ki elhalt, ki
férjhez ment, ki elköltözött időközben. Lehet, hogy magas aggkorban ma
is él még közülük valaki. De ki tudná ezt megmondani, ki az a Zsuzsi, ki
az a Böske, a ki ezelőtt ötven-hatvan évvel valamely nagyobb városban
szolgáló volt egy rég kihalt családnál?
Hogy Szegedy Róza nem jegyezte föl a cselédek családi nevét, ne
csodálkozzék ezen a mai nemzedék. Hiszen a mostani urnőink se jegyzik
föl számadó könyvükbe. Hiszen még számadó könyvet se vezet urnőink
mindegyike. Azt pedig éppen kevesen tudják, hogy cselédjük hová való,
mikor született, mi a családi neve, él-e még apja, anyja? Törődnek is
ezzel a mi urnőink. De hetven évvel az anyakönyvvezetők se törődtek.
Éppen a sümegi plébánia anyakönyvében olvashatók effélék: »Juli szolgáló
meghalt.« – »Egy vándorló köszörüs meghalt.« A mai anyakönyvbe egész
lapokat irnak tele róla, ki született, ki halt meg, de azért a mai se ér
többet, mint a régi. Halottnak, koldusnak, hazátlannak pedig semmit se
ér.
Halála előtti napon, május 17-én gyönyörü verőfényes idő volt s a szent
emlékezetü asszony kinézett az ablakon.
A Kisfaludy-ház ablakjai a várra néznek, mely omladékban hever s melynek
csak elbarnult, csonka falai meredeznek az ég felé és a püspöki palotára
néznek, melyet százötven év előtt Biró Márton veszprémi püspök épitett.
Odanéztek a »középső« szoba ablakjai is, a hol a nagy beteg feküdt. A
püspöki palota kertjében fák voltak s tömegesen orgonabokrok is. Azt
kérdezte a haldokló:
– Nyilik-e már az orgona virága?
Azt felelték: a várkertben még nem nyilik.
Fényes, de hervadt arczán nem látszott nyugtalanság. Kis idő mulva azt
kérdezte:
– Hát az én kertemben nyilik-e?
Szegény haldokló asszony, hogyan nyilnék a te kertedben, holott az még
sokkal árnyékosabb, mint a püspöki palota kertje.
Negyvennyolcz év előtt néztem meg először Szegedy Róza kertjét. Kicsi
kert a kapunál, az udvarnak az utczára dülő részén. De akkor még élt
négy-öt korhadó gyümölcsfa, melynek virágos illatát s édes gyümölcsét
még élvezte a dicső asszony. Még padja is megvolt, a hol az árnyékban
forró napokon pihenni, üdülni s barátaival társalogni szokott s a hova
behivta apró szárnyasait, hogy velük el-elbeszélgessen. Mennyi érzés,
mennyi gondolat, mennyi álmadozás szállt innen föl egykoron.
Harmadfél év előtt is megnéztem. A régi fák már mind kidőltek,
törzsöküket is elvitték, nyomukra se akadtam. Csak egy régi-régi
tamariszk-fa él még ott ifjabb növendékei társaságában, melyről azt
állitják, hogy ez még a nagy költőnek a fája s ezt még Szegedy Róza
harmatkeze ültette. Nem tudom, meddig él a tamariszk s miként fejlődik.
Gyermekkoromban még nem volt divatos az én falumban; nem figyelhettem
meg eléggé. De ha mindenki mondja és mindenki hiszi, mégis ugy nézünk
arra a fára, mintha azt Szegedy Róza emlékezetének ragyogása venné
körül.
De ha az orgonavirág nem nyilott is, az ibolya már rég nyilt s azzal
fölékesitették a haldokló szobáját.
Május 10-ikétől kezdve egy ferenczi-barát volt közelében állandóan a
sümegi zárdából. Ott imádkozott zakadatlanul a folyosón s néha a beteg
szobájában is. Ez a barát látta el a haldoklók szentségével s ez adta rá
az utolsó kenetet is. Május 18-án halt meg, napfelkölte után nemsokára.
Vajjon mi volt betegsége, mi volt halálának közvetlen oka? Az orvosok
azt mondták: betegsége idegláz volt. Ez van a haláláról szóló
jelentésben. Ma ezt a betegséget hagymáznak, tifusznak nevezik. Fülöp
József öreg barátom emlékezete szerint május elsejétől kezdve az ágyat
már nem hagyhatta el s május 10-e után már többször ájulásba,
eszméletlenségbe esett.
Az ország alig-alig tudta meg a nagy esetet. A halotti jelentést
kinyomtatták, de az se történt gyorsan. Lovas küldöttek vitték a hirt
minden irányban. Keszthelyre, Téthre, Eötvösbe, Szombathelyre,
Egerszegre, Veszprémbe, Nemes-Dömölkre s általában mindenüvé a
rokonokhoz s a vármegyék főembereihez.
Vasut, táviró akkor még nem volt. Budapesten volt ugyan egy-két hirlap,
de hiszen mikor ért idáig a levél? Belekerült nyolcz napba, ha postán
küldték a levelet. Budapest se volt még akkor, hanem volt Buda és volt
Pest. Az egyikről bizton tudtuk, hogy német város, – a másikról bizton
hittük, hogy valamikor magyar város lesz. Bizton hiszszük ezt még ma is.
A két város lakosságának nem volt akkor még nemzeti ügye. A magyar költő
sorsát épen nem tartotta nemzeti ügynek. Vajjon hogy keltette volna fel
figyelmét egy messze földön elhalt kisvárosi tekintetes asszonynak
halála, a kit személyesen sohase látott s a kinek még csak nevét se
hallotta soha?
