(Ez egy sírkőn olvasható: = Itt nyugszik Mihályi Rozália, élt huszonhat
évet, béke poraira. „Kivánkozom elköltözni és lenni a Krisztussal, mert
az mindennél jobb.“ = Mihályi Rozália – legyen neki könnyű a föld –
kicsi, szinházi némber volt, míg élt. Vörösre festette a haját, mint
utólag értesülök s az ajka magától volt piros. Kacagott, de nem
szívesen, hanem mert a szinügyi bizottság tagjai csak a kacagó
kóristánét szerették. Lutheránus papnak volt a kitagadott leánya s a
Halál csak azért volt rettenetes neki, hogy a Nebántsvirágot nem
játszhatta el. Öt esztendőn keresztül igérték neki igazgatók, rendezők,
szinügyi bizottsági tagok és hírlapírók. A Nebántsvirág több csókjába
került, mint a szerelem, a pénz, a toilette-gond együtt, mégis úgy halt
meg, szegény, hogy ez a nagy vágya árván maradt és telesírta a halottas,
kórházi szobát. A Halál egyéb körülményei nem bántották Mihályi
Rozáliát, hiszen könnyelmű nő volt. Aradon, Kassán, nem árulom el, hol
fekszik s mennyi idő óta. Sohse láttam Mihályi Rozáliát, de hatalmasabb
nő nála nem egyeledett az életembe. S amit elmondandó vagyok, mély,
kicsi történet, egy fölkavart, fatális tengerszem. Igazi hősnője e
történetnek Mihályi Rozália, aki már a Krisztussal van, mert az
mindennél jobb.)
*
Már nyolcszor kértem Kun Marcellát, csókoljon meg s hazudja azt, hogy
drága vagyok neki. Hiszen hasznát vehetné, mert ő fiatal fél-primadonna
s én írom a kritikákat. Fekete leány volt s nem babonás, de okos, Kun
Marcella s valószinűleg nem undorodott tőlem. Legfeljebb is neki nem
lett volna nagy öröm az én ölelésem s látta előre a bajt. Én akkor a
legszebb siheder voltam belülről s nem csináltam titkot belőle, hogy
bolond vagyok szerelem közben. Bolonduljon meg és örvendően jajgasson,
akit én magamnak választok és dicsekedjék el vele. Ettől joggal félt Kun
Marcella, aki porcellán-arcát fehérnek őrizte meg eleddig minden
szerelmek közben és ellen. Volt eset, hogy elbeszéltem neki, miket
álmodok róla s hogy őt tartom minden létezés legkivánatosabb vánkosának,
a pihenőnek, a pihentetőnek, az érdemes helynek, ahol pihenni kell s
ahol szivesen pihen el örökre az ember.
Félt tőlem Kun Marcella, szabad járásom volt a hotelbe, ahol lakott,
mert félt tőlem. Beengedett a lakásába olyankor is, amikor vad, fekete,
kemény haját regulázta mindenféle fésükkel. Lassan-lassan már jogot
szereztem arra, hogy arcomhoz fogjam föl ezt a kis testével csufolkodó
sötét, erős hajat. Ha azonban megkábított a Kun Marcella nyakának,
vállának s egész kis testének közelsége, kikaptam:
– Volna magának öröme, ha lelkem-testem leteperné s én úgy néznék a
szemébe, mint egy zsiványnak? Kell magának ilyen briganti-eredmény,
ilyen szerelmetlen szerelem, mondja?
Megreszkettem és sírtam ilyenkor s főképpen amiatt sírtam, hogy ilyen
gyönge, szamár vagyok. Ilyen nővel nem így kell bánni, de én ő benne nem
ilyen nőt akartam, mást, jobbat, maga-megadót, belémbolondultat. A
szemei, a fekete Kun Marcella szemei kékek voltak, hideg, lelketlen,
rossz kék szemek. Ezek még sohase akadhattak föl, ezek még sohase
fordulhattak ki szerelemtől.
