melyben első bírói ítéletemet ki kell mondanom. Szürke, kietlen
kőcsontváz, nedves falain kiütött a zöld nyirok. Repedezett, vedlett,
szúette, homályos, amelyben minden porba szakadt. A vörösre mázolt
faszentek idétlenül előrenyújtják kezeiket, melyekről letöredeztek az
ujjak, s a primitiv képek szemeit megette a salétrom. Az oltár feletti
ismeretlen szentbarát-szobor kámzsájában félvak verébfiókák tátogatnak
sárga csőrükkel. Egyik tövében a harangozó, másik tövében a halál alszik
a hivesben. A gyámfalak erőtlenül dülnek a százados épület oldalának, s
a piszkos ablakokon soha nem hull be a napfény. Ódon, terhes látvány.
Egész élethosszra kimerül, aki csak látja.
A hideg végigborzongat, amikor belépek, hogy az első gyóntatást
elvégezzem. Szombat délután van, az emberek már hazajöttek a mezőről.
Nehány vénasszony térdel a padokban és az esteledés homályában olyanok,
mintha a kriptából korán feljött szellemek volnának. A gyóntatószék
homlokán sárga bendő-lámpa ég ernyedt, gyér fénnyel. Ez is micsoda
ijesztő bűnkoporsó, recsegő, ódon, vak trónus. Úgy látszik, még a
szevillai zsinat idejéből való. A szakadozott láncú üveg luszteren
egyetlen gyertya veti rá szomorú fényét a vén padokban ülők bűnbánati
csendjére. Némán jönnek, mintha nem emberek, csak árnyak volnának.
– Ki lesz az első? – izgat a gondolat és különös érzések között ülök,
stólával árnyalt szemeimet nem merem a közeledőre emelni.
Egyik árny felemelkedik, lassan közeledik, mélyet sóhajtva térdre
ereszkedik. Fülemet a gyóntatószék rácsához hajtom, de szívem izgatottan
dobog. Félek is és azt hiszem, sápadt vagyok. Csodálkozom saját
vakmerőségemen, hiszen Isten helyett ültem le bocsátani, büntetni;
ismeretlen életek és sorsok felett ítélni. Szeretnék elfutni, de a belső
izgalom leigáz, két térdem egymáshoz verődik és feszülten várok…
Forró lehelet éri fülemet és egy tompa emberi hang belesuttog:
„Gyónom a mindenható Istennek… és neked lelki atyám, ki Isten helyett
vagy…“
Ismeretlen, meglett, komoly férfi beszél, kinek fia lehetnék. Alázatos,
megtört, nyugtalan és bűnös. Bajsza fülemet csiklandja. Röpke büszkeség
fut át öntudatomon, de olyan elevenen, hogy még a testem is egyenesre
szilárdul tőle és azt gondolom, hogy milyen nagy emberré lettem… Az
egész világon milliók fognak lábaimhoz hullani, kik vígasztalást és
bocsánatot várnak. Üdvöt és kárhozatot oszthatok fehér kezem
mozdulatával, örömöt gyújthatok a szemekben, vagy fényeket olthatok ki.
Egyetlen ökölcsapással bezúzhatom a vigyorgó ördög fogait, pár latin
szóval letörhetem a tragédiák világsötétítő szárnyát, porba dönthetek és
porból teremthetek éppen, mint Ő, az – Isten… Belső elégtételt érzek és
titkon örülök, mikor az erős, de megalázott férfiember tompán, fakón a
bűnvallásra szánja magát.
– Loptam…
Kissé megtorpan és keserűt nyel utána. Ez a kedvező pillanat, hogy
rácsapjak a bűnre:
– Mit lopott?…
– Pénzt.
– Szegénytől, vagy gazdagtól?
– Elég szegénytől.
– Sokat… lopott?
– Öt forintot.
Szaggatottan felel, arcaink egymás mellett vannak és érzem, hogy az övé
minden kérdésemre forróbb, szinte átsüt a köztünk levő farácson.
– Miért lopott? Nem félt az Istentől?
Az utolsó kérdés rossz volt. Az ember elhallgat, elzárkózik. Mikor
lopott, nem jutott eszébe, de most fél az Istentől, mert nem a Jóságost,
a Bűntetőt látja.
– Ki kell tárni őszintén a lelket – biztatom, – hiszen Ő úgyis tud
mindent.
