rajtunk levő gúnya sem.
– Hát az hogy történt?
Az ember ráül a pap sírjára, s a holtak piszkában szomorkodva, elmondja
a falu baját.
– Mi már meg vagyunk címezve a pokolba… A múlt tavaszon a víz tönkretett
mindent. Július, augusztusban jött a szárazság. Leaszalta azt es, ami
megmaradt. A zab megszorult, a törökbúza tejesen maradt, a pityóka
megkeseredett a földben. Embör, állat éhözött egész télen… A birtokosság
egy nagy erdőrészt eladott vót a zsidónak. Még örvendettünk neki, mert
az erdei munkán csordult-cseppent valami. A fát le kellett szállítani a
szentsimoni állomásra. Jól fizették a fuvart. A szarvasmarhát
átcseréltük lóra és felvállaltuk a szállítást. Igen de a lónak zab
kellett, széna kellett, s az nem volt. A környéken venni nem lehetett. A
hó korán leesett. A ló pedig nem kecske, hogy ágat egyék; hát elkezdett
dögleni. Nem volt nap, hogy egy-kettő fel ne fordult volna valahol az
úton. Ott hagytuk a kutyáknak. A havastól a vonatig, mindenütt döglött
lovak puffadoztak.
– Szamár emberek maguk – mondta erre Friedmann úr, a zsidó. – Miért nem
szóltak nekem? Akinek széna, zab kell, íratkozzék fel nálam. Akinek
nincs pénze, az ledolgozza.
Szerzett is jó borsosan, két-háromszoros áron, hogy a fuvar neki
ingyenbe menjen, s még ő keressen rajta. Béadósodtunk fülig. Hajnaltól
hajnalig hordtuk a nehéz terüt, csakhogy a fizetést győzzük. Hiába volt
a drága zab, az új ló. Hullott újból ember, állat. Újesztendő után
Friedmann úr beszüntette a hitelt.
– Van pénz a bankban – mondotta.
– Ott igaz, hogy vót. Adtak is bétáblázásra, nagy kamatra. Mü ismét neki
az erdőnek! Tavaszra feléltük a bankpénzt. Istentelen hideg telünk volt,
s a nagy vondozódásban az öltözet leszakadt rólunk. Feketére fagytunk,
hiába állított Friedmann úr korcsomát még az erdőben is. Nagybőjtre a
férfiak jórésze ágyba került. A lódög után jött az emberdög, orvos,
patika. Erre osztán az asszonyok, fickó legénkék mentek neki a havasnak…
Nem csuda, hogy csak a csontunk s bőrünk maradt. Sokat béhántunk a
fődbe. A vén pap mindennap temetett. Így szerezte ő es a betegséget, ami
osztán el is vitte…
… De ezzel nem volt vége. A fehér marhából kifogytunk, újat kellett
szerezni, hogy a tavaszi szántást megkezdhessük. Mire való a bank? –
gondoltuk. De hiába körmöltük a nevünköt a váltóra. A bank kijelentette,
hogy pénz nincs, mert még az interest sem tudjuk fizetni. Most ott
állunk, hogy a fecske sem mer fészket rakni az eresz alá, mert attól
fél, hogy a házzal együtt őt is elárverezik. Éhen nem pusztulhattunk.
Erre a fél falu: leányok, legények felszedték a sátorfát és bémentek
Romániába szógálni. A kereset jó volt. Aki egy kicsi pénzt
megkuporíthatott, átalszökött Moduvába marháért. Itt olcsó a jószág. A
gránicon osztán hazaloptuk őket. Még szerencsés vót, kinek apró gyermeke
van. A hét-nyolc esztendősöket már lehet használni az élet körül.
– Mi lesz az iskolával akkor? Égbekiáltó bűnt követnek el a gyermek
ellen.
