teltek és a püspöktől nem érkezett számomra semmi. Most már nyugodtabb
voltam. Új hónap kezdődött és megint meg volt a húsz koronám.
Édesanyámnak áradozó leveleket írtam, hogy milyen kitűnő helyzetben
vagyok.
Nem értem rá sokáig gyötrődni, mert naponta új veszedelmek fenyegettek.
Az északkeleti front ingadozott. A menekülők, galiciai zsidók poros
szakállal, szörnyen rongyos ruszin parasztok, a folytonos ijedelmektől,
állati férfivágyaktól laposra kínzott nők, szánalmas gyermekek lepték el
a várost. Kelet szennye hullámzott a nyomor és a bűn meztelen
valóságában. Fáradt, zilált, piszkos, férges emberi salak, mely dögvészt
terjeszt, amerre elvonul. Menekülő szürke patkánysereg mindenféle
nyelven zajongva, torlódva, civakodva, éjjelenkint az uccákon üvöltöz.
Egyik napon hirtelen eltünnek. Csak az elhányt rongyok maradnak utánuk
és egy pap, aki Krisztus nevében testvériesen védelmet, szállást kér.
Szakálla le van perzselve, arcán sebek feketednek, nyakán ezer
bolhacsípés, körmei piszkosak és üres száját mutogatva, tört német
nyelven igyekszik megértetni, hogy alig birt elszabadulni az oroszok
kezei közül, de így is kitördelték aranyfogait. Az esperes nehány
koronát lök oda neki és valami lehetetlen ürüggyel útra teszi. Sok
tragédia be is fejeződik, s egy-egy kifosztott hulla arcraesve elmarad a
kietlen országúton.
Rémhírek keringenek, de mi nem ülünk fel nekik. Biztos jele van annak,
ha a fronton baj van. Ilyenkor ugyanis legelőször a kémeket szállítják
el. Mintegy ötven ember van lakat alá téve a polgári iskola egyik
termében. Állandóan a kettős vasráccsal elzárt ablak mellett szorongnak,
fej fej mellett. Veszély esetén futó csoportban hajtják a vonathoz őket.
Van köztük szép, fiatal úrileány és ismeretlen hegyek mélyéből
elővadászott orosz vezető-félállat, kit alig takar pár rongy és látszik
sürgölődő ülepe, ahogy félelmében előretörekszik. Máskor álmunkból ver
fel az alarm és a lakosság állandóan útrakészen tartja értékeit és
szorongva várja, hogy kell-e menekülni. Lámpát nem szabad gyújtani,
nehogy támpontot nyújtsanak a ki tudja honnan ólálkodó ellenségnek.
Napokig eltart a feszültség. Az ütközet moraját, az ágyuk dörgését
állandóan halljuk és a toronyból nézve a szemhatáron különböző fények
imbolyognak, mintha állandó csillaghullás volna. Arra szintén biztos
jelünk van, ha a támadást visszavertük. Ilyenkor százával érkeznek a
sebesültek. A perronon alig lehet mozdulni a földön elnyújtott roncsolt,
tehetetlen embertestek között, akik hanyatfekve állandóan az eget
kénytelenek nézni és félig meg vannak dermedve a hideg földtől. Valaki a
vonatparancsnokkal veszekszik:
– Tessék tovább vinni! Nem tudjuk elhelyezni őket. A folyosók is tele
vannak…
Rekedten válaszol a másik hang:
– Én leadom őket, s ti csináljatok velük, amit tetszik. Parancsom van,
hogy százhúszat hagyjak itt. A többi a ti dolgotok.
A lakosok boldogan újságolják egymásnak.
– Nincs semmi baj. Százhúsz nehéz sebesült érkezett.
Mire a fogolycsordát végighajtják a városon, már nem is törődünk a
fronttal és egykedvüen vesszük tudomásul, hogy nagy volt a veszedelem.
Megszoktuk és belefásultunk. Talán senkinek se jut eszébe, hogy a
legeldugottabb faluba is véres út vezet. Vér, amelyet sebesült milliók
hullatnak el.
