hegyek hatalmas méretei, a beláthatatlan erdővilág és különös
teremtményei elbódítottak. A magas, sudár fenyők között fénynyílak
lövöldözték át a szívemet, zúzmók, mohok, ékszercsillagai, mint színes
tűzpontok ragyogtak körös-körül. A völgyekben ellepett a buja fű és a
virágok az enyémhez verték kék, piros, arany fejecskéjüket. Alkonyatkor
vad igézettel hatottak a barna fenyőboronákból farkasfogra összerótt
erdei szállások és az esti illatos fenyőtüzeknek a magasságokba kígyózó
karcsú füstje. Hosszan elnéztem a szakadékok mentén lassan a fehér ködbe
takarózó patakokhoz cammogó ökrök, tehenek, kecskék vonulását és
hallgattam a vízbeérő kolomp sejtelmes harangozását… Mindenem megvolt,
csak az emberi őszinteség hiányzott…
A harmadik-negyedik nap az is megjött.
– Szegény Botár Dénes ugyan megjárta – újságolták.
– Mi történt?
– Odaütötte a fa.
– Meghalt?
– Kiheveri, de nyomorék marad.
– Lehetetlen. Az a pirosbarna, jókedvű, drága, szép ember nyomorék! El
sem tudom hinni.
– Sok hihetetlen van a szegény ember életében.
– Hát a hogy történt?
Dánér Emri felel:
– Az úgy, hogy megbosszulta magát az erdő. Jól tette.
– Hogy mondhatsz ilyent, Emri!
– Hagyja el, keresztapám – ácsánkodik Dánér, – Dénes beszélte rá a
birtokosságot, hogy az erdőt eladjuk Friedmann úrnak. Amit tőle kapott,
azt most doktorra költheti.
– Hazavitték? – érdeklődöm.
– Most készítik. Az elébb ment ki a szekér érte.
– De hogy szállítják el ebben a sötétben – aggodalmaskodom. – Még
valahová bezuhannak szekerestől. Nincsen se lámpájok, se fáklyájok.
– Van szurkoskalán – nyugtatnak meg.
– Mi az?
Elmagyarázzák, hogy fenyőfából kihasítanak jó félöles darabot, azt kanál
alakuvá faragják és a lapos végét megtöltik bőven olvasztott
fenyőgyantával. Ez az erdei nép fáklyája.
Szeretnék odamenni, de már késő. A távolban ereszkedik is alá a szekér
óvatosan a füstölgő szurokfény mellett. Csak az ökrök fehér oldala
világít hozzánk, az egész menet piros-fekete sejtelem csak, melyből
itt-ott villan ki egy-egy emberi alak. Négy-öt szurkos kanál is ég, s a
járom csikorog az ökrök nyakán. Az imbolygó fénypontok távolodnak,
rendre eltünnek a fekete éjszakába vesző hatalmas sziklaországút hajlása
alatt.
Valaki megigazítja a lankadó tüzet.
– Egy emberrel kevesebb.
– Az – hagyják rá.
Nem halt meg, csak a két lába törött el, de egy emberrel mégis kevesebb
lesz az erdőn, mezőn, a kietlen harcban, melyet túlságosan megfizetett
életükért folytatniok kell.
– Alig nehány napja, hogy eltemettük a másikat és ma újabb
szerencsétlenség – tűnődöm. – Szegény emberek maguk!
– Ne fájjon a papok feje miattunk! – gyűlölködik Dánér Imre és a szeme
szikrázik.
– Mi a baja magának, Imre? – lepődöm meg, de az ember válasz nélkül
feláll a tűz mellől és csendes jóéjszakát kíván. „Hazamegy“ a szomszédos
tűzhöz.
– Elég baja van neki es szegény fejinek – világosítanak fel. –
Holnapután lesz a tárgyalása, hogy a tavaly megcsúfolta a csendőrt, akit
rajtakapott a feleségével.