A vallomás önkéntelen, mindent sodró elszántsága már eltünt. Akadozik és
kendőzi, szépíti, titkolja önmagát. Szavai hidegebbek lesznek és végül
vagy elromlik a bűnbánat mély, megnyugtató hangulata, a gyónás
újjáteremtő, erőtadó megnyugvása, vagy – hazudni fog. Megrettenek, hogy
az első lélek, ki hozzám fordúlt, csalódni fog. Meleg, együttérző
hangon, kis lelki kelepcét állítok neki. Tudom, hogy észre sem veszi,
hiszen tanulatlan, egyszerű, falusi ember…
–… De úgy-e az a szándéka, hogy az okozott kárt megtéríti és a pénzt
visszajuttatja, mert csak úgy bocsájtja meg a Jóisten a bűnét…
A férfi homloka lemondóan megkoppan a gyónórácson:
– Nem tudom visszaadni.
Nehezen szakad fel a szó melléből.
– Akarnám, de nem tudom. Esett, szegény ember vagyok én lelkiatyám. A
Csedő úr marháit őrzöm a havason. A múlt hétön valami erdőlő emberek
mentek szekérrel a vágottba, s egyik azt kiátsa neköm, hogy: – „János,
hé, eridj haza, mert meghót a feleségöd!“ – Nagy szaporán hazamegyek, s
hát látom, hogy igazat mondtak. Két árvám maradt, s mind kicsidek. Egy
falat kenyér a háznál nem vót… Két napig neztem, hogy éheznek az
ártatlanok, s akkor éccaka… elmentem hazólról… Loptam, mert heába
kértem, nem adtak… Nem adtak… S ha má fel nem ódoz, én menyek es
tisztelendúr, met én ez ántivilágban azt a pénzt visszaadni nem tudom…
Nem én…
Mozdult is nehezen, leverten, hogy távozzék. Ijedten szóltam rá.
– Maradjon…
Visszaereszkedik térdeire és vár. A valóság előtt tudományom cserben
hagyott. Törtem a fejemet, hogy megoldást találjak. – Egyszerü –
vídultam fel a mentő ötletre és a zord életű bűnöshöz fordultam.
– A kárt meg kell tériteni és ha nem tudná, én lehetővé teszem, hogy
lelki vigasz nélkül e szent helyről ne távozzék.
Az ember minden idegszálát megfeszítve várakozik. Mosolyogva, drága,
meleg lelkiingertől hajtva nyúlok a zsebembe és előveszem majdnem minden
pénzemet, egy papir ötforintost. Ujjaim közt összesodrom és áttolom a
sárga, töredezett rácson.
– Itt van az öt forint és – adja vissza a károsultnak…
A gyónó ember mohó örömmel kap utána, kisímítja, megnézi, szemei a
sötétben felvillannak. A pénz látása megzavarja, szólani se tud.
Titokban figyelem és – belül büszke vagyok magamra.
– Sorolja csak fel tovább a bűneit.
Katonásan kihúzza magát, mint akit álmából költöttek fel és hirtelen
összeszedi gondolatait. Már csak mímeli a magavádló gyónót, szórakozott
és tisztán tudom, hogy más helyt jár az esze. A pénz tette. Majd elmúlik
– gondolom – és figyelőn visszaereszkedem a gyónószék könyöklőjére.
– Kárinkottam – dörmögi az ember.
– Hányszor?
– Nem es tudom, istállom.
– Sokszor?
– Abbiza, elég sokszor…
Újabb sóhajtással jelzi a bánatot, s utána hidegen darálja.
– A hatodik parancsolat ellen es vétköztem…
– Gondolatban?
– Búmot se mondanám, ha csak gondolatban…
Magam is elpirulok, mikor felteszem a kérdést, de elő van írva, hogy a
bűn minőségét tisztázzuk:
– Más feleségével?
A rongyos, baromőrző ember alázatos hangja megércesedik, s keményen
visszavágja:
– Magamot vádolom, de mást nem…
És összeszorított szájjal megátalkodik. Csak a következő bűnöknél
mutatja, hogy újra megtört, még bensőségesebb, de csak színleg és alig
várja, hogy a konfessziót befejezze. Nem láthatok a veséjébe és szinte
megkönnyebbülten hallgatom, hogyan igyekszik a bűnbocsánat partjaira
kapaszkodni.