Sokkal nagyobb esemény, hogy jön a király, aki meglátogatta a frontot és
útközben megpihen a városban. Éjjel-nappal takarítják a várost. A
kórházakban friss ágyhúzatot és hófehér sebpólyákat kapnak a sebesültek,
egy csapat borbély kiméletlenül vakarja tisztára a félholt bakák
többhetes szakállát, a parancsnokok idegesek, az ápolónők nehány német
feleletet tanulnak be, hogy jelentést tudjanak tenni, ha a Felség
megszólításával tünteti ki. Baj nem lesz, mert előre tudják, hogy mit
szokott kérdezni az uralkodó.
A kényelmes autók tényleg befutnak a jelzett időre, de az uralkodó nem
óhajt a városban tartózkodni. Mindössze egy villásreggelit fogyaszt el.
Kedvesen, egy kézmozdulattal megköszöni a lőtávolban tartott tömeg
óvációját és elrobog. A parádé elmarad, a királyvárók bosszankodva
öltöznek át, a sebesültek tovább hörögnek. Én is sutba vágom a tábori
lelkészi egyenruhát és újra tovább húzom Isten igáját, amely hovatovább
elviselhetetlenebb számomra. Rég megszöktem volna, ha lett volna mivel.
A sorsom azonban némileg javult. A hivek megtudták, hogy éhezem és
mindennap kapom a meghivást a vacsorákra, amelyeket viszonozni nem
tudok. Akármennyire igyekszenek is elviselhetővé tenni helyzetemet,
állandó szégyenpírban ég az arcom. Egyedül, függetlenül, szabadon éhezni
mégis jobb volt, mint könyörületből jóllakni, mindenkinek lekötelezettje
lenni és nehány falatért feláldozni teljes emberi önérzetemet. Játszom
az elfogulatlant, az alázatos papot és mint valami reverendába
öltöztetett bolond, igyekszem meghálálni, szórakoztatni jótevőimet, akik
egy-egy estére megvették testemet-lelkemet. Hamar megtanulom, hol kell
szellemesnek, világfinak lennem, felvilágosodott urat játszanom, hol az
érzelmest, vagy a szentimentalizmusban elmerültet; kinek kell vicceket
mondanom, vagy a gyermekeket dicsérnem és produkáltatni őket, melyik
nőre szabad elragadtatott pillantást vetnem és utána lángoló arccal
bocsánatot kérnem, hogy pap létemre ilyent mertem tenni, majd
kedvetlenül ülni és engedni, hogy a bókomtól boldoggá tett fehérnép
illatos szavakkal bizalmasan odasugja:
– Ugyan ne legyen gyerek, főtisztelendő úr!
Szállítottam természettudományt, esztétikát, zenét, irodalmat,
politikát, verset, dalt, divatot, teológiát, mindent, amivel a
vacsoráimat fizethettem. Szellemi és lelki vegyeskereskedést nyitottam.
– Képzett, modern úri fiú – dícsértek egymás közt a hivek.
Divatba jöttem. Az urak egymásután adták vissza a vizitemet és
meghökkenve állottak meg a földrevetett ágy, asztalnak állított
viharvert láda, jégvirágos ablakok láttára. A falon, egy szögön a
hétköznapi reverendám lógott olyan természethűen, mintha felakasztottam
volna magamat.
– Ne méltóztassék helyet foglalni, – szellemeskedtem gúnyolódva a sorsom
felett. – És tessék fenntartani a kalapot. Nálam a kalapviselés
kötelező…
– Mi ez, kérem? – háborodott fel a pénzügyigazgató.
– Átmeneti állapot – nyugtattam meg. – Reméljük, hogy nyáron legalább
nem lesz hideg.
– Türhetetlen – indult fel az erdőtanácsos.
– Eleinte… kissé… – mosolyogtam, – de megszokja az ember.
– És mit szól hozzá a püspök?
– Azt várja, hogy mit szól hozzá az egyházközség.
– Ön nagyon jó ember…
– Éppen elég szegény vagyok hozzá, hogy jó ember lehessek.
– Gondom lesz Önre – nyugtatott meg a főgondnok.
Szavának is állott. Összehivatta az egyháztanácsot és felháborodott
beszédet tartott az érdekemben.
