Tökéletesen ellőtted – morfondirozik.
– Hogyhogy?
– Nem tudsz bánni még az ilyen nagy urakkal. Egy szóval sem kellett
volna említened, hogy mit akarsz, hanem alázatosan vizitelsz és
kijelented, hogy első kötelességednek tartottad tiszteletedet tenni;
hiszen az alispán úr egyike ma az ország vezetőférfiainak, akiről
elragadtatással emlékezik meg az egyszerű nép is. Mikor legutóbb Pesten
voltál valami ügyedben és alkalmad volt nehány szót váltani a
belügyminiszter úr őexcellenciájával, ki, mihelyt megtudta, hogy csiki
vagy, mindjárt az volt az első kérdése: – „Mit csinál az én alispán
barátom?“…
– De hiszen, én nem voltam Pesten és nem beszéltem semmiféle
miniszterrel.
– Mit számít az? Az alispán elhiszi, mert neki kellemes, te pedig
folytatod, hogy: – „Sajnos, kegyelmes uram, csak a mások véleményét
mondhatom, mert nem volt alkalmam még személyesen találkozni… de a nép
apjának tartja… ritka kvalitású ember… a tisztviselők rajongnak érte és
az egyenesen bámulatos, hogy mennyit tesz a szegény lakosság gazdasági
talpraállítása érdekében. A miniszter részletek után érdeklődött,
közelebbi információkkal azonban nem szolgálhattam…“
Az alispán erre meghív villásreggelire, de te szabadkozol és végül is
azzal a feltétellel engedsz, hogy boldog volnál, ha nagy elfoglaltsága
mellett egyszer eszébe jutna kinézni a havasokra egy jó vadászatra és
szerény házadat nem kerülné el.
– No, nincs kizárva – enged az unszolásnak az alispán.
Te kenegeted szép szóval, míg eszébe jut, hogy a főügyész éppen készül
vasárnap egy kis medvehajtásra és ha a körülmények engedik, lehet, hogy
csatlakozik. Biztosra veheted, hogy vasárnap ott lesznek. Nehány
zöldágat felüttetsz az úton, két vékony, hosszú fenyőágnak összekötteted
a csúcsát és kész a díszkapú. A népet kihozod az útra, hogy minél többen
legyenek, kik lekapják előtte a süvegüket; te pedig nem sajnálod a
malacot, s a jó bort… Közben udvariasan megkérdezik, hogy érzed magadat
„az Isten háta mögött“ és mi újság a faluban. Szerényen elanekdótázod a
házbontó székely esetét és tisztelettel megjegyzed, hogy meg lehet
érteni a szerencsétlen embereket, hiszen ígysígy állanak. Ahogy hallod,
ötven árverés van még kitűzve a faluban. Az alispán méltatlankodni fog,
hogy miért nem említetted már a multkor, az ügyész is felfigyel és bár
mindakettő igazgatósági tag a bankban, fogadkoznak, hogy rendbehozzák az
egész ügyet.
– Élhetetlen ember maga, főtisztelendő úr – bocsátanak meg végül neked
is és kötelességeddé teszik, hogy máskor ilyen fontos kérdésekben
azonnal légy bizalommal hozzuk.
Mielőtt kocsira ülnének, nehány szép pisztrángot belopsz a kocsiládába
és pirulsz a merészségért, de boldog volnál, ha az alispán úrék átadnák
a méltóságos asszonyoknak kézcsókoddal és megkérnék, hogy ne tekintsék
tolakodásnak egy szegény falusi pap figyelmességét.
– Kár volt fáradni – mosolyognak rád és nagyon köszönik. Ismételten
meginvitálnak magukhoz és mihelyt kiérnek a faluból, megállapítják, hogy
képzett, intelligens ember vagy, akit valahogy itt kellene tartani a
vármegyében, s mondjuk, ha én nyugdíjba mennék, mindjárt el is
foglalhatnád a parókiámat – mosolyog szelid szomorúsággal az öreg
esperes. – De így? Sohasem lesz ember belőled, fiam. Így nem boldogulsz
az életben…
– Így nem is akarok – válaszolok felindultan.