Megnéztem, mi van följegyezve haláláról az anyakönyvben. Hát bizony a jó
öreg plébános mindent följegyzett, a mit róla tudott. Hogy a neve
Szegedy Róza, férje Kisfaludy Sándor, vallása katholikus, származása
nemes, életkora 57 esztendős, állapota tekintetes asszony: mindezt
följegyezte.
De még mást is följegyzett. Azt, hogy nyolcz verset harangoztak rá.
Ne mosolyogjanak hallgatóim. A harangozás az egyház figyelme a halott
iránt. De még inkább azok iránt, a kiké a halott. Szegény ember egy
verset kap, sokszor azt se kapja, ha nincs rá pénze. S azt a verset is
talán csak egy haranggal kapja meg. Másként áll a dolog a magas állásu
halottakkal.
A nagy költő felesége nyolcz verset kapott. Talán nem is azért, mert a
nagy költőnek volt a felesége, hanem inkább azért, mert a
Szegedy-nemzetség szülöttje volt a nagy halott. Hiszen mikor a nagy
költő második felesége halt meg: akkor csak négy verset harangoztak.
Ez is benne van az anyakönyvben.
Hanem hogy Himfy szerelmének költészete mekkora világot gyujtott a
magyar szivekben, hogy ez a költészet miként ébresztette föl a nemzet
közszellemét s hogy ez a költészet Szegedy Róza dicső alakja körül
született meg: ez bizony nincs följegyezve az anyakönyvben.
Csak egy tekintetes asszonynyal van kevesebb Zalavármegyében, Sümeg
városában: ezt tanuljuk meg abból a könyvből.
II.
(A temetés. – Az öltöztetők. – Kik voltak a temetésen? – Utolsó
rendelkezése. – Hol feküdt első sirja? – Látogatásaim sirjánál. – Most
már férje mellett pihennek hamvai.)
A temetés nagy diszszel történt. »Nagy temetés volt«: igy szokták
mondani. Ha az ország nem ismerte is Szegedy Rózát s ha már férjének, a
nagy költőnek nevére is rá kezdett borulni a feledés, ha saját
testvéröcscse Kisfaludy Károly, Kölcsey és Vörösmarty a nemzeti
költészet föllángolásában túlszárnyalták is őt: azért Túl a Dunának
mégis ő volt akkor legnagyobb költője s az ábrándos szivek, az ifju
lelkek s az ifjuságukra visszaemlékező aggok előtt mégis Himfy dalai
képezték a nemes szerelem csillagos egét, melynek minden fénye Szegedy
Róza alakját sugározta körül.
A ki most már ott feküdt a koporsóban.
Akkor még nem voltak temetkezési egyletek s temető-ünnepet rendező
vállalatok. Gyászhintók ezüstös sujtással, koszoruszállitó társzekerek,
kardos-, mentés-, panyókás gyászemberek, szegődött siratók, kőnyomatos
tudósitók, az elhunytak érdemeinek és örök dicsőségének vállalati
hirdetői: mindezeket nem ismerte a régi nemesi világ.
Akkor a család tagjai és tisztelői, a közeli és távoli rokonok, a
keresztfiak és leányok, a jóbarátok, a vármegye tisztikara, a város
tisztviselői, az egyház férfiai s a czéhek és a város szegényei képezték
a temetői kiséretet. A czéhek ünneplő ruhában, lobogóikat bevonva
gyászfekete fátyollal. És a szegények és ügyefogyottak, a sánták, bénák,
szabadságos koldusok tömege. Az iskolás gyerekek és leányok nagy serege.
Az uraság és urnő jobbágyai tizenegy faluból. A cselédek és zsellérek.
Volt két bejáró asszonya az elhunyt urnőnek. Az egyik volt Csólics
fazekasnak a felesége. A másik volt özvegy Czinczné. Ennek valami
szőlőmunkás volt az ura valamikor. Ezek voltak az öltöztetők. Ezek
öltötték a kedves alakra legszebb fehérnemüjét s legnehezebb fekete
selyemruháját. Ezek huzták föl ujjára jegygyürüjét, ezek fésülték meg s
fonták be haját s tették nyakára ékszerét. Ezek egyengették el a koporsó
fenekén a gyönge fenyőforgácsot; szelidre, simára, hogy a harmattestet
föl ne törje. Ezek igazitották meg a fejalja vánkost, a melyen az az
angyalfej nyugodni fog ezentul. Könnyeik hullatása közben oly vigyázva
rendeztek el mindent, mintha most is élne, s most is rájuk nézne jó
urnőjük.
A temetés költségeinek a jegyzéke megmaradt.
A plébánia, a templom, az egyházi szertartás, a harangozás kilenczvenegy
forintba került. A sirásók harmadfél forintot kaptak s ezért be is
gyöpözték a sirhalmot. A gyöpös göröngyöt sirhantnak nevezik. Ott
metszik ki a temetőben a sirhalmok közt levő mezőcskékről. A koporsó
tölgyfából és diófából készült. Diszes munka volt. Hatvan forintot
kapott érte az asztalosmester. Tizenhárom czéh állott ki a temetésre
egész diszben. A nagy költőtől összesen harmincznégy forintot fogadtak
el czéhköltségül. A kolduló barátok hat forintot, a város szegényei
huszonnégyet kaptak ajándékul. A két halottöltöztető is megkapta a maga
jutalmát.