Egy hét mulva intő levelet kaptam a főhatóságtól, hogy tartózkodjam a
hivek izgatásától, ne zavarjam az egyházközség békéjét, mert arról szó
sem lehet, hogy ilyen fontos és felelősségteljes poziciót, mint a
nagyvárosi parókia vezetése, reám bizhassák és ennek elnyerését sohasem
fogom ilyen mindenképpen elítélendő eszközökkel elérni, tegyek le a hiú
tervről, amelyet úgy látszik a főtisztelendő esperes úr jósága és
elnézése is előmozdított, hanem tartsam magamat mindenben az egyház e
régi és kipróbált érdemes fiának atyai útmutatásához és kövessem
példáját… Rosszalják ezenkívül tulságosan világias viselkedésemet is,
mert paphoz nem illő majdnem naponta éjfél körül vetődni haza
vacsorákról és ki tudja honnan…
„Költségeid fedezésére egyébként száz korona rendkívüli segélyt utaltam
ki és figyelmeztetlek, hogy felhagyva az ifjúság könnyelmüségével, a
pénzt hasznos és üdvös dolgokra fordítsd…“
A levelet zsebretettem, a pénzt pedig, mihelyt megjött – a templomi
perselybe dobtam. Ez elég üdvös hely. A perselyen ravasz szerkezetű,
érzékeny fa angyalka-fej volt elhelyezve. Valahányszor pénzt dobtak
bele, hosszasan bólogatva megköszönte.
Mikor a hét végén két tanu jelenlétében átszámoltam a persely tartalmát,
a száz koronás láttára az egyházfi boldogan jegyezte meg.
– Valakin nagyot segített a Jóisten, hogy ilyen gazdagon hálálta meg.
A vacsorázásokat beszüntettem. Szobámba zárkóztam és azon gondolkodtam,
hogy milyen naiv, hiú álmok voltak, amikért pap lettem.
Karácsony körül a tél mind zordabb, a hideg elviselhetetlenebb lett.
Egyik reggel borzongva ébredtem fel. Testem fáradt, kimerült volt,
karjaimat alig birtam felemelni és minden mozdulatom fájt.
– Még csak az hiányzott, hogy beteg legyek – ijedtem meg.
Már nem fáztam. Teljes erővel kitört a láz. Egyedül, elhagyottan
feküdtem a földön. Az sem volt, ki egy pohár vizet adjon. Szerencsémre
estefelé benézett hozzám az egyházfi, magyarul rosszul tudó,
sokgyermekes, szegény, szomorú ember.
– Maka peteg? – kérdezte részvéttel.
A lázas lehellet vastagon párállott a számból. A féligfagyott szoba
falán itt-ott zuzmara tündökölt.
– Itt fan hiteg petegnek…
– Egy kis tűz nem ártana – ismertem be – de nincs miből.
– Én lopok fát az esperes úréból, teszek jó tűz. Maka peszárja ajtót,
hogy ne tudjon bejönni esperes úr. Na?
– De ha mégis meglátja az esperes úr, magát elcsapja és le is csukatja –
ijesztgettem.
– Akkor nem lopok, – rémült meg és el akart szaladni.
– Egy kis tüzet mégis tegyen – tartottam vissza keserűen.
– De miből?
– Ott a fal mellett vannak valami könyvek… Ócska dolgok. Elégethetjük.
Legalább valami hasznukat látom. Vegye csak nyugodtan.
Az egyházfi engedelmeskedett. Elkotorta a hamut és gyufát vett elő.
Jól esett ez az önkínzás, a bizarr, beszámíthatatlan, keserves ötlet.
– Várjon csak! Tűzgyújtó is kell alája.
– Hiszen ez papir, anélkül is meggyúl – nézett rám aggodalmasan az
egyházfi. Türelmetlenül intettem.
– Adja csak ide a reverendám zsebéből a bőrtárcámat.
Odahozta. Kikerestem az oklevelemet és átnyújtottam.
– Ez a tűzgyújtó.
Az ember nem mert ellenkezni.
– Előbb olvassa fel a könyvek címét, mielőtt tűzre tenné –
figyelmeztettem.
Az egyházfi engedelmeskedett. Kezébe vette az egyik kötetet és kissé
akadozva olvasta:
„N. Noldin… Theologiae Moralis…“
– Kitűnő! – kiáltottam rá. – Az pont négy kötet. Mehet!
– Mit jelent magyarul? – kiváncsiskodott az egyházfi.
– Erkölcstan – kacagtam.
Az egyházfi rátette a tenyerét a kályhára és kémlelte a meleget.
– Még át se melegítette a kályhát.
– A mai világban azt nem is lehet tőle várni – gúnyolódtam. – Újat rá.
Idegesen vette a másik könyvet.
– Mi az?