Nem merem bolygatni az újabb tragédiát. Istenem, mi lesz ezzel a néppel?
Hogyan vállalkozzam a vígasztalásukra, hogyan segítsek rajta, hiszen itt
egy öröm tíz bút csinál? Hallgatok és nézem az egymással jádzó lángokat.
Ilyen kialvó, újra fellobanó, nyugtatlan, síró, szenvedő örök tűz maga
az emberi élet is…
Csendesen pipázva diskurálnak mellettem a székelyek. Nehány törött,
félbeszakadt szót értek meg:
– Ha az adómat kifizethetném…
– Mióta a tehenem megdöglött, sehogy sem tudok ződágra vergődni…
– Könnyű neked, Incze János, a három erős fiaddal. Elmennek a nyáron
csépelni a szászok közi, s egész télire kigyűjtik a kenyeret.
– Az ügyvéd úr biztat, hogy megnyerem a peremet… – szól bele a negyedik
a saját sorsával.
Izgalom nélkül mutogatják, kötözgetik életük sebeit a tűz világánál.
Nappal nem érnek rá, mert dolgozni kell keményen, megszakadásig, míg
megüti őket is a fa, elnyeli a börtön, vagy orrukra esik a koporsó
födele…
Valahol a völgyben panaszosan felcsendül egy klánéta. Ki tudja, milyen
bánatot kesereg ez is. Az emberek felnéznek rá. Ők tudják, de nem
mondják. Elég nekik a maguké. Felettünk álmában sóhajt egy madár. A tűz
összeesik… Szemeim lekoppannak, az erdők zúgni kezdenek és friss harmat
hull bőven az arcomra…
Mikor felébredek, mintha semmi sem történt volna, derűsen kérdezik a
kasza mellől a ledöntött, vastag rendek áldásában állva:
– No, csípték-e erősen a bolhák az éccaka, tisztelendúr?
A havas ébredezik. A harmattal rakott fű, virágok ezüstje csillog a
napfényben. A fenyőszálak lombja már megkezdette csendes suttogását, a
gombákon áttört az éjjel a kövér tej, s egy száraz bokron kaszától
elvágott hosszú kígyó csüng, mint az ostor. A sajtárba suhog a tej, s a
borókából vert tövisköröndben csendesen kérődznek a tehenek.
Incze János a mogyorós üveget nyújtja.
– Húzzon ebből a jó fenyővízből éhomra egyet. Ettől tudom kiszökik az
álom a szemiből.
– Nem szoktam pálinkát inni.
– Legalább nyalintsa meg. Neköm es jobban esik akkor.
Tenyeremmel eltörlöm az üveg száját, ahogy ők szokták.
– Adjon a Teremtő áldást a munkájukra!
– Isten hallgassa meg!
Pár tüzes kortytól mindjárt színesebbnek látom én is a világot.
Békességesen frustokolunk.
– Ágniska, lelkem, osztán ma te őrzöd a marhákot, mert Mihályka megy a
falúba dohányért.
Ágniska öt-hatéves pöttön leányka. Lenszőke hajában még ott vannak a
tegnap a fenyőkről belehullott tűlevelek. Arasznyi, színes, kerek
rokolyában didereg a tűz mellett.
– Jöszte, lelkem – símogatom meg. – Meg tudnád-e mondani, hogy mi végre
teremtett téged a jó Isten?
A leányka meg van rettenve. A figurás, bolond Adorján Ádám kacagva
biztatja:
– Mondjad, Ágnis, hogy a falú végire.
– Nyomorúságra! – dohogja a gyermek anyja.
Vasvillával megnyitják a borókakört és az állatok kicammognak. Ágniska
kicsi szőrtarisnyát kap a nyakába, amibe anyja beletette az elemózsiát:
száraz kenyeret, csípős túrót, s megcsipkézett szalonnaporciót, mit csak
le kell harapni a bőrről.