– Lári-fári – int le az esperes. – No, jere, öblítsük le a mérgedet egy
pohár jó borvizes borral…
*
A falú izgatottan várt haza. Kizárólag bennem bíznak és az arcomról
szeretnék leolvasni az eredményt. Úton-útfélen kérdezik:
– Tudott-e valamit igazítani a sorsunkon?
– Nem sokat – ismerem be. – Későn ébredtek fel. Már a váltók a
bíróságnál vannak. Az alispán eleget sajnálkozott, hogy miért nem
szóltam hamarabb. Igért is egyetmást, de neki sincs sok reménye… Nincs
más hátra, mint valahonnan olcsó pénzt keríteni és kifizetni a bankot.
Arra is gondoltam, hogy írok az érdekükben a püspök úr őnagyméltóságának
és megkérem, hogy segítsen valami úton-módon magukon.
– Abbizon jó volna – éled fel a remény a szánalmas emberekben.
A levelet aztán el is küldöm.
Reszketnek a reménységtől az emberek, de már tekintetük körül van a
halál szemüvege. Egy-egy élő vád mindenik és kerülöm őket, hogy ne
kelljen látnom; de hiába menekülök előlük erdőre, mezőre, hol eddig
láthatatlan illatok úsztak a levegőben, a letört galyból édes nedvek
csöppentek a földre, s meleg boldogságban fürödtek a susogó falevelek, s
a havas csúcsok között a köd fehér tava fénylett. Most megijeszt a
saskiáltás is és gyökerükig fájdalom járja át a virágokat, a borzas
madarak fáradtak, remegő, finom kígyónyelv sziszeg a fülembe, nincs
kacagás, csak zokogás… Az embersors megfertőzte a mindenség nagy
harmóniáját. A vérszomjas szemek szikráznak, s mint fakó árnyak járnak
az emberek. Mindennap történik valami velük és nekem tehetetlenül kell
néznem.
Mindennap megkérdezik:
– Nem jött meg még a püspök levele?
Ebben bizakodnak. Nekik a püspök nem az ember, hanem az Egyház, a
hatalmas, jóságos, mindenre képes igaz erő, amely nem hagyhatja el őket,
hiszen hűséges, jó fiai. Az Istenbe, túlvilágba, az etikai világrendbe
vetett hitük függ a püspök levelétől és ha csalódniok kell, ez belső
aposztáziát fog jelenteni. Minél jobban várják, annál inkább fohászkodom
magamban, hogy ne érkezzék meg a levél, hiszen előre tudom, hogy nehány
kenetes jótanács, választékos intelem lesz benne mindössze. Megható
pásztorlevél a csapások alázatos elviseléséről, Isten bölcs végzéseiben
való megnyugvásról és figyelmeztetés, hogyan használjuk fel a
megpróbáltatásokat lelkünk üdvére. Nekem majd fel kell olvasnom a
szószékről és hivatkoznom kell az Írás szavaira, hogy olyan kincseket
gyüjtsünk, amiket a rozsda meg nem emészt és nézzétek az ég madarait, a
mezők liliomait, nem ruházkodnak, nem vetnek és mennyei atyátok táplálja
őket. Jőjjetek tehát hozzá mindnyájan, kik fáradtak és terhelve vagytok,
hogy megenyhítsen titeket. A túlvilág gyötrelmeivel, örökkétartó
kínokkal, poklokkal kell megijesztenem, hogy a jelenlegi pokol ellen fel
ne lázadjanak. Az élet igájából át kell fognom Isten igájába az erőtlen,
csüggedt, nélkülözésektől megtört, reménytelen, rongyos ember-barmokat…
Pedig mennyire más eredménye volna, ha azt mondhatnám, hogy az egyházi
főhatóság a kormányhoz fordult és távíratilag felfüggeszttette az
árveréseket. Egyelőre pedig kamatmentes kölcsönt nyújt és kieszközölte,
hogy inséges gabonát és olcsó vetőmagot kapjanak, addig is, míg sikerül
talpraállítani a falut… Ezt tette veletek az egyház, Krisztusban
szeretett hiveim!… A könnyeim hullanának a magas szószékről a meghatott
emberekre egy ilyen pásztorlevéltől és a hit, a lélek forró dícsfényével
szállanék le hozzuk, a megdícsőült koldusokhoz.
De így?… Bujkálnom kell előlük lesütött szemekkel, hogy ne halljam
untalan:
– Írt-e mánn a püspök úr?