– Dogmatika…
Nem tudta mi az. Egykedvüen tépte szét. Mire ellobogott a kályhában, már
figyelmeztetést sem várva, olvasta egymásután.
„P. Ignac Schüch: Pastoraltheologie… Historia ecclesiastica…
Hermeneutica biblica… Introductio in Novi Testamenti Libros…“
Behúnytam a szemeimet, hogy ne lássam. A mellem nyugtalanul hullámzott,
a lelkiismeret alig fért bennem.
A végén már nem is olvasta a könyvek címét. Kettő-háromba szakította és
tömte a kályhába. Végül a tenyeréről leverte a kormot.
– Nincs több.
– Dehogy nincs. Ott a ládán, a kereszt mellett, az a nagy könyv…
Kiváncsian lépett oda, de halálsápadtan ugrott vissza, mikor meglátta a
hatalmas betüket: „SZENTÍRÁS.“
–… Azt nem! – didergett és borzadva kirohant a szobából.
Szédülve, nehezen felkeltem és becsuktam a kályha ajtaját.
Kívül a hó hullott, fehér táncát járta. Égő szemeimből, vörös, zöld,
lila karikák ugrottak ki és folyton szélesedve, tágulva átlebegtek a
szobán és a szemben lévő falon elpattantak. Fekhelyem körül színes,
ködalakok állottak, kik kiváncsian arcomba hajoltak és eltüntek; de újak
jöttek helyettük és minél inkább sötétedett, annál bátrabbak lettek.
Csakhamar engem néző szemek sokasága vett körül minden oldalról és az
ijedt szédületben hullani kezdettem, valami véget nem érő vaksötét
ürben, s végül a torkombarekedt sikoltással öntudatom kialudt.
Reggel félmeztelenül, mellemen végighasított inggel a puszta padlón
feküdtem a kitárt ablakok alatt, vértől piszkos homokkal, dermedten és
szállongó hópelyhek hullottak rám. Önkivületemben az éjszaka le akartam
dobni magam az emeletről, de úgylátszik gyengeségemben hanyatzuhantam.
Csoda, hogy meg nem fagytam. Megpróbáltam visszamászni ágyamba, de
erőtlen voltam. Legalább a paplant szerettem volna magamra húzni, de
borzasztó fáradt karon lehanyatlott. Végtelen keserüség bágyasztott el.
Senkim, semmim nincs. Itt fogok elpusztulni elhagyottan. Testem
érzéketlen volt, tagjaim percről-percre nehezedtek, elviselhetetlen
súlyuak lettek, az alig kilehelt gyönge forró lélegzet finom zuzmara
alakjában visszahullott arcomra. Akaratvesztetten behunytam szemeimet és
vártam, hogy legyen vége az egésznek. Még eszembe jutott, hogy csakhamar
Isten előtt kell állanom és a tünedező öntudat utolsó erőfeszítésével
megpróbáltam felindítani magamban töredelmesen a tökéletes bánatot, mely
halálveszedelemben a szent gyónást pótolja; – de csak azt tudtam
megbánni, hogy pap lettem. Aztán a világ sötétedni kezdett lassan,
feltartóztathatatlanul. Későre, rettenetes későre kinyilt az ajtó,
valaki dörgő hangon felkiáltott és hozzám ugrott. Hatalmas alak hajlott
fölém és megismertem az egyházfit. Felemelt a földről és karjaiban
tartott. Csak azon csodálkoztam, hogy ez a csenevész, kiéhezett emberke,
akibe hálni járt a lélek, hogyan nőtt ilyen óriássá és mikor lett ilyen
emberfölöttien erős. Nem tudtam, hogy betakart, de elviselhetetlen súly
nyomta a testemet és kínomban kivicsorítottam fogaimat. Mellem süppedni
kezdett, füleim zenéltek és váratlanul langyos hullám loccsant végig
testemen. Felemelt és lebegtetett meg nem szűnő nyugtalanságban. A köd
oszlott látásom elől. Tengerben feküdtem az alsó és felső végtelenség
között, sötét, ibolyaszínű derengésben és ijesztő, fantasztikus szörnyek
nyüzsögtek körülöttem.
– Édesanyám! – próbáltam sikoltani, de csak nehány ragyogó buborék
szállott föl szájamból.
Két kis diákom szorongott ágyam előtt. Csend volt. A gyenge téli nap
bevert az ablakon.
