beszédet mond és üríti poharát azokra, kik a tűzbe mennek és minden
poklokon keresztül törnek a magyar szabadságért. Félig megháborodva
tombol a lelkesedéstől a tömeg, a cigány tust húz, a poharak
felvillannak. El se ül a zaj, egy kecskeszakállas szász úr ugrik a másik
asztalra. Alig lehet a zajban a szavát érteni, de minduntalan kivíjjog
beszédéből a „Deutsche Armee!“… Leírhatatlan a feldübörgő „Hoch és
Hurrah!“ A cigány szemfehérjét rávillantja a bandára és felhangzik a
„Deutschland über alles“. Mint egyetlen ember, pattan fel a tömeg és
felzendül a hang olyan viharosan, hogy a Kárpátok falai megreszketnek
bele. Utána magyar, majd román dalok kapnak szárnyra. Az arcok
megdícsőülnek, a gyengébb természetűek könnyeket hullatnak, a nehéz
hegyi borok reszketnek a kézben a belső felindulástól, a nők
felsikoltanak a hisztérikus gyönyörűségtől, idegen emberek egymás
keblére vetik magukat, vén, kiült fenekű tisztviselők, tanárok, azt
mondják, hogy „történelmi pillanat“ és senki sem gondol rá, hogy
tulajdonképen három nemzet tartja eljegyzését a halállal…
Pillanatig csend van, amíg megnyugtatjuk felkorbácsolt érzéseinket és
idegeinket.
A csendbe belesikolt a vonat füttye. Mindenki tudja, hogy újból
katonavonatot indítanak a harctérre. A lihegő vonatzúgáson is átverődik
bucsúdaluk, de nehány pillanat múlva az utolsó nótafoszlány is elhal.
A vonat eltünik az éjszakában.
*
A háborunak szenteljük teljesen magunkat. Az egyéni élet belevész a
frontok nagy kollektivitásába. Az óránkint induló katonavonatok az
idegszálak, melyek velük összekötnek. Szinte idegesen várjuk az első
sebesülteket, egy kis vért, a harcok hírét, a lőporszagot, igazi, komoly
ágyúdörgést. Ezek nélkül mit ér a háború? Már unjuk az uszító
vezércikkeket, püspökök zászlómegáldását, diplomáciai jegyzékeket,
kormány-nyilatkozatokat. Ha már háború van, hát legyen háború!
Az első szerbiai győzelmi híreket lekicsinyeljük. Ezeknek a harcoknak
nincsenek meg az arányai. A hadijelentések frazeológiája se elégít ki.
„Az ellenséget visszavetettük… Támadást kisérelt meg… A magaslat
birtokunkba jutott.“ Nem így kell az effélét írni, hanem ilyenformán:
„Hős csapataink vérben gázolva, égő falvak kisérteties világítása
mellett, borzalmas ágyútűzben, szinte puszta kézzel söpörték el útjukból
az ellenséget a világtörténelem példátlan rohamában…“
Alig telt el nehány hét, megjelent a „veszteséglista“ és az első
sebesültek. Sűrű oszlopokban állottak a nevek. Ki meghalt, ki
megsebesült. De hiszen ez természetes a háboruban. Arra alig gondoltunk,
hogy minden név mögött egy élet, feleség, gyermekek, szülők, jegyesek,
álmok, tervek, egy-egy kicsi világ áll és most a láthatatlan
ólomdarabkától minden összeomlott. Akkor még nem tudtuk, hogy minden
emberben egy világot lőttek le és minden sirral egy darab föld pusztult
el az országból.
A sebesülteket pedig majdnem ölünkben hordoztuk, dédelgettük,
elárasztottuk minden jóval, majdnem megöltük szeretetünkkel. Az
itthonmaradt férfiak irigyelték a felkötött karuakat. A hófehér
géz-pólyát szentségnek néztük. A nők futottak a kórházakba ápolónőknek.
Az első hónapokban csak „üdülő betegeket“, könnyebb sebesülteket
kaptunk, akik inkább a korzón bicegtek végig és mindeniknek megvolt a
maga harctéri története, amiről egyszerüen és higgadtan beszélt.