– Oskola, oskola! – veti ellen a székely. – De ha nincs ki a tehenek
előtt járjon a szántásnál; felfúhassuk az oskolát…
– Borzasztó, hogy írástudatlanul, vadon nőjjön fel annyi sok, ártatlan
gyermek!
– Szakadjon le a keze, aki kitalálta az írástudást. Tőkére teszem s
levágom még az ujjamot es, amivel keresztet nyomtam a váltóra. Most nem
volna annyi adósságom.
– Bolondot beszél kend!
– Magik mondanak elég okos dolgot helyettünk es, de segíteni nem tudnak.
A sok oskola arra jó, hogy kiforgassák az embört abból is, amije van… De
nem baj. Fog még reszketni a nadrág az urakon!… Hát csak énekelgessen
szép ájtatosan a halottaknak, mert nekem dolgom van – bucsúzott a
harangozó.
Egyedül maradtam, felzaklatva a nekikeseredett ember bújától, sok, dúrva
igazságától. Ezeknek ugyan prédikálhatom, hogy megsegíti az Isten.
Napokon keresztül tehetetlenül állok közöttük. Az emberek olyanok, mint
a nyirkos, sötét erdő. A hegyivér gyilkos szenvedélyei dolgoznak bennük
és minden nap történik valami baj. A hír riadtan fut végig a hegyek közé
zárt völgyön és síró fehérnépek vernek fel sokszor hajnalosan, hogy
mentsem meg őket. Ma Ajnár Pétert kellene kimentenem a kocsmából, ahol
keserűségében három napja iszik, holnap Csinód Mihály kapja az írást,
hogy kitűzték az árverést a házára. Csinód Mihály erre hallgat három
napig. Csak ül és néz. Senki nem meri zavarni. Felesége, gyermekei
reszketnek félelmükben. A férfi észre sem veszi őket, mintha a világon
se volnának. A széna ott rothad a földön, a marha megdögölhet a jászol
mellett, feléjük se néz. Csinód Mihály csak várja, hogy teljenek a
napok. Az utolsó éjszaka nem alszik, csak a könyökére dőlve gondolkodik.
Az asszony dideregve lesi a cserge alól. Mikor pitymallik, az ember
feláll. Az arca szürke és úgy összeszorítja barna öklét, hogy szinte
szikrák pattognak ki belőle. A küszöbön a kutyája puhán a lábaihoz
csúszik. Azt mérgesen messzi rugja.
– Ma van az árverés – hörgi sötéten és nézi a házát.
Rendes, jó gazda, mindene rendben van. Az ösztörüre kiakasztott mázas
fazakakat belepte a harmat, az istálló kinyitott ajtaja párállik a hűvös
havasi reggelen. A távolodó köd már a kert végében jár.
– Tíz órakor jönnek! – nyögi Csinód Mihály.
Tíz órakor jönnek és tizenegykor Csinód Mihály családostól mehet akár
alá, akár fel. Úgy fog állani, mint az ujjam. Sehol semmi segítség. Már
előre hallja, hogyan kiáltja majd a kisbíró:
– Ezör pengő először!… Ezör pengő másodszor!… Ezör pengő…
A „harmadszor“-t képtelen kiejteni. Keménytermészetü, konok ember, de
mégis könny szökik a szemébe, mikor reá gondol.
A felkelő nap első, gyenge sugarai már felvernek a Nyilénk-erdő háta
mögött, de Csinód Mihály csak az árverezésre özönlött tömeget látja
lelki szemeivel. Megtántorodik, mint a részeg. Majd betaszítja a
szerszámos kamra ajtaját és leakasztja az arasznyi szakás, erdölő
fejszét. Bütykös hüvelykujjával finoman végigpróbálja az élit, majd
odacammog a lakóház árnyékába és megáll a sarkánál, ahol farkasfogra
vannak összeeresztve az oldalgerendák. Az ablakból nehány piros virág
nézi.