– Ti vagytok fiúk? – nyitottam rájuk szemeimet.
– Hogy tetszik lenni? – ugrottak fel a székről. – Nem tetszik
parancsolni valamit? – szorgoskodott a drága két gyermek és ragyogott a
tiszta örömtől és odatartották fülüket, hogy halk, félig kihalt
hangomat, pihegő kérdésemet megértsék.
– Miért nem mentetek az iskolába?
– Vakáció van, tanár úr kérem – szavalták egyszerre.
– Milyen vakáció?
– Karácsonyi vakáció.
– És mikor lesz karácsony?
– Karácsony már eltelt, tanár úr kérem.
– Eltelt?…
– Igen, kérem. Akkor nem tetszett eszméleténél lenni. Nagyon beteg volt
a tanár úr…
– Ti hogy kerültetek hozzám?
– Mikor hallottuk, hogy nincs ki ápolja a tanár urat, elhatározta az
osztály, hogy felváltva jövünk a tanár úrhoz. Már mind voltak itt… Réti,
Schneider… Györki… Nussbaum… mind.
– Köszönöm, fiúk, mikor meggyógyulok, meg foglak csókolni érte.
Meghatva mosolyogtak. Elfogódásuk elmult, csevegtek. Kedvemet keresték
és minden áron meg akartak nevettetni. Kitették a lelküket. Erősek,
fiatalok, üdék, boldog, tiszta, vihartalan gyermekek voltak. Amilyen én
sohasem voltam.
– Csak egy napig volt egyedül a tanár úr, mikor el kellett menekülni.
– El kellett menekülni?
– Igen, kérem. Az oroszok harminc kilométerre voltak a várostól…
Borzasztó volt, de aztán sikerült visszaverni. Nagyon nagy volt a
veszély…
– Tart még a háború?
– Még tart, kérem…
Elgondolkoztam. A fiúk is elnémultak, mert látták, hogy fáradt szemeimet
lezártam.
Az orvos riasztott fel. Nagyon meg volt elégedve.
– Vas szervezeted van. Pár nap alatt teljesen talpra állítalak –
biztatott. Nehány szigorú utasítást adott és távozott.
Dél körül a fiúk zavarban nyugtalankodtak. Észrevettem, hogy valami
nyomja a lelküket.
– Mi baj, gyerekek?
Pirulva bevallották, hogy most haza kell menniök, de kettőkor Hajnal és
Pászthy itt lesznek.
– Menjetek nyugodtan haza, de küldjétek fel az egyházfit.
Megerőltetésembe került, hogy visszaemlékezzem a multra. Amikor beteg
lettem, nem volt semmim, a földön háltam, éheztem és fáztam és most
pompásan be van a szobám rendezve. Ágy, szekrények, asztal, mosdó,
székek, szőnyegek, sőt függönyök, minden gazdagon van, a kályhában pedig
ropog a tűz. Úgy látszik, mégis megesett az eseperes úr szíve rettenetes
helyzetemen. Félreismertem. Ha felépülök, bocsánatot fogok kérni tőle. A
harag rossz tanácsadó. Úgylátszik, mégis csak jó, érző ember.
Az egyházfi örvendezve sietett hozzám:
– Gott sei Dank Hochwürden!… Mindjárt hozom a levest. Jó erőleves…
– Ráér még, Ladislaus. Előbb menjen be az esperes úrhoz és mondja meg
neki, hogy köszönöm a jóságát, ezt a sok szép bútort, a fát, a tüzet… és
kérem, ha ideje engedi, látogasson meg.
Az egyházfi hebegett.
– Igen, igen… de meg kell mondanom, hogy a bútorok nem az esperes úrtól
vannak… és a fa sem… semmisem… Az esperes úr benn sem volt a
főtisztelendő úrnál.
Rosszul esik a megbocsátó, békevágyó hangulatot újból megölni, de
igyekszem uralkodni a feltörő indulatokon.
– Hát akkor, hogy kerültek ide ezek a bútorok? – kérdeztem szigoruan.
– A hivek hozták, kérem, de megtiltották, hogy eláruljam. Minden darab
mástól van, már nem is tudnám megmondani, kitől. Az egész város fel volt
háborodva, mikor kiderült, hogy milyen helyzetben van a tisztelendő úr.
– Köszönöm, elmehet Ladislaus.
