Lármáztak a szomszédos bolondok s Fekete Sándor úr egy hosszú levél
szerkesztésével gyötörte kinosan magát. Hatszor tépte el már, amit írt,
újra kezdte mindig s nagyon haragudott a zavaró bolondokra. Pedig sietni
kellene, mindjárt jön Nagy Ádám, a doktor, azután látogató-nap lévén,
jön az asszony. Fekete Sándor gyáros és királyi tanácsos úr felesége, az
a veszett asszony. Fekete úr az asszonynak írt levelet, hosszú levelet
naponkint, mindig. Hiszen két év óta, hogy e házban él, hetenkint
kétszer-háromszor is eljön hozzá az asszony. De Fekete úr nem tudott
beszélni vele, csupán hitvány, hideg vagy kicsi dolgokról: a forró
mondanivalók a torkán akadtak. S ez mindig így volt, mióta az asszonyt
megismerte, sőt mióta feleségül vette. Soha semmi nagy dolgot nem tudott
szóval megmondani neki, mert hitét vesztette, ha az asszonyra nézett.
Három évig éltek már együtt s mikor Fekete urat ebbe a házba hozták, az
is a leveleken kezdődött. Komoly professzorok kijelentették, hogy nem
lehet az épelméjű, aki a feleségének a szomszéd szobából küldözget
állandóan leveleket. Voltak azután súlyosabb okok is, de ez volt mégis a
legfurcsább: Fekete úr félt az asszonnyal beszélni. Szerette azt a
vidám, gonosz, szép boszorkányt s ez a szerelem tele volt mélységes,
nagy, nyilatkozó kedvvel. Az asszony minden mozdulatáról,
vállrángatásáról, lépéséről vagy öleléséről ezer nyugtalan szép
gondolata volt Fekete úrnak. Igazán nem királyi tanácsoshoz s
kereskedőhöz illett ez a különös trubadur-kedély. Mégis így volt s ma is
így van, amikor már két év óta él ebben a bolond házban.
Két elegáns, világos szobája van Fekete Sándor úrnak, a világos kertre s
a távoli fenyves dombra nézők. Sok a kényelme, sok a szabadsága, de
tudja, hogy innen nem szabad elmenni s ő is bolondként lakik itt a
bolondok között. Se rendkivüli, se közönséges dühei nincsenek, csak a
fiát emlegeti sokat, a hároméves fiát. Nagyon szereti ezt a kölyköt, de
látni nem akarja, mert gyakran gyanakszik, hogy a fiu nem az ő fia. És a
felesége miatt sír, panaszkodik az orvosoknak s a feleségének irogatja
naphosszat a leveleket.
Jön a doktor, Nagy Ádám doktor ezúttal vidám, szép magas férfiú, talán
bölcs is. Az életet nem becsüli sokra, a halálra nem sokat ad, de amit
az élettől kapni lehet, elveszi. Szenvedélye voltaképpen pedig csak egy
van: a bolondok, rajong a bolondokért. Egy-egy érdekes bolondért
szivesen áldoz félnapokat is és Fekete úr állandó kedvence.
Muzsikus ember a doktor, Chopint dudolja, amikor Fekete úrhoz benyit s
azután nyilvánvaló akarattal nagyon derüs arcot vág.
– Jó napot, kedves tanácsos úr, hát miért nem sétál, mikor olyan szép az
idő és a kert?
– Levelet írok, kedves doktor s ezek a bolondok úgy lármáznak, hogy nem
tudom megírni. Pedig szeretném megírni ezt a levelet, mielőtt idejönne,
mert akkor, én nem tudom, megint sok írnivalóm lesz.
– Ejnye, ejnye, kedves tanácsos úr, hát még mindig nem hitte el nekem,
hogy asszonyoknak haszontalan betüket vetni. Írhatja azoknak Buddha
könyvét, a két testamentumot, Hamletet vagy Faustot. Egy igazi írás van
az asszonyok számára: a Kórán, ez igazi írás, mert megveti az
asszonyokat. Ezeknek a teremtéseknek a szemükbe kell nézni, azt mondani
nekik, amit ők kivánnak, kicsókolni belőlük, ami jó s otthagyni őket,
mint kiránduláson az üres üvegeket.