Az apa térdei közé veszi a kisleányt és rámutat a szembenlévő hegy
tetején ingó magános fára.
– Azt a fát látod-e? No, ott békanyarodsz a marhákkal. A hegyen túl van
egy patak. Azon átmész, s a szentgyörgyi részben legöltetsz.
– Hogy mernek egy ekkora leánykát magára ilyen messzi útra elereszteni?
– méltatlankodom.
– Nincs magára – nyugtatnak meg, – mert ott van a Bojtos és a Szultán.
A Bojtos a bika, a Szultán pedig a kutya. Okos két állat, csakhogy éppen
meg nem szólalnak. A kutyáról megtudom, hogy mikor egyszer lecsúszott az
Incze János válláról a tarisnya, szétvetette mereven a négy lábát
felette és senkit közel nem eresztett. Fejszével próbálták elverni az
útból, de nem tudták. Nem mozdult, míg Incze János vissza nem ment és
fel nem vette tarisnyáját a földről. A bikáról meg biztos, hogy nem
oktalan állat és mindjárt saját szemeimmel győződhetem meg róla.
– Bojtos, me! Meme! – bődül rá az állatra Incze János.
A kormos bika kurtát, érceset bömböl, s földig érő szügylebernyeggel
felénk indul. Játékos kedvében megküzd a földdel, megrázza szarvait, s
mint a kezes bárány, megáll a tüzünk előtt. Öklömnyi véres szemei egyet
sem mozdulnak.
– Hoppá, Ágniska! – mosolyog Incze János. Induljatok lelkem.
– Szerusz, Bojtos! – csipog a leányka.
A bika megfordul, elindul. A tehenek felsorakoznak utána. Csakhamar a
hegyoldalban látszik a csodás menet. Incze János szeretettel küldi
utánok apai tekintetét, de hirtelen mérgesen összerándul.
– Szultán, te tekergő! Hol a tűzlangban vagy?
A kutya ijedten ugrik fel a boglya tövéből. Lerázza az álmot a hátáról
és bűntudattal somfordál elő.
– Nem szégyenled magad? – szidja Incze János. – Így bízzam meg benned?
Ebbe hejbe eltakarodj a szemem elől, mert szecskába váglak! Azóta már
hol van a csorda!…
A kutya ijedten néz az üres boróka tábor felé, s mint a villám vág neki
az útnak.
– Aztán Ágnisra ügyelj! – kiált utána Incze János.
Szultán a hegy tetejéről visszacsahol, hogy utólérte a csordát és
rendben van minden…
A férfiak ismét kaszát ragadnak.
Nekem egy dogmatikai idézet jut az eszembe. Elismétlem latinul, ahogy
tanultam:
„Si quis dixerit, Deum per rationis luminem cognosci non posse, anathema
sit. – Ha valaki azt mondaná, hogy Istent a természetes ész világánál
nem lehet megismerni, átkozott legyen!…“
Átkozott legyen!
Veszem a breváriumot és bebarangolok az erdők közé. A székelyek
jókedvűek. A mindig derűs Adorján Ádám utánam kiált:
– Osztán meg ne ijedjen tisztelendúr, mert az elébb egy szép
küsasszonkát éppen arra láttam béhaladni!…
– Bízza reám, Ádám – férfiaskodom.