A gyertya-osztás akkor általános szokás volt. Az előkelőknek nagy szál
gyertya, a kisebb ranguaknak kisebb szál. A gyertyát viaszból öntötték.
Diszes öntésü gyertyának harmadfél ezüst forint volt bécsi fontja.
Harminczhat fontnyi viaszgyertyát osztottak ki.
A házbelieket s közelvalókat, az árva gyerekeket fekete kelmével,
gyászruhával is el kellett látni. A Scheiber zsidó és Wellner zsidó
voltak a szállitók. Tizenöt rőf fekete tafota, nyolczvannyolcz rőf
fekete fátyol, fekete pántlika és fejre való fekete keszkenő a fehér
cselédeknek. Az összes temetési költség mintegy ezer koronába került.
Ebben benne van Stamborszky orvos dija és az Antal kőmüvesnek bére is, a
ki kimeszelte a »középső« szobát, melyben az urnő utoljára feküdt. És
benne van még a fekete spanyolviasz is. Ugy kivánta a kor izlése, hogy
egy ideig fekete pecsétet üssön leveleire az, a ki gyászol. Ma a
levélboritékok fekete szegélye a fekete pöcsét.
Mindez kicsiség.
A temetésen mindenki ott volt a vidék előkelői közül, a ki csak
mozdulhatott. Bizonyos, hogy a nagy költő vőtársa, Bezerédy György is
ott volt Kámból László fiával s a Szegedyek se maradtak el. Az eötvösi
uradalom tisztikara, cselédsége s jobbágysága ünneplő diszben jelent
meg. Ott volt Kehidáról Deák Antal, a nagy költőnek egyik legjobb
barátja s Deák Ferencz. Ott voltak Csányból Csányi László, a közelből és
távolból a Hertelendy, Bogyay, Nedeczky, Bezerédy, Oszterhuber,
Berzsenyi, Kisfaludy, Kerkapoly, Forintos és Gyömrey nemzetségek tagjai.
A főuri rokonságból megjelent Keszthely ura Festetich László gróf, ki
Szegedy Rózának unokatestvérje volt s vele ott volt közeli uradalmainak
egész tisztikara. A nagy Széchenyi István gróf is unokatestvére volt, de
ehhez későn ért el a nagy költő értesitő levele. Csak levélben fejezte
ki részvevő érzését.
Nem beszélhetem el részletesen a temetés lefolyását. Időm sincs rá, de a
mai temetésekben se találok nagy gyönyörüséget s ugy hiszem, sokan
vannak velem egy izlésen. Csak az életnek emlékezete becses, nem a
halálé.
A megdicsőült asszonyt utolsó napjaiban nem bántották gondok,
aggodalmak.
Gyermeke nem volt.
Közeli s távoli rokonai mind vagyonosak; jólétben, tekintélyben
biztosak.
Férjével, a nagy költővel egyetértett már régen halála esetére. Régen
készült már a halálra. Végrendeletét tizenegy év előtt megcsinálta. Ez
Sümegen kelt 1821-ik évi szeptember 4-ikén. A veszprémi káptalanban
biztos helyre volt eltéve. Ott megőrizték.
Nem rendelkezett nagy vagyon fölött. A mi az ősi vagyonból osztályrészbe
jutott rá: az visszaszállott a testvérekre, minthogy gyermeke nem
született.
Édes testvérével Szegedy Ferenczczel élő szóban ugy állapodott meg, hogy
az ő »kedves férjéhez« vitt csekély ingó javainak egyharmadrészét
férjének hagyhassa s hogy gyöngyékszere fölött szabadon rendelkezhessék.
A másik két testvérrel nem tudott megállapodni.
Gyöngyékszere nyakláncz volt s nyolczszázharmincz gyöngyből állott. Ezt
ő maga ezer ezüstforintra becsülte; ez összeg ma kétezerszáz koronának s
mintegy ötezer korona forgalmi értéknek felelne meg. Csupán erről
intézkedett.
Ezt örökös tőkének alapitotta meg s kezelését a veszprémi nemes
káptalanra bizta.
Ennek évi jövedelmét akként osztotta föl, hogy az ő emlékezetéért s a
legszegényebb halottakért évenkint egy-egy misét tartsanak s ezért
három-három forint járjon. Ugyanannyi mindenkor a sümegi szegényeknek.
A legelhagyatottabb szegény betegek ápolására hat ezüstforintot, a
sümegi kórház szegényeire tizennyolcz ezüstforintot forditsanak s a
többit egyenlően felosztva a sümegi iskola legjobb s legerkölcsösebb
fiu- és leánygyermekei közt oszszák el évenkint segitségül.
Nagyon lelkére köti a nemes káptalannak, hogy e végső intézkedését
igazán végrehajtsa. Azért intézkedik igy, hogy ott, a hol életének
nagyobb részét töltötte, a szegényeknél és a kis gyermekeknél
megmaradjon jó emlékezete.
A végrendelet nem ment foganatba. Legalább ugy nem, mint az elhunyt urnő
kigondolta.
Gyöngynyaklánczát »napkeleti gyöngyöm«-nek nevezi végrendeletében. Ezt
az ékszerét nagyon szerette, ezt korán elhalt édes anyjától kapta
örökségbe. Édes gondolata volt, hogy e legkedvesebb értékes tárgya
legyen a szegényeké.
A végrendeletet a nagy költő is aláirta s a mennyiben őt illette,
kötelezte magát annak megtartására.
Jött azonban az osztozás. Az elhalt feleség vagyonát ki kellett adni a
vérszerinti rokonoknak. A rokonok követelték a napkeleti gyöngyöket is.