Fekete úr, aki igazán fekete volt, már őszülő, szép, értelmes arcú,
lázas szemű ember, elszomorodott a doktor szavaira.
Általában Nagy Ádám doktor neki sok szomoruságot okozott, de őt szerette
legjobban az orvosok közül mégis. Talán éppen ezért, talán azért, mert
leggyakrabban Nagy Ádám látogatta meg. És Nagy Ádám sok érdekes dolgot
beszélt, olyanokat, amik alapjában benne aludtak Fekete úrban s föl
lehetett használni ezeket a levelekben.
– Oh, oh, – sóhajtott Fekete úr, – maga doktor, ma megint úgy beszélget
velem, mintha valóságos bolond volnék.
– De kedves tanácsos úr, – kacagott a doktor, – ön meg még mindig úgy
beszél, mintha nem volna oly finom, okos elméjű ember, mint amilyen.
Hiszen még az sem volna kárhozatos bűn, ha én netalán bolondnak tartanám
önt néha, tanácsos úr. Higyje el nekem, hogy a világon nincs unalmasabb
lény, mint az úgynevezett épelméjű ember. Már akkor érdekesebbnek tartom
a vizet, mely forrni tud és művészien fagyni. És az ásványok, amelyeknek
olyan kristályos az értelmük, mennyivel tökéletesebbek. A virágok
szebbek, a fák becsületesebbek, az állatok hűségesebbek a természethez,
jobbak. Még szerencse, hogy az emberfajtában vannak gyermekek és
bolondok, mert ezekért meg lehet bocsátani a többieknek. A többieknek,
akik között azután leghitványabb az asszony, de ez se nagy baj. Ez már
így van s mivel az asszony mégis csak kedves és alkalmas valamire, hát
béküljünk meg a teremtés állapotával. Csak az a fontos, hogy ne mutassuk
meg magunkat az asszonynak, úgy se ért meg minket s ezért még jobban
megdühödik. Főképpen ne bontsuk ki magunkat levélben, írásban az asszony
előtt, ez pláne őrült veszedelem.
Fekete úr most már nem szomorúan, de megriadtan tekintett Nagy Ádám
doktorra.
– Hát – kezdte majdnem sírva, – a doktor úr nem adja át neki ezután a
leveleimet? Én nem akarom postára küldeni, hogy a professzor előbb
elolvassa és én nem merem magam átadni. És én meghalok, – nyögte – ha
nem írhatom meg annak az asszonynak, hogy miket kell gondolnom róla.
– Szó sincs róla, kedves tanácsos, én olyan hűséges levélkézbesítő
leszek, mint két év óta mindig. Az mellékes, hogy mi az én véleményem,
minden vélemény igazságtalanság. De a nagyságos asszonynak ezután is
mindennap elküldöm a tanácsos úr leveleit, pontosan, biztosan.
És most benyit az asszony, kacérság, nyár, kivánatosság, frisseség és
jókedv. A doktor udvariasan köszön s udvariasan búcsúzik, nem akarja a
házastársak örömét háborítani, de az ajtó előtt ápolók állnak s az
asszony csak nagynehezen engedi meg, hogy a férj megcsókolja a homlokát
s kétszer a szélesre fésült dús fekete haját. Azután vigasztaló szókat
mond, sietve beszél a kisfiuról, a rokonokról, a gyárról és már megy.
Két óránál tovább marad fönn a doktor lakásán Fekete Sándorné s mikor
távozik, a doktor, Nagy Ádám átad egy levelet:
– Ime, a legújabb levél, elolvastam és istenemre mondom, nem tudnék
ilyen szép levelet írni. Hallom, hogy válni akar az urától, rosszul
tenné, nagyon bölcs, nagyon gyöngéd, nagyon jó ember.