Megálljatok csak, ti rossz, kék szemek, úgy kell nektek, hogy én a
tüzelésetekre pályázom. Fogadkoztam, hogy tovább immár nem komédiázunk,
mert én nem vagyok egy hím Kun Marcella. Én nem azért tanultam meg a
szerelmet, hogy tudjam, micsoda, hanem azért, hogy fogyasszam,
hamvasszam vele magam, ahogyan illik. Kun Marcellának pedig megmondtam
egy napon:
– Marci – így becéztem – holnap délután maga nem fogadhat vendéget. Csak
én mehetek el magához, csak én mehetek be magához holnap délután.
Nagy készülés, programmos bátorság csak jó, barbár egészségű embernek
ajánlhatók. Nekem átkozott, veszett éjszakát szerzett a nagy bátorságom
s a nagy készülésem. Bizony elbágyadt legény voltam másnap s délután
kopogtattam Kun Marcellánál becsületből. A leány sírhatott,
meglágyultak, nedvesek voltak a rossz, kék szemei s olyan kékek, hogy
majdnem barnák. Mikor benyítottam, megriadt, el is gyöngült, ülve maradt
és abban a pillanatban – éreztem – utált is. Szerettem volna ölbekapni a
kis fehér-fekete, ostoba csöpp teremtést s lóbálni gyöngéden, mint egy
csecsemőt. Dalolni neki síró hangon, hogy elaludjék, hogy én is aludjak,
mert az éjszakám rossz volt. Valami ilyen dajkadalt szerettem volna
énekelni: „Marci, kicsi Marci, ne csókolózzunk; kinek teszünk jót, ha mi
csókolózunk?“ „Marci, kicsi Marci, leteszlek a pamlagra, összedörzsöljük
mint két buksi gyermek az arcainkat s a könnyeinket,“ „Marci, kicsi
Marci, én csak sírni szeretnék veled máma, de úgy nagyon, bömbölni.“
Azonban az ember nagyon szomoru állat, akinek akkor is muszáj néha
szeretni, amikor nincs kedve hozzá. Odaültem Kun Marcella mellé s nagy,
csinált szerelmi dűhvel megmartam az ajkát. Neki erre csak az jutott
eszébe, hogy megharapott ajkat egészen tiszta vászonzsebkendővel
tanácsos nyomogatni. Fölállott fáradtan, szomoruan s amikor kikereste a
zsebkendőt, visszajött, de úgy, mintha a vére hullna s Golgothára jönne.
Kibontottam a haját, türte, de közben olyan hangon, ahogy a
rózsafüzéres, áhítatos, vén asszonyok imádkoznak, beszélt:
– Ismerem magukat, tudom, hogy hiába beszélnék, sírnék, ellenkeznék, jól
van. Nekem ez nem kell, nem mulattat, fáj, de maguk ilyenek. Én még
mindig meglakoltam, valahányszor férfivel volt dolgom. Különösen eggyel,
akit utáltam, de muszáj volt, aki a testemet is megölte.
Hallottam és nem hallottam, amit beszélt, már a papucsait csókoltam. Az
ember nagyon szomoru állat, aki akkor is tud szeretni, amikor még előbb
nem kivánta, azután a szemeit kellett keresnem, az arcát néznem s azt
hittem, hogy megháborodtam. A Kun Marcella szemei nem voltak kékek, de
szinte feketék, a haja vörös, az ajkai piros-pirosak. Az egész leány más
volt, mint ő maga, mintha megbabonáztak volna bennünket két percre.
*
(Ma már tudom, hogy akkor Mihályi Rozália jött oda s ő csinálta ezt a
babonát. Ráismerek teljesen azoknak a lefestéséből, akikkel azóta
találkoztam és beszéltem. Akik ismerték, sőt nagyon-nagyon ismerték
Mihályi Rozáliát, az én életem e legnagyobb, leghatalmasabb nőjét.)