Az egyházfi örült, hogy nem kell beszélnie. Félt, hogy elveszíti
állását, ha az esperes megharagszik rá. Pedig biztosan megharagszik.
Csak harmadnap állított be remegve.
– Mi baj van, Ladislaus?
Nem merem megmondani. Az esperes úr küldött.
– Ne féljen semmit – biztattam. – Mondja csak bátran.
A szegény ember végül is őszintén bevallotta:
– Az esperes úr azt üzeni, hogy vagy tessék felkelni már az ágyból, vagy
tessék lemondani az állásról, mert ő nem végezheti a más munkáját is.
Pár pillanatig megnémultam a megdöbbenéstől, az embertelen lélek pokoli
mélységétől; de aztán elborított a düh.
– Mondja meg – lihegtem, – hogy… hogy… hétszer zárjon be minden ajtót,
ha ismét talpon lát és még a templomban se merjen többé velem
találkozni, ha az élete kedves… És most a ládámból vegye ki és tegye az
éjjeli szekrényre a browningomat… Különben hagyja… Hanem jöjjön,
segítsen öltözködni!
Olyan gyenge voltam, hogy ruháim súlya alatt tántorogtam. Leroskadtam
egy székre és gyöngyöző homlokkal intézkedtem:
– Kérje el a januári fizetésemet.
Gyorsan hozta a pénzt.
– Most siessen az orvoshoz, patikába és fizesse ki a tartozásomat.
Az orvos rémülten sietett hozzám és rámtámadt:
– Azonnal feküdj le! Tökéletesen meg vagy bolondulva.
Hiábavaló volt minden kérése, fenyegetése.
– Ember! Értsd meg, hogy én itt elpusztulok – ellenkeztem. – Megfullaszt
még a levegő is, amit ezek között a falak között be kell lélegzenem – és
elmondtam neki őszintén mindent.
– Így igazad van – lángolt a felháborodástól. – Igy jobb meghalni.
Most már ő vett a gondjaiba. Elintézett mindent. Kocsit hozatott, a
karjai közt vitt ki a vasútra, elhelyezett a fülkében. Valami injekciót
is adott és gyógyszert erőltetett rám, hogy bevegyem, ha útközben
rosszul lennék. Végül sietett jegyet váltani.
– Hová mégy? – kérdezte.
– Az édesanyámhoz.
Erre eltünt, de nehány perc mulva mosolyogva, restelkedve tért vissza és
elbeszélte, hogy már a pénztárnál állott és kért egy másodikosztályú
jegyet.
– Meddig? – kérdezte a pénztáros.
– Az édesanyjához – feleltem – és csak ekkor vettem észre, hogy nem
tudom az édesanyád címét.
– Mégis jól kérted a jegyet – öleltem meg boldogan.
Mind a ketten elhallgattunk és arra gondoltunk, hogy milyen csodálatos
állomás is az – édesanya.
*
Két hónap mulva megkaptam lelkészi kinevezésemet egy eldugott kis
kolozsmegyei faluba a szokásos atyai intelmek mellett. Egyik barátom, ki
ismerős volt azon a vidéken és Kolozsvárról egy izben mint katonát ki is
küldték a faluba, megvetőleg elhúzta a száját.
– Ez kinevezés? Ez? Fenét! Ne fogadd el!
– Sőt, meg is köszöntem, ahogy illik. Végeredményben mégis csak
megkülönböztetett bánásmód, ha ilyen fiatalon lelkésznek kineveznek. A
kollegáim azt mondják rá, hogy szerencsés ember vagyok.
– Már az igaz – gúnyolódott a barátom. – Olyan buta szerencsés vagy,
hogy már életedben olvashatod a gyászjelentésedet.
TIZEDIK FEJEZET
Kissé féltem a felelősségtől, hiszen gyermek voltam még és az egész falu
gondját kell viselnem. Vajjon szenvedtem-e eleget, hogy a szenvedőket
megvígasztaljam? Éheztem-e annyit, hogy az éhezők testvére, idegen,
nehéz, ismeretlen életek részese legyek? Anyagiak után nem vágyódtam,
csak a mindennapim meglegyen, ha szűkösen is. A békére, nyugalomra
szomjaztam. A fellengős elképzeléseknek vége volt. A papok úgy bántak
velem, hogy ne lássam hivatásnak a papi méltóságot, hanem kenyérnek,
eszköznek a szoknyakarrierhez, előhaladáshoz, vörös övekhez,
stallumokhoz, vezető szerephez. Sok felfelé alázatos, símuló, hízelgő
embert megismertem, kik belül romlottak, jellemtelenek, züllöttek
voltak, de anyagi és testi jólétbe kerültek minden lelki és szellemi
kiválóság híjján. Meghíztak, megvagyonosodtak, tekintélyre tettek szert.