– Ezör pengő először… – mondja tompán Csinód Mihály és felhúzza a
fejszét. A ragyogó acél alig tétovázik a levegőben. Mint egy ezüst
villám, sújt rá a házra olyan erővel, hogy megrendül bele, s ijedten
rebben el róla a tetején szárítkozó veréb.
– Ezör pengő másodszor – bőgi keservesen az ember és hullanak a csapások
a házra.
Felesége egy szál pendelyben, fehéren ugrik ki az ajtón.
– Mit csinál, Mihály lelkem? Jajistenem! Énistenem!…
– Árverezek – károgja Mihály és recsegve dőlnek ki a ház oldalából a
gerendák. Az épület inog. A gyermekek az ágyon ülve sírnak, a szomszédok
felriadva sietnek oda, hogy lefogják.
– Közel ne jöjjön, kinek az élete kedves! – fenyegetőzik elszántan
Csinód Mihály.
– Megbolondultál? – mérgelődnek az öregebbek.
– Vágjad, Mihály, a szenvedésit! – bíztatja a másik hasonló sorsú.
– Inkább felgyújtom, de az én házamot meg nem gyalázzák!
– Jól teszed, Mihály! Üssed! Égesd fel, hogy pora se maradjon!
Jótét lélek asszonyok kihozzák a két inges gyermeket és végig futnak
velük az udvaron. Az újabb ütésekre a hajlék megrokkan, magas teteje
előredűl, mint egy félig lerogyott hatalmas állat, melynek elmetszették
mellső lábait. A zsendelyek felpattognak, a szarufák recsegnek, a por
felkavarog. Az embertömeg hátratolódik.
– Vigyázz, mert agyonüt!
Csinód Mihály azonban se lát, se hall.
– Ezör pengő!… Ki ad többet érte?…
Az asszonyok rémüldöznek.
– Fussatok a papért! – jut eszébe valakinek.
Lihegve hozzák a hírt, hogy mit csinál Csinód Mihály.
– Jöjjön, nyugtassa meg, lelkem tisztelendúr!
Nyakamba vetem a reverendát. Időm sincs a hosszú gombsort végigbabrálni.
A tömeg köszönés nélkül enged útat. Pillanatra megtorpanok és engem is
elönt a pusztítás megnyugtató szenvedélye. Ebben a pillanatban én is
Csinód Mihály vagyok, akinek igaza van.
– Jól teszi! – lüktet a szó a torkomon a fáradt ütések láttára… De hát
én nem ember, hanem pap vagyok, kinek más világ parancsol. Egyetlen
mozdulattal kicsavarom a fejszét a férfi kezéből és messzi dobom. Csinód
Mihály megtántorodik, homlokán omlik a verejték, szemei fehérét
elfutotta a vér, ajka kicserepzett, színe hamúszűrke és a láz süt róla.
– Hiszen ez az ember súlyos beteg! – ölelem meg és karjaim közt beviszem
az ágyra. – Hol a felesége?
Elém taszigálják a magából kikelt asszonyt.
– Mozdulj már, Juli!
– Azonnal hozasson orvost! – tanácsolom.
Az asszony rám bámul.
– Miből? – és tenyerével eltakarja arcát.
– Itt valamit tenni kell! – fordulok a férfiakhoz.
– Kéne… – hagyják rá sötéten.
Kellene, de mit? Magam is tehetetlen, küzdő, szegény ember vagyok…
– Itt ma nem szabad árverezni! – jelentem ki felindultan és keményen
végignézek a népen. – Olyan gazember nem lehet a faluban, ki egyetlen
krajcárt is igérni merjen ezért a bajjal sújtott házért. Értik-e
atyafiak?
Nem válaszolnak, de a szeretet és becsülés besugározza őket.
– Most megyek a jegyzőhöz és meglátom, mit lehet csinálni.
– Jó helyre megy – ejti el valaki a szót gúnyosan.