A költő 1833-ban ezt irta Szegedy Róza végrendeletére:
– Miután méltóságos Bezerédy György ur ezen végrendelést nem akarván
állani, boldogult feleségemnek gyöngyeit visszakivánta, én azokat
visszaadtam és ezen végrendelésnek terhét én vállaltam magamra és
örököseimre; – tisztelvén mind a jószivü rendelőt, mind a jóságos és
hasznos rendelést.
Nyugodtan pihenhettek hát a nagy lélek hamvai, szegényei megkapták a
szerény emlékeztető adományt.
De a tőkét nem helyezték el a veszprémi káptalanban. Legalább én nem
tudok róla semmit.
A szentemlékü nő sirja ott van a sümegi temetőben.
A temető a város keleti oldalán a városon kivül emelkedett helyen
fekszik, a sümegi szőlőhegy lábánál. A mult század elején helyezte oda a
város. Kis kápolna van legmagasabb dombján, mely 1816-ban épült. Kereszt
a tetején s régebben kis halálharang előtte, a mely most már nincs ott.
E kápolna ajtaja előtt a legszebb helyre tették Szegedy Róza sirját. Ott
vált porrá egykor ragyogó alakja.
A sir fölött egyszerü, tompa tetejü piramis áll, nem négyszögletü, hanem
lapos, de tömör homokkőből. A piramis tetején kereszt, ugyanazon kőből
faragott. Felirata rövid, csak néhány szóból áll. »Szegedy Rozália,
Kisfaludy Sándorné. 1832. 18. máj.«
Elég is.
A sirkövet a költő maga állitotta. Hiányzik róla a Szegedy-család nemesi
előneve: Mezző-szegedi. Pedig akkor nem szokták elhagyni az előnevet. A
költő ezt szükségtelennek találta. Mire való volna a nemesi név a
Himfy-dalok istenasszonyának, a nagy költő feleségének?
De a jelvények mégis tanuságot tesznek a két család előkelő voltáról.
A név fölött kettős czimer a kőbe faragva. Az egyik az ős
Kisfaludy-czimer. Hármas halom közepén korona, a koronán sas
kiterjesztett repülő szárnyakkal s jobblábában a kettős kereszttel. A
másik a Szegedy-czimer. Ez is sas, koszorus fejjel. Repül a földgömb
felett. Jobblábában királyi pálcza, ballábában pallós, mely a földgömböt
éri. Ezeken kivül két lehajtott fáklya.
A nagy költőt, mikor meghalt, nem Szegedy Róza mellé temették. Neje
halála után a költő ismét megnősült, feleségül vette egyik távoli
rokonát, Vajda Amáliát, a ki 20–21 éves hajadon volt. Ez 1834. évi
februárban történt. E nő azonban nem sokáig élt, 1841-ben az év elején
meghalt. Ennek sirjába vagy sirja közelébe temették negyedfélév mulva a
nagy költőt.
Emléket nem állitottak se neki, se második nejének. Azonban Sümeg lelkes
népének kegyelete a nagy költő hamvait kiemelte a jeltelen sirból s
azokat Szegedy Róza sirjának közelében, attól jobbra temette el ujból s
akkor diszes siremlékkel látta el. A két nagy sziv porai im mégis egymás
mellé kerültek. Vajda Amália sirja nyomtalanul eltünt. Senki se
emlékezik már rá, hol volt valamikor. Fából készült egykori kisded
sirkeresztjét negyven-ötven év előtt felemésztette már a korhadás.
Én fölkerestem Szegedy Róza sirját 1854-ben. Azután megnéztem husz év
mulva, a mikor erdélyi nagyhirü barátaimmal a Balaton körüli utazást
végeztük. Végre fölkerestem két év előtt is, a mikor elhatároztam, hogy
életének történetét, bánatos és édes szerelmének s házas életének
történetét, a mennyire lehet, meg fogom irásaimban örökiteni.
A költők, a világ összes költői hálátlanok a nők iránt. Kevés a kivétel.
Társaságunk dicső elnöke, Jókai Mór mindenesetre kivétel. Lantjuk zengő
dala s költészetük ragyogása rendszerint csak addig veszi körül a nő
alakját, mig az lányka, mig hajadon, mig menyasszony. A nő szivének
történetével az esküvő után nem igen foglalkozik a költészet. Pedig a nő
azután hasonlit legjobban az istenekhez. Azután teremt, azután alkotja
meg és őrzi meg a boldogságot s azután gondoskodik arról, hogy folyton
szebb legyen a világ.
Igaz, – a korunkbeli irodalom és költészet foglalkozik a házas nők
szivbeli ügyeivel is. De oly irányban, hogy nincs köszönet benne. A nők
imádása helyett a nők élvezésére buzdit Helikon serege.
Sohase született még nő e világon, kinek alakja, szive, fenséges
gondolkodása magasabb és nemesebb érzelmekre hangolta volna a költő
lantját, mint Szegedy Róza. A világirodalom más nemzetek nyelvén ismer
nagynevü nőket, mert azoknak már akadt történetirójuk. Szegedy Rózának
eddig még nem akadt.
Pedig ő magyar nő volt. Mig leány: a magyar leánynak, mint asszony: a
magyar asszonynak mintaképe. Ép oly ragyogó, mint a történet bármelyik
fényes alakja. Ha méltó történetirója akad: az ő alakjának világánál
látja meg a következő nemzedék, milyen volt egykor a magyar asszony s
milyennek kell lennie ezután is.