– No, csak bátran, mert mü nem nezünk oda…
Dehogy botránkozom meg rajta. Jól esik a tréfája. Azt jelenti, hogy
teljes a bizalom, szeretnek és az övék vagyok. E pár nap alatt
megerősödtem, megszínesedtem testben, lélekben. Kívül-belül megfüröszt
az ezerillatú, havasi levegő. Levett fővel haladok a mindenség fenséges
templomában a felhőkig nyúló fenyőszálak oszlopai között madárhimnusz
mellett, nagy, fekete hangyák titkos birodalmában és életemben először
boldog vagyok. Már nem aggódom hivatásomért. Örök frigyet kötöttem ezzel
a földdel, melyből én is vétettem. Semmi sem az enyém belőle és mégis
minden az enyém. Kísértések, bűn, mocsok nincs is a világon. A
boldogság, tiszta gyermekujjongás: Megölelni az embereket, fákat, fűbe
rejteni a testet, vagy hanyatfeküdni, hogy járjon át a felső és alsó
végtelenség. Ennyi az egész. A breváriumot zsebembe csúsztatom, hiszen
úgysem tudnék olyan szépen imádkozni, mint ez a föld. Szépségétől és
dícsőségétől félig megvakítva bolyongok a fák között. Nem látok, nem
hallok.
Hirtelen két fa mögül két szurony mered útamba:
– A törvény nevében!…
A sikerült tréfa után a csendőrök is előlépnek.
– Mit csinálnak maguk itt ilyen korán?
– Csak erre portyáztunk.
Már mennek is. Egyikük leszól az aljba:
– Imre! Idejében Szeredában légy.
– Ott leszek, örsvezető úr.
Dánér Imre kaszál a völgyben, ki az asszony miatt leszúrta a zsandárt és
holnap tárgyalása van.
– Tulajdonképpen magunkkal kellene vinnünk – magyarázza az örsvezető, –
de szegény ember, s ha félbemarad a dolga, nincs, aki elvégezze. Ha a
kaszálás meg van, a gyermekek valahogy csak összeszedik azt a kicsi
szénát. Miért szenvedjenek az ártatlanok az apjuk bűne miatt. Nem tudnám
a lelkemre venni… Kellemes szórakozást, főtisztelendő úr – tiszteleg a
csendőr. – Nem üzen haza valamit?…
Szótlanul bámulok utánuk. Tiszta evangélium, amit ezek az emberek
cselekszenek…
Délutánra hirtelen és váratlanul vége lett az egész varázslatnak.
Megkiáltották a sorsomat.
Alkonyatkor elnyújtott, hosszú emberi üvöltés száll át az erdők felett.
– Hó – ha – hó! Incze János, te hó! – Hallod-e? – mond – meg – a – kicsi
– papnak, – hogy – megjött – a kinevezése!…
A hang dörög a sziklák közt és felrettennek a munkának dőlt emberek.
Kísérteties vadsága van ennek a megkiáltásnak. Szíven üti az embert és
hosszú pillanatokba telik, míg felocsudnak az idegei. Ez a havasi
telefon. Pillanatok alatt száll át a hír határról-határra, embertől
emberig. Mennyi veszedelem riasztott így bele századokon át a végtelen
erdei csendbe. Ázsia pusztáiról hozták magukkal ezt a szokást.
Megkiáltás! Milyen kietlen, tartóztathatatlan, elsodró, végzetes
csengése van a szónak is! A koponya falaihoz verődik egyenesen és
elkábít. Veszély, rettenet és váratlanság, vértizgató bajjelentés
szárnyal benne. A megkiáltás a havasi lakók újságja. Időm sincs különös
hatása alól szabadulni, már a szomszéd hegyoldalon üvöltik:
– Hó – ha – hó!… A kicsi – pap – elmegy – a – falúból!…
Mire felnézek, már csak a visszhangot hallom:
– Hó – ha – hó!…
A hegyek is megkiáltják egymásnak és tudomást vesz róla fű, fa, virág,
madár, minden, s tovább kiáltják egymásnak:
– Hó – ha – hó!…
Soha senki sem kapott ennél szebb kinevezést…
Soha senkinek nem fájt jobban kinevezés!
Az emberek kezében megáll a kasza, ajkukra fagy a szó, a fejszecsattogás
megáll és ameddig a szó elhatott, minden munka megszünik. Mindenhonnan
ereszkednek is már felém az emberek. Részvéttel kezet nyújtanak és némán
megállanak. Egy-egy fához dűlve asszonyok síránkoznak.