Tudom, hogy a jegyző feszült viszonyban van a faluval, de bízom
magamban.
A községháza előtt nehány ügyes-bajos szomorú emberke várakozik.
– Az irodában van a jegyző úr?
– Most jöve be.
A jegyző rosszkedvű. Az előtte álló falusi emberre ráparancsol:
– Várjon kinnt!
Félve takarodik ki az ember.
– Mi jóban jársz? – ültet le a jegyző.
– Te, Gyuri! Ennek a szerencsétlen Csinód Mihálynak az ügyében kellene
tenni valamit. Hallottad, mi történt?
– Hallottam – válaszol kedvetlenül a jegyző. – Dögöljön meg a büdös
parasztja… Megfenyegetett, hogy kiver a faluból. A kötél a nyakát!
– Ezt nem szabad így felfognod – próbálok ellenkezni. – Meg kell értened
a nép sorsát. Ők szegények nem hibásak…
– Ha úgy ismernéd, mint én, nem védenéd. Gazok, bitangok… de majd
megmutatom, hogy ki az úr a faluban…
A gyűlölet annyira elragadja a jegyzőt, hogy minden közbenjáró szó
inkább árt, mint használ.
– Szóval, nem segítesz? – fejezem be a vitát.
– Az Istennek se! – döndíti rá öklét az asztalra. – Az árverést
megtartjuk, ha mind a három harangodat félrevereted is.
– Azt majd meglátjuk! – lobbanok fel és sajnálom, hogy pap vagyok, mert
ha a reverenda le nem nyügözné a karjaimat, hej, de másképpen intézném
el ezt az árverezést. De így nyelni kell. Szomorúan távozom az irodából
és töprengek, hogy mit lehetne csinálni. A főszolgabíró, vagy az alispán
segíthetne, de telefon nincs a községben. Küldönccel fordulni hozzuk
pedig késő. Estére tudná csak megjárni. Szégyenkezve, tehetetlenül,
izgatottan sétálok a szobámban. Nem tudok belenyugodni, hogy annyi
lehetősége se legyen egy papnak, hogy egyetlen hívét megmenthesse… Mégis
bízakodom, valami ismeretlen fordulatban. Talán a jó Istenben. Szinte
figyelem, hogy lássuk hát: valóban megengedi-e a Jóisten ezt a
tragédiát… Az idő telik, a feszültségem fokozódik. Ablakomból látom,
hogy kocsin megérkeznek: az ügyvéd és a hivatalos urak. A községházánál
leszállanak… Még volna félóra, míg tízóraiznak és megdícsérik a jegyző
szilvóriumját, de mit csináljak? Nem jut eszembe mentő gondolat, csak
figyelek fehéren az ablaknál… Effélére nem tanítottak a theológián. A
többkötetes casuisticában nincs egyetlen tanács, hogyan lehetne
megmenteni ennek a nevesincs emberporszemnek koldus vityilóját… Egyik
esküdt újabb sörökért fut a vendéglőbe. Az urak ráérnek. Őket nem
izgatja, hogy holnap mit csinál az a szerencsétlen beteg ember.
Félóra múlva azt mondja unottan az ügyvéd:
– Essünk túl rajta!
Tekintélyesen sétálnak a megbontott házhoz. A kiváncsi tömeg már
összegyűlt. Utánok sietek.
– Itt mi történt? – szemléli az ügyvéd a frissen rontott házat.
Elmondják neki.
– Ez a büntetőtörvénykönyvbe ütköző cselekedet. Be fogom csukatni! –
fenyegetőzik.
Ekkor érkezem oda.
– Kérem, ügyvéd úr, egy szóra!
Udvariasan, némi leereszkedéssel kérdezi:
– Mi tetszik?
– Arra akarom kérni, hogy ha lehetséges, halasszák el ezt az árverést…
– Hogy képzeli ön? – méltatlankodik.