„Teljes szívemből szánom és bánom minden bűnömet… Fogadom életem
jobbulását, kérek azért idvességes penitenciát és feloldozást…“
Most rajtam van a sor, de – Istenem – mit mondjak? Nehány hideg, iskolás
intelmet elrebegek. Érzem, hogy szavaim erőtlenek, nem világítják be e
mély árkú élet titkait, s e havasi pásztor vas idegei meg sem rezdülnek
tőlük. A dúrva testből képtelen vagyok a lélek erőtlen szárnyait
kitépni, s az erdei tüzektől szőrös, fekete mellkasban megátalkodott
szivet új, tiszta életritmusokra indítani. Robusztus, darabos ember ez,
ki, ha a legteljesebb megigazulás percében meg is halna és üdvözülne,
csak arra lehetne használni, hogy izmos testével húzza Isten szekerét,
de angyalként felette lebegni képtelen volna.
Az első gyóntatásom az én vereségem és kissé tehetetlenül recitálom a
feloldozás formuláját:
„A mi Urunk Jézus Krisztus oldozzon fel téged és én az Ő tekintélyével
feloldozlak a bűnök minden bilincséből…“
Az ember megcsókolja a kicsüngő stólát, lassan eltünik és új árny
ereszkedik lábaimhoz.
„Gyónom a mindenható Istennek…“
A bűvös faköpeny recseg a bűnök terhétől, melyek dúrvák, darabosak,
együgyűek és meztelenek. Mindenik egy-egy ökölütés az Isten mellén.
Szürke sziklák, melyek komoran fekszenek az emberi életen. Egyszerűek.
Hiányzanak a démoni szándékok finom kultúrájú, szédítő távlatai, a lélek
labirintusainak titka. Nem az intellektussal megtámadott Isten elleni
harc raffináltságainak kábító lehetőségeivel kell birkóznom, hanem csak
primitiv harapás mindenik bűn a sziven. Nyomukban mégis az
életrejtelmekbe látok, az emberek sötét munkája mögé. A gyóntatószék
lassan átforrósodik a szűzesség-síratásoktól, a boldogság, nyugalom
utáni kemény törtetéstől. Aljasságok, gazságok, házasságtörések,
kenyéréhség, ismeretlen veszedelmek szállanak felém a forró szavak
gőzéből. Mindenik egy-egy viperaszúrás a lelkemen. Beleborzongok és
önkéntelen elítélem. Nem tudom megérteni, hogyan lehet a végtelenül jó
Istent ennyire bántani és haragomban szeretném kárhozatba taszítani
őket. Korholom és kínzom szegényeket túlhajtott buzgalomból, a csak
betükből ismert élet tudatlanságával, könyv-bölcsességgel.
– Csaltam, raboltam, paráználkodtam, hamisan esküdtem, rágalmaztam, más
becsületébe gázoltam, gyűlölködtem, haragot tartottam, gyújtogattam,
kárt tettem, ahol csak lehetett, mindenütt ártottam, Istent számba se
vettem, mértéktelen voltam, soha nem imádkoztam, embert, állatot
kínoztam, gyilkoltam… – és ki tudná, hogyan folyt tovább a szájakról a
fekete patak.