– Csak addig nehéz, míg átesik az ember a tűzkeresztségen –
hangoztatták… A fegyvergolyó nem is számít. Darazsaknak hívjuk. A
dum-dum, az más, az roncsol, szakít és veszedelmes. No, de ott van a
genfi egyezmény. A géppuska és a srapnel elől még lehet dekkolni, de a
gránát… az aztán pusztít.
– A ruszkik jó fiúk – tájékoztatott a másik, – de a szerbek kemény
legények…
A felmentettek ebben a dicsőséges időben ki se mertek mozdulni.
– Sajnos, nélkülözhetetlen vagyok, – mentegetőztek, ha valamelyik leány
gőgösen felhúzta az orrocskáját és megkérdezte, hogy: „Maga, Tibor,
mikor vonul be?…“
Az élet, a fogalmak átértékelődtek. Akinek véletlenül több esze volt,
mint az egész megőrült világnak, az vagy zsidó, vagy gyáva volt. Mi
papok, kivétel voltunk. Fölösleges kórházi kisértetek, akiknek kitűnő
dolga van a front mögött. Néha ünnepélyesen tábori miséket mondanak,
buzdító beszédet intéznek a legénységhez, generális abszolucióban
részesítik őket, temetnek, anyakönyveket vezetnek, de a tűzvonalba nem
kerülnek. Katonanyelven „dögészek, kik óvakodnak a hősi haláltól.“
A halál orvossága a Vörös Kereszt. A kitűnő intézmény ki van építve az
utolsó faluig, de egyelőre még nem sok dolga akad. Valamelyik szellemes
ember sikerült viccet is mondott róla. – Egy falusi menyecske állítólag
a következő levelet írta a kitűnő intézményhez: „Tekintetes Vörös
Kereszt úr! Férjem haláláról sziveskedjék kiméletesen tudósítani…“
Általában a halálra keveset gondolunk. Nem érezzük át, hogy mi van az
ilyen naponta hallott kifejezések mögött: „tüdőlövés, csontátszakítás,
nyaktörés, gerinctörés, áll-lövés, félszemét elveszítette, gránátszilánk
furódott a hátába!“ Nem elég durvák még ezek a szavak, vagy nem elég
szinesek. Milyen másképen hangzanék: „Egyetlen piros lyuk a hófehér
homlokon…“ Átsuhant a golyó a katona szivén“, vagy aki a poétikus
halál-jelzők helyett érzékeltetve szeretné látni a harcterek borzalmait,
annak reális, kemény szavakkal így: „A szétszaggatott emberi testrészek
a véres ruha foszlányaival fennakadtak a mögöttünk levő letarolt eperfa
csonka ágaira… A katona hirtelen kimondhatatlan kéjt érzett altestében,
mikor a szurony ágyékába szaladt. Ránézett ellenségére és meghalt…“
Nemsokára megjöttek ezek a „színek“ is. A háború megmutatta igazi arcát.
A félvilág akkor már vérben fürdött és a kórházak hirtelen megteltek.
Kezdetben csak éjszaka szállították be a nehéz sebesülteket a titokban
átsuhanó vöröskeresztes vonatokról, de utóbb hosszú sorba kirakták a
perronokon a sárga, gennyes emberroncsokat. Az első, hazafias
felgerjedésben a kórházakba tóduló kényesebb dámák borzadva tették le a
fehér ápolónői kötényt. Jött a véres paraszt. Jött a véres paraszt, az
„anyag“.
– Én csak tiszteket ápolok, – kényeskedett az egyik.
– Nem birják az idegeim és háziorvosom tanácsára abba kell hagynom –
mentegetőzött a másik.
Szerencsére a szegény katonák nem hallották, nem tudták, hogy
feláldozott életükkel, sulyos sebeikkel, kihányt, vagy lecsurgó vérükkel
elrontották a háború poézisét. Ők csak hörögtek, szenvedtek,
agonizáltak, félrebeszéltek, vagy csendesen halottá dermedtek a véres
ágyon, véres földön.
