Avay Ábris bácsinál és feleségénél, Ókuthy Ágnes néninél voltam én
valamikor, régen, kosztos diák. Ábris bácsit úgy hívták, hogy víg Avay
Ábris, Ágnes néninek szomoru Ókuthy Ágnes volt a neve. Volt egy fiuk,
Zoltán, akire ma is kacagva kell gondolnom: bolondos lurkó volt. Másik
magzatjukat, az Enőke nevű furcsa leányt, nem is merem megidézni, mert
elsírom magamat. Víg és bolondos volt Zoltán, síró és bús volt Enőke és
ők nem tehettek arról, hogy ilyenek. Ábris bácsi túlontúl sokat dalolt,
Ágnes néni túlontúl sokat sírt s ez volt a hiba. Ábris bácsi irnoknak
jött be a városba, a vármegyeházára járt s a főispánt is öcsémnek
szólította. Ősz hajú, piros óriás volt, ötezer hold földet dalolt el, de
a daloktól nem ment el a kedve. Nagy, öreg pörökből olykor-olykor kis
summák érkeztek, vagy hónap elsején fizetés volt. Mi esténként
összeültünk lesrófolt lámpa mellett szomoru Ókuthy Ágnes nénivel.
Zoltán, Enőke, három kosztos diák, távoli atyafiak, keveset fizetők.
Kávét vacsoráztunk sok kenyérrel és fogadtuk a híreket a rossz
gyermekről, Ábris bácsiról. Be-bejött egy-egy régi cimbora tanyáról,
faluról s vitte magával néha Ábris bácsit. A petróleumlámpát esténként
egyre spórolóbban égettük: nem volt pénz. Mi, a kosztos fiuk, keveset
fizettünk s Ágnes néni ebből a mi kis pénzünkből gazdálkodott. Ábris
bácsi néha eltünt dalolni három-négy napra s olykor éjszakánként
riadtunk fel. Érkezett Ábris bácsi s még rekedt se volt, a víg vén,
rossz gyermek még mindig dalolt. „Az alispán kalapomhoz rózsát tett“,
avagy „Fölszállott a páva a vármegye-házra.“ Négyen háltunk egy kicsi
szobában, Zoltán és mi hárman, a kosztos diákok, tizennégy-tizenöt
évesek. Mi, a kosztos fiuk, Ágnes nénire gondoltunk és arra, hogy íme,
megzavarják az álmunkat, Zoltán azonban vígan ugrott ki az ágyból, mert
az apja mindig ajándékot hozott neki. Ágnes néni és Enőke ott háltak a
szomszéd szobában s mi hallottuk, hogy sírnak. Hangosan, jajveszékelve,
olyan hangosan sírtak, hogy majd elnyomták az Ábris bácsi nótáját. Mi
dideregve, bosszusan, kíváncsian és keserüen forgolódtunk az ágyunkban.
Zoltán szaladt ki az apja elé s mi hallgatóztunk, remegtünk, jaj, mi
lesz.
*
Szomoru Ókuthy Ágnes néni hangját hallottuk először, kétségbeesett vad
hang volt:
– Hol jártál, mi lesz belőlünk, míkor lesz már ennek vége, Ábris?
Ábris bácsi bevégezte először a nótát, egy öreg revolverrel járt mindig
s hallottuk, ahogy az asztalra dobta:
– Batizfaluban voltam, Dobos Pista vitt ki, négy lóval mentünk,
röpültünk. Hát nem hallatszott ide a hangom, mikor három nap óta mindig
daloltunk? Anyus, feleség, a te nótádat daloltuk legtöbbször, a te
nótádat. Ejnye-ejnye, nem hallottátok, hiszen hat mértföldre sincsen ide
Batizfalva. Tudod, azt daloltuk: „Szép asszonynak, jónak, a jóljáró
lónak.“
Nem volt több beszéd: Ábris bácsi végigdalolta a nótát. Ágnes néni sírt.
Enőke már ilyenkor nem sírt s mi valami csodálatos, finom, majdnem
babonás gyermek-ösztönnel jobban szerettük volna, ha Enőkét is halljuk
sírni. Enőke már tizenhat éves elmult, bokáig ért a haja, ha kibontotta
s szomoru, nagy, fölséges szépsége után utánabámult az egész város.
Azután Zoltán beszélt, derüsen, élénken, mintha nem is álmából zavarták
volna föl:
– Mit hoztál apa, Dobos Krisztike nem küldte el a hímzett
cigaretta-tárcát? Még tavaly nyáron megígérte, úrileánynak illik az
ígéretét beváltani, ugy-e, apa?
Az Enőke hangját ezután se hallottuk. Ábris bácsi se dalolt tovább.
Ágnes néni egyre fáradtabban és halkabban sírt és hajnalra csönd lett.