Megálltam sirhalmának pázsitos oldalán s el-messze néztem a vidékre, a
hova siremléke ellát. Jobbról alatta a város, melynek lakói közt már
talán senki sincs, a ki élő szemeivel látta, de senki sincs, a ki ma is
édes és meleg büszkeséggel ne gondolna rá. Napsugaras alakjának
firól-fira száll hagyománya.
Jobbról napnyugot felé ott van Sümeg ősi vára, korhadó sziklákon,
korhadt korona gyanánt sötétlenek omladozó falai. Balra napkelet felé a
sarvalyi és dobosi rengetegek, annyi néphagyomány buzogó forrásai.
Szemközt a völgyeken túl a hegység, melynek ormain Tátika és Rezi vára
búsong a multakon s távolabb kissé Szentgyörgy hegye, Csobáncz vára és a
fenséges Badacsony, a mint lábait füröszti a Balatonban. Habár régi, de
igaz nemzeti költészet aranyozza be az egész vidéket.
Ábránd, álmadozás, káprázat játszik velünk annál a sirhalomnál. Mintha
emlékének hideg kövén át még most is Szegedy Róza nézné azt a vidéket s
annak a költő által megteremtett édes szüzi alakjait. S mintha
valamennyi közt a legszebbet, a legédesebbet mi magunk is látnók – a
szerelmes szüz hajadont, ki költőt teremtett a rideg katonából, Szegedy
Rózát.
S emléke ezentúl mindig dicsőbb és fényesebb lesz. A nemzet fiatalsága
még el fog zarándokolni a sirhoz, melynek ölében az ő hamvai nyugosznak.
Nemessé a miveltség s nagygyá a nemzet csak ugy lehet, ha vére,
szelleme, költészete ismét imádandó magasságba emeli a nemzet derék
asszonyait. Ha odaemeli, a hol Szegedy Róza történeti alakja árasztja
szét meleg sugarait.
* * *
E kisded mű Szegedy Róza utolsó betegségéről és haláláról nem irott
munka, hanem emlékeim és jegyzeteim segitségével rögtönzött elbeszélés.
A Petőfi-társaságban, mint megválasztott tagnak, székfoglaló előadást
kellett tartanom. A társaságnak 1903. évi január hó 6-án tartott
nagygyülésén hangzott el székfoglaló gyanánt szóbeli előadásom.
Gyüjteményes műveim e kötetében tárgyánál fogva méltán foglalhat helyet.
Most már nem ott, nem abban a sirban fekszik a dicső halott ott a
kápolna előtt, a hová temették. Hamvait átvitte a hálás kegyelet férje
sirjába, nem messze első sirjától nyugat felé. Most már a két nagy
lélekből mindaz, a mi az enyészeté, együtt pihen, egymás mellett. A
mikor sirját felbontották, hamvaiból némi ereklyéket helyeztek el a
Darnay-muzeumban. Halotti ruhájából két darabkát, változatlanul maradt
hajából kisded fürtöt s gyermeklányka nagyságu lábáról kis czipőjét.
A SÜMEGI KÉKFESTŐ.
I.
(Mi a gazdagság? – Magyar irók, magyar költők hogy vannak a
gazdagsággal. – Mire oktatnak a tanitók? – Eötvös József báró és
Wodiáner bankár. – Bugyli kutyánk és takarékpénztára. – Ki a gazdag, ki
az ur? – Salamon Ferencz aranypénz-buvárlata.)
Sümegen vagyunk. Otthagytuk félben utazásunk elbeszélését. De
megigértük, hogy az utazást is, az elbeszélést is befejezzük s nem
nyugszunk addig, mig Gyulai Pál urat erőben, egészségben Budapestre
vissza nem szállitjuk.
Ott ültünk a püspöki palota kis ebédlőjében asztal mellett estebédnél.
Evés után tüzes bor, tüzes fekete kávé, dohányfüst és adoma járta.
Rájött a szó a gazdag kékfestőre s a kékfestőről a gazdagságra.
Mi a gazdagság?
Nagyon érdekes erről olyan emberek vélekedése, a kik maguk körül nem
ismerik a gazdagságot.
Két magyar történetiró: Salamon és Szilágyi. Egy magyar költő és
kritikus: Gyulai Pál ur. Egy magyar szerkesztő: Nagy Miklós. Egy lelkes
honvéd: Szentirmay. Szentirmay ugyan tudta, mi a nagyuri kényelem, de se
ő nem tudta igazán, se a többi, mi a gazdagság.
Csókolni való kedves ostoba népség a magyar iró, magyar költő, magyar
tudós. Sohase jut eszébe, hogy a gazdagság is valami. Sohase táplál
vágyat a gazdagodásra. Társalgása, mulatozása, emlékezései, élczei
sohase terjeszkednek ki a gazdagságra, vállalkozásokra, pénzgyüjtésre.
Legföljebb gunyolja, lenézi vagy elfelejti a gazdagot.
Mit tanitanak az iskolákban? Miként nevelik a gyereket?
Minden tanitó szegény, minden tanár és tudós szegény, mint a templom
egere. Ha szegény nem volna: nem lenne tanitó, tanár és tudós, hanem
keresne magának más hivatást, más mulatságot, változatosabb életörömet.
Az a szegény tanitó és tanár miért dicsőitené a gazdagságot? Miért
lelkesülne ő maga s miért lelkesitené a gyereket a gazdagságért? A
legjobb tanitó csak a takarékosságra buzdit, a legtöbb tanár és tudós
csak hiábavalóságnak, csak elmulandó jónak hirdeti a nagy vagyont.
