Árt a szervezetnek, nem is illik egy paphoz, különösen uccán. Látjátok,
a ti püspökatyátok sem él vele.
Feszengtünk, szorongtunk az antik székeken és vártuk a meglepetést, a
kinevezéseket. Ez azonban elmaradt. Csak a komoly főpásztori intelmet
kaptuk meg, hogy dolgozzunk az „Úr szöllőjében“ az egyház javára és a
lelkek üdvére.
Bortól kipirult arccal, fellengzős öntudattal, büszkén távoztunk és
magunkban lenéztünk minden korábban született papot.
– Nincs igaza, kérlek, a nagyprépostnak – kritizálta az egyik.
– Nem leszünk afféle falusi paraszt-papok – vélte a másik…
– Meglátjátok, hogy a püspök becsap a kinevezéseknél, mint a szél a
templomajtót – szemtelenkedett az osztály humoristája.
Aki nem szólt, arra gondolt, hogy bizalmasan ne jelentse-e fel, milyen
véleményekkel mondottunk búcsut a papneveldének.
*
Végre megérkeztem.
A plébános hintót küldött elém az állomásra. A híres két szép lova volt
befogva. Az ismerős székely kocsis bizalmasan üdvözölt.
– Netené! A temérdek-tüzit! Kit látnak szemeim? – Az én Istenem… kicsi
tisztelendúr!… Azonban egy kicsit meghúzta az olaj. Sok bőjtöt ehettek
Fejérváron… Csakhogy már szerencsésen végezhetett, a testyit mü es
hejrehozzuk. Mü-e? Mü hejre osztán!
Örömében szóhoz sem engedett jutni. Mint egy gyermeket, úgy tett fel a
kocsira.
– Ezt a csergét facsarja a lába köri, s jól csombojodjék belé!
– Nyár van, Álózi…
– Azétt méges hűvös az ájer Csíkban… Na büdösök! – indította a lovakat.
– Vártak-e nagyon, Álozi? – szakítottam meg a lovakra fordított
figyelmét. Jól esett volna hallani, hogy ragaszkodik hozzám a falú népe.
– Reaértünk ettől a sok esőtől – hűtött le Álózi. – Nem kell a szénáért
hátramenni a havasba, mind béhordta a faluba a víz. Ami az ajba volt,
arra kiöntött a Fisák vize.
– Van-e valami újság a faluban?
– Hát e magának nem elég újság?… Ámbár a falunak újság, hogy hazajött,
de nekem az sem, mert én má láttam. Fel es ződágazták a tisztelettyire
az útat. Mondottam es a feleségemnek, hogy no Jozéfa, az új pap ződágat
ehetik eleget, de kenyeret keveset az idén.
– Nem sokat eszem én a maguk kenyerét, – sértődtem meg. – Pár hónapon
belül a püspök kinevez valami jobb helyre.
– Bár minket es kinevezne valahová. Legalább erre az inséges esztendőre.
– Olyan nagy a szegénység?
– Ingbe-gagyába járhatunk a télen, mert a sok eső miánn a juhok es
megmételyesedtek, s a fél sereg elhullott.
– Hát a fa? Az erdők?
– Lopott fával még csak Koncsag Ignác tudott tanítót csinálni a fiából.
– De legalább krumpli lesz. Csíkban mindig híres pityóka termett.
– Meg es tanólunk tőle tótul – pökött a lovakra Álózi, s elkeseredésében
meghajszolta őket. – Hogy a farkasok a beleiteket!…
Röpültünk. A havasok fenyőillatú köde csapódott arcomba. A gyér zabok
erőtlenül fáztak az út mellett, távolabb a magasságokba torlódó
fenyőóriások üde-zöld feje fölött felhők rohantak tova.
– Drága székely földem! – érzékenyedtem el.
– Má veres az orra, – kacagott rajtam a hátrasandító Álózi; de
hallatlanná tettem és sötét komolysággal igyekeztem tekintélyt tartani.
Erre aztán hátat fordított egyideig és magában morfondirozott.
– Mit beszél maga ott elől? – szigorkodtam.
– A bréviáriumot mondom – röhögött a saját ötletén.
– Hallja, azzal ne gúnyolódjék, mert lelegyintem a bakról!
– Hálá az Istennek, hogy eccer már a régi hangját hallom lelkem
tisztelendúr! Azt hittem, hogy már egészen kiölték magából az életet,
vagy igen nagy urat csináltak a kicsi papunkból!
