A „Vade“ svéd vitorlás hajóra, a kemény északi matrózok közé, furcsa
nevű és lelkű matróz került egy tavaszon. Szabó Mártonnak hívták, mintha
kinai volna s a lelke olyan fehér volt, mint egy Skóciában nemesített
fehér szamár. Súlyos ráadásul az arca, keze is fehér, finom volt s hamar
megtudták, hogy ő csak tanulni jön. Egy évig fog csupán kóborolni a
kóbor vitorláson s azután megy vissza Kinába Szabó Márton. Avagy
Magyarországba, ha igaz, amit Szabó Mártonnak nem akartak elhinni a svéd
matrózok, hogy ilyen ország is van. Pedig senkik sem ismerik úgy a
világot, a tengert s a hajók lobogóit, mint a svéd vitorlások matrózai.
Hát elindult a „Vade“ s rajta Szabó Márton, ki a Dunántúlról hozott
nótákat csak az első hetek alkonyatain fütyörészte. Azután feledni
kellett a nótákat s káromkodni kellett mindenkinek, Szabó Mártonnak is.
Szép szemű, nagy, barna siheder volt, alig húsz éves s talán önmaga se
tudta, miért jött tengerre. Úgy mesélte, amikor volt rá idő s volt kinek
mesélni, hogy kölyökkora óta imádja a veszedelmet. És egy nagybátyja,
aki félig horvát s a tengeren él, míndig biztatta, ösztönözte,
úszította.
Azt persze nem árulta el Szabó Márton s nem is lett volna kinek, hogy ő
másképpen szeretné a tengerjárást. A gorombább matrózok, amikor már
így-úgy svédül is értett Szabó Márton, mondtak is neki sok csúf
igazságot:
– Eltévesztetted a hajót, cimbora, neked Calais és Newyork között
kellene egy gyorsgőzösön utazni luxus-jegygyel.
– Persze, persze, ott, ahol finom kisasszonyoknak kell szépeket mondani
s a diner után táncolni.
– Olyan fehér vagy, mint egy kisasszony, kár volt neked férfiak közé
jönnöd.
– Csak tudnók, merre van az a Magyarország, egy jó széllel arra mennénk.
Majd ott kidobnánk téged a partra; tudom, hogy te örülnél ennek
legjobban.
Mikor azután már vagy három hónapig kóborgott a „Vade“, Szabó Mártonnak
már becsülete volt. Árbocra kúszott, fedélzetet mosott, tisztogatott,
csónakozott, virrasztott, mint senki más. Az arca megbarnult, a keze
eldurvult, a hangja is pálinkásan megreszelősödött. Mindenki elhitte már
róla, hogy nemcsak amolyan úri tengerész. S talán ő maga is hitte már
ezt, amig csak be nem verte a szél őket egy kis délamerikai kikötőbe. Ez
már jósokára történt, a gonosz tengeri szelek s hirtelen közbeeső
szélcsöndek évszakában.
Kis, bolondos, különös város élte életét a kikötő közelében s a „Vade“
itt nyögött leláncolva hónapokig. Az öregebb, kipróbált matrózok
bekalandozták egyszer-kétszer a vidéket. Szidták a sorsot, a partot,
azután kézimunkával, közönséges szárazföldi kézimunkával alázták meg
magukat. A kapitány fákat is vásárolt, ezeket faragni kellett annak, aki
tudta s annak is, aki nem tudta.
Szabó Márton azonban, mihelyst földet érzett a lába alatt, hirtelenül
dunántúli diák lett ismét. A tenger idomíthatta, fékezhette, ám itt,
ahol a napsütés is ösztökélte s a parton állandóan nőket látott,
felszabadult. Ha csak tehette, be-beszökött a városba, amely neki
egyébként sem jelentett mást, mint Pécs, Kaposvár vagy Pápa. Egy helyet,
ahol nem a kapitány parancsol s magától is mozoghat az ember s nemcsak a
hajó által. A várost, ahol vendéglők vannak, zene szól, itt-ott az
asszonyok és leányok húznak el az utcákon, mint a friss tavaszi
vadlúdak.