Szeressétek a szülőket! Szeressétek a hazát! Lelkesüljetek az
igazságért! Legyetek hősök, bátrak, elszántak s törekedjetek a nemes
dicsőségre! Leonidász, Alkibiádesz, szigetvári Zrinyi Miklós legyen a
példa lelketek előtt! Szerénység, tisztesség, alázatosság és becsület
erényeivel teljék meg szivetek! Imádjátok az istent, hódoljatok a
királynak, megbecsüljétek a papokat és az előljárókat s teljesitsétek a
törvényt.
Ezekre oktatják a fiatalokat s ezeken kivül mindenféle okos és bolond
világi tudományra.
Mind jó és bölcs dolog ez. Nincs is én nekem ez ellen semmi kifogásom.
Hanem nekem mégis ugy tetszik, mintha az életnek bölcsessége és a
tanitóknak bölcsessége nem járna egy nyomon. Valamelyikben hibának kell
lenni.
Vagy háboruban élünk vagy békében. A háboru abból áll, hogy agyonütjük
az ellenséget fegyverrel. Mi legyünk az erősebb, ne az ellenség. A béke
abból áll, hogy elszerezzük az ellenség pénzét iparral, kereskedéssel.
Mi legyünk a gazdagabb, ne az ellenség.
Hajdan az lett a hazafi, a hős és a nemes ember, a ki agyonütött egy
ellenséget. Most ugyan nem lesz hős, de mégis hazafi lesz és nemes ember
lesz, a ki nagy vagyont gyüjt össze.
Ez az életnek bölcsessége.
De azért a tanitók még se lelkesitik az ifjakat arra, hogy vagyont
gyüjtsenek.
»Ne Leonidászért rajongj, ifju ember, hanem Rothschildért!«
A melyik tanár igy szólna tanitványához, azt nyomban kilöknék az ajtón,
lába se érné a földet.
S igazuk lenne azoknak, a kik nyomban kilöknék. Mert hiszen koruk
nőttével, éveik szaporodásával ugy is csak gyüjtenek vagyont az emberek.
Csak a magyar iró, magyar költő, magyar tudós nem gyüjt. Mig fiatal:
azért nem gyüjt, mert fiatalságához efféle szürke erény épen nem illik.
Mikor öreggé lesz: azért nem gyüjt, mert öreg korában csak nem adhatja
fejét ilyen bolondságra. Igy vélekedik valamennyi. Arany János nagy
vagyont gyüjtött, nem is tartották tökéletes embernek életében.
Csokonay, Tompa, Petőfi, Vörösmarty sohase láttak egy csopron ezer
forintot: ezek voltak a tökéletes emberek. S a kik ott harminczhárom éve
Sümegen együtt ültünk: azok közül Salamon Ferencz, Szilágyi Sándor, Nagy
Miklós, sőt Szentirmay József barátom is, mikor elmultak, mit hagytak
maguk után? Jó hirt, becsületes nevet, nemzeti dicsőséget s néhány jó
barát számára édes emlékezetet. Egyebet semmit.
Eötvös József báró is magyar iró volt s ő se gyüjtött semmit. Pedig ő
még egyéb is volt, mint magyar iró. Államférfi, országkormányzó,
törvényhozó, európai hirnevü ember: mind nem használt neki semmit.
Minden gazdagodásnak utját állta, hogy magyar iró, magyar tudós volt.
Ha Bécsbe ment, báró Wodiáner Móricznak volt állandó vendége. Báró
Wodiánernek volt vagy tizenöt-husz milliója. S nagyobbára maga szerezte.
A meggazdagodásról beszélgetett egy izben vele báró Eötvös s egész
gyermekes tűzzel azt kérdezé:
– De ugyan édes Wodiáner, hogy lehet igy meggazdagodni?
A bankár elnevette magát.
– Semmi se egyszerübb ennél, kegyelmes uram. Ha a fiatal ember fölteszi
magában, hogy meggazdagszik s aztán egész életén át más czélt nem ismer,
csak azt, hogy meggazdagodjék, ennek áldozza éjjelét és nappalát, ezért
fut, ezért fárad, ezért dolgozik s ezt még szerelmében se téveszti szeme
elől: okvetlenül meggazdagszik mindenki.
– Igaza lehet, de hol marad a becsület?
A sok milliós nagy ur rátette egyik kezét báró Eötvös vállára s egész
komolysággal e szavakat mondá:
– A kinek már van néhány milliója: az az ember, kegyelmes uram, könnyü
szerrel megszerzi a becsületet. Ez a nagy vagyonnak a legnagyobb átka.
Irtóztató igazságot mondott az a bankár. A nagy tudós, költő és
államférfi csak elképpedt ezekre a szavakra. Még évek mulva is bizonyos
felindulással beszélt a mivelt társadalom ama nagy örvényeiről, melyek e
nagy igazság mögött zúgnak és üvöltenek.
Pedig nem volt indoka a felindulásra. Hiszen a népnek egyszerü és tiszta
esze oly rég ismeri és hirdeti már ezt az igazságot: »pénz: emberség;
ruha: tisztesség«.
Nagy vagyon nélkül nincs gazdag nemzet. Gazdagság nélkül nincs a
nemzetnek tekintélye s tekintély nélkül se keze, se lába a becsületnek.
A nagy vagyon magától nem gyülemlik. Háboruval és rablással se
gyülemlik. Azt valahogy másként kell gyüjteni. S a gyüjtési kedvnek bent
kell lenni az emberi természetben.