Minden eszközt megpróbálok, hogy belátásra, engedékenységre bírjam, de
az ügyvéd ridegen elzárkózik.
– Nagyon sajnálom, főtisztelendő úr, de nekem a bank érdekeit kell
védenem. Kár volt beleártania magát. Kezdhetjük, jegyző úr!
A dob megperdül. A jegyző felolvassa a végzéseket és kezdődik az
árverés.
– Kikiáltási ár 700 korona!… Ki többet érte.
– Hétszáz korona először…
Az emberek némák, csak belül forronganak.
– Hétszáztíz! – harsan bele egy úrforma idegen.
– Ki az? – érdeklődik meglepetten a tömeg, de senki sem ismeri. Azonnal
tisztában vagyok, hogy az ügyvéd titkos embere, aki árverez és később
„eladja“ az ügyvédnek. Ebből él.
– Hétszáztíz először…
A csendet nem töri meg senki.
– Másodszor… Senki többet?…
Még egy pillanat és potom áron gazdát cserél a szegény Csinód Mihály
háza. Az ára még az adósságot se futja. Ha már nem akadályozhattam meg,
most nincs más hátra, mint minél magasabbra verni az árat. Elpirulok,
mikor felkiáltok:
– Hétszázhúsz!…
Meglepetten néz rám mindenki. A falu népe megbotránkozik, hiszen én
neveztem gazembernek, aki árverezni mer. Fojtott zúgás száll felém.
– Hétszázhúsz először – hírdeti a kikiáltó, de leintik. Az ügyvéd hozzám
fordul.
– Főtisztelendő úr árverezni akar?
– Természetesen – felelem.
– Rendben van. Joga van hozzá, de kérjük, tegye le a bánatpénzt, a
kikiáltási ár tíz százalékát. Ez a törvényes feltétel.
– Tíz százalékot? – tétovázok. – Az hetven korona. Honnan vegyek hetven
koronát? Egész hónapi fizetésem alig valamivel több.
– Nincs nálam most annyi pénz – vallom be. – De…
– Akkor nem vehet részt az árverésben – jelenti ki kereken az ügyvéd. A
jegyző hidegen mosolyog és odaszól a kikiáltónak:
– A hétszázhúsz nem gilt, János, csak a hétszáztíz…
– Igenis, tekintetes jegyző úr. A papé nem gilt…
Alig tudok uralkodni magamon. Odalépek az egyik embercsoporthoz:
– Ma reggel azt mondtam, atyafiak, hogy gazember, aki árverezni mer.
Amint hallottátok, én mégis megpróbáltam. Azt hittem, hogy meg tudom
akadályozni ezt a gazságot. Nem tudtam. Erre más mód nem maradt, mint
minél magasabbra verni az árat, hogy segítsek a szerencsétlen Csinód
Mihályon. Ezért árvereztem… és csak ezt akartam mondani.
Egyetlen intésembe kerülne, hogy a nép széttépje az urakat. A bajszok
remegnek az indulattól, a fogak megcsikordulnak. Egyetlen siket perc
alatt végük volna… Mire a hullámzó vér a fülemben elhallgat, véresen fel
volnának szegezve a csűrkapura, mint a denevérek. A férfitestekből
sugárzó ölésvágy rámragad és alig birok uralkodni az idegeimen. Mi
lenne, ha pap létemre én emelném fel elsőnek a vér után szomjuhozó
kezet!…
– Nehogy bajt csináljanak, emberek! – rémülök meg. – Menjünk szépen
haza!
Kifutok a kapun. A tömeg egy része utánam jön. Nem beszélnek. Dühökben
és tehetetlenségökben a földet nézik. Alig haladunk húsz lépést, a
károgó hang diadalmasan felharsan…
– Hétszáztíz harmadszor!…
A dob ráperdül.
Csinód Mihályt kivégezték.
Az emberek egy pillanatra megdermedtek az úton.