Ezeket a vétkeket is jórészt csak könyvből ismerem. Csak nevüket hallom
és valójában azt sem tudom, hogy miket bocsátok meg Isten nevében. Amíg
el nem követtem őket, nem tudom mi az. Honnan sejtsem, hogy mit jelent
késsel lesni hónapokon keresztül azt, akit gyűlölök és a siket, vörös
vérzúgásban reszketni a bosszúvágytól, eladni testet, lelket, nem
törődni sem földi, sem égi bűntetéssel, csak szomjazni a vére, élete,
megkínzása, meggyötrése, összezúzása után; érezni öklünkben a túlhabzó,
kielégítetlen erő édes fájdalmát és a szenvedély romboló eksztázisában
rávetni magunkat embertársunkra és a vérétől lecsillapodni?… Honnan
tudom, mi az: futni a kijózanodás félelmében, erdőkön bujkálni ólmos
arccal, káini lelkiismerettel, bitanggá vetett sorsban és végül
elsorvadt testtel, borzasztó belső ronccsal odazuhanni egy fekete
reverendácskával takart gyermek-pap lábaihoz és egyszerűen azt mondani:
– Öltem… Mit is sejtem, hogy mi van a házasságtörés szégyene mögött? Mi
az a szünni nem akaró kín, a meggyalázott test lemoshatatlan szennye, a
folytonos titkolás nehéz félelme és mindig rágondolni, mert mindig
látom, akit megcsaltam, a hitvesi hűség összeomlása, magam megvetése,
egy eljátszott élet sívársága, pusztulás, amikor még az imádságot is
hazugságnak érzem, melyre ártatlan kicsinyeimet tanítom?… Hogyan
mérhetném meg a szakadékokat, ahol az emberek belső útjai vezetnek,
amelybe öngyilkosok beleugranak, a végtelen nyomor és szenvedés viskói
között járók kínját, kiknek minden lépésre egy-egy hajszála megőszül?…
Egyetlen mentségem, hogy Istenre bizhatom őket. Én csak felemelt kezű,
feloldozási formulát mondó gyenge gyermeke vagyok.
Istenem, milyen borzasztó ez a gyóntatószék!…
„Gyónom a mindenható Istennek“ – hallom újra.
Bűne sincsen annak, aki mondja. Az élet ismeretlen áldozata, eltiprott
névtelen, az emberi jóság összetört drága edénye, akin tragédiák
viharzottak végig, szegénységében elégette már a betlehemi jászol fáját
és Krisztus keresztjét is. Minden este szemfedővel takarózik és övéinek
pár sírhalma minden vagyona. Elfogyott erejű, tehetelen drága jó lélek,
kinek testileg is csak az a kicsire szabott, kerek ostyadarab a
tápláléka, melyet reggelenkint buzgón megáldozik. A hit csodája, hogy
még él. Nem bűnbocsánatért, új erőért gyónik. Már életében öreg
imádságos könyvvé vált. Elhagyatott, társtalan, szomorú és olyan finom,
hogy a legkisebb szellőre is vérzik a lelke… Egy összeomlott világ alatt
vergődik, s a némasága a legszörnyübb jaj, mit valaha hallottam… Mit
mondjak neki? Kifogy a szó számból, lelkem didereg és semmi súlya,
melege, kegyelme nincsen igémnek:
– Bizzék Istenben! Ő nem hagyja el!…
– De hiszen csak ez tart életben – suttogja elhalón.
Szent ő, a szegénység szentje, kit soha szentté nem avatnak… De talán a
poraiból nőtt virágocska mégis ékesebb lesz, mint a többi. Bizony
elhagyta őt az Isten, úgy érzem és elsáppadok a gondolattól, hogy mikor
másoknak bűnöket bocsátok, magam vétkezem.
És minden egyes gyónó-gyermekem újabb vereségem…
Érzem, hogy nem tudok belekapcsolódni rejtett világukba. Minden
sóhajtáshoz testvért kellene sóhajtanom, szivük terhét velük viselni,
erős karjaimba emelni őket, hitet hittel, kínt kínnal, testet testtel,
lelket lélekkel, sorsot sorssal támogatni. Át kellene ömlenem
mindannyiokba és saját varázslatomba vonni… Hiszen a halott is csak úgy
tudna pihenni, ha mellé fekhetném. Már nem én élek, hanem ők élnek
énbennem és én élek őbennük… De ingatag, kicsi fiú vagyok, ki
tehetetlenül tátom a számat a vezérletemre bizott nyájacska élén.
Milyen szerencse, hogy nem én, hanem Isten gyóntat!…
Ernyedt, fáradt vagyok. Valaha izgatott a kiváncsiság, hogy miket
gyónhatnak meg az emberek. Vágytam belenézni a rejtett titkokba, a
leleplezett emberbe, férfibe, nőbe, – különösen a nőbe – mikor leteszi
az álorcát és fölibük akartam kerekedni ezzel az egyetlen szóval: –
Ismerlek. Előttem nem hazudhatod magad kiválónak, önmagadnál többnek, a
test külső varázsa mögött kultúrád, tudásod, művészeted, csaló
modormázad mögött látlak. Elszakíthatatlan viszony szövődik köztünk és
érezni fogod a lelki függőséget… És most látom, hogy minden megvallott
bűn, halott bűn, alig hogy kimondták, már el is feledem és alig várom,
hogy vége legyen az egész torturának. Bár sohase kellene többé
gyóntatnom. Csak a magam tehetetlenségét érzem és a belém írt panaszok,
bűnök, kínok, küzdelmek fájnak. Kiábrándultam az emberből és ha
személyesen beszélhetnék a Teremtővel, azt mondanám róla: – Na, nem nagy
dicsőségedre válik, hogy megteremtetted…
A végén azonban mégis meg vagyok elégedve magammal. Szentül meg vagyok
győződve, hogy sok jót tettem, embereket vígasztaltam, megnyugtattam,
lelkeket támasztottam és új erőkkel megajándékozva útnak indítottam.