Szerencsére az aratás megkezdődött. Az utolsó gyermekig mindenki a
földekre rohant, hogy letépje a szegényes kalászokat, megmentsék a
kenyerüket újabb csapásoktól. A falu újból elnéptelenedett. A bizalom
felébred az emberekben. A termés szépen mutatkozik.
– Megáldotta az Isten a kezünk munkáját – újságolják.
– Drága kalászillatú népem! – nézem őket meghatottan. Ahogy az árva
gyermek a csillogó játéktól pillanatra elfeledi apja-anyja halálát, úgy
elkábultak ők is az aranysárga mezők édes dalától és szinte kiált bennük
a boldog valóság:
– Jön a búza! Hazajön a búza!
Kissé megenyhülök én is, szorongásaim elmulnak és nekem sem jut eszembe,
hogy nem hazajön a búza, hiszen egyetlen szem sem az övék már… Hiú, múló
álom csak az aratásuk, hogy annál keserűbb legyen az ébredésük. Félek
megáldani a termést és felköszönteni a zsengét, hogy váljék testi-lelki
javukra, soha el ne fogyjon asztalukról és legyen édes, fehér kenyér
belőle, mint a Krisztus teste, az égi madarak is imádsággal kísérjék
áldott súlya alatt nyikorgó szekerüket… Mondom – félek ezeket mondani,
mert a kenyér meg fog hazudtolni, hűtlenül ott fogja hagyni és elmegy
pénznek a bankba, zsidó zsebébe…
Mégis az első megnyugvás oknélküli optimizmusában én is felderülök.
Hátha tévedek? Hátha a püspök levele valóban leveszi a pusztulás
keresztjét róluk. Egy ilyen nagy úrnak, csak egyetlen szavába kerül… Már
bizalommal várom én is a választ és magamat korholom
kicsinyhitűségemért. Erdő, mező ismét megszínesedik. Az élet mégis szép…
Az emberek már nem törődtek velem. Arattak… arattak… arattak…
Aztán jött a végrehajtó és utolsó szálig lefoglalta negyven gazda
termését.
Ugyanazon éjjel pedig ismeretlen tettesek felgyújtották a learatott
gabonát. Alig lehetett egy részét megmenteni.
Vasárnap pedig mise előtt beállított váratlanul az öreg esperes és
elhozta a püspök levelét.
– Mindaketten kikaptunk, fiam – mondotta szeliden. – Ez a tied, ez az
enyém.
Elváltozva olvastam:
„Kedves Fiam!
… Egyébként dícséretreméltó buzgóságodtól túlzásokba ragadtattad
magadat. Információim szerint a megpróbáltatásokkal sújtott nép testi és
lelki ingerlékenységét, tapasztalatlanságát, állásod nyújtotta
tekintélyedet arra használtad, hogy az állam közegei ellen hangold és
megingasd azt a tekintélyt, amely az állami élet zavartalan menete és az
ország boldogulása szempontjából annyira fontos. Túlzott szociális
elképzeléseid már az izgatás határán mozognak. Mivel úgy a hivek, mint
az egyház érdeke az ottani nehéz viszonyok között több megfontolást,
érettséget, tapasztalatot és higgadtságot kivánnak, mint amennyivel
korodnál fogva is rendelkezel; helyesnek látom, ha azonnal visszatérsz
régi állomáshelyedre és az ifjúság nevelésében, szép kezdetet mutató,
fontos munkakörödben igyekszel szép tehetségeidet Isten országának
dícsőségére és Anyaszentegyházunk javára kamatoztatni… Az egyházközség
további gondozását egyébként a kerületi főesperes különös gondjaiba
ajánlottam…“
Megszédültem, a levél reszketett a kezemben. Az öreg esperes az ablaknak
fordulva, breváriumába temetkezett. Néhány bizonytalan lépést tettem és
lehajtott fővel elővettem utazó kofferemet, hogy nehány szegényes
holmimat beledobáljam.
– Nono! – morogta a vén pap. – Nem kell mindjárt úgy a szívedre venned…
Pár napig úgyis maradnod kell, míg elküldöm a káplánomat…
*
Másnap jött a hír, hogy a trónörököst és feleségét Szerajevóban
megölték.
Utolsó cselekedetem volt a faluban, hogy meghúzattam értük a harangokat.