De hát miért kell bent lenni? Erő-e vagy gyöngeség-e a vagyongyüjtésre
való hajlandóság? Erő-e vagy gyöngeség-e a gazdagodási vágy? Ez a
kérdés.
A kis gyerek nem gyüjt. A mi játékot adnak neki, azt is összetöri s
otthagyja. Csak a kis lány őrzi hiven a babáját. Nem sokallja, ha ebből
több van is neki. De ez nem tőkegyüjtési szenvedély, hanem valami más.
A kamasz és az ifju se gyüjt. Vigan éli világát. Azt is tékozolja, a mit
apja-anyja gyüjtött. »Sohase halunk meg:« ez a jelszava. Akkora erőt
érez magában, szinte röstell arra gondolni, hogy holnapra is jó lenne
eltenni valamit.
A fiatal nemzetek se gyüjtenek. Ott a norman, ott a magyar, ott a török.
Bekalandozzák a fél világot, hadakoznak, hóditanak, fénylenek. Minden
kaput feltörnek maguk előtt s egyet se zárnak be maguk után. Mintha
egykor az lett volna bölcsességük: a ki majd hátul jön, tegye be az
ajtót.
De ki gyüjt hát?
Belekontárkodjunk-e Darwin tudásába?
Volt kis gyermekkoromban egy kuvasz kutyánk. A neve volt: Bugyli. Furcsa
név, talán nem is magyar szó, de nem tehetek róla; valósággal Bugyli
volt a neve. Szennyes barna bozontos szőrü eb, közepes nagyságu,
külsején semmi különös megjegyezni való. De története nagy van. Nagy is,
szép is. De történetéből csak vagyonszerzési szenvedélyét beszélem el.
Akárhogy szerettük: utóbb csak megöregedett. Orrán, homlokán elkezdett
őszülni; fogai is gyöngültek, töredeztek; játszani se volt már valami
nagy kedve, engem ugyan el-elkisért még kertbe, mezőre, szántóföldekre,
de ezenkivül csak pihenni szeretett.
Egyik reggelen látom, hogy karéj kenyerét nem eszi meg. Elveszi szép
illedelmesen, farka csóválásával meg is köszöni szépen, de nem eszi meg,
hanem kibaktat vele az utczára, átmegy az utczán, beviszi a szilvás
kertbe, mely rézsut szemközt volt lakásunkkal s ott a gunyhó felé tart.
Utána megyek.
A gunyhó mögött semfüsemfa kerités, a kerités mellett ölnyi magas
laboda, bürök, vadüröm, sóslórom, valóságos bozót. Odamegy a Bugyli,
leteszi a karéj kenyeret, lábaival lyukat ás, a kenyeret beleteszi a
lyukba s aztán földdel betemeti. A mint e munkát elvégezte: eljön onnan
nyugodt szivvel, valami kétszer visszanéz a bozótra s azután megy vissza
az udvarba.
Nem értettem a dolgot.
Másnap ismétlődött a jelenet. A karéj kenyér megint odakerült, de más
helyre, egy vadkender tövébe. S igy történt napokon át.
Délben rendesen megette a Bugyli a csontot, étel maradékot, de
reggelijét rendesen elásta. Mit akart ő ezzel?
Magam is nagyon szerettem a gunyhóban heverészni. Magammal hivtam a
Bugylit, szivesen jött, odafeküdt mellém, de ugy, hogy feje kivül maradt
a gunyhón.
Gyakran odajött valamelyik fiatalabb másik kutyánk is. A Bugyli
hidegvérrel fogadta, de szemeivel folyton kisérte s ha valamelyik
földalatti karéj kenyeréhez közelitett, nyomban morogni kezdett. S
morgott mindaddig, mig a fiatalabb kutya más irányba nem fordult. Jöttek
oda legelészni és bogarászni pulykák, kácsák és ludak is. Ezeket is
szemmel kisérte, de ezekre, ha kenyereihez közelitettek is, akkor se
morgott. De mikor jött a kakas és a kotlós tyuk: azokra megint
kegyetlenül morgott. Valamint a malaczokra is.
Világos volt, hogy a Bugyli őrzi és félti az ő kenyereit. Kutya, kakas,
malacz, kotlós tyuk ki tudja turni és kaparni a föld alól, azokat tehát
jól összeszidja, ha oda közelitenek; pulyka, lúd, kácsa nem turja, nem
kaparja ki: azokat tehát szó nélkül türi.
De hát miért félti kenyereit?
Másnap reggel nem adtam neki szokott karéját s délben se kapta meg a
csontot és ételmaradékot.
Sebaj! Van ő neki gyüjtött tőkéje, van ő neki takarékpénztára.
Odaballagott a gunyhó melletti bozóthoz, egyik laboda tövéből kiásta
tegnapi karéj kenyerét s megette jóizüen. Kivett takarékpénztári
betétéből akkora összeget, a mekkora egy napra elég volt.
Jól van Bugyli, okos vagy, bölcs vagy. Kishitü vagy ugyan, mert
fölteszed, hogy az én apám házánál nem lesz meg holtig való kenyered s
ezért a kishitüségért ugyancsak megérdemlenéd a pirongató szót, de azért
mégis el kell ismernem előrelátásod bölcsességét, valamint a koreszmék
felfogására valló jóindulatod buzgóságát is. Fáy András épen ekkor
hirdette lelkesen a takarékpénztárak alapitásának üdvös eszméjét s te,
jó öreg kuvasz, öregséged daczára is nyomban felkaroltad azt az eszmét.
