Bénit, a hatesztendős apostolt, boldog láz gyötörte egy éjszakán. Tudta,
hogy holnap kinek fog örömet szerezni. Béni már hajnalban ébren volt s
Lencire gondolt, kinek az apja sírásó volt s az Alvégen lakott. Mindig
köhögött a Lenci apja, köhögött és pálinkát ivott. Verte gyakran Lencit
és Lencinek még volt öt testvére. Rongyos, de füttyös, vídám fiu volt
Lenci. Télen kis bocskorban járt, de volt abban rongy elég. És meleg
ételt, sőt húst evett tavaly egy toron.
Szöknie kellett Béninek, mert ő reá nagyon vigyáztak. Kiosont a kis
kerti ajtón s mezős tájakon nekivágott az Alvégnek. Kissé lihegett Béni.
Vékony finom bőre alatt bujósdit játszott a vér. Kis tüdejét is cibálta
a pajkos márciusi levegő. És sok terhet cipelt Béni. Egy nagy, drága
jókkal megrakott papírskatulyát. Zsebei is duzzadoztak. Messze-messze
fehérlett a Bózsa-halom. Béni ujjongott. Odamennek ők ma hóvirágért
Lencivel.
Az alvég messze van, de Lenci jött Béni elébe. Mezítláb volt Lenci s
ugrándozott, mint egy bolond mókus. Az apja egy régi, avas kalapjának
levágott teteje ékeskedett a fején. Ám fényes kakastoll mellette.
Piros-barna, mosdatlan arca ragyogott Lencinek. Pedig reggel megverte az
apja bizonyosan. Könny-folyókák medreskedtek az arcán. Olyan volt ez az
arc, mint egy térkép. De víg arc volt s vígan táncolt rajta a napsugár.
– Hát mit hoztál, Béni?
Béni mosolygott. Öreg jóságos mosolygással. Nagyon fontosan és mindjárt
először jelentette:
– Húst is hoztam, jó sonkát, piros sonkát.
– Nem vették észre?
– Nem.
– Hát még?
– Kivettem a perselyből húsz krajcárt. Elhoztam a tavalyi sapkámat. Két
narancs. Egy nagy darab csokoládé. De adjál ám belőle Gyurinak is, az
öcsédnek. Hoztam egy keszkenőt az anyádnak. Szagos vizet.
Lenci türelmetlenkedett:
– Cipőt nem hoztál? A kovácsék Lajkójának cipőt is adtál vasárnap.
– Mert az köhögött. És eldugják a cipőket. Vigyáznak reám. Alig tudtam
kiszökni. Megyünk a Bózsára? Most megyünk? Siessünk, mert félek, hogy
utánam jönnek.
Kedvetlenül rázta a fejét Lenci. Előre szaladt a holmikkal. Bizonyosan
mindent elrejtett. Azután elindultak a Bózsa-halom felé. Lenci ravasz,
szomorú hangon beszélt?
– Nektek minden van. Én még vajas kenyeret sem ettem soha.
Béni szíve reszketett a részvéttől. Fájt neki a szemrehányás. Köszörülte
a torkát és csöndesen mondta:
– Nem is jó a vajas kenyér. Én mindig odaadom a béresék fiának. Én
sohasem eszem vajas kenyeret.
Mentek, mentek. Sok kerüléssel járt az út. Tavaszi mocsarak mindenütt.
De ragyogott előttük a Bózsa-halom. Lenci szomorú maradt:
– A te lábadat sohse szúrja meg a szerb tövis. Még a lábad szára is
harisnyás. Cipőben jársz mindig.
– Én lehúznám. Én szeretnék mezitláb járni. Nem szabad. A multkor
lehúztam a cipőmet a kertben. A francia kisasszony meglátta. Nem kaptam
vacsorát.
– De van a te perzselyedben több is húsz krajcárnál. Én nem kapok soha
pénzt.