*
Nem laktam én jól Kun Marcellával, de nem kellett a csókjának még az
emléke. Minőségileg holott igen jó csók volt az, ma is vallom és merem
vallani. De egyúttal ríkató, szomoru is volt s a magamfajta ember a
csókot azért hajszolja, hogy a szomoruságból szabaduljon. De elmentem
hozzá akkor, amikor a mi csókunk a véremben olyan lett, mint egy kehely,
melynek későn jut eszébe, hogy kicsorduljon. Csupa rózsákat nyílott a
vérem, haragos, tüzes, bő, szerelmi rózsákat. Kun Marcella lehajtotta a
fejét, megcsókolt s ezt mondta:
– Most már úgyis mindegy, te akartad, én megmondtam neked.
*
(Rettenetes, most is látom, megint olyan volt Kun Marcella, mint
amilyennek Mihályi Rozáliát leírták. Megint szerettük egymást, de én nem
őt szerettem most, hanem egy kimérát. Egy vörös hajú s buggyanó-vérajkú,
fekete szemű másikat, ott volt ő is, Kun Marcella, de Mihályi Rozália
volt a főbb, legfőbb személy. És mintha valaki még ott lett volna, akit
mindhárman utáltunk.)
*
Megkérdeztem Kun Marcellát, ki az, akiről olyankor beszélt, amikor okos
szót nem ért a tettes.
– Én akkor Győrött voltam, ő újságíró volt – mondta – s az igazgató
barátja volt. Azt mondta, hogy muszáj, különben elcsapat s az egész
országban nincs számomra hely azután.
Megmondta az ipse nevét is Kun Marcella s én nagyon boldog voltam, amint
az hihető. Egy nulla, egy senki, ennek csak érdemes volt vérembe venni
valamelyik szép szerelme emlékezetét. Próbálkoztak az ötleteim, hogy ne
vegyem nagyon a szivemre a dolgot, mert érdekes, furcsa. De az
egészségem, most már Jóbegészség, viszont neheztelt, viharzott s
halálosan haragudott. Hát kinek a csókja jött közénk ártalmasan,
csúnyán, közém és Kun Marcella közé? Itt valakit keresnem kell, itt
valakit még meg kell találnom, itt nagy titkok vannak. Én fogom magam s
csókolok nagy küzdelmek után s a vége az, hogy valaki, aki előttem járt,
megmérgezi a csókomat. Kun Marcella nem túlságosan jajgatott velem, sőt
mintha elégtételt kapott volna. S ráadásul ezt a nőt e percben úgy
kivántam, hogy hiába hozták volna elébem az Afrodité legelszántabb
szűzeit. Gondoltam s kivántam is: itt legjobb lesz gyalázatosan
komiszkodni.
– No, kedves szűz teremtés, talán azt is tudod, hogy hol lakik most a
hozzád méltó férfiu?
Nem döbbent meg, nem fakadt furiás haragra, megmondta a címet.
*
Elmegyek hozzá, ahhoz a gazemberhez, – gondoltam. Végre is az ember
minek nézzen utána, ha nem néz utána a csókjainak? Hadd tudjam, ki
küldte őt Kun Marcellához, hogy Kun Marcella közölje velem, hogy ő már
veszélyes csókokat is váltott.
Hiszen hírből már ismertem, újságíró volt, magyar, pesti, tudatlan
komisz, és zsidó. Hetvenkedett s csak jó arculcsapások árán juhászodott
meg.
– Ismerte Kun Marcellát s kitől jött hozzá maga, pimasz, senki,
gazember?
Alázatosan vallott, verte a mellét s mindjárt meg is nevezte nekem
Mihályi Rózsikát.
– Mihályi Rózsika, – kérdeztem én – vöröshajú, pirosajkú, feketeszemű?
