Tegnap vitték el az ablakom előtt, térdig érő sárban négy legény vitte,
a Szelezsán Rákhel kék koporsóját. Hétfőn kapott levelet Amerikából a
vőlegényétől, nem bírja az éhséget már, segítse őt haza Rákhel.
Rákhelnek csak fehér arca, finom teste, szép karcsúsága s húsz esztendős
ifjusága volt. Elsírta magát, estére fázni kezdett, kedden még felkelt
az ágyból, szerdán már nagyon sokat beszélt, de nem értelmesen,
csütörtökön piócákat raktak kemény, forró két melle alá, pénteken nagyon
foltos lett a teste s szombaton már, amint illik, kék koporsóba
fektették Rákhelt. Doktorra pénz se került volna, de különben is száz
kocsit és száz doktort nyelne el erre mifelénk a tavaszi sár. Vasárnap
délután temették, mindenki sajnálta, mert fiatal volt, szép, s ha
napszámba ment dolgozni, égett a keze alatt a munka. Azután pedig
esküdött mindenki, hogy a bánat vitte el, akármennyire is megfoltosodott
a teste. Még húsz esztendővel ezelőtt az ilyen regényes
skárlát-esetekből nóta született a falukban. Most megjelent a pópa
kedvetlenül, mert vajmi kevés stólára volt kilátás és sárosan.
Dünnyögött, gajdolt és nyugtalanul nézegetett az égre, mely egyre
feketébb, feketébb lett. Mire az én ablakom elé értek, már tombolt a
csúnya tavaszi fergeteg. Ömlött a víz a fekete felhőkből s a kék
koporsóról mosva hordta le a friss kék festéket. Ott volt a menetben a
fél falu, elől a pópa, mint egy leöntött fekete ördög. Mi majdnem
kárörvendve néztük ezt az ablakból a vén Jepura Tomával.
Jepura Toma szemben lakik velünk s ő is a falu végén lakik. Haszontalan,
vén, részeges ember, de bölcs ember, talán ő is azért lakik itt a temető
mellett. Mert mi a temető mellett laktunk Jepura Tomával s mi már sok
dolgon nem csodálkozunk, amiken mások még csodálkoznak. Jepura pláne
sírt is ás, ha nincs fizetősebb munkája s ha elég pálinkát kap, hiszen
itt van a temető mellett. Szóval mi már ketten olyan emberek vagyunk
Jepurával, akik túllátnak a falun s egy kicsit a hivságos életen is.
Beszélni még nem beszéltünk egymással Jepura és én, de nézzük egymást és
talán nem dicsekvés, hogy szeretettel nézzük. Sok temetést láttunk mi
már, sok sírt ástunk, a vén Jepura ásóval, én más szerszámmal. Hogy ő
rongyosabb mint én, kevesebbet jár a világban, nem ír és nem olvas, ez
csak a gyöngék szemében különbség. Azonban úgy tapasztaltam, hogy sem
Japura, sem én nem vagyunk ám olyan tökéletesek, amilyeneknek magunkat
hisszük. Csak éppen, hogy kevesebb gyarlóság él bennünk, mint a
temetőtől távolabb lakókban. De például nem vagyunk mentesítve az
egészségi állapot, az ital, az időjárás, a pénz és az asszony ereje
alól. Nekem legalább nincs feleségem, de Jepurának, akit a pópa
Jepurénak hív jól oláhul, hites felesége van. Ez az asszony nagyon
megöregedett, a bölcs és korhely ember pedig haláláig megőriz valamit a
legénységéből.
Vasárnap temették el Szelezsán Rákhelt rettenetes időben s ez a bolond
március hétfőre kicsípte magát. Olyan tavaszra ébredtünk, olyan édes
nyugtalansággal, mintha legalább június volna. Kinéztem az ablakon.
Jepura Toma a tornácon süttette az áldott nappal a hasát. Valósággal,
mert megoldotta derekán a madzagot, mely egy régi, gombatlan úri kabátot
tartott a testén. Az ingét is kihúzta alóla, hadd lakjon jól napsugárral
az ebadta has, ha a tél alatt koplalt. Vén, szakállas, gondozatlan,
szennyes arca úgy ragyogott közben Jepura Tomának, hogy rögtön
sejtettem, baj lesz. Délután három órakor még ott melegedett a tornácon
Jepura. Talán nem is evett, a bölcs emberek nem szoktak nagy dolgot
csinálni az evésből. Kezében egy fűzfavessző volt s avval vidáman
csapkodta a szikkadó sarat. Látszott az arcán, hogy legjobban szeretne
lovasdit játszani, lovagolni egy kicsit a fűzfavesszővel. A régi
temetőben, az új mellett, gyerekek játszottak s közéjük szeretett volna
állani Jepura. Az igazat megvallva, én is, mert tavaszszal mindig sok
erőszakkal tartom magamat vissza, hogy ne üljek föl egy vesszőre, vagy
egy napraforgó-kóróra. Délután három óra után kimászott Jepuráék
konyhájából az öreg asszony, ismertem, Jepuráné volt. Ő is süttette
magát egy kicsit a nappal s azután leült a tornácra Jepura mellé. Azt
hiszem, tíz esztendő óta nem voltak egymáshoz, a verekedéseken kivül,
ilyen közel, de legalább is tavaly tavasz óta. Óvatosan hátra húzódtam
az ablakomnál, isten ments, semmiféle nászt megrontani. A szerelmek
mind-mind az égben köttetnek, még a vén házasok tavaszi szerelmei is.
Nincs joga senkinek akármilyen szerelmet zavarni vagy finnyásan nem
szeretni.
A vén, bölcs Jepura hirtelen úgy kezdett viselkedni, mint egy ifjú
jogász a kávéházi trónus előtt. Csak jelekből vettem ki, tréfás
disznóságokat mondott s megfogta felesége kezét. Udvarolt a maga módja
szerint, éppen úgy, mint harminc-harmincöt évvel ezelőtt. Az öreg
asszony leányosan kacagott, sikoltozott s néha-néha ráütött a Jepura
kezére. Nem vették észre, hogy délnyugaton, az égen furcsa dolgok
történnek. Visszajöttek a tegnapi felhők, feketék, csúnyák s hamm,
elnyelték a napot. Az öreg Jepuránénak most kezdett a kedve megjönni, de
hirtelen sötét lett. Megszégyelték nyomban mindketten magukat, különösen
Jepura, a bölcs. Erre én már kinyitottam az ablakot, füleltem, hallani
is akartam. Hideg eső kezdett esni s az öreg Jepura káromkodva küldte be
az asszonyt.
– Nem szégyenled magad, ilyen öreg mámi, úgy tesz, mintha kis leány
volna? A férfinál más, a férfi más, a férfi gondolhat szamárságra, ha
vén is. Te akarsz szerelmeskedni, amikor Szelezsán Rákhelnek ott kell
feküdni a sírban?
A vén asszony besomfordált, a vén Jepura és én pedig a sűrű esőn
keresztűl bámultunk a temető felé, ahova tegnap kivitték a szép, húsz
esztendős, talán csókot sem ismert Szelezsán Rákhelt.