Az utolsó, ami tetszett a háboruból, a katonatemetések voltak. Ennek még
volt ingere és komor pompájának részesei lehettünk. Még ráértünk és
kedvünk volt megrendezni a nagy dráma fekete felvonását. A dísz-századok
kivonultak, a zenekar Beethoven gyászindulóját játszotta, a fekete
posztóval takart dobok tompán pörögtek, a földnek fordított fegyverek
gyászoltak, ezerek és ezerek vonultak ki a halott katona
végtisztességére. Szép volt, amikor a gödör szájánál elhangzottak a
beszédek és az élő katona azt mondotta a halott katonának:
„Bajtárs! Meg sem kezded jóformán örök álmodat és mi követni fogunk.
Egymás mellett fogunk feküdni az örök lövészárokban is a – hazáért…“
Végül lapos cserefa keresztet szúrtak a sirdomb fejéhez, melyen írva
volt:
„Hősi halált halt a hazáért!“
– Milyen szép kitüntetés! – bólogattunk lelkesen.
Hazafelé vígan szedtük a lábunkat. A katonabanda rendesen valami talpalá
való indulót, vagy pattogó csárdást játszott unalmában. Az elültetett
katona nem hallotta, minket pedig felvidított.
Csakhamar eljött az idő, hogy a temetések is megkapták csukaszürke
formájukat. Elveszítették varázsukat. Közönségessé, mindennapossá
váltak. Az embertömegek elmaradtak. Ki ér rá minden szerencsétlen bakát
kikisérni a csonttemetőbe? A zenekarokat is kivezényelték a frontokra,
hogy izgassa ott a hősiességet. A katonakiséret is elmaradt, a
cserfaleveles csákókkal. Temettek, ahogy kellett. Elől ment egy kopasz,
hosszú kereszt, utána a pap, utána a gyászszekér a festetlen
fenyőfakoporsóval, – sokszor kettő-hárommal – végül az apa, anya,
feleség, vagy nehány rongyos gyermek botladozott ijedten, könnyezve.
Futó pillantást ha vetettünk a groteszk menetre. Amíg nem én halok meg,
addig nem érdekes és nem fontos a halál.
A nemzetiszínű fátyol csúnyán szakadozott a szemeinkről. Kezdtünk
hozzádurvulni a háborúhoz. A tetves, mocskos katonák már tömegével
hányódtak az uccán, soványan, éhezetten, kiülő, sárga pofacsontokkal,
rongyos, télen lenge, lyukas köppenyekben dideregve, nyáron a láztól
feketére aszva, éjjelenkint a vasúti harmadosztályú várótermekben
egymásra zsúfolva a földön, padokon hevertek, nyilvánosan káromkodtak,
éhségtől szikrázó szemekkel merengtek, vagy halálos fáradtan hortyogtak
ott, ahol éppen leütötte az álom. Nem volt épületes látvány. Már nem
várták őket frissítőkkel, cigarettadobozokkal felszerelt finom úri
hölgyek, keménymellű, szép szűz leányok, hanem tábori csendőrök, vasúti
őrségek, kiknek minduntalan elő kellett bolhászniok az igazolványokat…
Már senki sem volt kiváncsi az élményeikre. Elég volt a magunk baja.
A szép idők elmultak. Az élelmiszer megfogyatkozott. Rekviráló osztagok
járták be az országot és ami kezükbe akadt, mindent magukkal vittek.
Először besoroztak minden lovat, amelyik csak mozogni tudott, elvitték a
szénát, zabot, búzát, krumplit, kukoricát, mindössze nehány kilót hagyva
meg a ház népének. Elfogyott a cukor, dohány, petróleum, liszt, tej,
kenyér, hús, zsír, és megdrágult minden. A becsületes emberek éheztek, a
hadiszállítók meggazdagodtak.
– Hjah, a háború! – mondották ridegen a hatóságok a kétségbeesett
népnek.
Végül kitört a keserüség.
– Hát sohasem lesz vége?
Előbb „maximum három hónap“-ra becsülték, utóbb hatra. Vilmos császár
szerint karácsonyra már el is feledjük a háborút és több mint egy éve
tart, sőt fokozódik. Olaszország, régi szövetségesünk ellenünk fordult,
Amerika beavatkozott, Románia ingadozik. A sok százmillió ember
fegyverben áll. Pusztulás, nyomor, halál, veszedelmek, kétségbeesés,
éhség, dögvész szakadt ránk. Tán Isten is megundorodva nyakunk közé
dobta a világ gyeplőjét.