– A bíró is itt jő – suttogják egymásnak, ami még ünnepélyesebbé teszi a
pillanatot.
A bíró keményen tartja magát, de két kézzel fogja meg a parolámat.
– Ne hagyjon itt münköt, kicsi tisztelendúr!
– Muszáj, bíró úr! Parancs, parancs!
– A muszáj nagy úr!
Lecsüggednek a fejek. A nap halványodik, az erdőzúgok már lassan
sötétednek. A madarak is ereszkednek hazafelé. Mennem kell. Mindjárt
búcsúzkodom is:
– Köszönöm a jóságukat, emberek. A jó Isten áldja meg magukat, minden
munkájukat, segítse iparkodásukban, őrízze meg minden bajtól… s engem
tartsanak meg jóemlékezetükben!
Sóhajtással válaszolnak, de a kezük forró a búcsúvételnél, szorításuk
szenvedélyes és mohó, mintha sohasem akarnának elereszteni, ábrázatuk
fáradt és sárga, szomorú. Kikísérnek az erdő széléig, ráállítanak az
útra és sokáig utánam néznek.
Lassan mindent beborít a sötétség. Köröskörül fehérbevesző fények verik
át az erdőket. A virrasztótüzek. Körülötte emberek búsulnak, az én
elhagyott népem… Talán éppen most kérdezi a Szultán kutya, hogy hová
lettem… Incze Jánosék a tüzet körülülik és néha bánatos pillantást
vetnek üresen maradt szénaágyamra…
Egyedül vagyok. A végtelenség megérint és összeborzadok. Ki tudja, mi
vár reám. Nehezen visznek a lábaim. A mező elhagyatott és vésztjóslóan
hallgat… De mintha emberi léptek kopogását hallanám mögöttem. Bevárom.
Tényleg egy férfi liheg az úton. Szótlanul siet el mellettem. Most
megismerem és megszólítom:
– Hová siet, Imre?
Dánér Imre sötéten feleli:
– Megyek a tömlöcbe.
– Várjon! – mosolygok keserűen. – Menjünk együtt!…
*
Az öreg pap izgatottan fogadott. Külsőleg örömet mutatott.
– Megkülönböztetett bánásmód a püspök részéről. Tanárnak neveztek ki.
Ezt megünnepeljük. Ma nálam maradsz. Verőmalac lesz vacsorára. A jövőd
biztosítva van. Kényelmes állás, jó fizetés, pár év alatt szentszéki
tanácsos vagy. Bevisznek a központhoz. Irodaigazgató, későbben kanonok
és – ki tudja mit hoz a jövő? Igazán örvendek. Büszke vagyok rád.
Mereven néztem a kinevezést. Többször is elolvastam. Elfogódottá tett.
– Végre! – muzsikált a fejemben a gondolat. – Teljesült, amiért
küzdöttem, annyi áldozatot hoztam. Vége a bizonytalanságnak. Valaki
lettem.
Teljesen örülni még sem tudtam. Szokatlan, idegen volt ez a kinevezés,
mintha tévedés volna. Nem tudtam természetesnek tartani. Csúnya ára
volt. Mennyit kellett érte remegnem, alakoskodnom, életszentséget
játszanom a kíméletlen szépségversenyen. Nem a hivatás, a becsület
őrzött. Ez velem született, a másik nem, de rejtőznöm kell és rejtőzni
fogok, mint eddig. Ezután méginkább. Vigyázni fogok a borivásra és az
emberekre. A magánosság az egyetlen biztosíték. Tudományos munkásságra
adom a fejemet. Hát haladjunk, ha haladni kell a Jákób létráján. Saját
álom- és vágyromjaimon egyszer csak eljutok az égbe.
– Rózsi, mi lesz a vacsorával? – türelmetlenkedett az öreg pap.
Az öreg Rózsi néni olyan örvendezve hozta a verőmalacot, mintha őt
nevezték volna ki tanárnak.