Az emberek összerázkódtak és végigsikoltott a mezőkön a „megkiáltás“, a
borzalmas valóság:
– Jaj! Jaj!… Kitört a háború!…
KILENCEDIK FEJEZET
A háború!
Nem tudtuk, mi az.
Romantikus elképzeléssel valami nemzeti himnuszfélének gondoltuk, mit
fényes lakkcsizmában, paszomántos díszattillákban, tükrös, kefélt
száguldó paripákon, petőfiesen, nyalka magyarsággal hirtelenében
megvívunk, s nehány fehér selyemkendővel bekötött homlok legendájával
egy hónap múlva hazaénekelünk, diadalmámorban gyönyörű lányokat
csókolunk és hősök leszünk, mint őseink a történelemben. Az ágyúk ugyan
dörögnek, a gépfegyverek ropognak, országok lángbaborulnak, embertömegek
menekülnek, de a szép augusztusi napsütésben fiaink csatára ingerülten
küzdenek. És a halál? Egyik-másik bizony elesik, de ezzel történelmivé
avatja a nevét, a hősi halál aranyszobrává merevedik, kire büszkeséggel
gondol az utókor és késői sarjak irigyelni fogják. Csodákat fog mívelni,
a drága magyar vér és az ezeréves vitézség bámulatra fogja ragadni a
petyhüdt nyugati országokat, melyeket diadalmasan be fogunk kalandozni,
mint őseink, kik rettenetbe ejtették Európát, hiszen a kard nemzete
vagyunk.
– Éljen a háború!
Csak a falu népe nem ujjongott az első megdöbbenésben. Józanul,
aggodalmasan készítették elő a katonaládát és egyszerűen tudomásúl
vették az elkerülhetetlent. Be kell vonulni. A behívó parancs
megérkezett. A fiatalabb korosztályosoknak jelentkezniök kellett
ezredüknél. A nemzet ereje, virága talpraállott, hogy megvédje a
„szabadságot“. A lapok harsogták a frázisokat, a vérbódulat megfertőzte
őket is. Most már a legények is bizakodtak és nagynak érezték magukat.
Az anyák, hitvesek, gyermekek és szeretők sírtak. Nehéz volt a bucsúzás,
de felzendültek a nemzeti dalok, a büszke nóták, hogy: „Megállj, megállj
kutya Szerbia“. A papok buzdító, tüzes beszédeket tartottak és
megáldották a harcbamenőket. A cigányok előbújtak a vályogvető gödrökből
és a legények zeneszóval járták végig a falut. A bölcs faluvezetők
biztatták őket, hogy szégyent ne hozzanak a „magyar becsületre“. A kalap
mellé virág került, a kézbe pálinkás üveg, az ölbe leány és táncolva
verték ki a mámoros férfiak a szilaj ősi virtust. A tömegőrület terjedt.
Pipás, vén emberek fájó szívvel sóhajtották:
– Hej, ha még egyszer fiatal lehetnék!… Osztán ne kiméljétek az
ellenséget!
– Bízza reánk, apám! – döngették a mellüket a legények.
Az utolsó este tánc volt. Reggelig tartó, széleskedvű, bús, buja
haláltánc borral, csókkal, dallal, viharzó szivekkel. A testek égtek a
mámoros éjszakában, a nóta egész éjjel szólott, duhaj kurjantások
üvöltöttek faluhosszant.
– Katonáké a világ! Félre az útból, aki nem katona!
A jegyző a csendőrökkel benézett a táncba.
– Mulassatok, fiúk! De kilenc-tíz órára Szeredában legyetek.
Még viharosabban zendült fel a háborús toborzó. Szakadtak a húrok,
döngött a föld, sikoltott a klarinett, s a felizgatott embertestek forró
párájában kavarogtak a párok.
– Éljen a háború!
Lassan megvirradt. Szürke, sápadt, nedves fény öntötte el a falut.
Karikás szemekkel, zilált hajjal, összeölelkezve, büszkén, mégegyszer
bejárták a falut. A cigány húzta a búcsú-nótát. Asszonyok, leányok,
didergő gyermekek kísérték a menetet. Előállottak a szekerek a
felpántlikázott lovakkal. Tizenöt-húsz legény is felkapaszkodott egyre.