Az öregebb korosztályokra is rákerült a sor. Az ő vonatjaikat már nem
virágozta fel senki. A vaggonok oldaláról is lemosta már a sok vér a
felírást, hogy „Éljen a háború!“ – és senki sem énekli már a „Megállj,
megállj kutya Szerbiá“-t.
*
Tragédiánk előtt még egyszer hirtelen felébredtünk.
Nálam is elmult a hősi virtus. Már nem akartam minden áron bevonulni. Az
álom elmult, de ébredésem csodálatos körülmények között történt meg.
Egyik kora reggel azzal a hírrel vert fel a sekrestyés, hogy bevonuló
katonák szeretnének gyónni, misét hallgatni, de most, mert fél hétkor
már indul a vonatuk.
Percek mulva a templomban voltam. Harminc-negyven öreg katona
elözönlötte a szentélyt. Nem ültek be a padokba, hanem szorosan egymás
mellett állottak, mint valami küldöttség. Gyorsan karinget, stólát
dobtam a nyakamba és mellemre borított kézzel siettem a gyóntató
székhez. Az előlálló deresfejű katona egy intéssel megállított.
– Csak én akarok gyónni… De itt, nyilvánosan…
– De uram! – lepődtem meg. – Ezt nem lehet. A nyilvános bűnvallást az
egyház már századokkal ezelőtt megszüntette.
A népfölkelő keserüen, fölényesen elhúzta a száját.
– Azzal én nem törődöm. Én nemcsak a magam, hanem az ittlevő társaim
nevében is gyónni akarok. Megbiztak vele.
– Úgy van! – dünnyögték a katonák.
– Lehetetlen dolgot akarnak az urak, – tehetetlenkedtem és élesen,
kutatóan végignéztem, hogy nem részegek-e, vagy bolondok. Egyet se
ismertem közülük és hátha egész éjjel mulattak keserüségükben és most
valami istentelen tréfára készülnek. A katonák azonban szomoruan,
meghatottan állottak, egyik-másiknak már kopasz volt a feje, meglett,
komoly, intelligens férfiaknak látszottak. Igaz, hogy szemeik izgatottan
csillogtak és sápadtak voltak.
– Sajnálom – fordultam meg, – de ilyen különös ötletnél nem
asszisztálhatok és beléptem a sekrestyébe.
Egy árva szóval sem marasztaltak, utánam sem néztek. A vezetőjük erre
megfordult és kiadta a parancsot.
– Letérdelni!
– Mit akar ez az ember? – aggódtam az ajtóban.
A csoport térdre állott. A vén katona szintén. Szerencsére senki sem
volt a templomban. A vezető katona feltartotta a fejét és az oltárra
nézve, erős hangon beszélni kezdett.
„Úristen! teljes szivemből szánom és bánom, mert elkövettem azt a nagy
bűnt, hogy én is örvendtem a háborúnak! Uszító beszédeket tartottam.
Akit csak lehetett, a harctérre üldöztem, az ellenséget gyűlöltem, a
lelkemben mindennap elpusztítottam. A hivatalomban három embernek is
vállaltam a munkáját, csakhogy minél hamarább a harctéren tudjam őket. A
három közül kettő elesett, egy megvakult. Mind a háromnak családja,
felesége, gyermekei vannak, akik most a legnagyobb nyomorba jutottak,
mert elpusztult, aki kenyerüket megkereste. Én voltam a gyilkosuk… Ezek
csak azok, akikről tudok; de ki tudja hányan vannak, akiket szavaimmal,
cselekedeteimmel, írásaimmal a frontokra üldöztem, hogy széttépett
testtel és élettel növeljék a hullahegyeket. Senkihez könyörülettel nem
voltam. Az özvegyektől, árváktól sajnáltam azt a pár korona segítséget
is, amit kaptak, csakhogy több jusson a háborúra. Az utolsó falat
kenyeret is elvettem volna, csakhogy ölni és győzni tudjunk.