Nem mertünk egymásra nézni a vén pappal. Idegesen ropogtattuk a pirosra
sült állatkát. Az első két pohár bort is szótlanul ittuk meg.
– A kocsim rendelkezésedre áll – mondotta hidegen később az öreg.
– Köszönöm.
– Mikor indulsz?
– Sajnos, már a napokban, mert elsejére el kell foglalnom az állást.
Tovább hallgattunk. A vén ember színtelen, összeesett.
– Megvallom, azt hittem, hogy velem maradsz. Szívesen átadtam volna a
plebániát. Egy esztendeig kibírtad volna, akkor úgyis meghalok. Biztos
kézre szerettem volna hagyni a juhocskáimat, mert veszedelmeket érzek…
Meglátod, hogy még nagy bajok lesznek ezen a földön. Nekem mindegy, mert
én úgyis meghalok.
– Ugyan! – pirongattam. – Ne légy gyermek! Hogy beszélhet így egy pap?
– Ti csak beszéljetek okosan – csökönyösködött az öreg, – de tartsd
számon, amit mondtam. Mi ketten többet együtt nem vacsorázunk… Nagy
veszedelmek jönnek.
– Kuvikmadár-beszéd.
– Tartsd csak számon!…
Az asztali lámpát fennebb srófolta, megnézte, van-e benne elég
petróleum. A fénybe tartott keze ráncos és reszkető. Csunyán összeesett
az öreg. Mielőtt felmentem a havasokra, derűs, szellemes volt és
elégedett. Mi történhetett vele?
– Édesanyád nem tudja, hová legyen örömében. Mindenki örül, csak én nem…
Vagy a bor ártott meg neki, vagy tényleg beteg az öreg. Kíméletesnek és
elnézőnek kell lennem.
– És te miért nem örvendesz? – kérdeztem szeliden.
A vén pap rémülten nyitotta rám a két szemét.
– Apage! – Én félek tőled. Veszedelmes ember vagy. Nagy bajok várnak
rád… Csak az egyházat ne bántsd, fiam!
– Mi a fenét beszélsz összevissza? Miért bántanám én az egyházat?
– Én nem tudom. Én csak félek. Bár ne volna olyan nagy tehetséged.
Minden nagytehetségű paptól félek…
Kellemetlen ez a babonás vén ember. Rájött a rigolyája. Melegebben,
bensőségesebben is megehettük volna a búcsúvacsorámat. Igyunk, hátha
megjön a jókedve. Máskor a negyedik, ötödik pohárnál már énekelni
szokott. Az öreg azonban ragaszkodott a rögeszméjéhez.
– Te nem vagy pap – tartotta a poharát. – Repedsz meg a buzgóságtól,
mégsem vagy pap… Beléd látok…
– Hát mi vagyok? – Tán királybíró?
– Az a nagyapád volt – mosolygott.
– Mi kifogásod van ellenem? – haragudtam. – Majd igyekszem és olyan
leszek, mint ti. Beülök egy tehetős plebániába, szép gazdasszonyt és jó
rózsamáli bort tartok misebor címen. Minden reggel elmondok egy
galoppmisét, elsietem az officiumot és várom a kepét. Ilyen pap valóban
nem vagyok. Nem akarok negyven-ötven évig aludni a lelkiismeretemen…
Az öreg ember megrázkódott és kiesett a könnye. Szántam, bántam, amit
mondtam.
– Bocsáss meg! Rád ez nem áll. Te jóságos, igaz, drága ember vagy,
akitől mindenki csak jót kapott. Mindenki becsül, szeret.
Az öreg pap elérzékenyedett. A pohár pereméig ejtette ősz fejét.
Leheletétől megzavarodott az arany bor.
– Mégse kövess engem…
– Mit beszélsz?…
Egymás szemébe néztünk hosszan, mélyen. A félig kiapadt, duzzadt, táskás
pillák mögött már-már alig élő, fáradt fénygolyókban hihetetlen
boldogtalanságot látok.