A kisládákat és a cigányokat felpakolták. Az indulás perce itt volt. Egy
pillanatra elnémult minden. Csak annyi időre, míg megcsókolták az
édesanyjukat, mátkájukat és a visszatarthatatlan könnyeken át még egy
utolsó pillantást vetettek a falura, melyet ki tudja, viszontlátnak-e
valaha. Búcsúszavak röpködtek:
– Ügyelj magadra, édes fiam!… Vezéreljen az Isten!… Írj, lelkem!…
Hűséges, jó feleséged maradok a sírig… Gondod legyen a gyermekekre!…
A sok gond, áldás, elrebegett imádság, elveszett a végső, keserű
felkurjantásban, s a rázendülő muzsikában. A szekérsor megindult, s
csakhamar elfödte szem elől a felkavart porfelhő. Az első
útkanyarulatnál elhalt a zene, dal is. Akkor még nem tudták, hogy a
halál hajtotta a lovakat…
Fojtogató, komor némaság és bánat ereszkedett az árván maradt házakra.
Huszonnégy órán belül nekem is jelentkeznem kellett. A faluban gyorsan
elterjedt a híre.
– A papokat is viszik a háborúba!
– Ne féltsétek a papokat – irigykedtek azok, akiknek fiai már
dícsőségesen bevonultak. – Nem kerülnek azok a tűzbe. Az úr még a
pokolban is úr.
A hívek felém se néztek. Gyűlölték kivételes helyzetemet az első mámor
elmulása után. A gyermekeiket féltő szülők, férjük után bánkódó hitvesek
hamar ráébredtek, hogy mi a háború. Félelem, gyötrődés, bánat váltotta
fel a féktelen áldomást, melyet a pusztulással, szenvedéssel, halállal
ittak. A kérlelhetetlen valóság már előre vetette árnyékát.
– Mi lesz velük? Mi lesz velünk?
Az élet nehéz gondja már másnap az asszonyokra, gyermekekre súlyosodott.
– Nem kell búsulni – mondottam a bucsúzásomra összegyűlt nehány
templomos vénasszonynak. – Most értesültem, hogy az asszonyok
hadisegélyt kapnak, amiből úri életük lesz. A marha, gabona, takarmány
ára kétszeresére szökött. A hadsereg pontosan és jól fizet. Az államnak
legelsők a katonák és azok hozzátartozói… Dícsőséges, szép idők ezek! Az
Isten is a mi igazságos ügyünk mellett van… Németország szintén
beavatkozott a háborúba. Hatvanmilliós, nagy, művelt nép. Egyedül
világhatalom. Ausztria-Magyarországgal együtt könnyen legyűrik, ha kell,
egész Európát… A mi katonáinknak pedig párja nincs. Lelkesen ki kell
tartanunk. Nem tart sokáig. A mai modern fegyverek mellett, egy-két
hónap az egész…
A bevonulókat kísérők hazajöttek. Lázasan dícsekedtek.
– Má bé is őtöztették a huszonnégyeseket. Tiszta új gúnyát, bakkancsot
kaptak. Ragyognak, ragyognak, olyan szépek!… Ha látnátok, mi van a
városban. Fel van bojdulva az egész világ. Éjjel, nappal szól a
katonabanda, foly a sok bor… Az állomásokon cifra úri küsasszonyok
csókolják a legényeket, cigarettát osztogatnak, felvirágozzák a
katonákat… S osztán a tisztek milyen szépen bánnak a legénységgel.
Egyebet nem hallasz, mint „fiaim így… fiaim úgy…“ Csak az szomorú, aki
itthon marad… Pénz dögivel van, az aranyat, ékszereket vassal cserélik
be, még a karikagyűrüt is lehúzzák az ujjukról a kényes dámák, hogy a
katonáknak legyen mindenük. Ne búsúljatok! Már a törvény sem az, ami
volt… Minden épkézláb ember katonának jelentkezik… Szép üdüköt élünk…
– A bosznyiai okkopációkor es úgy vót, hogy… – kezdi emlékeit a vén
Pottyand Ferenc.
– A semmi sem vót ehhez képest, Ferenc bá! – torkolják le.