Okosan és titokban ezerszer arcúlverték a kasztitászt, a papi hivatást,
de felebbvalóik előtt „szent harag“ fogta el mások kis botlásai miatt is
és gondjuk volt rá, hogy a püspöknek kelljen mérsékelnie buzgalmukat.
Krisztus és az evangélium hiénái voltak ezek, kikről rég lekoptak a
theológiai elképzelések, a fenséges vallásrendszer tökéletessége és
ideálizmusa és Istent is csak hallgatólagosan tűrték meg maguk mellett,
úgyszólván hivatalból, de életük, bensőjük nem mutatta, hogy közösségben
volnának vele. A hitük is olyan volt, mint a miseruha, csak kifelé
viselték. Minél jobban megismertem őket, annál erősebben izmosodott
bennem a hivatás és alig vártam, hogy elbújhassak az „Isten háta megett“
és legalább akkora körzetben, meddig az árnyékom terjed, megalapíthassam
Isten országát.
Új híveim azonban nem vártak díszkapuval.
Az állomáson ostorral kezében megszólított egy alacsony, rongyos ember
egyszerüen, minden felindulás nélkül:
– Maga az új pap?
– Én vagyok, barátom!
– No hálistennek! Azt hittem meg sem érkezik és hiába rohantam le az
állomásra ezen a rossz úton. Indulhatunk is, mert késő lesz, mire
megérkezünk. Tessék felülni.
– Hová?
– Itt a szekér – mutatott rá egy ütött-kopott, szánalmas egylovas
alkalmatosságra, amilyenre Székelyföldön a sátoros cigány is szégyelné
felülni. A lónak egyik füle fel, a másik le állott, a hátulja magasabb
volt, mint az eleje, ívben meghajlott, mint egy elfuserált teve.
– Hogy hívják magát, barátom?
– Gergelynek.
– Miféle Gergelynek?
– Csak Gergelynek. Az egész falu így ismer. Egyetlen szekeres vagyok.
Másnak senkinek nincs lova – dicsekedett büszkén. – Vegye fel a bundát,
mert én nem hóttestet, hanem papot akarok hazavinni. Szökjék csak bátran
belé ebbe a lábzsákba.
Bepólyált gondosan a zsíros, vedlett, fürtös juhászbundába, maga is
felkuporodott elől, s a szokásos rigmussal elindította a szerencsétlen
párát.
– Gyí, Sárga, ne hagyj a sárba!
Egyideig szótlanul kocogtunk, de Gergely társalogni akart. Félszemmel
hátrasandított.
– Szokott-e szivarozni, plébános úr?
– Szoktam, barátom.
– Akkor megkínálhatna valami jó szivarral, mert az enyim elfogyott.
Rágyújtottunk. A füst közösségében felmelegedtünk. Gergely bátrabb lett.
– Én szoktam hozni és vinni is a papokat. Már a lovam is messziről
megismeri a reverendát, s röhög neki.
– Olyan sok pap jár errefelé?
– Ahogy a kántor szokta mondani, mi minden két esztendőben installálunk
egyet… Most is aszonták a hívek, hogy „Erigy Gergő, nézd meg micsodás az
a pap, s ha gyengélled, hadd ott, ahol van.“
– S mi a véleménye rólam?
Gergő szakértően végigmér.
– Azt hiszem, szárazbetegségben van. A másik, aki elment, olyan volt,
hogy törött le alatta a szekér. Mondtam is neki sokszor: No, plébános
úr, hálát adhatnak a fejérnépek az Istennek, hogy maga papnak született!
– Szóval nem várnak díszkapuval – jegyeztem meg, hogy elfordítsam a
kényes témától.
– A fityfenét! – bökte ki őszintén és megriasztotta a lovat, hogy
utólérjen egy előttünk bandukoló vándort.
– Noroc si bán! – állította meg. – Nem akarsz felülni?
– Sa traesti, bágye Gergej! – örvendezett az atyafi.