– Lehetetlen! – döbbenek meg.
– Így van – vallja be a pap. – Most ismersz, de kár, hogy én téged
megismertelek.
– De miért, az Istenért?
– Negyven esztendeig elég volt magamért gyötrődni… – és nincs újabb
negyven esztendőm, hogy téged is féltselek… De minek is?… Jó volna-e
neked, ha megtenném?…
Elhallgat és belül folytatja a gondolatot. Nem zavarom, csak küzdök a
váratlan kinyilatkoztatással, melyben részem volt. Ki gondolta volna?
Nálánál jobb papot és elégedettebb embert nem ismertem. A nagy esküt le
merném tenni mellette, hogy a szentek lehetnek szentebbek, mint ő, de
igazabbak, becsületesebbek alig. Isten kertjének legédesebb füvecskéje
volt tisztaságban és alázatosságban. Mindig derűs és tiszta… Mi lehet e
hetven éves öreg élet titka?… Látom a töprengését, a szemeim előtt
roppan össze és egész teste sárga szemfedő lesz a sírba készülő titok
holtteste fölött… Jaj, ha fellebenthetném! Félve kisérlem meg.
– És miért ne követhetnélek téged?
A Szentírással felel:
– Engedjétek a halottakat eltemetni halottaikat… Elég lesz neked a saját
lelkedet hurcolni… Miért fonjam a magam kígyóját is a te szívedre?…
Lehet, hogy téved, de egy hosszú élet mégsem hazudhat. Talán holnap
bánni fogja és szemérmesen elrejtőzik, hogy ne találkozzék velem, de
érzem, tudom, hogy javamat akarja. Megijedek a rám váró ismeretlentől.
– Mit tanácsolsz? – menekülök a karjai közé. – Mit tegyek?
A vén pap elborzad a kérdésre. Végzetes is lehet, amit mond. Ő tudja,
miért. Ítéletet kell mondania önmaga fölött is és a második,
eltörülhetetlen jegyet nyomhatja lelkemre. Világos előttem, hogy abban a
meggyőződésben van, hogy köztem és az egyház között kell választania…
Tévedésben van. A felszenteléssel én már választottam… Amire az öreg pap
gondol, annak még a gondolata is kizártnak látszik… Vagy ő tudná
jobban?… Akármint van, kíváncsivá tett és sűrgetem:
– Légy őszinte hozzám, hiszen édesapám helyett édesapám vagy.
A pap megrázkódik. Elszánja magát, minden erejét megfeszíti s mégis csak
suttogva meri kimondani:
– Kövesd fiam, mindenkor… önmagadat.
NYOLCADIK FEJEZET
El se telt egy év. Meg se melegedtem új helyemen, bele se kóstoltam
jóformán az életbe, mikor levelet kaptam a püspöki hivataltól, hogy az
én öreg papom súlyos beteg és rám óhajtja bízni híveit. Mihelyt
levizsgáztattam tanítványaimat, siessek átvenni a helyettesítést. A
püspök úr őnagyméltósága ragaszkodik hozzá, mert utolsó kegyként maga az
öreg, érdemes lelkész kérte tőle, amit nem szabad megtagadni.
Pár napra rá a vén ember reszkető levelét is megkaptam. Alázatosan kért,
hogy tegyem meg neki ezt az életben utolsó szívességet. Siessek, mert
komoly, fontos dolgokat szeretne megbeszélni és érzi, hogy már a halál
fésüli a fejét és szédülő tekintete előtt düledeznek a hegyek, a
menyországból már eresztik a piros övet a számára. Hasonló humorral
vígasztaltam és igértem, hogy jövő héten már utazom is.
