Marie Deblanc kisasszony vendégei voltunk, egy szép, okos és nem fiatal
leányé, aki egy piciny, süket, nagyon öreg tantejával élt két esztendő
óta Párisban. Marie Deblanc nénije ártatlan, senkicske teremtés volt,
ártatlanabb a szentelt víznél, mellyel naponként két templomban is
meglocsolta magát. Sokat imádkozott és sokat sírt a kis, bigott,
szegény, gyöngeelméjű, agg, jóságos perszóna, akinek az volt a föladata,
hogy Marie kisasszonyra vigyázzon. Ez így illik, ez így szokás Párisban
és az egész világon, társaságbeli, finom, polgári kisasszonynak nem
szabad őrizet nélkül, egyedül élnie. Az nem számít, hogy például Marie
kisasszony tizenkét évig élt özvegy édes apja mellett Afrikában s
Martinik szigetén, a délkeleti Ázsia francia gyarmatain s még két vagy
három ilyen furcsa zúgában a világnak. Akkor nem kellett őrizet és
őriző: az apjának, azóta érdemes, neves tábornoknak, más dolga volt
ezeken a bizarr kolóniákon, mint a leányát őrizni és nevelni. Marie
kisasszony volt ellenben az, aki az apját s az apjának minden tisztjét
anyailag, okosan, aggodalmas szeretettel megfigyelte, vezette, óvta.
Amazon lett belőle s most, harminc éves korában, érett szépségben, de
leányosan, kissé józanon és búsan megérte, hogy egy vén néni szárnyai
alá helyezték.
Már nem sokáig tartott ez az állapot, hiszen éppen azért teáztunk
ezuttal Marie Deblanc kisasszonynál, valamennyien bizalmas, meleg szívű
barátai, négyen, két férfi és két nő. Louise néni, a Marie őriző nénije
már csomagolt is: Marie kisasszonyt öt nap választotta el az esküvője
napjától. Fáradtan és lelkesedés nélkül beszélt a közeledő, nagy
eseményről, az esküvőről, az új életről Marie kisasszony. Több, mint tíz
év óta ismerte és kedvelte a vőlegényét, aki az apja segédtisztje,
titkárja volt s végigvándorolta, végigcsinálta velük a Deblanc-család
egész gyarmati odisszeáját. Úgy látszik, hogy exotikus tájakon hamarabb
lobog el az európai ember: a vőlegény, Henry úr is, hivatalnok két év
óta a gyarmatügyi minisztériumban, elég fásultan nézett már az életbe.
Derék, jó, gyönge legény volt különben, hűséges, mint egy megszokott
kutya s ez alkalommal elutazott két napra házasságuk ügyében-bajában.
Louise néni a harmadik szobában tett-vett, pakkolt két nőcseléd
segítségével, közben sóhajtozott, szemeit törülgette, szentek neveit
idézte s vetette a kereszteket. Alkonyodott, de a lámpáról mindnyájan
megfeledkeztünk s olyan szomorúság fűzte egybe mindünknek a lelkét,
mintha halotti virrasztón ülnénk. Nem is igyekeztünk udvariasan
hazudozni s beszélni csak azért, hogy beszéljünk, de Marie kisasszony
hirtelen kiválasztott engem s fejbeütött egy keserű-tréfás kérdéssel:
– Mondja, maguknál, Magyarországon, vagy hol, erősebben, végzetesebben,
emberibben szeretik egymást az emberek, mint Franciaországban és
Navarrában?
– Kedves Marie kisasszony, sajnos, nem, s hogy a précieuse-ök szép
nyelvén beszéljek, a szerelem szent vallását nálunk is megölték a
különféle ritusok. Nem vagyunk talán olyan raffináltak, mint itt a
Szajna mellett a szerelmesek, de éppen olyan szegények vagyunk, mint
ezek itt.
Marie kisasszony vörösbarna haját, drága, dús haját nyomkodta, simította
mind a két kezével s rekedtes hangon szinte sírta:
– Engem nagyon szeretett egyszer valaki, egész életével, rettenetesen,
halálosan, ahogy a lázbeteg középkori szűzek álmában szerettek a
gavallérok.
Egy asszony-vendég, mert az asszonyok képesek a legszomorubb,
legválságosabb lelki hajótöréshez is, sokszor akaratlanul, csúfoló
síp-hangot adni, megszólalt:
– Henry, ugy-e, Henry az, hiszen ő igazán többet szolgált magáért, Marie
kisasszony, mint Jákob szolgált Lábánnak két leányáért?
Megkeményedett rögtön a Marie kisasszony hangja, de föl se nézett,
mintha ott se lettünk volna:
– Az én Henrym valóban szeret engem, de istenem, bele kellett fáradnunk
s belefáradtunk ebbe a hosszú, titkos mátkaságba. Ha önök azt hinnék,
hogy talán az a baj, mert sok szabadsággal mutattuk, mutogattuk
egymásnak, hogy szeretjük egymást, talán csalódnak, talán igazuk van.
Valószínűbb, hogy mi már nem vagyunk igazán erősek, méltók valami olyan
egész szerelemre, amilyennel engem Bimbura szeretett. Mert Bimbura
szeretett engem csupán és én most is látom Bimbura halott arcát: rajta a
féltékeny düh és a szerelem.