Az út közepén férfiak politizálnak:
– Kellett már ez a háború, mert igen sok az ember…
– Vilmos császár csinálta azt, barátom – tudákoskodik a másik. – Mert,
hogy annyi a gyermeke, mint a rosta lika, s annak mind trón kéne, hát
aszonta a mü kirájunknak, hogy: „No, Jóska, neked es nagy családod van,
nekem es. Hasogassuk fel azt a kicsi fődet, ami az országunkon küjel
van“. Erre a mü öreg kirájunk aszonta Tisza Pistának, hogy: – „Mit
szólsz hozzá, Isvány? – A trónörökösömet es elpusztíták, s azt még sem
hagyhassuk“. – „Tiszta igaza van felségednek!“ – egyezett bele Tisza
Isván, s megfúvatta a trombitákat… Hát ezért van háború.
– A lehet, te!
– Hej, nagy politikusok az urak!
A másik csoportban öregasszony mutogatja a katonafia képét. Gyönyörű
lovon ül a legény mentésen, a levegőbe nyújtott kivont karddal, a feje
szépen oda van ragasztva, alól ki van nyomtatva módosan:
„A világháború emlékére“.
– Egyetlen, szép fiam! – csókolgatja az asszony.
Senki sem törődik velem. Minden háznak meg van a maga nagy eseménye.
Búcsúvétlen csörömpöl ki velem a szekér a faluból. A mezőkön alig
dolgozik valaki. Az útszéli földeken munkálkodók kiegyenesednek:
– Hová megyen tisztelendúr?
Lelkesen, harsányan kiáltom oda:
– Megyek a háborúba!
– Az Isten segijje!
Vissza se nézek. A háború mérge dolgozik bennem is. A mellem feszül és
büszkén tartom oda arcomat a napfénynek.
Megyek a háborúba…
– Önnek Brassóban kell jelentkeznie – világosítanak fel a katonai
parancsnokságon.
A város zsibong, az uccákon katonák, bevonulók hemzsegnek, egy-egy ágyú
is végigdübörög. Sárga bőrtokot húztak a szájára. A falvak népe a
tereken ácsorog és bambán, elsírt könnyek piszkával az arcán bámulja a
tarka fergeteget. Itt-ott indokolatlanul felbőg a kiáltás:
– Éljen a háború!
A végzetesen szép játékot én is eljátszom.
Tiszti csákót vásárolok magamnak, a cingulumra nehéz, arany rojtot, a
reverenda ujjára aranypertlit varratok és a tűkör előtt nehányszor
végigpróbálom a szalutálást, hogy strammul, de bizonyos komolysággal,
tekintélyesen és mégis természetes könnyedséggel menjen, ahogy egy
tábori lelkészhez illik. Kissé mentegetem magamat és jól esik, hogy a
leányok merészen a szemembe néznek. Finom mosollyal villantom rájuk a
szememet és vigyázok rá, hogy csak kapitánytól felfelé tisztelegjek.
A vonaton fürtökben lógnak a katonák. Mindenütt rajzik az ember. Alig
lehet felkapaszkodni. A mozdony, a kocsik fel vannak virágozva,
zöldágazva. Krétával írt nagy betük fehérlenek rajtuk: „Éljen a háború!“
A vonat végigszáguld a daloló, féktelen tömeggel az Olt völgyén, a
tusnádi szoros hűvös fenyveseinek árnyéka alatt. A hídakat már katonák
őrzik és minden kis állomáson néptenger zajong, dalol, muzsikál, iszik,
üvölt, kacag és sír…
Kábultan, összetörve vergődöm le Brassóban a vonatról és sietek
jelentkezni.
Gyorsan intézik ügyemet. A nagy könyvek suhognak, a tollak sercegnek.
Keményen mondom be a nevemet:
– Feldkurat in der Reserve!
Röviden megállapítják, hogy nem vagyok behíva és kezembe nyomják a
jelentkezési igazolványt.
– Mehet haza.
Megtántorodom a szégyentől.
– Haza?
– Csakis – mosolyog az őrmester.
Az éjszakát a városban töltöm. A plebánián egész papi osztag táboroz.
Kacagva fogadnak.
– Megjött a legújabb hős… Jelentkeztél?
Kedvetlenül vallom be:
– Igen, de még nem vagyok beosztva.
– Igaz, hogy megverted az alispánt? – mulatnak fölöttem.