– Mi nem tetszik rajtam? – enyhültem meg.
– Nekem a kék gúnyában jobban tetszett, mint a feketében. Mikor a
gőzösről leszállott, egyszeribe észrevettem, hogy nem a régi. Olyan volt
a képe, mintha Pilátusnál járt volna vacsorán. – No, kacagni a papok nem
tanították meg, – gondoltam magamban eleinte, de mikor a nyomoruságunkat
elésoroltam, s arra es úgy beszélt, mintha idegen földről való vóna,
mindjárt tudtam, hogy a mi régi papunknak vége… Vihetem már haza magát…
Vége… Az a…
– Igaza van… Bocsásson meg, Álózi. Nem szabad nekem így hazajönni.
– Azétt harag nincs – és meleg, szerető fény csillant meg a székely
szemében.
– Kimerült, fáradt vagyok, testvér…
– Ammá más, – nyugodott meg a székely.
A szürke fehérségbe vesző horizont pereméről már ide látszottak a falú
faházai a hegyek aljából, odaragasztva a Kárpátok sziklamellére, különös
keleti formákban, mintha Attila húnjai építették volna. Fenyők zöld
zászlója lengett fölöttük. A fűszálak esőcseppek alatt görnyedeztek, a
föld barna és ázott volt, mintha új emberteremtésre készítette volna elő
az Isten. Ezekből a sziklákból puhított, ebből a sárból markolt fel
engem is. Szinte átéltem saját megteremtésemet. Ebből a völgyből áramló
friss szél szította fel az élet szikráját bennem, hogy ki ne aludjék. A
talpamon át ennek a földnek erői költöztek belém. Amit csak köröskörül
látok, mindennek volt valami része a megteremtésemben akár alulról jött,
akár felülről, napfény, eső, illat, felhő, köd képében. Az anyám és
számlálatlan elődeim testén át érzem velük a közösséget, a végtelen
magasságokba vezető tekintet sejtéses álmaitól kezdve az elharapott fű
fanyar ízéig… És amire készülök, az oltár előtt csak a második
primiciám. Az első ez, aminek misztériumát végig érzem attól a
pillanattól kezdve, hogy az első székely virágot megpillantottam…
– Álljon meg, Álózi, hogy szakítsam is le!
Percek alatt bennsőleg kicserélődöm. Ezeket az embereket most látom
először, de mintha időtlen idők óta ismerném. Mind testvéreim. Ha nem
akarom is, szeretnem kell őket… A sötétségbe vesző havasok erdői fölött
villámlik… Ni, a mi villámunk, a mi dörgésünk, a mi kutyánk, a mi
madarunk, a mi fáink, a régi felhőnk, drága vén napunk, minden a mienk…
Mintha forgószél kavarná bennem a szivet, olyan nyugtalan és különösen
boldog.
– Mindjárt, mindjárt megyek, Álózi! Csak előbb…
Csak előbb el kell mondanom első misémet mindennek, ami körülöttem,
fölöttem és alattam van… Csak előbb meg kell áldoznom magamat értük,
hiszen én csak értük lettem pap, Álózi, nem a püspökök egyházáért, a
fényes dómokért, Róma világhatalmáért, hanem azért a kicsi
fecskefészekért, mit egy jóformán nevesincs, kis, testvértelen nép ide
ragasztott Kelet kapujára. Azért a dalért, amit az a hegyoldalban
dolgozó leány énekel, a mindenfelől rámbámuló életekért, a rongyokért,
melyeket ezek a szegények viselnek, azért a füstért, ami ott az erdőben
a sovány vacsora hírét megviszi az Öregistennek. A lehúlló falevélért,
amely azért esik le, hogy esztendőre búzaszem, vagy egy tejcsöpp legyen
értünk belőle…
– Mindjárt, Álózi!…
… de előbb meg kell tanulnom új theológiámat: a szegények, egyszerű,
bűnös, megvert, árva székelyek theológiáját, az ő életükét, melynek
egyik orcája angyal, másik orcája ördög…
– Mehetünk, Álózi…
Mehetünk nyugodtan, mert az én útamnak vége úgy sem leszen. Sok kocsi
elporlik alattam, de én addig meg nem állhatok, míg az én testem is
valamivel magasabbra nem emeli ezt a földet.
