Könnyű nőcskének és víg, silány férfiunak három leánya voltak ők, a
Kődomby-leányok. Pirosak, kacagósak, karcsuak, bolondos őzike-leányok,
kész, aranyos nők pólyabontás óta.
Könnyű mamájuk szomoru végéről sokat beszéltek egy kicsit mindenütt a
világon. Mert világjáró népség voltak a Kődomby-leányok mamája és
papája. Ostendében jelentkezett a talján hegedüs, akivel a szöktető uton
a tengerbe fult a mama s a papa a montecarlói temetőben fekszik, holott
nem is vesztett sokat azelőtt két nappal, mikor ide ásták.
Kicsikék voltak akkor ők, a leányok. Héla, Melánia és Jutka. Egy öreg,
zsörtölődő, gondatlan, vad, rokon bácsi gyámkodott mellettük nagy,
roskatag, sok szobájú falusi kurián.
Sokat hancuroztak és szaladt az idő, ujultak s szökdöstek az angol és
francia kisasszonyok. A bácsi volt csak állandó a kisasszonyok körül s
Pál úrfi, nem messze rokona a néhai papának, a víg és silány férfiunak.
Olyan korú, mint Héla, a legnagyobb leány.
Pál úrfi szinte együtt nőtt, de sohase kacagott együtt a leányokkal.
Komoly és tudós férfiú volt már kis diákkorában. Lóra sohasem ült. A
leányok lovagoltak. Ha jött az őszi esőzés s néha istenkísértésként nem
lehetett kocsin áthajtatni a szomszédos faluba, hol éltek a leányok,
inkább otthon maradt Pál úrfi. Ilyenkor a leányokra gondolt. És mert ő
is apátlan és anyátlan volt, a falusi ősz üldöző, ölő, mély
szomorúságával kószált tornyos, nagy házában szobáról-szobára. Vagy
zongorázott, vagy verseket olvasott, vagy ujra és mindig felszította
magában a nagy gyűlöletet, mely úgy hozzákötötte már őt Hélához,
Melániához és Jutkához.
Hitte, érezte, hogy a leányok az anyjuk leányai. Az anyjuké, aki a
halálba kergette az apjukat. A fátum leányainak vallotta a leányokat Pál
úrfi. Gyűlölte s gúnyolta őket, mert a leányok csak kacagni tudtak,
holott Pál úr ismerte Tassot, méltányolta Bacont, szavalta Shakespere
legismeretlenebb verseit, széljegyzeteket írt Schopenhauerhez s hiveket
gyüjtött Ibsennek. És daliás, szép fiú is volt.
Huszonkét éves volt Pál és egyszer megijedt álmatlan álmától. Olyan
rettenetes bizonyossággal érezte, hogy Héla nélkül nem tud élni, hogy e
borzasztó gyöngeségének elkövetkezett belátó pillanatában majd megőrült.
Csomagoltatott, búcsú nélkül elutazott, csavargott két évig a távol
idegenben, hazajött és nőül vette Hélát, aki már végigfürdőzte, bálozta
és flörtölte a világot.
Kacagtak a leányok a lakodalmán is. Jutka talán a legcsengőbben, ki
pedig tizenöt tavaszt látott még csak e kacagnivaló életben. Kacagott az
öreg rokon bácsi, kacagott a gouvernante, kacagott a napsugár, mert
tavasz volt, csupán Pál úr volt mélázóan, szerelmesen komoly és szomorú.
Pál úrnak a nászúton nem akart eszébe jutni a leányok anyja, a tenger
mélyéig sülyedt könnyű nőcske. Jártak Montecarlóban s Héla nem mondta,
hogy keressék meg egy víg, silány férfiunak a sírját. Schopenhauer is
megnyugtatóan nyilatkozott a Pál úr lelkében. „Ha van gondolatod, írd
le, mert elfeleded; ha van szeretőd, vedd nőül, mert elszökik.“
Félesztendő mulva, pár hónappal a nászút után, Héla asszony ott énekelt,
sőt táncolt egy bécsi orfeumban, Pál úr pedig tépte a haját árva, néma
falusi házában és verte-verte a mellét.
Egészen egy évig és egy év mulva két lovas amazon állított be Pál úrhoz,
Melánia és Jutka. Kacagtak, szidták Hélát. Sohse fogják ismerni. A
huncut Jutka még sírt is. És Pál úr, aki sohasem szeretett lovagolni,
lovat szereltetett s együtt kóborogtak most már hárman lovakon, aranyos,
harmatos nyári melegeken.
