A romos Pelley-kastély alatt égnek meredt két jegenye. Ez volt a világ
két legmagasabb jegenyéje. Itt már minden a miénk volt. A denevérek s a
jegenyék. A lángok, melyek Szent-György-éjen kéken fölcsaptak, Miska, a
hosszu sváb kocsis is, aki látta:
– A Pelley-kincsek tisztulnak most.
Így mesélte reggel Miska s én emlékeztem, hogy éjfél idején a Bodri
haragudott. Oh, az szörnyűség, ha a Bodri haragszik. Mert a mi
jegenyéink az eget verik. A Pelley-romok alatt lappang a kincsek kincse.
És Bodri a Föld leghatalmasabb kutyája.
Nagyszerű remegésben teltek akkor az én napjaim. Királyi udvar volt a
rongyos porta, melyhez az apám vásárlással vette a romos
Pelley-kastélyt. Ez a kacsa-lábon forgó rezidencia volt. Ide csak
előkelő szellemek járhatnak éjszakánként. A kuruc ezredes, Pelley Ádám
például. Vacogott a fogam minden elalváskor, de nyaras nappalokon bátran
játszottunk Eger-játékot a romokon. Csuporból öntötte a téglacsúcsról
forró szurok helyett a vizet Dobó Katica. Egyébként meg Tabay Klárikának
hívták e Dobó Katicát. Nyolcéves leány a szomszédból, kivel kettesben is
játszottam a jegenyék alatt. Nappal nem féltünk: velünk volt a Bodri. Ha
jönne tüzes sárkány: Bodri megölné. Esténként is csak az adott csöpp
bátorságot: künn a Bodri. Tíz kutyával megverekedett már a Bodri.
Iskolában, labda-téren, utcán süvegeltek a kis rongyos pajtások.
Beleláttam a lelkükbe. Ezek nem a Pelley-kastélyt s a két jegenyét
tisztelik. Ezek a Bodritól, a hatalmas Bodritól félnek. Nyolc esztendős
szívemet Bodri tette hős dobogásúvá. Hahó, merjen csak valaki Bodriba
kötni.
Néha elmentem egészen a Bence-dombig. Messze-messze füstölt az
Avas-hegy. Violás őszi napokon a Magura bukkant ki a semmiből. Néha
láttuk különös halványságban a bihari hegyeket. Hallottuk, hogy az
emberek Tasnádra járnak, Károlyba, Zilahra. Egyszer az anyámat hetekig
nem láttam. Beszélték, hogy Budapesten volt. Az Avas és a Magura:
hegyek. Tasnád, Károly, Zilah: városok. Budapest pedig iszonyú ékes és
nagyon nagy város. A koszoruzó falvak, melyek a mezőről látszanak:
igaziak. Egy fiu azt mondta az iskolában, hogy Szentkirályon van egy
kutya, mely sokkal erősebb a Bodrinál. Mi Klárikával sokat nevettünk e
meséken a jegenyék alatt. Ejnye, ejnye, be szamarak a nagyok. És Lajkó
is szamár, aki nekünk a szentkirályi kutyáról beszélt.
A Bence-domb alatt van az Ér. Azután nincsen semmi. Szentkirály sincs és
semmi sincs. Itt a két jegenye s a Pelley-kastély. Nem igaz a többi.
Csak nekünk mondják. És itt van a Bodri.
A földrajz sem igaz. Olyan, mint a Karolina asszony beszédje. Karolina
asszony gyakran altatott mesékkel engem, ha a szobából beszabadult.
Csupa gyermekes dolgokat mesélt. A kis egér vezeti az árva Sárit. A
farkas megeszi a vasorrú bábát. Én belebújtam a párnámba s úgy nevettem.
Tiszta volt a látásom. A nagyok összefogtak, hogy minket bolondítsanak.
Lehet, hogy van még falu másutt is. De az nagyon messze lehet. Az egér
azonban nem beszél. A farkas sohse is volt. Vannak szörnyetegek, de azok
a levegőben röpködnek. Olyan a formájuk, mint az emberé. Ott van az öreg
Mitru. Azt a mult héten temették, de visszajár a temetőből. A hosszu
Miska látta ezt is. A jegenyék alatt is táncolnak Szent-János napjának
éjén a tündérek. A kastélyba is ellátogatnak a régi Pelleyek. De
ilyenkor az ember alszik. És künn van a Bodri. A Bodri olyan hatalmas,
hogy a mult télen Julcsa mama árnyékát is elugatta. Pedig Julcsa mamának
szabad volna itt járni. Ő hagyta nekünk ezt a portát, amikor meghalt. De
még ő is fél a Bodritól. A Pelleyek is haragusznak talán, hogy most már
a miénk az omlott kúria. De merjenek a Bodrival beszélni.