Kevés pap tudná ezt megtenni rajtam kívül ilyen jól. Szorongásaim
elmúlnak és érzem, hogy a gyónási titok komoly szigilluma mögött ritkán
állott olyan nagy ember őrt, mint én. Szinte sajnálom is már, hogy az
utolsó gyónó jön. Csak jöjjön. Hamar megölöm kis fekete bolháit, melyek
az ördög irhájáról lelkére szökdöstek. Már mormogom is az előkészítő
áldásformulát, de az ember hallgat, nem siet mondani: „Gyónom a
mindenható Istennek…“ Vár, küzködik. Segítségére sietek barátságosan,
megejtő kedvességgel:
– Mikor gyónt utoljára?
– Az előbb.
– És valamit elfeledett meggyónni?
– Nem én, kérem.
– Akkor miért jött?
Az ember még mélyebbre süti le szemeit.
– Visszahoztam a pénzt.
– Miféle pénzt?
– Az öt pengőt, amit a tisztelendúrtól kaptam, hogy a lopást adjam meg.
Tessék! – és már erőlteti is át a gyóntatószék rácsán.
Tájékozatlanul kérdezem.
– De miért hozta vissza?
– Én csak azért – sírja a havasi ember, – hogy amíg a penitenciát
imádkoztam a padban, eszömbe jutott, hogy Ferenckének kiszakadt a
bocskorkája, Márikámnak kicsi rékli kéne, s én abbahejbe tudtam, hogy a
lopást soha meg nem adom. Tessék a pénze tisztelendúr, mert én újból nem
akarok vétközni, s ha már így van, vegye vissza a felódozást, s az én
Istenem segijje meg, vezérelje, hogy haladhasson a pályáján, s fizesse
meg irántam való jóságát, mert mü többet nem találkozunk. Még az éjjel
megyek a havasba. No, engedjen meg az alkalmatlankodásért…
Nagy, nehéz léptekkel elment.
Úgy éreztem, mintha villám ütött volna a szívembe. A vén templomban már
senki sem volt. A gyónók elfogytak. Szégyenkezve letettem a violaszín
stólát, kiemeltem nyakamból a karinget és egyedül, elhagyottan állottam.
A luszteren még párat pislogott a leégett gyertyavég és azután elaludt
az is.
Ráborultam az utolsó padra, s lázasan mondani kezdtem a Vespere
himnuszát:
Expelle noctem cordium
Absterge sordes mentium.
Űzd el a szívek éjjelét, törüld el hát fejünk szennyét…
A templomra csend borult, s fölöttem álmában sejtelmesen sóhajtott a
nagy harang…
Úgy mentem haza, hogy senki se lásson.
Az ég fölöttem csillagot virágzott, a csendes parasztházak fehéren
aludtak. A hegyek felől távoli dörgés morajlik, a munkától fáradt nép
már pihen, a havasok fölé komor, fekete fantáziák szállanak.
Sokáig elnézem a szobámban, hogyan muzsikál a lámpám üvegje és lassan
megnyugszom, izgalmam lecsendesedik. Lefekszem és ágyamból hallgatom,
hogy az ajtó küszöbén fekvő kutyám úgy horkol, mint egy breváriumát
végző vén kanonok.
Jóval éjfél után megverik ablakomat. Felriadok.
– Ki az?
– Az egyházfi. Tessék jönni, mert beteghez kell menni! A kicsi
tisztelendurat kivánta…
– Menjen csak előre, Mihály bácsi, a templomba és készítsen elő mindent.
Pár perc múlva én is ott leszek. – kiáltom vissza.