„Az új vágy kínosabb, mint a teljesítetlen“. Újra Schopenhauert szavalta
Pál úr. Ez akkornap volt, mikor Melánia először nem kacagott egy teljes,
egész napon. Szent, lágy érzések keltek a Pál úr szivében. Ime, a sors,
a kiengesztelő. Héla pusztasággá tette az ő szivét s a sors elküldte
benépesítő tündérnek Héla hugát. Himnuszát szerette volna eldalolni e
nap alkonyatán az igazságos életnek Pál úr. Melánia, Melánia lett volna
a refrénje a mámoros himnusznak. A jövő napokban csókolóztak. És csak
Jutka kacagott a nászünnep során. Bús emlékek, szent örvendezések
hullámai között hánykódtak mindnyájuk lelkei.
– Én az életed szépségét s a multak kiengesztelését akarom hozni, Pálom.
Így mondta Melánia az esküvő után s az öreg, furcsa rokon bácsi is
megremegett goromba lelkében, az édes megrendüléstől. Nem keltek
nászútra sem ők, Melánia és Pál. Új és szép tájak pompáját tudták adni
egymásnak. Hónapok multán mutatták meg magukat városban, emberek között.
Nyomukban sóhajtozó, szárnyas irigység repdesett. És Melánia nem volt
kacagó immár. Megkomolyodó lelke egészen új lángolással imádta az ő
különös Pálját. Szerette volna pótolni a Héla elveszített csókjait is
Pálnak, összebarátkozott a Pál poétáival és bölcseivel. És így tartott
ez addig, míg egy napon Melánia visszakapta a kacagását. Egészen a régi
kacagás volt. Csak egy kevés asszonyos sikongás volt új benne. Nem
bántotta ez Pál urat. Most már ő is kezdett kacagni tudni. Hogy aztán
egy napon kikocsizásából nem tért meg Melánia s levél is csak két hét
mulva érkezett, annyira kacagott már Pál úr, hogy a cselédei is féltek
tőle. Kacagott, kacagott. Brixenben próbálták sokáig elvenni tőle a
kacagást és mert csúnya, gyönge állat az ember, meggyógyult Pál úr.
A bölcsek balga hívőjéből, úgy érezte ekkor, igazi bölcs lett. Nem félt
a találkozásoktól. Átjárt oda, hol éltek együtt leányokként Héla,
Melánia és Jutka. Megtanult iróniával mosolyogni. Mikor a vad, rokon
bácsi, aki sírba készülő aggastyán lett, eldadogta neki, hogy Jutka
miket mível s vadabb Hélánál is, mosolygott a bölcsek türelmével. Néha
kérdezősködött. Héla Párisban él vidáman. Az elvált Melánia boldog
asszony ismét. Elvette a szöktető lovag. Imádják egymást. A bácsi hiába
tiltja meg, Jutka leveleket vált mind a két nénjével. Még Hélával is,
szörnyűködött a bácsi. És nem szörnyűködött Pál. Ilyen érett harminc
éves bölcset nem látott a világ. Jutkát oktatgatta:
– Kicsi Jutka, férj után kell nézni. Addig játszik, míg elmulik egészen
a fiatalság. Jól válassza meg a férjét s aztán próbálja, akarja nagyon
szeretni.
Szinte métereket szökelt ilyenkor bolondos őzike-kedvében Jutka:
– Ugyan ne mondja! Bizza rám.
Egy huszár, szép huszár került ekkoriban Jutka lépjére. Maga-imádó,
feláldoztatásra szánt figura. Még tán el sem jegyezte Jutkát, tavasz
volt s Pál urat olyan érzések kezdték zaklatni, mint régen. Őrült
éjszakák, fáradt, bús nappalok következtek, teltek. Egyszer a parkban
meglepte Jutkát Pál úr. A huszárt nem várták e napra.
Egy hosszú óráig, tavaszfényben, virágzó fák alatt beszélt, beszélt
Jutkához Pál úr:
– Magáért kellett eddig szenvednem. Azért, hogy magához érkezzem
kálváriámon. Szeretem, szeretem. Legyen az én feleségem.
Jutka úgy kacagott, hogy a tavaszi, virágos fákról hullani kezdett a
virág:
– Maga bolond! Nem, nem, nem! Mit gondol? Menjen.
Pál akkor éjszakán agyonlőtte magát.