Ott voltak a Bózsa-halmon már. Béni tikkadt és piros volt. Leült a zöld
fűre egy hófolt mellé. Ekkor sípolni kezdett a melle. Megijedt, mert
emiatt már sokáig feküdt egyszer az ágyban. Leszálltak a lejtőre.
Melegen sütött oda a nap, mint nyáron. Csakugyan nyílott a hóvirág.
Béninek ujjongó kedve támadt. De egyszerre csak köhögni kezdett. Közben
elbujt a nap, a Bózsa-halom hirtelen ködöt fújt. Az ég ólmosodott. A
falut alig látták:
– Menjünk haza, Lenci.
Lenci kuporgott a földön. Fejét csupasz, erős, piszkos térdére fektette
s hallgatott. Béni újra hívta és szepegett. Jaj, mi lesz. Már észre is
vették talán, hogy elszökött. Talán már ebédelnek is. És ha most esni
kezd. Már majdnem sírva mondta:
– Menjünk haza, Lenci. Mi bajod van, Lenci?
– Cipőt akarnék. Neked sok cipőd van. Olyan kalapot akarnék, mint a
tiéd. Kéket, finomat, hosszú pántlikást. Éppen olyat akarok. Cipőt és
kalapot.
– Holnap hozok neked, Lenci.
Lenci hallgatott. Sokáig s az ég egyre barnult. Béni remegve
toporzékolt. Félt. Jaj, mi lesz. De Lencit is szánta. Hogy búsul. Ő
bizony mindent adna neki. Csak ne sírna Lenci. De Lenci sírt. Ledőlt a
földre. Arcát bemázolta a nedves fű. És zokogott.
– Nekem sohase volt cipőm. Nekem sohase volt kalapom.
– Adok neked holnap, Lenci.
– Most, most.
Eső kezdett csapdosni. Havas eső. Béni leült a földre s lehúzta a
cipőjét. Lenci egy madzagra kötötte s hátára vette a kis cipőket:
– Add ide a kalapot is.
Béni a kalapot is odadta. Most már nem lehetett a tócsákat kikerülni.
Szinte szaladtak a falu felé. Néha térdükig ért a megolvadt hóvíz.
Béninek vacogott a foga. Legjobban szeretett volna lefeküdni, akár a
vízbe is. Izzadott s fázott s a falu alatt kérlelte Lencit:
– Add ide holnapig a cipőt és a kalapot. Félek így hazamenni, holnap
elhozom neked. Hozok vajas kenyeret. Veszek ki megint pénzt a
perselyből. Neked adom a kis lakk-zsizmám is. Így fázom én most.
Lenci egy tréfás nótát fütyölt, diadalmasan dobálta a cipőket a
madzagon. A kalapot a másik kezében lobogtatta. Arcát csapdosta az eső,
de ő vígan táncolt: ezer jégeső sem ártana neki. Olyan, mint az apró,
mezei isten: pogány, jókedvű, maszatos és erős. Már mintha mellette se
volna Béni, paskol ugrálva a vízben, néha előre szalad, egyszer
hátrafordul:
– Isten áldjon meg, Béni. Ne mondd otthon, hogy kinek adtad a cipőt és
kalapot. Holnap gyere el megint. Mert jó fiu vagy.
Béninek jól esik a dicséret. De nagy köhögés fogja el. Már vissza se tud
köszönni Lencinek. Jaj, mi lesz otthon, ha kérdezik. Ő hazudni fog.
Hazudni csúnyaság. De mit tegyen. Eldobja mindenekelőtt a hóvirágot,
amit a kezében szorongatott. Azt fogja mondani, hogy a mezőn megfogták a
kóbor cigányok. Elvették a cipőjét és kalapját. Mert különben még baja
lenne Lencinek. Holott jó fiu Lenci. És úgyis veri az apja. És nincs
neki semmije. Otthon ágyba fektették Bénit. Tíz napig félre beszélt, a
vajas kenyeret nem vihette el Lencinek, tíz nap mulva meghalt Béni.