*
Már-már a jó szelek üzengettek szellőküldönceikkel a „Vade“-nak s
veszteglő hajósainak. A kis délamerikai város úgy megszokta már a
„Vade“-t, mintha az övé lett volna mindig. Talán éppen az útrakelés hete
előtt egy héttel tekintett föl szűk, dombos utcán egy vörös emeletes ház
ablakába Szabó Márton. Fejét már ekkor alaposan megzavarta ez az idegen
élet, idegen ájer és Nap. Talált ő már nőket, de ezek mind afféle
kikötői nők voltak, akikben nem telhetett igaz öröme. Hitte és bolondul
várta, hogy itt van egy asszony, aki csak azért van itt, hogy Szabó
Márton matróz és úrfi eljöjjön hozzá. S a vörös ház emeleti ablakából
lekacagott rá egy bátor, tüzelő, fiatal, barna asszonyarc. Mögötte egy
másik nő arca, nyilván egy bizalmas cselédlányé. Az utca, a szűk, árva,
néma és süket utca egyenesen a vakmerő, vállalkozó szerelem számára
teremtve. Szabó Mártonban egyszerre s együtt ébredtek nyugtalanság,
szerelem és álom. Elsétált sokszor a ház előtt s olykor arra se
fordította az arcát.
Ez a városka a hajósok városa volt, ahonnan a férjek s férjeknek és
szeretőknek való legények hosszú időkre szoktak elmenni. Szabó Márton
már-már azt határozta el magában, hogy beoson a szűk kapun s felvág az
emeletre.
Nem volt rá szükség: a sennora lejött sétálni a cselédleánnyal s elment
vagy kétszer már Szabó Márton mellett. Mintha madarak lettek volna s a
levegőben kerülgetik, akarják egymást. A cselédleány okosan eltünt,
amikor végre Szabó Márton megemelte alázatosan a kalapját s megállott.
Tiz percig beszéltek, Szabó Márton, mint egy rossz poéta s az asszony,
mint egy nagyon jó, de szükségesen kacér asszony. Egy bizonyos, hogy
Szabó Márton utolsó szava az asszonyhoz egy kérdés volt:
– De miért ne szerethetne maga engem, amikor én valószínüleg csak azért
szálltam tengerre, hogy magához érkezzek el.
– Holnap, majd holnap válaszolok – nevette el búgva a választ az asszony
s már el is tünt.
Szabó Márton későn érkezett a hajóra, amelynek a vitorláit már a jó
szelek feszítették. Hajnalban indult a „Vade“ s büntetésből Szabó Márton
kapta a legnehezebb szolgálatot. Emlékezésre se volt ideje s olykor –
nagyszerűen repült ki a hajó – úgy vélte, hogy ő csak álmodott, egy
kivánatos, egy szép álmot. Délután pokolian fájt a feje, összes csontjai
külön táncoltak, alkonyatkor ájultan elterült a fedélzeten.
A kapítány hallatlanul dühös lett, amikor Szabó Mártonhoz invitálták. Ő
volt orvos helyett orvos is a vitorláson, de mindig félt, ha gyógyítani
kellett.
– Átkozott kölyök, sohse veszek fel többet ilyen fajtából egyet se a
hajómra. Tudhattam volna, hogy itt minden úrfi előbb-utóbb megkapja a
nyavalyát.
Ezek után pedig porokat keresett elő a kabinjában s belegyömöszöltette
Szabó Mártonba.
