A hegyes-dombos Dobokából származott a síkságra Kis Vince Sándor, mivel
amott már nem tudott megélni s Amerikába pedig öregnek érezte magát, de
ha csak másfél vármegyényi távolságra szakadt is el Dobokától,
elvesztette önmagát mégis egészen a kicsi, öreg, oláhos magyar ember.
Fájt a szemének, a szívének, a lábának a síkság, a meredektelen laposság
s az új vidék, amely mintha gyülölte volna a hegyes-dombos helyekről
jötteket.
– Klári, – sóhajtozott a feleségének sokszor Kis Vince Sándor – bár
inkább Amerikába mentünk volna, ha messzebb van is.
Klári asszony tizenöt évvel volt fiatalabb az uránál, elszánt, jó, erős
asszony, ki a süldő legények gusztusa s gyermekük nem volt.
Ott a síkságon béres-gazdának telepedett le Kis Vince Sándor s egy kis
tanyán laktak, küzködtek, távol a faluktól. Az asszony majdnem minden
nap legyalogolt valamelyik faluba s főként az úrék falujába, kiké a kis
tanya volt. Gyermektelen asszonynak joga van a járás-keléshez s a
nyugtalansághoz – vélte helyesen maga Kis Vince Sándor is. Fájt nagyon
neki, hogy így van, de az asszony harmincötéves és ő pedig ötvenéves,
húszéves házasok lesznek idestova. Bajos itt már változtatni, remélni s
különben is csak a baj, az élet-nyomoruság volna nagyobb, ha gyermek is
volna.
Jobban fájt Kis Vince Sándornak a hontalanság, a kényelmetlenség s ennek
a másfajtájú vidéknek a félelmessége. Itt is laktak magyarok és oláhok
is, de a magyarok se úgy beszéltek, mint Dobokában s az oláhok se. Más
volt az öltözetük, mindent másképpen csináltak, még a kálvinista
templomban is mások voltak a szokások és rendek. A síksági emberek
olyanok, mintha mindig innának s valami rablótekintet van a szemükben,
valami támadó szándék. S legénykék, akik Dobokában elbujnak az asszonyok
szoknyája mögé, itt kacagva mernek incselkedni olyan asszonnyal, aki
anyjuk lehetne. Ősszel pedig a köd az, ami kibírhatatlan, mert nem olyan
köd, mint a hegyes-dombos vidékeké. Ha egyszer, október végén vagy
november elején el kezd áradni a köd, nincs határa. S az embert a lábai
se igazítják el, mert nincsenek dombok, melyeket a láb bármilyen vak
estéken és éjszakákon megmérhet és fölismerhet.
S a kis tanya úgy feküdt négy-öt falu határainak szögletében, mint egy
útszéli csárda s ha jött az őszi köd, innen ellátni sehova se lehetett.
– Nem baj, – mondogatta Klári az urának – egyforma a világ mindenütt,
azután élni muszáj és mindenütt vannak jó emberek és rossz emberek.
De Kis Vince Sándor nem vígasztalódott s különösen ősszel félt, amikor
az embereknek kezd több idejök lenni, hogy egyik faluból a másikba
átnézzenek. Holott ilyenkor Klári is otthonülőbb volt s este hét órakor
már olyan rémséges volt a csönd és a sötétség, hogy le kellett feküdni.
Négy ökör, egy kiselejtezett csikó, két csatangoló természetű kölyök
kutya, öt disznó, egy háromszínű macska, két tinó éltek még a kis
tanyán. Éjjel kötelesség szerint ki kellett volna egyszer-kétszer mindig
néznie Kis Vince Sándornak, hogy rendben vannak-e állatok és dolgok. De
a kis, öreg ember dühös gyávasággal szegte meg a kötelességét, különösen
kissé ősszel és télnek idején.
– Klári, – mondotta az asszonynak, – ezen az átkozott helyen nem
maradunk s a jövő Szent Mihály-napkor visszamegyünk Dobokába.