Most már a két nő-vendég is megértette, hogy hallgatni kell, mert mintha
a menyegzői dalát dalolta volna most nekünk Marie kisasszony:
– Ez a Bimbura a mi egyik néger szolgánk volt, húszéves, ördögien fekete
legény, aki a legfehérebb tejet árulta a kis gyarmati metropoliszban.
Teheneket tartottam, ez volt az én saját külön gazdaságom, hozományt
akartam gyűjteni belőle s Bimbura hordta szét két öszvérrel a tejet
reggelenként. Volt egy kis európai kolónia a kolónián, tisztek,
hivatalnokok, kereskedők, iparosok s mások. – Ezek voltak az én vevőim s
ezek házai felé hajszolta reggelenként dalolva az öszvéreit Bimbura. Már
régen mulattam a fiun, aki úgy nézett engem mindig, hogy fekete bőre
alatt is meglátszott a nyargaló bíbor-vér. S azután beszélték, hogy ez a
fiu egész délutánon bolyong vagy hever a fák alatt s egyik néger, öreg
cselédasszonyom pláne azt állította, hogy nótákat csinál. Költő volt, az
istenadta, ma már tudom s olyan valaki, olyan teljes ember, aki nem
tanulta még meg, hogyan kell elbujnunk az érzéseink elől. Jött a hír,
hogy a legény furcsán viselkedik s olyan nótákat dalol, amikor a
kannákkal terhelt öszvéreket hajtja végig a dombos, bolondos,
girbe-görbe utcákon, hogy mindenki megriad, vagy kacag. „Az én
gazdámnak, a nagy francia úrnak, a hős katonának a leánya mosolyogva
szokott beszélgetni Bimburával. Bimbura odaadná az életét, ha a szép,
fehér, francia kisasszony egyszer átölelné karjaival, amelyek csupaszok,
mikor a tejet a kannákba kiönti, ha átölelné egyszer a Bimbura nyakát“.
Ilyeneket énekelt Bimbura s én ma is sajnálom, hogy ezeket az énekeket
az ő torokból görgő, vad nyelvén énekelte s hogy én még így se
hallottam.
– Hát Henry úr nem vette észre a Bimbura ádáz, veszedelmes, nagy
szerelmét? – kérdezte valamelyikünk.
Marie kisasszony most már nyugodtabban simogatta haját, homlokát, csak
az arca tüzelt s a szemei voltak nedvesek.
– Igen, észrevette, akkor észrevette, ma talán már nem venné észre, de
ez akkor történt még, mikor a szerelmesünk még a gondolatainkra is
féltékeny. Hiszen tudják, elmondtam már egyszer, nekünk titkolnunk
kellett Henryvel az apám előtt, hogy már-már szinte egymáséi vagyunk. De
akkor még olyan új volt a mi szerelmünk, úgy hiányoztunk egymásnak
mindig s olyan kényszerítők, pompásak voltak ott akkor azok a tropikus,
vad, illatos éjszakák. Henry elbúcsúzott este az apámtól, tőlem s én
kábultan vonultam vissza két kis szobámban. Erős cölöpökre épített
különös ház volt a katonai kormányzó háza s két hatalmas kőfal vette
körül. Az én szegény Henrym megvárta, míg az apám hálószobájában kihuny
a fény s akkor keresztüljött a két falon. Ma sem értem, hogyan, magas,
két öles falak voltak s azt hiszem, ma Henry se tudna átkerülni rajtuk.
Akkor még nem csak ezt tudta, de egy kötéllel föl tudott kapaszkodni az
ablakomig s el tudta tölteni az éjszakát velem egy kézcsókjutalomért.
Reggel korán jelentkeznie kellett, az apám szigorú katona volt s nem
volt szabad látszani bágyadtságnak se Deblanc generális szegény,
szerelmes segédtisztjén. Egy éjszakán Henry arról beszélt, hogy Bimburát
el kell küldeni a háztól, mert egészen megháborodott. Arról is beszélt,
hogy ezen a vidéken gyakori eset, hogy ezek a néger állatok szerelem
miatt megháborodnak. Bimbura, mintha csak mindent megérzett, megsejtett
volna, reggel úgy nézett reám, mint egy szügyön szúrt csataló. Így
nézhetett a következő éjszakán a nappalos holdfényben haldokolva
Henryre, mert Henry a következő éjszakán leszúrta Bimburát. A szerelmes,
tébolyodott néger észrevette, hogy Henry, a falakon átmászva,
éjszakánként engem meglátogat. A többit csak Henrytól hallottam, a néger
rálesett s ha Henry nem elég ügyes, leszúrja. Így Henry szúrta le
Bimburát s az egész drámából csak egy pokolian bús, szerelmes,
fájdalmas, dühös ordítást hallottam.
– És aztán mi történt, nem derült ki az éjszakai történet s hogy Henry
hogyan került a falak mögé?
– Nem derült ki semmi, ott lenn a kolóniákon egy megölt néger nem számít
annyit, mint ha az ember emlékeiben jön vissza. Most már Henrynek nem
kell kőfalakat s cölöpös magasságokat legyőznie, hogy megcsókolhassa a
kezemet.
Búcsúztunk s még egyszer kivántunk minden boldogságot édes barátnőnknek,
Marie Deblanc kisasszonynak, aki váratlan, zokogó daccal önmagának még
befejezte a történetet:
– S vajjon nem jobb lett volna, ha Henry is ott marad halottan akkor
éjszakán, amikor még majdnem úgy tudott szeretni engem, mint Bimbura?