… Csak ezt bocsásd meg nekem, Te Jóisten, mert ilyen lelkiismerettel nem
birok a szenvedő katonák közé menni…
… Szánom és bánom, hogy örvendtem a háborúnak!…“
A nagy nehéz katona sírt, orcáján, tömött bajszán ragyogtak a könnyek.
Mint utólag megtudtam, társait csak azért hivta, hogy legyenek tanui a
különös bűnvallomásának. Eleinte kiváncsian hallgatták, de aztán
egymásután rázkódtak meg a veszedelmes szavak igazságától. Ábrázatuk
elváltozott, szájuk, elfehéredett és mintegy villámsujtottan merevültek
meg lelkiismeretüknek agyukba világosító vádjai alatt.
Észre sem vettem, mikor hallgatott el az öreg katona, csak néztem a
különös, magába mélyedt csoportot, szédülve a váratlanul jött súlyos
benyomásoktól és szólni sem tudtam, mikor felegyenesedtek térdeikről és
tántorogva kidörömböltek a templomból.
– Utánok szaladok és visszahivom, – jutott az eszembe, de aztán
csüggedten letettem róla. Sokáig gondolkodtam a sekrestyeajtóban, majd
nesztelenül odamentem én is az oltárhoz, rárogytam a lépcsőkre és
halottfehéren én is felkiáltottam:
– Úristen! Teljes szivemből szánom és bánom, hogy én is örvendettem a
háborúnak!…
*
Már az iskolákat is be kell rendezni kórházaknak. Szükség van a papokra
is. Nehány kötelességtudó buzgóbb pap kimerészkedett a lövészárokba,
hogy megossza a szenvedést a katonákkal.
– Sikerült elesniök – mondják róluk gúnyosan.
Általában nem sokra becsülik a frontokon a papot. Sokan meg is
feledkeztek magukról. Nehányat a luetikusok közé utalnak. Ezzel aztán
vége a többi pap becsületének is. A hazafias frázisokat már gyűlölik a
katonák és nincs hatása a cerimóniáknak. A legbutább paraszt sem tudja
megérteni a nagy ellentmondást, hogy „most az Isten kinek segít?“ A
francia pap a franciáért, az olasz az olaszért, a német a németért, a
magyar a magyarért imádkozik, misézik és mindenik a maga nációjának
vindikálja az Istent segítségül. Egyik katólikus öli a másik katólikust,
református a reformátust, a gyűlölet, gazság tobzódik, minden
elképzelhető bűnt elkövetnek, démoni kegyetlenséggel rabolnak,
gyilkolnak, becstelenkednek, hivatalosan hazudnak és egyházfők
szentesítik a legégbekiáltóbb igazságtalanságokat, pásztorlevelek
uszítanak és az egyház nevében, templomokban hirdetik, hogy az
ellenséget meg kell ölni, minél többet irtunk ki, annál tetszőbb az
Istennek. Krisztussal és az evangéliummal bizonyítják igazukat. Könyvek
jelennek meg, amelyben a megrendült emberiségnek magyarázzák Isten
álláspontját a háborúról. A nép azonban választ kér kínzó problémájára,
megingott hitét szeretné visszakapni, az egyetlen, a nagy, a végső
igazságot akarja tudni és keserüen támadnak meg engem is úton-útfélen:
– Van-e Isten?… Önnek tudnia kell, azért pap… Ha nincs, akkor rendben
van, mindent megértek; de ha van, hogyan tűrheti mindezeket.
Hiába szavalom az örök, nagy szempontokat és mutatok rá az isteni
perspektivák maradandó értékeire; csak újabb bűnökre ingerlem a
kétségbeesett embereket. Lelkem mélyén magam is érzem, hogy sok igazuk
van…
Töprengésre nem sok időm marad. Az egyházmegyét is felforgatta a háború.
A bevonult lelkészeket helyettesíteni kell, a munkát meg kell osztani.
Engem is áthelyeznek egyik, a fronthoz közeleső városba, ahol a háború
véres szájába látok.