Már három év óta fogadkozott így a kis hamar öreg férfiu és Klári már
meg se hallotta ezeket a Kis Vince Sándorhoz sehogysem illő, bátor
szavakat. Klári egészségeseket, hatalmasakat és nyugalmasakat aludt,
mikor valamelyik faluba nem mehetett a sártól és esőtől, átment a
legközelebbi tanyára. Itt egy fiatal juhász telelt néhány száz juhval,
ez még alföldibb legény volt s olyan víg és bolondos, hogy
megfizethetetlen öröm volt a nagy árvaságban. És beszóló, megálló,
gyalogos, utas emberek is akadtak sűrüen, mikor Kis Vince Sándor éppen
nem is volt közel a tanyai házhoz. Vagy a jószágokat sétáltatta, vagy
füzet vágott az Ér-partján, vagy általában gondos, céltalan, fürkésző
utakat tett a tanyai földeken. Nappal mégis csak a vitézebb természete
kerekedett felül Kis Vince Sándornak s ha nyáron eltemette a dolog, késő
ősszel és télen volt ideje a szemlélődésre is. Járkálván, fontolta,
fontolgatta az eseteket s mivel nem volt egészen tökkelütött férfiu, a
fiatal juhász is gyakran eszébe jutott. Nono, lehet, – gondolta – hogy a
fiunak jó volna az asszony mulatságra, de Klári nem nagyon viszi és adja
neki a bizakodást. Hiszen az asszony csak akkor áll vele szóba, amikor a
faluba nem mehet be s különben is Klára nem volt legénykedvelő asszony
otthon, Dobokában sem. Mégis jó volna azonban elmenni erről a vidékről,
ahol sem az emberek, sem a napok nem hasonlítanak az otthoniakhoz.
Őszi-téli, sivár nap volt s Klári mégis bennjárt az úrék falujában s
emiatt az evés is későbben történt. Kis Vince Sándor szidta, mint a
bokrot, Klárit, de Klári csodálatosan tűrte e napon Kis Vince Sándor
hősieskedését. Délután már korán jött a ködár, este Klári arról beszélt,
hogy mit hallott a faluban: lopások történnek s jó lesz éjszakánkint
gyakrabban kinézni.
– Mifelénk, – dühöngött Kis Vince Sándor – lopnak fát, szalmát,
szerszámot, de állatot nem. Átkozott hely ez s a jövő Szent
Mihály-napkor hazamegyünk, Klári, inkább éhezek otthon, minthogy itt
háromszor lakjam jól naponkint.
Korán lefeküdtek, mert nagy volt a köd és a sötétség, de egy órai alvás
után Kis Vince Sándor megemberelte magát. Lámpát gyujtott, kiment,
körüljárta az udvart, benézett az istállóba, az ólba. Néma, vak, süket
éjszaka volt, de mintha nagyon távolról ütemes lépések zaja jött volna.
Klári, a nyugalmas alvó, nyugtalankodott, ébren volt, azonban Kis Vince
Sándor nem ütődött meg ezen. Elfujta a lámpást s már-már megint elaludt
volna, de hirtelen, keményen megverték az ablakot.
– Hé, jó emberek, utas ember vagyok s egy korty vizet akarnék, ha
adnának.
Kis Vince Sándor s Klári is feltápászkodtak és Klári aggodalmasan sugta:
– Gyujts lámpást, nézz ki, mert tolvajok lehetnek.
Kis Vince Sándor rettegett, káromkodott, de lámpást gyujtott, ajtót
nyitott s kilépett. Először is a csikó nyerítését hallotta meg, a csikó
az udvaron dobogott, tehát valaki eloldta a kötelét. Azután a ködben egy
lámpást látott s aki a lámpást vihette, az távozóban volt a tanyától,
talán viszi a csikót. Mégis utána kell menni, mert baj lesz – gondolta
az egeket szedegetve Kis Vince Sándor s megindult a lámpással a másik
lámpás után.
Egy óráig csalta, vonta a ködben a másik lámpás Kis Vince Sándort s még
egy óra kellett, amíg hazatalált. Klári aludt s mikor felébredt,
ingerült volt és rákiáltott Kis Vince Sándorra:
– Vén bolond, hát kend hol járt ilyen sokáig s itthagy engem egy idegen
emberrel? Egy dohányoslegény volt a szomszéd faluból, vizet adtam neki s
elment a dolgára.
Künn az udvaron nyerített a kiselejtezett csikó, tehát nem lopták el a
csikót s nem tolvaj járt itt. De hogyan lehetett két ember az egy ember
s ki után kóborolt ő, míg a vízivó legény itt járt? Kis Vince Sándor
kiment ismét a lámpással, künn mindent rendben talált, de a
felindulástól alig tudott beszélni.
– Átkozott tájék, talán nem is ember volt, aki a lámpással olyan messze
elcsalt. A jövő Szent Mihálykor hazamegyünk Dobokába, Klári – kiáltotta
Kis Vince Sándor s a nehéz éjszaka alatt szorongva lapult meg a kis öreg
férfiu.