(Nyáron, amikor senki sincs otthon, se ott, ahol szeretne lenni, egymás
kínos örömére összekerültek Matild, Mary és Elza asszonyok. Valamikor
együtt nevelkedtek és gonoszkodtak a zárdai iskolában, egyvidékiek
voltak, de az iskola után alig-alig találkoztak. Sem családjaik, sem
nagy, meleg szerető emlékek nem kötötték őket s csak újságokból
hallottak egymás házasságáról. Hét-nyolc év óta asszonyok, távol éltek
egymástól, néha-néha közös ismerősök pletykáiból villantak csak elő.
Matild Pesten élt, Mary egy kicsit mindenütt a világon, Elza sokat járt
Pestre. Valószínűleg nem termettek minta-asszonyoknak. Gyermekük azért
mégis volt, Elzának pláne kettő, az uraikat nem tették se kiáltóan
bélyegesekké, se nagyon boldogtalanná. Vidám, csinos, kevés gondolatú
asszonyok voltak, szerencsések is, mert igazi, nagy történet még nem
történt velük. Most beszorította őket a rossz idő a fürdőhely kisebbik
szalonjába s szokás szerint elvégezték a köteles napi diskurzust.)
_Mary:_ (Friss lapokat kér, szemeivel átszalad egyik újság nyári hirein,
de egyszerre megáll.)
_Elza:_ (Szintén az újságokat nézi, ő már gyöngébb és ügyetlenebb s
olyan fehér lesz, mint egy halott.)
_Matild:_ (Sikoltva csapja le a maga újságját.) Jaj, rettenetes,
olvastátok? Ugy-e, Sajtélyi meghalt?
_Mary:_ Sajtélyi?
_Elza:_ Sajtélyi meghalt?
_Matild:_ Igen, igen. Hiszen ti is ismertétek. Sajtélyi, a
zongora-művész, hirtelen halt meg. München mellett.
_Mary:_ (Fölkapja az újságot s mutatóujjával símogatja végig a
hasábokat, mintha nem lelné a halálhírt.)
_Elza:_ (Még kezében tartja dermedten, fehéren s meg-megingva a lapot,
de ő nyomban rábukkan a hírre.) „Sajtélyi Károly, a világhírű
zongoraművész – mint Münchenből táviratozzák – egy közeli üdülőhelyen
hirtelen elhunyt. Még néhány nappal ezelőtt Baden-Badenben
hangversenyezett az alig negyven esztendős, daliás, ünnepelt művész.
Betegségéről legközelebbi barátai sem kaptak hírt s a rövid távírat sem
jelzi egy szóval sem a tragikus haláleset okát. Sajtélyi egyik jóbarátja
és nagybátyja azonnal Münchenbe utazott, hogy a temetés körül
intézkedjenek.“ (Nem tudja tovább olvasni, a hangja egészen elcsuklik, a
szemei könyesek, leejti az ujságot.)
_Mary:_ Negyven éves se volt, igazán kár érte. Művész volt, én talán
vagy háromszor hallottam játszani.
_Matild:_ És derék ember volt, nagyúri jellem, nekem és az uramnak jó
barátunk, gyakran járt hozzánk.
_Mary:_ Járt a házatokhoz?
_Matild:_ Igen, gyakran, majdnem a házasságunk óta, valahányszor
hazakerült Budapestre.
_Elza:_ És jó barátja volt az uradnak?
_Matild:_ Nagyon jó barátja. Az uram bolondja a muzsikának és Sajtélyit
a világ legelső zongoraművészének tartotta.
*
(Most két percig elhallgattak, néha lopva nézték egymás arcát s Matild
egyszerre csak úgy érezte, mintha két kegyetlen bíró előtt állana.
„Elárultam magamat, – íjedezett az első pillanatokban, – ezek bizonyosan
mindent tudnak.“ Oka volt megrémülni, mert Sajtélyit mindenki
telhetetlen nőhódítónak ismerte Szentpétervár és Newyork között. És ő
bevallotta, elárulta, hogy Sajtélyi kedves vendégük volt, házuk barátja
és fölsikoltott, mikor az újsághírt olvasta. Talán ha semmit se tudna ez
a két asszony, most már kitalált volna mindent s ő meg van alázva.
Gondolkozott: hiszen ez az úgynevezett „minden“ voltaképpen semmi,
voltaképpen csak egy nagyon gyarló látszat. Most két éve, vagy három
éve, igen, akkor, Sajtélyi nagyon sok szerelmet esküdött és kunyorált.