Gyorsan öltözködöm. Halálveszély van, hogy ilyen későn hívnak és esetleg
csak pillanatok választanak el egy lelket a pokoltól – vagy
menyországtól… Rohanva igyekszem a templomba. Az oltáron, a szentségház
tövében már két szál gyertya ég. Izgatottan veszem magamra a szent
ruhát, nyakamba akasztom a szentséghordozó selyemzacskót és a vattával
bélelt ezüst szelencében elhelyezem az oltári szentséget. Mihály bácsi
viszi a szent olajokat és tartja a kézilámpát.
Födetlen fővel haladunk a néptelen úton s csak a kis csengettyű szól,
hogy az Úrjézus haldoklóhoz siet. Az egyházfi megpróbálja beszélgetni:
– Az este még semmibaja nem volt. Hátrament a havasba, s a setétben
valahogy félrelépett és lezuhant a mélységbe. Úgy hozták haza lepedőben…
Rászólok, hogy hallgasson, s csendben megyünk tovább.
Lent a falu végén egy kicsiny házban ég a lámpa, fénye küzd a
sötétséggel, mint a kihunyó élet. Itt várnak ránk. Öles léptekkel
sietek, szinte rohanok, mellemen Krisztussal és végre elfult lélegzettel
megérkezünk.
– Békesség e háznak!
– És a benne lakóknak – felelik a könyörületes szomszédok.
A festetlen szalmaágyon véres férfi fekszik. Hörög és küzd, bírkózik a
kínokkal. Nem ismerem, sohasem láttam, de a pap és halál ne nézze a
nevet. Egy ember, egy haldokló. Az oltári-szentséget elhelyezem a
szegényes fenyőfaasztalon és mindenkit kiküldök a szobából. Egy asszony
megfogja a kanapén kuporgó, szepegő két kis gyermek kezét:
– Jertek, Ferencke, Márika!
A nevekre megrendülök. Nem ismerem, de tudom, hogy az én első gyónóm.
Fejéhez telepszem és ő már mondja is magától utolsó erejének halálos
megfeszítésével:
„Gyónom… a… mindenható… Istennek…“
Halvány vérbuborék zárja el ajkait.
– Ne, ne beszéljen! – intem – csak bánja meg életének összes bűneit és
sietek feloldozni.
Arra sincs időm, hogy a virrasztó embereket beszólítsam, mert meg kell
előznöm a halált, mig az öntudat el nem alszik.
– Magához tudná-e venni az Úrjézust?
Alig észrevehetően igent int és a véres szájnak átnyújtom a viatikumot.
„Accipe frater… Vedd testvérem az útravalót…“
A száj hatalmas rándulásán látom, hogy lenyelte. Melle a kínoktól
megdudorodik, bajszán sós verejtékgyöngyök csillognak és alig hallható
szó hagyja el ajkát:
– Azt az öt forintot… tessék…
Ereje elhagyta. Melléje roskadok és átölelem.
– Azzal az öt forinttal Ferenckének új bocskorkát, Márikának kicsi
réklit veszek… Értette-e?
A haldokló elmosolyodik és megnyugszik.
A csengettyüvel jelt adok, az emberek újra bejönnek. Figyelmeztetem,
hogy a haldoklónak az utolsó kenet szentségét adom most fel, mire
zajosan letérdelnek.
„Lépjen be e házba Krisztus – csendül fel a hangom – … Töltse be víg
öröm, termékeny szeretet… Fussanak a démonok… Jöjjenek a béke angyalai…“
De nincs idő az imádkozásra. Ujjamat a szent olajba mártva,
keresztalakkal jelölöm a haldokló szemhéjjait:
„Ezen szent kenet és saját legkegyelmesebb könyörülete által bocsássa
meg neked az Úr, amit látás által vétkeztél.“
A szemek zárva maradnak.
A füleket kenem meg és – többé nem hallanak.
Az orr két szárnya többé nem repes, mihelyt megérintem.
A száj a ráhintett kereszt után, örök némaságba dermed.