Mehetünk, Álózi. Az én primiciám megtörtént…
*
Nagy harangzúgással, fergeteges énekszóval vezettek a templomba.
Elől-hátul hullámzott a nép, közbül fehér, arany sziget, a papok serege
vett körül. Az izgalomtól reszketett mellemen a díszes ornátusra tűzött
szép virágcsokor. Képtelen voltam gondolkodni, ködbe törtek szemeim és
nem tudom, hogyan érkeztem meg az oltárhoz. Az öreg, ráncos főesperes
dajkált, a papok buzgólkodtak, s mikor kifordultam az első „Dominus
vobiscum“-ra, csak azt láttam, hogy négy fiúcska térdel égő piros
ministráns ruhában, mintha négy piros eper nőtt volna az oltárlépcsőn…
Fásultan dadogtam a mise igéit és titokban arra gondoltam, hogy vajjon
még ott vannak az eper-fiúk, vagy elmentek játszani. Az első padban
édesanyám sírt és a jó falusi nénikék félhangosan áldázódtak:
– Óh, be boldog vagy, édesanya!…
A vendég-kántor kitett magáért. A siket, nagyothalló öregebbek félig a
padból felemelkedve ellenzőt csináltak a kezükből a fülükhöz, hogy
hallják az énekemet.
– Jó kiadása van, – ismerték el, s nyugodtan visszaereszkedtek, mintha
azt mondanák, hogy megérem a nyolc ökör árát, amibe a taníttatásom
belekerülhetett. A szónokot megkritizálták: – Milyen igazán mondja – és
énekeltek olyan buzgón, hogy hangjukkal fújtak le az oltárról.
Szorongásom nem múlt el és olyan hosszan tartott a mise, hogy a
virágcsokor meghervadt a mellemen. Végre az áldásosztáshoz jutottunk.
Mormoltam az imát, a nép felkent tenyeremet csókolgatta szakadatlan. Két
pap az olcsó, Bécsből rendelt emlékképeket osztogatta, az apró
Szentantal szobrocskákat.
– Milyen szép szentbálványkák! – csodálkoztak rajtuk. A szentképecskék
hátáról pedig hangosan, akadozva sillabizálták:
„Első szent misém emlékére.
Hargithay József“
Mennyi lélek, mennyi jóság áradt egyszerű lelkükből méltatlan fejemre.
Szerettem volna föld alá sűlyedni. Nem éreztem az emelkedettség
lendületét, karjaim fáradtak voltak, testem ólmos, agyam kábult és
örültem, hogy végre vége volt a szertartásnak.
– Hát ez az? – tört ki önkéntelen belőlem, mikor egy pillanatra magamra
maradtam.
A nép hazaoszlott, a vendégek az iskolába siettek, mert ott volt
megterítve a másik asztal. A kacagás, jókedv felharsant. A tányérok
csengtek, a bor kicsordult, a papi övek feszültek, felolvasták a püspök
kenetes levelét, a gratuláló sürgönyöket. Utána órákig folyt a tószt,
tréfák sziporkáztak, az urak mulattak, a nők kisírt szeme újból
visszakapta régi fényét, a kisasszonyok kacéran mustráltak az asztalfőn
és „Jóská“-nak szólítottak. Az órák teltek. Délután a legvékonyabb
káplánkával három vénasszony részére elmondattak egy fáradt vecsernyét,
de senki más nem mozdult, míg meg nem ettük, ittuk az anyám kölcsönvett
húsz forintját.
Már sötétedett, mikor a vendégek tántorgó kocsikerekekkel elhajtattak.
A kert mélyébe szöktem megpihenni. Esteledett. A házak zsibbadt fővel
merengtek. Az emberek a szép napot is felrótták a gerendára a sok
szomorú mellé. Új életet kért enni a halhatatlan nyomor. A fák irtózva
néztek rám. Állottam és tűnődtem alattuk, míg rámborult az éjszaka és
egyformán sötét lett fennt, alant és bennem…
HATODIK FEJEZET
Reggelre híre-pora sem látszott a falun a nevezetes primiciának. A nép
már hajnalban szénacsinálni takarodott, s csak nehány inges gyermek
verekedett a napfényen, mikor a templomba siettem.
– Elvette a bálvánkámot – ordított torkaszakadtából egy kislány.
– Miért sírsz, kicsikém? – símogattam meg.
Az apró had körülvett.