Tréfára tréfával felelek:
– Azt nem, de az igaz, hogy te mezitláb hajtottad át egyetlen koszos
malacodat a Nagyerdőn, mikor elfoglaltad a paróchiádat.
A múló derűt elűzi a háború, a nagy téma. Külpolitikai kombinációk
röpködnek, valaki stratégiai tájékozottságát fitogtatja, mások teológiai
vitába kezdenek, hogy megengedett dolog-e a háború.
– Nekem mindenesetre jól jön – vallja be az egyik falusi pap. – Kapom a
felemelt kapitányi fizetést, a helyettesemnek adok valamit és pár hónap
alatt kilábolok az adósságból.
Mindenki tud valami új hírt. Egyik háromszéki pap egyenesen
frontszolgálatra jelentkezett. Lemondott a rangjáról és közlegényként,
puskával a kezében akar harcolni.
– Le a kalappal előtte! – állapítják meg.
A társaság eloszlik. Megállapodunk, hogy a Koronában vacsorázunk.
Az uccán különkiadásokat üvöltenek a rikkancsok, a város felbojdult
hangyaboly. A háború mintha valami nagy feszültséget oldott volna fel.
Mindenki függetlennek, nagynak, pótolhatatlannak érzi magát. A katonák
nem a régi katonák, hanem hősjelöltek. A nyilvános helyeken háromnyelvű
figyelmeztetések fityegnek: „Óvakodjunk a kémektől!“… Megriadva vesszük
észre. A kémek eddig eszünkbe se jutottak. Persze, háború van.
Veszedelmes mesterség, de jól fizetik. Mindenki tud valami izgalmas
kémtörténetet, amelyben gyönyörű nők, pezsgő, szerelmek, póstagalambok,
diplomaták, tábornokok, haditervek, vagy legalább is a Krupp-ágyúgyár
titkai szerepelnek. Olyan világ ez, hogy az édes testvérnek sem szabad
hinni. Más a modern háború, mint régen. Át se bírjuk tekinteni, csak
képpedezünk a nagy számoktól. Szerbia nem számit, de ott van
Oroszország, a nagy gőzhenger. Szerencsére vad, kultúrálatlan népnek
hittük és meg voltunk győződve, hogy a szedett-vedett ázsiai horda
milliószámra fog hullani ágyúink előtt. Csak győzze a géppuska kaszálni.
Bigott, elnyomott, élhetetlen nép, s míg ijedtében három fordított
keresztet rajzol magára, már át is szállítottuk a másvilágra… A franciák
szintén nem komoly ellenfél. Ennek viszont azt a baját tudtuk, hogy
túlságosan is kultúrált. Gyenge, csenevész katonák, kik az első
megerőltetéstől heptikát kapnak…
– Nagyszerű kilátások – örvendeztek a vak magyarok az éttermekben,
kávéházakban.
A Korona kerthelyisége már szürkületkor zsúfolva volt. A Cenk hegye
sötéten meredt fel a háttérben és csúcsán kifehérlett az éjszakába az
Árpád-szobor.
– Olvastad? Gyönyörű dolog volt Pesten! – temetkeznek a friss hírekbe az
emberek.
Az ital habzik, az embertömeg morajlik, a hegedűk vídáman ujjonganak, a
pincérek az asztalok körül suhannak, a kerítésnél ácsorgó bakákat sörrel
kinálják és bíztatják, hogy aztán ne kiméljék az ellenséget. Ha
katonatiszt lép be, megéljenzik mindenfelől, s a tiszt előkelően
tiszteleg kurta derékbiccentésekkel mindenfelé. A hangulat emelkedik.
Pillanatra megjelenik a főispán is. Csak átszalad a helyiségen. Itt-ott
nehány szót vált és láthatólag nagyon el van foglalva a közügyekkel.
Hivatalosan titkolózó és megfelelő körben diszkréten elsugja:
– Csak annyit mondhatok, hogy pompás híreink vannak – és már siet is,
mert a belügyminisztériumtól utasításokat vár telefonon.
– Telefon, az semmi, de ma legalább tíz sifrirozott távírat érkezett a
parancsnoksághoz – tudja valaki.
Naiv tisztelettel ejtjük ki a szót: „Sifrirozott távírat?“… Igen. Ez már
valami. Bámulatos, hogy milyen tökéletes a szervezettségünk.