A mit pedig nagyhirü emberkortársaid közül sokan nem cselekedtek.
Azonban van néhány kérdésem, Bugyli.
Miért nem voltál te ilyen takarékos fiatal korodban? A mikor még gyomrod
jó volt, lábad gyors volt, fogad éles volt s szeretőt is tartottál
magadnak? Akkor lám mindent megettél, a mit csak kaptál.
Miért vagy te olyan zsugori? Miért félted te fiatal ebtől, kakastól,
kotlós tyuktól a te tőkédet, holott te már ugy se tudod azt
felhasználni?
Ha pedig be találod hunyni szemeidet: kire hagyod tőkéidet? Eszedbe
jut-e a jótékonyság? Nem ugy cselekszel-e, mint a mai magyar főurak, a
kik mérhetlen millióikból nemzeti közczélra se nem adnak, se nem hagynak
semmit? Nem tanácslom, hogy az ő példájukat kövesd. Mert azok azért csak
magyar főurak maradnak, te pedig, Bugyli, csak rongyos kuvasz maradsz!
De az is igaz, hogy igy is, ugy is csak kuvasz maradsz.
Hanem azért, a mit cselekedtél, mégis olyan példa, mely a homályban
világot gyujt előttünk.
A hetyke erő nem gyüjt, mert eszébe se jut, hogy ő nem kifogyhatatlan.
A magabiró fiatalság nem gyüjt, mert szentül hiszi, hogy neki a tél is
rózsát terem.
Csak a hanyatló kornak jut eszébe komolyan meggondolni: miből élünk
holnap. A mikor már napról-napra kevesebb lesz előttünk a holnap.
Csak a gyöngének jutott először eszébe a gazdagodás S ma is és örökké
tökéletlen, gyönge ember az, ki nem gondol egyébre, mint a
meggazdagodásra.
Igaza volt Wodiáner bárónak. A meggazdagodás nem ördögség. A legostobább
ember is képes rá, ha egyébre nem törekszik, hanem még szerelmében is
csak erre törekszik.
Nincs is egyéb átka a nagy vagyonnak, csak az, hogy az ostobát is
bölcsnek hirébe hozza s a gazembernek is becsületet szerez.
Nagy ámitó a nagy vagyon.
Azt mondja a köznép: »ez az ember boldogul«. Olyanról mondja, a kinek
vagyona szaporodik. »Ez az ember nem boldogul.« Olyanról mondja, a kinek
vagyona fogy.
Van igazság, de átkozottul kevés igazság van ebben a szóban. Mert hiszen
a vagyon sok örömöt nyujthat s az öröm mégis csak egy része a
boldogságnak. Csakhogy a gazdagság még se boldogság s a kinek semmi
egyebe nincs, mint a vagyona, az mélyen alatta áll annak a koldusnak, a
ki összekéregetett filléreiből este egy ital bort vesz s azt jó szivvel
megosztja kolduló társával. Minő fenséges alak ez a koldus a mellett a
milliomos mellett, a ki rongyos gyermeket lát az utczán dideregni s
nincs szive egy darab gunyát vetni rá!
De ki hát a gazdag?
A kinek egy fillérrel mindig több van, mint a mennyi szükséges: az a
gazdag. A kinek egy fillérrel mindig kevesebb van, mint a mennyi
szükséges: az a szegény. De sok szegény ember van a milliomosok között!
De sok inség gyötri az urakat!
Mert gazdag és ur: ez se mindegy.
Deák Andrisnak hivták azt a kis pufók, piros, erős paraszt kölyket, a
kivel együtt kerültem föl az elemi iskolába. Apja is, öreg apja is Deák
András volt. Osztatlan családi birtokunkat birták haszonbérben. Gulya,
ménes, birkanyáj sétálgatott ki az udvarukból.
Azt mondja egyszer nekem nagy bizakodással a kis Deák Andris:
– Az én apám gazdag, a te apád ur!
Ő is hat éves volt, én is. Ime a két hat éves kölyök a művelt világ
legnagyobb és legnehezebb kérdésében már tisztán látott. Ő már
különbséget tudott tenni a vagyon és a társadalmi állás között s én
megértettem az ő szavát. Hejh, milyen sokra becsülném most, ha akkor
megkérdeztem volna tőle, miben látja ő a különbséget a gazdag és az ur
között s ha most vissza tudnék emlékezni elmélkedésére!
Igaz, hogy a kis Deák Andrisból bizakodás is beszélt. A bizakodás édes
testvére a hiuságnak. A hiuság szülte a nagy és dicső tettek legnagyobb
részét, melyek az emberiség történetében följegyezvék. Igaz, hogy a nagy
bűnök nagy részét is a hiuság szüli. S ha a gyöngeség érzete volt a
gazdagodás első ösztöne: második és sokkal hatalmasabb ösztöne ma már a
hiuság.
Nincs hiusággal teljesebb lélek, mint a költő, iró és tudós lelke. Ez a
lélek, ha semmi jele nem mutatkozik is nála a hiuságnak, tele van ezzel.
Salamon Ferencz egy egész esztendőt szánt életéből annak a nagy
rejtélynek a megoldására, hány szemernyit nyomott Nagy Lajos magyar
királynak egy aranya, melyet a budai pénzverőben veretett?
Bolondság volt ez?
Sehogyse az volt. Sőt a legfenségesebb buzgóság, a legtisztább
hazaszeretet volt. Erény, kötelességnek nemes teljesitése, valódi
hősiesség. Mégis csak hiuság, de nem a maga, hanem nemzete dicsőségét
ragyogta szét a világba.