És már szinte bizonyos volt, hogy Sajtélyi célt ér és Matild asszony már
fölöltötte azt a ruháját, melyet tréfásan, önmagában találka-ruhának
keresztelt el. Sajtélyi hirtelen elutazott, talán azért, mert sokalta a
várást, méltatlankodott és türelmetlen volt, talán igazán el kellett
utaznia. Mindegy, azután még találkoztak egy párszor, semmi sem történt,
de nem tudtak egymás szemébe nézni többé. Matild is, Sajtélyi is azt
érezték, hogy fölösleges óvatosságukkal nem használtak maguknak: most
mégis, mintha megtörtént volna mindaz, ami nem történt meg. Sőt
Sajtélyi, mint soksikerű, kényes és nőies művészember néha-néha
megesküdött volna, hogy Matild az övé volt. Ezt ő, Matild is észrevette
s mert sajnálta a regény befejezetlen, torz és szomoru voltát, gyűlölni
kezdte Sajtélyit. Gyűlölte azért, mert Sajtélyi az ő habozását erős
karokkal nem szüntette be annak idején s gyűlölte, mert látta, hogy ha
minden beteljesedik, akkor sem jobban az övé ez a férfiu, mint most és
így. S ez az elmulasztott szerelem, ez a nagy gyűlölet végzetessé vált a
Matild asszony életében. Valósággal megfegyelmezte, pórázon tartotta ez
az emlék, ez a nem sikerült, ez a befejezetlen regény. S ráadásul azt
hitte, hogy ezt az el nem követett bűnt egész Budapest, az egész világ
elkövetettnek tartja. És most, amikor ez a hitvány, drága, kivánatos
ember ilyen váratlanul, gyalázatosan meghal, ő elárulta magát. Elárulta
magát két kíméletlen, kegyetlen, rossz barátnőnek, akik most már persze
nagyon aljas asszonynak vélik őt.)
_Mary:_ No, most nagyon fog sírni száz vagy kétszáz asszony, az a fajta,
amelyik minden híres művészemberért hideglelést kap.
_Elza:_ Ez a Sajtélyi igazi prédaember volt, azt mondják, minden nőnek a
prédája, aki folyton, betegesen azt hitte, hogy ő a hódító.
_Mary:_ Igazán, most emlékszem és látom is, hogy ez a híres hódító csupa
közönséges, mindenkinek kész és gyönge nők fejét csavarta el.
_Matild:_ Nem igaz, nem igaz és rettenetes dolog, hogy titeket a halál
villámcsapása sem riaszt meg. Ti úgy beszéltek egy halottról, egy orvul
elejtett gyönyörű életről, mint az ebédlői, csúnya hollandi
szomszédokról.
_Mary:_ (Szigoruan néz Elzára s akarattal tüntetve kerüli el nézésével
Matildot.)
_Elza:_ (Mindent megért a Mary szigorú szemeiből s egyszersmind egy éles
pillantással megüzeni, hogy itt kettejök méltósága érdekében cselekedni
is kell.)
(Nagyon hideg búcsuzás és Matild úgy marad a kis szalon sarokasztalánál,
mint egy középkori, kalodába zárt meztelen, megcsúfolt, parázna nő.)
*
(München mellett, az Élet mellett, csöndes villában nagyon derűs arccal
feküdt a halott Sajtélyi. Igazán más járhatott az eszében, amikor
meghalt s bizonyos, hogy nem gondolt Matild, Mary és Elza asszonyokra.
Azaz: Matild olykor mégis csak eszébe jutott s ilyenkor boszankodott: ez
a nő szándékában s talán jó lett volna, ha igazán az enyém.)
_Elza:_ (Fönt a lakásában zokogva dobja a pamlagra magát, mert most már
szabad s ha beszél, önmagával beszélhet.) Csak a leveleimet égette volna
el az a gazember, az a gazember, akinek egy Matild is jó volt.
_Mary:_ Ha Budapestre hozzák és itt temetik, – mormogta magányos
sétájában, – küldök neki egy koszorut fehér virágokból. Mégis csak az
enyém volt, mégis csak azt hittem húsz napig, hogy engemet szeret. Szép
ember volt, úri, tiszta, erős, csak kár, hogy ilyen Matild-félék
kerültek, jöttek az útjába.
(Matild a következő napon bomlottan s üldözést érezve elutazott a
fürdőből s gyermekkori barátnőitől. Sajtélyi két itteni szeretője nem
mutatkozott s nagyon helyes bűnhödésnek találta Matild menekülését.
München mellett pedig ott feküdt a halott, akit becsomagolva haza fognak
hozni Budapestre, eltemetni. S ha ezeréves rohanó kultúrával előbb
volnánk, mint ma, hideg, mosolygós szemeiből le lehetne fotografálni azt
a nőt, akit talán sohase látott s aki ott van a szemében s ott volt az
idegeiben is akkor, amikor a szíve egy hisztériás lengyel grófné mellett
halálosan megállott.)