A kezek is meghalnak érintésemre…
A lábak kihülnek…
Az ágyék csendes…
Az ember meghalt…
Uram, irgalmazz nekünk!…
HETEDIK FEJEZET
A szerencsétlen pásztorember halála felnyitotta a szememet. Csak most
láttam, milyen beteg életet hordoz ez a föld. Valami egyházfölötti nagy
kereszténységet élt a nép, melyben a nyomor ölelkezik a jósággal és
igazsággal. Napokig elnéztem emberkínzó munkájukat, zabos árpakenyerüket
megízleltem, eldült szekereiket segítettem felállítani. A vállukkal
tartották kis tehenüket munkaközben, hogy a meredek hegyoldalról le ne
zuhanjon. Megtörtént, hogy földbarna asszonyaik félnapi járóföldről a
kötényükben hozták haza dúrva munka közben megszült gyermekeiket. A
szájuktól elvont falat árán kuporgatott pár forintjukat reménytelenül
hordták interesül a legyőzhetetlen bankba. Fejük fölött
részvénytársaságok tarolták az erdőt, ingyen hordták el a borvizet,
értékes ércet, ként, pisztrángot, füvet, fát, mindent. Néha felvillant
bennük a keserűség az elpörölt kis vagyonok pusztulása miatt és ilyenkor
reszkető, keserű emberekkel megteltek a kocsmák, kiömlött az embervér,
vagy tűzbeborúlt erdő, mező, házak. A férfiak elszegődtek erdei
munkásnak, viruló lányok dalolva mentek „Barassóba“, Bukarestbe és
megejtve, megvetve, sírva jöttek haza, már akit el nem söpört végleg az
élet szennyes hulláma.
Senkijök sem volt, aki segítsen rajtok.
A főispán medvét hajtatott velök, az ügyvédek gazdagodtak, a csendőr
megportyázta, a finánc monopolizálta, a képviselő úr elpolitizálta a
sorsukat, a földmüvelésügyi miniszter tenyészbikát és népies
kiadványokat küldött, a vasút elkerülte, a haza besorozta, a pap
eltemette őket. Csak a kölykük és kutyájuk vonított utánuk, ha
felfordúltak!
Megdermedt bennem a lélek, ha rájok gondoltam. Gyűlöltem az urakat, kik
néha a városból vadászat ürügye alatt kirándultak asszonyostól és
bolond, dalos, boros éjszakát rendeztek. A férfiak pertut ittak velem,
az asszonyok megkívántak, emléksorokat kértek és én pirulva, bortól
hevülve, titokban a bűn után epedve, komoly mondásokat, Kempis
Tamás-idézeteket firkáltam levelezőlapokra. A tanítónő, a helyi
kisasszonykák a kissé piszkos, fehér napernyők alól bizalmasan néztek és
bájosan fintorgott arcocskájuk:
– Hogy van, Jóska?
Az öreg pap büszke volt reám.
– A káplánom civilizálódik.
Édesanyám boldogan ruhát vett testvéreimnek első keresetemből és előre
figyelmeztette barátnőit, hogy ott legyenek, mert „vasárnap a fiam
prédikál.“
Csak a vad hegyek, s a nép hallgatott és bandukolt végzete útján. Csapás
csapás után érte őket. Most már nem csodálkoztam, hogy a káromkodástól
állandóan fekete a torkuk. Mit tudtam eddig róluk? A faluban csak házak
voltak, a templom egynapos menedék. A csodálatos embermegnyilatkozások,
lelkiáradások, bűnök, tragédiák és veszedelmek kint zajlottak le a görbe
földeken, havasok homályában, füstös erdei szállásokon, ahol álmukban is
ördög tépte a szemük szőrit. A számból vette ki a szót az öreg pap,
mikor kiküldött hozzuk:
– Nézd meg, fiam, hogy mit csinálnak!
Mentem.
Kézről-kézre adtak, úgy ajnároztak. Mindent megtettek a kedvemért.
Pittymallatkor frissen fejt tejet itattak, pisztrángot fogtak, függő
cigányüstben készült ételüket megosztották, az éjjeli tűz mellé
szénaágyat vetettek, áfonyával, harmatos málnával kedveskedtek, gombát
megismerni tanítottak, de a bajaikat elrejtették előlem. Nem akartak
terhelni vele, vagy még nem érezték a teljes közösséget velem, mert még
nem voltam az erdők fia, a fák testvére, mint ők. Abban a lelki optikai
csalódásban voltak, hogy én Isten különös választottja vagyok és
túlságos, őket elriasztó közelében állok; pedig ők feküdtek a Teremtő
mellén.