Zoltán bejött, nem hagyott bennünket aludni, mutogatta a tárcát, amelyet
Dobos Krisztike küldött neki. Mi zavartak és álmosak voltunk, de Zoltán
beszélt, ragyogott az arca:
– Négy nap óta nem aludt apa, de még négy napig bírná. Csak anyus és
Enőke ne nyafognának, apa nem olyan ember, hogy sírjanak neki. Apa
dalolni szeret, én is dalolni szeretek, dalolni kell. Visszafeküdt az
ágyába s dúdolta, hogy mi szinte fölizgultunk belé, hetykén, legényesen:
„Barna legény fekete subája.“
*
Ilyen éjszakák után mindig bőjtös, keserves napok következtek. Ágnes
néni szemei vörösek voltak. Enőke szebb volt, mint valaha, de szomoru
dac ült az arcán. Nem mertünk reánézni, olyan szép, olyan elszánt, olyan
szomoru volt Enőke. Ilyenkor, ilyen napokon sírtunk mi külön-külön
titkosan, három kosztos diákok, akik mindnyájan szerelmesek voltak
Enőkébe. Ilyenkor, ilyen napokon, láttuk vagy hallottuk, hogy Enőkével a
fiatal gróf sétált a főtéren. Enőkének le volt eresztve a haja, nagyon
hangosakat kacagott s meg lehetett tébolyodni a szerelemtől és bánattól,
aki ilyenkor látta. Ilyenkor és ilyen napokon volt szabad a
huszártiszteknek egészen hazáig elkísérni Enőkét. Szomoru Ókuthy Ágnes
néninek erre és emiatt már könnyei se voltak, csak nézett és úgy nézett,
hogy én megesküdnék, hogy órákig nem rebbentek meg a kisírt szemei. E
bőjtös napokon viszont Ábris bácsi fölfordította az egész házat.
Zsarnokoskodott. Ágnes néninek előttünk azt mondta, hogy őt rászedték. Ő
nem is volt józan, amikor Ágnes nénit elvette, nem aludt, dalolva nem
aludt azelőtt két hétig. Csak Zoltánt szerette, becézte az ilyen napokon
is. Tőlünk, kosztos diákoktól fölkérdezte a német könyvnélkülit, pedig
mi tudtuk, hogy Ábris bácsi nem tud németül. Átnézte a számtani
feladványainkat s kijelentette, hogy gazember semmirevaló kölykök
vagyunk, akikből nem lesz semmi. Délelőtt, amikor az iskolából
hazajöttünk, nem kaptuk meg az almánkat és a darab kenyerünket.
Beszélni, ellentmondani nem lehetett s arról is hallgatnunk kellett,
hogy Zoltán némely este kiszökik és későn jön, lopózik haza. Gonoszul, a
fiatal lények önzésével azért imádkoztunk ez esetekben: bárcsak elmenne
dalolni megint néhány napra Ábris bácsi.
*
És Ábris bácsi nem türte a bőjtös napokat sokáig: a vármegyeházára
sűrüen jöttek a régi cimborák. Egyszer az történt, hogy már három nap
óta még hírek se érkeztek víg Avay Ábris bácsiról. Zoltánnak az
osztályfőnöke kétszer üzent ez időben, hogy baj lesz. A fiu vásott, nem
tanul s az utcákon leányokat kísérget. Mi azt is megtudtuk, hogy Zoltán
korcsmába jár s szeret dalolni, oly nagyon, nagyon dalolni, mint az apja
szokta. Egyéb nagy, síralmas dolgok is történtek a háznál, nagyon
síralmasak és fájdalmasak. Früstökre kifli helyett száraz kenyeret s
kávé helyett vizes tejet kaptunk mi, kosztosok. Ágnes néni pedig már nem
sírt, mintha nem tudott volna már sírni. Enőke pedig, az áldott, az
agyonimádott, a szomorú Enőke olyan jókedvű volt, mintha megbolondult
volna.
Elmult négy nap és még mindig nem jött hír Ábris bácsiról. Öt nap
eltelt, hat nap eltelt s csak egy hét múlva érkezett Ábris bácsi. Akkor
mi már, három kosztos diákok, írtunk apánknak, anyánknak, hogy jőjjenek,
vigyenek el bennünket akárhova.
Dalolva és ismét éjszaka érkezett haza egy hét után víg Avay Ábris
bácsi. „Bárcsak ez az éjszaka“, hejh, hol vannak a gyerekek?
– Enőke, hejh, az áldóját, Zoltán, alszol, te álomszuszék?
Vártuk, hogy sírni fog Ágnes néni, de mert nem sírt, tudtuk, miért nem
sír. És hallgatóztunk, mint máskor és jobban reszkettünk, mint máskor.
Hallottuk szomoru Ókuthy Ágnes néninek száraz, jajatlan beszédjét:
– Enőkét elvitte a gróf, majd megláthatod, ha akarod két-három hét múlva
egy pesti utcán.
Ábris bácsi, mintha semmit se értett volna, dalolt tovább s Ágnes néni
is tovább beszélt:
– Zoltánt tegnapelőtt kicsapták a gimnáziumból, azóta nem láttam.
Zuhanást hallottunk s ma se igen tudom, ki vágódott el. Másnap bejöttek
a szüleink s elvittek bennünket más kosztadó helyre, három kosztos,
megzavarított diákokat.