Klárikával néha nyakunkba vettük a falut. A kutyákat néztük: Bodri
rabszolgáit. Mindegyik éktelen sebet viselt. Mi nem sajnáltuk őket:
Miért kötöttek ki a Bodrival? Ezeket a Bodri tanította emberségre.
Valahogyan úgy képzeltük: a Bodrin áll a világ. Ezen a mosdatlan, vad
komondoron. Bodri kitűnő, Bodri nagy, Bodri a kutyák királya.
De én, óh jaj, korán értem. Különös volt a két jegenye: tavaszonként
kábító, piros virágokat hullajtott. Szólottam bölcs és büszke
fölfedezéssel Klárikának:
– Klárika, e virágokból csinálják a szagos vizet, mellyel húsvétkor
lelocsoltalak.
Klárika összefogott egy marok virágot s az arcomba szórta. Máskor is
tett ily pajkosságokat, de akkor éjjel nem tudtam ettől elaludni. Ha már
szenderegtem: Klárika állott előttem. Szórta rám a jegenyék virágát.
Künn pedig őrjöngve ugatott a Bodri. Legyintettem a kezemmel: Klárika
most otthon alszik. Ám a Bodri ugatását hallom. Megint szenderegtem.
Egyszerre csak látom, hogy a két jegenyét ki akarják vágni. Egy óriási,
tüszős oláh sujtja a fejszéjével. Ilyen oláh az én falumban sok lakott.
De ennek az arcát nem ismertem.
– Mit akarsz, te idegen és bolond oláh?
– Kivágom a jegenyéteket.
Fölébredtem nagy rémületemben. A Bodri még mindig ugatott. Sohse ugatott
még ilyen furcsán.
Az álom ismét csalafintáskodott. Hirtelenül mit látok? A Pelley-kastély
tégláit nagy szekerekre rakják. Künn egyre ugat a Bodri s megint
fölriadok. A kis öcsém horkol a szomszédos ágyon. Sáfrányos, különös
színnel süt be a Hold.
Megfog egy kicsit az álom s én kérdezősködöm:
– Hát hová viszitek a téglákat?
– Tasnádra visszük. Ott építünk belőlük. Nem kell itt a faluban tégla.
Haragos lettem nyugtalan, izzadságos álmomban:
– Engem ne bolondítsatok. Tasnád nincs. Honnan jöttök ide? Mindjárt
kiáltok Miskának. Aztán rátok uszítom a Bodrit.
Voltaképpen pedig sírni szerettem volna, mert Klárikát is láttam.
Klárika a jegenyevirágok közé bizonyosan bojtorjángot is lopott. Ahogy
az arcomba vágta a virágot, fájt.
A Bodri ugatott s a szívem majdnem kipattant. Micsoda ellenség
támadhatott a Bodrira?
Most már elvész a világ? A bibliából jutottak eszembe szörnyű esetek.
Hát igazak volnának? Avagy vannak más falvak és szörnyű, ismeretlen
ellenségek?
Most már igazán éberségbe estem. Klárika egy tűvel szúrt az ajakamba.
Most már nem tudtam aludni. Látni akarom, hogy mi van künn. A Bodri
szűkölve, nagyon szomoruan vonított. Föltártam halkan az ablakot s egy
fájó ugrással lesurrantam. Féltem, remegtem s mentem a romos
Pelley-kastély felé. Viharzóan üvöltő hangok, kutyapanaszkodások
csapódtak hozzám. Sárgán terült portánkra csúfolódó fényével a Hold. És
megláttam a Bodrit. Négy lába a Hold felé hadonászott. Nyakát egy óriási
fekete kutya fogta le. A Bodri hörgött, csunyán, rémesen. Mintha a világ
haldokolt volna.
Sohse láttam ezt a fekete kutyát. Ismerem a falu minden ebét. Hát igaz?
Túl a jegenyéken, a falun, a Bence-dombon, a Pelley-kastélyon még
folytatódik a világ.
Dideregve, forró-hideg lázban másztam be az ablakon s rejtőztem el az
ágyban.
Másnap sírva csókoltam meg Klárikának az ajakát. Először az ajakát. Pár
hét múlva bevitt a városba az apám, hogy tanuljak.