„Akkor már én hamarabb nálad leszek. Mindennap késő“ – íratta a
kántorral a második levelet is. A kántor maga is tanúsította, hogy a
plébános úr gyenge bőrben van. Láza nem igen van, ráncos kezei inkább
hidegek, de úgylátszik, az elméje nincs egészen rendben, mert folyton
azt hajtogatja, hogy neki mennie kell, mert nem akarja megérni azt a
nagy veszedelmet, ami reánk következik. Hiába kérdezzük, hogy miféle
veszedelemről beszél, csak némán a fejét rázza. A napokban mégis elárult
annyit, hogy úgy fog hullani a nép, mintha dögvész pusztítaná. Ügyet se
vetettünk rá, mert az öreg életében szeretett jósolni. Kívüle senki sem
hitt a bogaraiban, s ő maga is tréfásan vette látnoki képességét.
– Meglátjátok, hogy így lesz. Nem vagyok jós, csak Jóska, de tartsátok
számon, amit mondottam.
Nem vettük túlságosan komolyan most sem a fenyegetését, hogy meghal.
Enyhe lefolyású tüdőgyulladása volt, amit ma minden valamire való orvos
kikurál és a kezdőorvosoknak sok tüdőgyulladás-esetet szoktak kívánni,
hogy jó nevet szerezzenek maguknak.
A vén pap azonban betartotta a szavát. Mire megérkeztem, már el is
temették…
– Egyet kacagott és meghót – újságolták hozzátartozói. – Mindenre
gondoltunk, de arra nem, hogy meghal. Könnyebben is volt, mint azelőtt,
s a szentmártoni doktor kijelentette, hogy túl van a veszélyen.
– Szegény, már megérett a sarló alá – szentenciáztak fölötte
megilletődve. – Igaz, jó ember volt minden különössége mellett.
Másnap reggel gyászmisét mondottam érte és a sekrestyében kezembe került
a direktóriuma. Elgondolkozva forgattam, míg a beharangozásnak vége
lesz. Szeretettel néztem reszkető bejegyzéseit és az utolsó oldalon,
ahol az egyházmegye pap-halottait sorolja föl a direktórium, a következő
sort találtam:
„Josephus Delne, parochus obdormivit in D-no die 10-a Junii A. 1914.“
Saját halálát írta be és mindössze két napot tévedett. Belesápadtam a
kúsza kézírásból felém néző megfejthetetlen nagy emberi titokba. Eszembe
jutott, hogy fontos dolgokat akart rám bízni. Nyugtalanított a kacagása
is. Vajjon, miket akart mondani és miért kacagott. Végignéztem összes
írásait, de semmit sem találtam, ami a vén pap rejtélyét megfejthette
volna. Magával vitte a sírba.
A falu népe már nem sokat törődött vele. Nem ér rá halottakkal bibelődni
az ember, mikor éhségtől zajlik a gyomor, csak én lábatlankodom a
temetőben az álombeli virágok között, melyek a halottak porából
bujálkodnak. Bizony, a temető is megszegényedett. A veres keresztfák
megfeketedtek, ledüledeztek, vén varjú tollászkodik rajtuk, s lehullott
a csattanós vers róluk a nagyillatú fűvek közé. A harangozó, ki a sírt
megmutatta, dolgára siet.
– Itt eleget tölthetjük az üdőt – mentegetődzik. Csak imádkozzék
helyettünk es, met mü nem érünk rá. Münköt nem fizetnek érte… Hej,
könnyű az uraknak!
A kitörés bánt. Napok óta látom, hogy a nép megváltozott. Az itthagyott,
régi emberszépségeknek nyoma sincs. Megváltoztak külsőleg, belsőleg.
Testük, lelkük kiégett, gyűlölködő, átkozódó, lázongó, keserű.
– Magukat mi lelte? – nézek reá szigorúan a lerongyolódott, sovány, inas
emberkére.
– Münköt elég lölt. Hogy bolondult volna meg az is, aki az embört
kitalálta!… Megkúdusodtunk, tudja-e?…
– Eddig se vetette fel a pénz.