Nagy nehézségekkel tudom elfoglalni új állomáshelyemet. Mindenféle
igazolványra van szükség és alig sikerül egy ládában a legszükségesebb
holmit, fehérnemüt, nehány könyvet magammal vinnem. Édesanyámtól,
testvéreimtől, kikről én gondoskodtam, el kell szakadnom. A fizetés is
gyenge. Alig fedezi az ő költségüket. A legsúlyosabb anyagi gondokkal
kell megküzdenem. Principálisom gazdag ember, négy-öt szépen berendezett
szobája is van, antik bútorok, selyemholmi, pincéjében bor, pezsgő.
Fukar, magánakvaló, lelketlen ember, aki első perctől kezdve nem
szivelhet. Mindenik elődömmel harcban állott és bennem is csak új
ellenséget lát. A prókiáját félti. Szemtől-szembe udvarias, simulékony,
de mindjárt kijelenti, hogy kosztot nem adhat. Saját bútoraimat nem
szállíthatom el, mert a vonat csak a frontnak dolgozik. Pénzem nincs,
amiből vegyek. Hatvan korona a havi fizetésem, az óradíjakat az államtól
csak félévenként kapom. Negyvenet anyának küldök, húszból én élek. Első
dolgom, hogy beszüntetem a reggelizést és vacsorát. A gyomrom korog, én
pedig dacosan végzem a „főúr“ helyett is a munkát, aki csakhamar
megkezdette a nyilt ellenségeskedést. Legelőször kivitette a
kölcsönágyat. Erre a földön vetem meg a fekhelyemet. A ruhásládát a
szoba közepén asztalnak állítom és ráteszek egy feszületet. A hideg
hamar beáll. A fűtésre azonban még csak nem is gondolhatok. Éhes hassal
tűrök és végzem a dolgomat, de nem birok szabadulni a gondolattól, hogy
ezért lettem pap, ezért tanultam, dolgoztam, kínlódtam, hogy betevő
falatom se legyen? Tekintélye volt a papság előtt szellemi
képességeimnek, egyenesebb, igazabb ember kevés van nálamnál, ezt
lelkiismeretemre mondhatom és egyházamtól nem érdemlek legalább egy
festetlen ágyat? A hízelgők, ostobák, raffináltak, magukat szentnek
hazudók, gazdasszonyokkal fetrengők jólétben élnek. Nekik bortól, nekem
a hidegtől piros az orrom.
Egyik éjszaka nem tudok elaludni, mert a pap vacsorát adott az
egyháztanács urainak és a cigány reggelig húzza. Mikor a korai misére
sietek, a nagybőgő még neki van támasztva az irodaajtónak, mintha részeg
ember dőlt volna neki a homlokával és állva aludnék vagy a feliratot
nézné: „hivatalos órák 9–12-ig.“ Magam is kiváncsi vagyok, hogy meddig
birom türelemmel. A papot számba se veszem. Csak alattomban mer
cselekedni. Szellemileg és fizikailag egyaránt fél tőlem.
Az éhség és a hideg végül is megörlik ellenállásomat. Nincs egy
krajcárom se. Legyűröm háborgó bensőmet és alázatosan beállítok a
paphoz.
– Kérem szépen, esperes úr, rendkívüli szükségem volna némi pénzre,
húsz-harminc koronára, előleg vagy kölcsönképen. Nincs amit ennem, nincs
amiből fűtsek.
– Húsz-harminc korona? – kacag fel bántóan. – Miféle biztosítékot tud
nyújtani, hogy valamikor meg fogja adni a pénzt?…
Némán sarkonfordulok, mielőtt végleg besötétedik az öntudatom és az
ütésre gyűlt rettentő indulat feltör bennem.
Ettől a perctől kezdve nem is köszönünk egymásnak, de misézünk és
mindennap magunkhoz vesszük az Úr testét. Meggyőződésem, hitem, lelkem
sír bele.
Kérvényt küldök a tábori püspökséghez, hogy osszanak be
frontszolgálatra. A kérvényt visszakapom azzal a rideg utasítással, hogy
máskor hivatalos úton küldjem.
