Mintha Turgenyev álmodta volna valamikor életre s most el akart volna
sápadni, mint egy álom. Egy fehérnek és szomorunak kigondolt orosz
történet, egy borzas és vértelen orosz vers. Szonjának hívták, de
Tatjánának is hívhatták volna, mert olyan orosz volt, amilyen csak zsidó
leány tud lenni. Jött az anyjával, a nagybátyjával, öt apró testvérével,
azt mondta, hogy Odessza környékéről. Azt mondta: látta, amikor az apját
megölték, péntek este történt, imádkoztak s lángra gyúlt fölöttük a ház.
Bizonyosan így volt, mert miért hazudta volna ezeket Szonja s honnan
vették volna szemei a döbbenetet? A Szonja szemeiben nagy döbbenet volt,
vörös kakas, gyilkosok leselkedése, ölés és menekülés. A nagybátyja, egy
hórihorgas, vad, csúnya zsidó, nem Szonjának szólította, hanem Cirlének.
Azt mondják, ez régi zsidó név, szép is, Cirle, Cirle, mintha hárfáról
pengene le. Párisba kerültek szóval és Szonja itt házakba jutott be,
ahol is ócska ruhákat javítgatott. Csak oroszul beszélt s a szláv zsidók
ama szörnyű nyelvén, melynél csak a maltai mór-latin beszéd borzasztóbb.
De hamar tanult franciául Szonja, mert ő Tacitust olvasta s ismerte a
görög aorisztoszokat. Szonja gimnáziumot végzett s abban a városkában,
ahonnan idemenekült, már mindenki doktor-kisasszonynak címezte. Talán
orvos is lett volna már azóta, de egyszer a kormányzó kiadta a
parancsot. Zsidó leányok csak akkor mehetnek el hazulról, nagy
városokba, ha ott vidám leányok akarnak lenni. Szonja várt, aztán jött
az a péntek este, ők szöktek, de Szonja még emlékszik az apjára. Részeg
parasztok bekiáltottak az ablakon, Szonja apja kiment s azután csak
egy-két jajszót hallottak. A zsupfedeles ház pattogva égett, ők
kiszaladtak s látta a nagy világosságnál az apját. Feküdt az udvaron, az
udvar közepén, a feje kettészelve s a szemei épen maradtak.
Szonja, Cirle, Párisban is látta mindig az apja szemeit, haragos,
fájdalmas, megmeredt szemeit. És Szonja kenyeret keresett az anyjának,
aki vak volt, a testvéreinek s még pénzecskéket is rakott félre. És
tanult franciául buzgón és számítgatta, mikor lesz annyi pénze már, hogy
doktor-kisasszony lehessen. És Szonja már elmult huszonnégy éves,
testének szögletességei édes hajlású vonalakká lettek. Megtanulta ápolni
magát, fehérségét, örökölt, rejtőző és kiütött finomságát. Megtanult
öltözni, szoknyát fogni, izgatóan járni-lépni Szonja, – még mosolyogni
is. Csak a szemeibe nem jött semmi, ami kicserélje annak a péntek
estének ottmaradt fotográfiáját. Nem is igen lehetett ezekbe a szemekbe
belenézni, mert Szonja óvta, őrizte őket. Csak az ócska ruhák
javításánál, cérnabefűzésnél, a tű kisérésénél lehetett olykor lopva
megsejteni, hogy ezek a befotografált szemek nagyok, barnák, mélyek,
különösek, nyugtalanok és mégis hidegek.
S végül Szonja összegyűjtött annyi pénzt, hogy beírassa magát az
egyetemen s kedve szerint tanuljon. Egy orosz diákkal ismerkedett meg,
egy olyan orosszal, akinek a pózai emlékeztettek a múlt század első
felének regényes lengyeleire. Szép fiu volt, szomorkodott, forró, teli
szájjal szidta a zsarnokságot. Egyébként havonként nagy zsebpénzt kapott
az apjától, aki kerületi biztos és földesúr volt otthon Oroszországban.
Ő is orvosnövendék volt, de orosz, határtalan álmú, zsarnoki kedvű,
tetszelgő, barbár erejű. És a Szonja szemei elkezdtek változni,
égszínűsödni, fényesedni, új fájdalmaktól ragyogni. Az orosz legény szép
legény volt s a hangja, oh a hangja, ami a begubózott nőkből mindig
kicsalja a lepkét, oh hogy a hangja milyen megejtő volt.
Szonja, Cirle, már-már nem mert gondolkozni se arról, hogy ő kicsoda s
mi történhet vele. Néha-néha éjszakánként kétségbeesve püfölte homlokát,
bubját, száját, mely bizony vágyott csókolni, emlékezett hazulról ifjú,
orosz, nemes, protekciós hivatalnokokra. Emlékezett falusi
földbirtokosokra, akik futószekereken, fekete krimi lovakkal be-bejöttek
a városkába. Éppen olyanok voltak, mint az ő orosza, csak nem szavaltak
forradalomról s nem mentek Párisba orvostudományt tanulni.
De hát akkor mit akar tőle, Szonjától, nem, nem, Cirlétől ez a legény?
Otthon a háznál nagy bajok voltak, mióta Szonja doktor-kisasszony lett s
nem ócska ruhákat igazít. Egyik kis öccse keresett valami pénzt s a
Szonja anyja mosott vak szemekkel, de nagyon buzgón és lelkiismeretesen.
A Szonja egyik tíz éves huga nézte a tekenőben a ruhákat s ő mondta meg,
hogy kell-e vagy se tovább mosni. A Szonja nagybátyja, a nagy, csúnya,
vad zsidó eljött olykor, de őt nagyon kiművelte Páris. Már csak
tanácsokat adott, pénzbeli segítséget soha és szidta Szonját, mert orvos
akar lenni.
Az első boncolásnál történt. Szonja rettegve készült erre a nagy-nagy
alkalomra. A morgue-ból hoztak egy szőke vöröses férfiut, akit a
Szajnából fogtak ki. Jégen tartották sokáig, nyomoztak a dolgában, mert
a feje ketté volt hasítva. Semmi se derült ki s a halottat elhozták,
hogy tanuljanak rajta a fiatalok, a jövendő orvosai. És szőke, nagy
férfiú volt a halott, szemita külsejű, száraz ember. Ott feküdt az
asztalon, egy tanár magyarázott, egy tanársegéd két szolgával
sürgött-forgott. Szonja és még vagy harmincan, fiatalok, közöttük
három-négy nő, állottak. Szonja egyszerre visszakapta a régi szemeit, a
régi döbbenettel. Jaj, egészen az ő édesapja, a szemei is megmaradtak a
kettévágott fejben. És ezek a szemek haragosak és őt nézik. Szonját és
az oroszt, akivel Szonja álmodni szokott.
A professzor legelőször is az oroszt szólította, aki késsel közelített a
hullához. E percben Szonját hirtelen átfutotta valami atavisztikus,
különös dűh. Látta, hogyan, milyen hidegen közeledik késével az átszelt
fejű hullához az orosz. Feje teletódult vérrel, nekirohant az orosznak,
akit pedig úgy szeretett:
– Gyilkos fajta, te gyilkos, hát hányszor akartok megölni egy embert?
A diákok, szolgák alig tudták lefogni Szonját, aki most kissé
megvénülten ismét ócska ruhákat javít némely házaknál.