Nem történt semmi. A nap szilárdan áll az égen.
Délután azzal a hírrel jönnek, hogy az elárverezett ember rosszúl van.
Hozzásietek. Szerencsére megérkezik az orvos is.
– Idegláz – mondja nyugodtan. – Az éjszaka lesz mit bírkózni vele.
Az asszony elszalad a faluba, hogy pénzt kérjen kölcsön, mivel a doktort
kifizesse. Sok kaput be kell nyitnia, míg a szükséges pár koronát
összeszedi és mindenütt elsírja bánatát. Az orvos siet.
– Mi a honorárium, doktor úr? – veszem elő meglevő pénzecskémet.
Az orvos jótanácsokba rejti zavarát, de elteszi a pénzt és felmászik a
szekérre.
– Az orvosságot majd elküldöm a szekerestől. Mindig legyen valaki a
beteg mellett. Egy pillanatra se hagyják magára. Nem kell megijedni, ha
félrebeszél. Ez velejár a betegséggel. Ha a reggelt megéri, megmarad.
A doktor elmegy. Az asszony futva jön a pénzzel.
– Tegye csak el, Juli!… Az orvos magától nem vett semmit.
– Beh áldott, jó ember! – fohászkodik hálásan.
Mosolygok a sikerült „restrictio mentalis“-on és megígérem, hogy
estefelé újból meglátogatom, de már egy óra mulva utánam küldenek és
szörnyülködve újságolják, hogy Csinód Mihály ingben-gagyában kifutott az
udvarra.
– Rájött a bolondja – magyarázzák. Most csendes, de nagy forrósága van.
Az ágy fejéhez ülök és enyhítő imát mormolok. Az asszony megfogja két
apró gyermeke kezét és odavezeti apjok lábához:
– Térgyöljetek le tük es, lelkem!
A beteg fel-felhördül. Ilyenkor ijedten hányja a keresztet az asszony:
– Óh, somojói csudatévő Szűzmáriám, gyógyítsd meg!
Félhangosan kommendálom a küzködő lelket:
„Exurgat Deus et dissipentur inimici eius… Keljen fel az Isten és
semmisüljenek meg ellenségei… Fussanak orcája elől, kik gyűlölik vala
őt. Miként eltünik a füst, tünjenek el. Miként szétfolyik a viasz… Az
igazak vendégeltessenek meg és ujjongjanak Isten látásán. Zavarodjanak
meg és piruljanak a Tartarus légiói és a sátán szolgái útjába állani ne
merészeljenek…
„… Ne merészeljenek!“ – sóhajtják utánam a szobában levők. Az est
leszáll, a világ és a beteg elcsendesedik. A csordából hazatért kecske
topog a pitvarban, felugrik az ablakra és bemekeg a szobába. A gyötrődő
asszony fogja a sajtárt és kimegy, hogy megfejje. A dróton függő szomorú
lámpát meggyújtják. Az élet elhal a hegyek között. Távolról hangzik a
kutyák kórusa. A beteg mereven felveti a szemeit és nézi a füstös
gerendákat. Önkéntelenül János evangéliumának tizenhetedik fejezetét
kezdem imádkozni: „Felemelvén Jézus szemeit az égre, mondá: Atyám,
eljött az óra, világosítsd meg Fiadat… Én téged nyilvánvalóvá tettelek a
földön, művemet bevégeztem…“
Lábujjhegyen besurran az asszony a tejjel és kitölti gyermekeinek, akik
könnytől maszatos orrocskáikat beletemetik a széles csuprokba. Fájó
szívek szegényes vacsorája. Mindennap utolsó vacsora. Nem tudom nézni.
Ki kell mennem a szabadba, hogy piros homlokom lehüljön. Az ajtó előtt
álló törpe almafa lombjai közé burkolózom. Fuvallat búvik a levelek
közé, melyeken parányi csillagfény tükröződik. Az élet kábultsága
agyamra száll, a föld tehetetlensége magához szívja fáradt testemet, a
fa hajladozva bánkódik felettem… Hideg van. Kihült az emberek szíve.