– A kicsi szógabiró vót – árulkodtak és elémtolták a fiúcskát. A gyermek
remegve adta át tegnapi misém összerücskölt, piszkos, tépett
emlék-képét. Belesápadtam. Hát csak ennyire becsülik meg? Az a kép én
vagyok. Hát ilyen hamar sárba dobtak. Hiába tudtam, hogy nem szabad így
megítélnem a gyermeket.
– Nézd, mi történt… – panaszkodtam a papnak, aki csak csóválta a fejét.
– Nem a gyermek a hibás…
– Hanem a szülők…
– Azok sem, hanem a nagy szolgabiró, aki egyik vadászaton itthagyta azt
a fiút.
Másnap új tapasztalat döbbentett meg. Valaki kifutott a házból és füstös
öklét vadul az égbe rázva, olyan káromkodást tajtékzott a Teremtő felé,
hogy szakadt le tőle a mennybolt.
– Jövő vasárnap prédikálj ellene – tanácsolta az öreg pap.
Az se tetszett, hogy esténként a lányok az apró, szőrös lovak hátán
kétfelé vetették lábukat és meztelen combokkal lovagoltak hátra a
havasba „hálni“.
– Most még nem veszedelmes – vélte az öreg, – csak ősszel, mikor dőlni
kezd bé a falúba a fenyőillat, az erdők bujasága, s átforrósodik tőle
férfi, asszony teste. Nehéz vágyak ülik meg a falút, s még a félholt is
szeretni akar. Akkor, – nem mondom, – úgy hull az ember erkölcsileg,
mint a falevél. Résen kell lenni. Most? Nem nagy a baj.
Azt hiszem, magában mulatott felháborodásaimon. Ha találkoztunk, már
messziről kérdezte:
– Hát ma mi történt?
Újságom bőven akadt. Ma ellopták a Csedő Gábor négy juhát, tegnap
megbicskáztak egy legényt, a harmadik a kocsmában elitta az ökre árát,
Botár Dénes megkényszerített egy nőt az erdőn négygyermekes apa létére…
Kell-e több?
– Helyrehozzuk őket, – vígasztalt a pap. – Kicsi dolgok.
– Kicsi dolgok? – hökkentem meg. – Ezek neked kicsiségek? Nem ártana, ha
szorosabbra fognád a hiveidet. Van itt bőven mit gyomlálni egy buzgó
papnak.
– Gyomlálgassad, édes fiam. Te fiatal vagy, tudós teológus, a „fervor
Dei“ lobog benned. Én afféle egyszerű, vén falusi pap vagyok. Jól is
tennéd, ha rendbehoznád a hiveimet.
– Bizd csak reám! – fogadkoztam öntelten és magamban lenéztem a vén
embert, aki hibásan misézett, pipából és kepéből volt összetéve, minden
évben egyszer megjósolta saját halálát, megírta sírversét, de
szerencsésen mindig túl is élte, derűs tréfákat csinált a püspökkel,
központtal, nehogy piros cingulumot kapjon. Nem is léptették elő harminc
esztendő alatt, de a nép annál jobban szerette.
– Igazi jó ember a mi öreg papunk, akár templomi gúnyában, akár anélkül
– dícsérték.
A pap meg engem bámult, a tehetségemet és biztatott, hogy ne legyek
tekintettel reá, pásztoráljam a népét, ahogy jónak látom. Nem vettem
észre a szemeiben a ravaszságot, mikor biztatott.
– Kezdjük mindjárt Botár Dénesen, fiam. Most itthon kapjuk. Jere,
menjünk hozzá. Kiváncsi vagyok, hogy mire végzed vele.
– Menjünk – mondottam elszántan, – bár szerintem az ilyen dolgot a
gyontatószékben kellene elintézni.
– Botár Dénes csak tova húsvét táján szokott gyónni, s addig az egészet
elfeledi.
– Szép állapotok – gondoltam, de nem szóltam.
– Hazaszabadultál, János – szólított meg az öreg egy legényt, ki egy
köteg villa-gereblyével a hátán, a mezőre tartott.
– Eleresztettek, – dünnyögte a legény.
– Van-e már szeretőd?
– Anna biza férjhez ment, míg odavótam, de már kinéztem magamnak Bokor
Ágnist.
– Igyekezzél vele, fiam…
A szemem villámlott.