Áldott szép napok, röpítő, szép napok jöttek s a „Vade“ gyorsabban
szállt, mint egy gőzös. Talán máskülönben, rossz időben, veszni, halni
hagyja a hajó népe Szabó Mártont. Igaz, a szép időben lassan-lassan
olyan nagy gyöngédség támadt mindenkiben, amilyen csak istentelen, durva
tengerészekben tud támadni. Mindenki magának akarta megszerezni az
érdemet, hogy a kölyköt az ő ápolása mentette meg. A kapítány is egyre
több időt töltött naponként a Szabó Márton fekvőhelye mellett. Hallgatta
és mosolygott is hozzá vén tengeri bölcsek bölcsességével, amikor a fiu
tört franciával, lázban el-eljajgatta:
– De miért ne szerethetne maga engem, miért nem válaszol?
– Még jó, hogy ennek a csacsinak erőt ad valami asszony emléke, különben
megölné a láz – mondta ilyenkor s tett hozzá valami kedves káromkodást a
kapítány.
A „Vade“ pedig, mint akit váratlanul, szinte túlságosan visszafogadott
kegyeibe a tenger, úgy repült. Hetek teltek hetek után s Szabó Márton
már mintha ébredezni kezdett volna a lázas nyavalyából. A kapitány örült
s néha-néha mondogatta vidáman-durván:
– Úgyis be kellene kacsintanunk az Adriába, oda megyünk, ha lehet s a
kölyköt is visszaadjuk az anyjának.
Szabó Márton föl is kelt végre, keveset beszélt, mintha nagyon hosszut
aludt s nagyon különöset álmodott volna.
Az Adriára értek s pár nap mulva beszorította őket egy kis jobbparti
kikötőbe egy éjszakai viharocska. Reggel még nem mertek elindulni, ott
érte a „Vade“-t a délután is. Délután sétára áhítozott Szabó Márton,
hiszen már fönn jár-kel hetek óta. S bámulta lázas fejjel, ahogy két
matróz kisérte, azt a kis várost, amely a kikötő folytatása volt. Milyen
ismerős, de nem tudott még jól se gondolkozni, se emlékezni. Istenem, a
világ olyan egyforma, olyan kis város voltaképen. Itt is hajósok éltek,
itt is voltak barna, ábrándozó, szomorúan kacér aszszonyok.
Egy vörös ház előtt megállott hirtelen Szabó Márton: két nő az ablakban.
– Hagyjatok itt, csak tíz percre – kérte a matrózokat.
Nem tudott semmit, hiszen a betegségét se hitte el. Összefolytak most
rögtön a fejében idők, helyek, vízek. Pár perc mulva a vörös ház
emeletéről lejött sétálni a két nő.
Szabó Márton habozott, reszketett s végre is elébe ment a bátor, tüzelő,
fiatal, barna asszony elé, akinek a cselédje ismét eltünt. Kérő,
rimánkodó, fájdalmas volt a hangja s az asszony majdnem sírva fakadt. A
legény szép is volt nagyon, így halványan, könyörögve, érdekesen:
– De miért ne szerethetne maga engem, miért nem válaszol?
Az asszony megriadt, azt hitte, hogy álmodik s azután megremegett s
félénken mondta:
– De, de, igen, miért mondja, hogy én nem szeretem?
Másnap a „Vade“ indult, miután hiába kerestette s nem lelte meg Szabó
Mártont.
*
Szabó Márton két hét mulva érkezett haza, amikor már a „Vade“-nak hűlt
helye se volt az Adrián. Nagyon szédült, nagyon szomoruakat gondolt az
életről, a nőkről s önmagáról. Emlékezett a „Vade“-ra, a tengerre,
szenvedésekre, kikötőkre. De arra nem emlékezett, hogy két nő markolt a
szívébe, hogy ő két nőt kérdezett meg s hogy a választ nem az adta meg,
akit kérdezett. Talán meghalt, talán él ma is, gondolni is reszketve
gondol ez esetben a tengerre. A tengerre és az asszonyra, akik sohasem
egyek s mindig ugyanazok. Ha él Szabó Márton, a délamerikai láz biztosan
ködös, beteg, akaratlan álmodozóvá tette. De arra az asszonyra nem tud
gondolni, aki helyett ő neki az Adria partján egy másik asszony
válaszolt, ami, istenem, olyan mindegy is.