Az ágy megreccsen, összetört káromkodás üvölt fel a beteg ajkán.
Megrettenve ugrom fel. Csinód Mihály ül az ágyon, a verejték omlik róla,
szemei túlzottan elnyiltak és öklével veri a mellét:
–… Én meg teszem, tekintetes jegyző úr! Előbb felhúzom a gerendára az
asszonyt, osztán a két gyermekemet, s esment magamot… Úgy fogunk
fityegni, mint a szalonna… Én megteszem! Meg én!… De előbb elótom a
tekintetes jegyző urat…
– Mihály! Mi löle, édesuram? – tehetetlenkedik az asszony. – Feküdj
vissza, lelkem! Itt van a kicsi tisztelendúr es…
A beteg örjöngeni kezd. Arca eltorzul, haja meredezik a kíntól. Hírtelen
kipattan az ágyból és úgy üvölti:
– Farkasok! Hol a fejszém, hogy vágjam szecskába!… Ti tolvaj urak!
Szeliden nem lehet visszaerőltetni az ágyba. Bírkózik velem az idegerő
hatalmas fellobbanásával. Minden izma olyan, mint az acél. Fiatal, erős
ember vagyok, de alig tudom lebírni. Karjaim közt ropognak a csontjai,
forró, beteg miazmás lehelletét arcomba fujja. Percek kellenek hozzá,
míg a roham megszünik és a test ernyedten összeomlik. Halálsápadt vagyok
a felindulástól, erőfeszítéstől és remegek: Hiszen én effélét nem láttam
életemben. Istenem, miért ilyen borzalmas az ember? Mikor jön el már az
ideje, hogy a bárány együtt legyen a farkassal, a gödölye az
oroszlánnal? Miért nem lehetünk mi emberek mind, mind szerető
testvérek?…
Éjfél után a beteg elcsendesedik, üdítő álomba merül. Túl van a
veszélyen.
– Most már hazamehetek – mondom a bóbiskoló virrasztóknak. – Ha valami
mégis történik, jöjjenek értem!
Szemeim égnek az imádtságtól, fáradtságtól és félig szenderegve
igyekszem haza.
Éjfél után két óra, de a falú már ébred. Nagyranőtt árnyékok merülnek
bele a sötétségbe. Láthatatlan szekerek csikorognak az úton. Már mennek
a mezőre.
Kezdődik az új nap és az új nyomoruság…
*
Alig telik el egy hét, megint jön a végrehajtó. Valamit tennem kell a
falú népéért. Nem engedhetem, hogy koldussá nyúzzanak pár ezer embert.
Nehányan már Moldvába szöktek a bajok elől. A fél falú kivándorolni
készül. Szekeret fogadok és bemegyek a városba.
Előbb a bankkal próbálkozom. A vezérigazgató úr előzékenyen fogad.
– Nagyon örvendek – hangsúlyozza és finoman mosolyog bátortalanságomon.
Engedi, hogy beszéljem ki magamat. Ideális, lélekkel teljes szónoklatba
lendülök, amelyben sokszor fordul elő az „ország érdeke, a népvédelem, a
szociális gondolkodás, a pénz fölötti magasabb szempontok, az etikai
magaslat“, melyre szeretném, ha a bank felemelkednék.
– Kitünő szónok lesz Önből – dícsér meg a bankigazgató. – Sajnos, én nem
tudom ilyen szép szavakkal megmondani, hogy nem tehetek semmit. Én csak
közönséges pénzember vagyok, aki felelősséggel tartozom a központnak. A
bank nagy összegeket folyósított a községnek és csak természetes, hogy
lefedezi magát. Így is lesznek veszteségeink. Többezer koronára rugnak a
dubióz követelések, amelyeket valószínüleg lekell írnunk.
