Hajnal felé nagyon ellágyult az agglegény Pándy. Valami szomoruat
játszott a cigány s az öreg fiu odacsapott az asztalra.
– Nem ér, nem ér semmit sem az élet asszony nélkül.
Valahogyan ez a kifakadás meg találta fogni a sziveket. Egy kicsit
valamennyien mámorosak voltak még az ifjak is.
Az öreg Pándy kimondta, ami a szivekben kísértett:
– Dél óta nem is láttuk az asszonyt, a nagyanyót és Márthát.
Már ekkor valamennyien nyugodtabbak is lettek. Eszükbe jutott a nagymama
és a leányunoka és ez elég. De az agglegény Pándyban most már a virtus
dolgozott.
– Adjunk éjjeli muzsikát édes anyának és Márthának.
Vitték a bandát, dúdoltak és megállottak a két nő ajtaja előtt. Épen
akkor köhögött egy nagyon hosszut, kinosat Mártha. Egy kis vért köpött,
elcsöndesedett s feküdt mozdulatlanul. Mikor a cigány játszani kezdett,
föltárult az ajtó. Ott állott az öreg Pándyné, elfojtott zokogással, de
valami kegyetlen fény ott ült az arcán. Végignézett a mámoros, fölhevült
Pándyakon, intett a cigánynak:
– Várjatok egy kicsit a muzsikával, vagy két hónapig. Az egyetlen
Pándy-lány akkorára már itt hagyott benneteket. Az egyetlen Pándyné sem
fog sokkal tovább itt maradni. Azután majd mulathattok nyugodtan,
magatok lesztek.
Olyan volt az öreg asszony, mint egy megelevenült, rettenetes halálhír.
A hangja olyan volt, mint valami messziről küldött bosszúüzenet. A tíz
Pándy értelmetlenül, megdöbbenve, zavartan nézte egymást. Bent a
szobában, az ajtón beáramló levegőtől, csukló, síró, köhögő roham fogta
el Pándy Márthát. Pándyné becsapta az ajtót s a Pándy-család két
asszonya, az öreg és a leány, sírva karolták át egymást. Az agglegény
Pándy kissé szégyenkezve vezette vissza a társaságot. Az öreg Pándy
dühösen ezt hajtogatta:
– Én tudtam, hogy el fog romlani a mulatság, ha asszonynépség kerül
bele.