Már azon gondolkodom, hogy civilbe öltözöm és kiszököm a frontra, de
ekkor váratlan segítség érkezik. Egy kétségbeesett anya öt koronát hoz,
hogy én mondjak misét a fiáért. Futva igyekszem a vendéglőbe és mohón
enni kezdek. A sülthús illata fölött félhangosan, elégedetten morgok,
mint a vadállat és az izgalomtól alig van időm felvágni a húst. Eszem a
szememmel, orrommal, szájammal, minden érzékemmel és nem birom
abbahagyni, amig tart a pénzből. A másnap aztán könnyebben telik, de
utána még elviselhetetlenebbül követelődzik a gyomor. Hiába lesem a
misemondató asszonyokat. Nem jönnek. Pedig már-már azt gondoltam, hogy
anyák, hitvesek, kétségbeeséséből és Istenhez fordulásából legalább
egyszer naponta jól fogok lakni. A misézésre alapított üzlet azonban
megbukott. Megpróbáltam paphoz illően felfogni a helyzetemet, a szentek
példáját követni, a lelki tökéletesség és életszentség gyönyörű világába
menekülni, de valahányszor a másik szobában zabáló, borhasú pap eszembe
jutott, ördög tudtam volna lenni, de szent nem.
Napról-napra mélyebbre züllöm lelkileg. Agyamban félőrült tervek
váltogatják egymást és a biztonságát veszített fantázia képeitől alig
birok szabadulni. Az iskolában irigyen nézem, ha szünet alatt a
gyermekek hazulról hozott tízórait esznek és akaraterőm teljes
megfeszítésébe kerül, hogy el ne ragadjam tőlük. Ismerőseim, akiktől
kérhetnék, nincsenek. Lopni még sem mehetek. A püspöknek hiába írom meg.
Én se hinném el mindezt, ha nem volna ennyire komoly valóság. Ha sokáig
tart, elveszítem józan eszemet. Nagy testi erőm, vas szervezetem még
bírja a nélkülözéseket. A kultúra és lelkiség azonban aggasztóan kopik
le rólam. Már vészes káromkodások és olyan gyötrelmes átkok szakadnak
fel bennem, amilyeneket emberi lélek és száj keveset formált. Valóságos
pihenés, amikor csak töprengek és felteszem magamnak minden pillanatban
a kérdést:
– Miért mindez?
Istentől, embertől, mindenkitől elhagyatva százszor is megbánom, hogy
pap lettem.
Kenyér helyett így ettem a saját lelkemet.
Tökéletes összeomlásomat mégis az okozta, hogy ettem.
A gondolat már az első napon megszületett, de visszarettentem tőle és
csak az éhség paroxizmusában mertem megvalósítani.
Dél volt. Az emberek asztalukhoz ültek. Akármilyen szűkösen, de
mindenkinek rendelt valamit az Isten, csak nekem nem. Az emberek ettek,
én sétálni mentem. Úton-útfélen ételillatokra, kitűnő levesekre,
sültekre, tésztákra, bő zsírra és egyéb földi jóra gondoltam. A szörnyű
vágytól szinte fizikailag megelevenedtek ködben úszó szemeim előtt az
eledelek. A gondolati éhséget pedig még nehezebb elviselni, mint a
testit. Késő délutánra hajlott az idő, mikor visszatértem a városba.
Egyenesen a templomba mentem. A sekrestyében felvettem a karinget,
kezembe fogtam a tabernákulum aranyozott, cifra kulcsát és kivettem a
himzett selyem köppenykével letakart áldozati kelyhet. Szinültig volt
hostiával. Majdnem összeestem a félelemtől. Pillanatig tétováztam, majd
felnéztem az égre és azt mondtam a mindentlátó felséges Úristennek:
– Te tudod, Uram, hogy miért teszem. Bocsáss meg!
Behunytam a szemeimet, két ujjammal kiragadtam nehány hostiát és
megettem… Nem konszumáltam, ahogy mondani illik, hanem megettem.
Megettem, mert éhes voltam és nem birtam abbahagyni, míg a kehely ki nem
ürült…
Aztán lezuhantam az oltár elé, mint annyi sokszor életemben.
Másnap kérdőre vont a pap, hogy hová lett a cibóriumból a sok
előkészített hostia.
– Megettem…
– Szentségtörő! – borzadozott.
Olyan kietlenül kacagtam fel, hogy rémülten rohant ki a szobából.