– Nem lehetne időt engedni a szegény népnek, hogy legalább tíz év alatt
amortizálhasson méltányos kamat mellett?
– Ki van zárva, kérem! A bank mobilitását veszélyeztetnők.
Viszleszámítolási hitelünket kimerítettük. Minket is szorítanak… A
kamatokat méltóztatott említeni? A kamat igazán csekélység. Számba se
jöhet. Igazán a végső határokig mentünk el a faluval szemben… Különben
is késő már minden. A váltók nagyrészét peresítenünk kellett. A
továbbiakban a bíróság illetékes. Mi már nem szólhatunk bele.
– Peresítették? – ugrom fel ijedten…
– No, igen. Mindössze nehányat. Mondja, Gross úr, hányat?
– Negyvenet, kérem – vágja ki precizen Gross úr.
– Igen, igen – veszi tudomásul a „vezér“. – Azt hittem, ötvenet…
Köszönöm, Gross úr…
Alig bírok kitámolyogni a bankból az újabb negyven család halálos
ítéletével. Kihez forduljak? Mit csináljak?… A hatóságoknak kellene
tenniök valamit. Az alispánhoz sietek. Úgy hallom, hogy kitűnő ember,
aki kemény kézzel látott hozzá a vármegye rendbeszedéséhez. Ha ő nem
segít, senki sem. Mindenki dícséri. Az egyháznak is nagy pártfogója, a
püspök kedvence. Kevés hithűbb katholikus van, mint ő.
Kimérten és méltóságosan fogad az alispán. Féllábmágnás, híres familia
sarja.
– Kérem, csak röviden – nézi az óráját. – Van szerencsém! – fogadja
pótlólag a köszönésemet.
A szemem szikrázik a leereszkedő gőgtől és másodszor bánom meg ebben az
ügyben, hogy reverenda van rajtam; de lenyelem a fellobanásomat és
alázatosan kérem a kikent-vasalt előkelő, méntartású embert.
–… Nem engedheti meg az állam, hogy egyszerre negyven család vegyen
koldúsbotot a kezébe… Ez egy második madéfalvi veszedelem, modern
siculicidium – szavalom. – Ha más mód nincs, jelentést teszek a
kormánynak.
A nagyúr képe elborúl. Szótlanul feláll és kezet nyújt.
– Köszönöm, hogy felhívta a figyelmemet. Meglátom, hogy mit tehetek.
Mindenesetre, Önök, papok, a hibásak, hogy ide engedték jutni a népet. A
paraszt buta. Önöknek kellett volna felvilágosítaniok, hogy ne
rohanjanak saját vesztükbe…
– Alig két hét óta helyettesítek a községben… – mentegetőzöm, de
mindjárt meg is bánom.
– Hogy is hívják Önt? – Ach, igen. Hargithay József. Éppen nálam vannak
az Önre vonatkozó akták.
– A reám vonatkozó akták? – bámulok.
Az alispán rám sem figyelve, hidegen folytatja:
–… hogy Ön ekkorsekkor lázította a népet, életveszélyes fenyegetésekkel
akarta gátolni a hivatalos közegeket valami árverésnél… satöbbi,
satöbbi. Ha nem katholikus papról volna szó, ki még hijjával van a kellő
tapasztalatoknak, már régen az ügyészségen volna az ügy. Figyelmeztetem,
fiatalember…
Szó nélkül megfordulok, s otthagyom. Azon gondolkodom, hogy vissza se
megyek a faluba. Megírom a püspöknek, hogy mi történt, s védelmet kérek.
Az egyház mégse hagyhatja elpusztulni ezt a színkatholikus falut… De
előbb jelentést teszek az esperesnek. Útközben betérek hozzá.
Tapasztalt, öreg, jó ember az esperes. Szeliden örvend nekem és
türelemmel hallgat.