– Igen, igen, igen, egyszer Aradon, hiszen ön is férfiu, ne haragudjon.
– Tehát Mihályi Rozália, kóristáné, úgy-e, isten önnel, nyomorult ember.
No, hiszen én ezt a nőt ismerem, ezt én már sokszor láttam, amikor mást
öleltem. Mihályi Rozália, itt nagy számonkérés lesz, ha mi találkozunk.
Lent jártam abban a városban, ahol Mihályi Rózsikának élnie kellett
volna. A csók végre is fontos dolog, a legfontosabb s ha az ember már
rosszul csókolt, legalább tudja meg, hogy kikkel és kiktől jött ilyen
nagy, bús, egyébként életigazságos rokonságba.
Hazudnék, ha eltitkolnám, hogy Kun Marcellát életem e fájdalmas,
perzekutor míveletében szerettem legjobban. S nem tartozik a történethez
az se, hogy Kun Marcella rossz, kék szemeiből éppen ezidőben lettek a
legszebb és legnőszarvasibb szemek valakinek, egy másnak a számára.
Nekem más dolgom volt, nekem Mihályi Rózsit, azaz Rozáliát kellett
megtalálnom. Mert az ember szomoru állat s nem mindig azt kapja a
csókban, mint keres. Talán ez az emberi csóknak nagy fokozója –
filozofáltam útközben, – de mégis rosszul van ez így.
*
(S csodálatosan, még a vasúton is ezidőben különösen kitüntettem a
vöröshajú nőket, a rikító ajkúakat s a feketeszeműeket.)
*
Nem árulom el, hogy Aradra érkeztem-e vagy Kassára, de megérkeztem.
Mihályi Rozália után tudakozódtam s kezdtem tetszeni magamnak a
csók-vipera e különös kergetésében.
– Meghalt, most március van, tehát meghalt február elején – mondta az
öreg szinházi pénztáros. Kacsintott is egy hamisat s hozzátette, hogy a
karban sokkal csinosabb nők is vannak.
Olyan lettem, mint egy gyermek, aki nem kapja meg a vásárfiát.
– De nekem ő kell, vörös haj kell, Mihályi Rozália kell.
A pénztáros elhívatta a szinházi portást, aki megmondta, milyen sorban,
temetői sorban fekszik Rozália. S hogy a lelkemet kibékítse, még ezeket
is a fülembe súgta:
– Jó leány volt, szép is, de szerencsétlen, nagyon csúnya betegségben
halt meg szegény.
(Nem lehet tovább keresni azt, aki nekem egy rossz csókkal üzent.
Mihályi Rozáliával nem beszélhetek, Mihályi Rozáliát nem vallathatom ki.
Csak egyet tehetek. Mihályi Rozáliából megcsinálom az élet és csók
múzsáját. Eléggé nem ismertem s eléggé belerondított az életembe.
Különben is ki tudja meddig kellene kereskednem, amíg megtalálnám azt,
aki a szerelemről szomoru üzenetet küldött Kun Marcella által s az én
férfiui állatiasságom jutalmául? Nagyon szép koszorút vittem ki másnap,
ragyogó délelőttön a temetőbe Mihályi Rozália sírjára. S akkor olvastam:
= Itt nyugszik Mihályi Rozália, élt huszonhat évet, béke poraira.
„Kivánkozom elköltözni és lenni a Krisztussal, mert az mindennél jobb.“
= Oh, jaj, bizony jobb, de mit csináljanak azok, akik el nem
költözhetnek. Tovább élik, amig tehetik azt, amibe Mihályi Rozália
belehalt. Vörös haj, piros-piros ajkak, fekete szemek. Addig is, amíg
meghalok, ezeket látom, ezeket kell látnom. S csókolok, pedig már tudom,
hogy az emberi csók egyszerű üzenetváltás s az ember néha nagyon szomoru
üzeneteket kap.)