– Hogy lehet, kérlek, egy börtönviselt legényt így biztatni –
méltatlankodtam.
– Ártatlan jó fiú ez, – vígasztalt álnokul a vén pap.
– De a börtön!…
– Az is megtörténik, sajnos, de ő nem a tömlöcből, hanem a katonaságtól
jött haza.
Lenyeltem és mentünk tovább. Az öregnek mindenkihez volt egy jó szava.
– Itt volnánk – taszított be egy furfangos, fazáros kapút. – Hol vagy
Dénes?
Botár Dénes az „odor“-ból szökött le. Éppen szekeret ürítettek. Ingéről,
fejéről lepallotta a szénaszálakat, füveket. Illatos volt az egész férfi
tőle.
– Gyere, gyere! – A káplánomnak panasza van ellened.
Jó negyvenes, érett, pompás férfi volt Botár Dénes. Arca a munkától még
tüzes, izmainak még nem volt ideje a testén megpihenni. Felszentelt
kezeim elvesztek villanyéltől meleg, nagy markában. A harisnyából
kicsúszott kendering alatt egészséges, kemény test feszült.
– Hol vagy, Rózsáli? – kiáltott a kertben gyomláló feleségének. – Itt
vannak a tisztelendúrék. A kicsi, s a nagy…
– Vezesse be őköt az első házba – állott fel az ágyások közül a szép
menyecske és nem tudta, hová legyen a megtiszteltetéstől.
– A nyilénki széna biza kárba ment – újságolta Botár Dénes az öreg
papnak, – de amit az erdőhátról hoztam, az olyan, hogy az embör es
megehetné.
Engemet számba se vettek. Gyermeknek tartottak az élet nagy gondjaihoz,
aki egyebet se tud, csak „a misekönyvet nyálazni“. Csak a komoly ügyek
után ereszkedik le hozzám is.
– Osztán mit vétettem? – mosolyog.
– A felesége előtt nem mondhatom meg – próbálok kitérni a felelet elől.
– Lépjél ki, Rózsáli.
– Maradj csak – inti az öreg pap. – Rád is tartozik az ügy.
Várakozón merednek rám.
– Igen, igen – hebegek. – Szégyelje magát, mikor itt a felesége, négy
ártatlan gyermeke, s maga idegen fehérnépeket kényszerget a havason!
Kissé meghökken, de mindjárt fel is kacag teljes szájjal, hogy hófehér
fogaitól fénylik a bajsza.
– Hiszen az nem úgy volt, lelkem kicsi papom!
Kiváncsian várjuk, hogyan vágja ki magát. Fészkelődik, fejet csóvál,
kibúvót keres, de hirtelen felvillan a szeme. Jó ötlete támadt.
– Hogy es mondjam – tétovázik. – Nem volt több fertáj háromnál, mikor az
asszony megdöf, s asszongya, hogy „kied keljen fel s azt a szikra fődet
a havas alatt szántsa fel, mert az magától nem fakad fel“… Igazad van
asszon, de te es kerekítsd a pendejt a nyakadba, s tarisznyálj fel, mert
nem ide megyek… Az asszon felteszi a szalonnát, kinyeret, – már ami a mü
szegén házunktól kitelik, – s még jól bényomogassa a hüvelykujjával a
túrót a borítóba. Én kikeáltok a szógának, hogy: „János! János! Fogj bé,
s az ekét készítsd elé, mert menyünk szántani.
– Jó, jó!
Vadászembör vagyok, hát bélépem az első házba, s nezem a puskát: –
Vigyelek-e? Ne-e? Ejisze nem viszlek, mert ha te es jössz, ma szántás
nem lesz! Nem a. A nem, Istenúgysegélj!
Alig pirkadt, már künn voltam. A havas széjjibe van egy másfélvékás
pityókafődem. Egyebet nem lehet belétenni, mint kendert, vagy pityókát,
mert a gabonát elverik a madarak, a zabot esment a medve szopja el…
A pap, s az asszony kedveskedve hallgatják, csak én gyanakszom, hogy
falnak akar állítani a székely, ki tempósan hunyorgat a cinkosaira, kik
néma jelekkel biztatják, hogy ne hagyja magát. Fennhangon csak ennyit
mond az öreg pap:
– S hát aztán?
– Szántottam délig – veti a fejét a perzselnivaló székely. – Vót es dél,
mert a nap es erőst fenn vót s – engedelemmel legyen mondva – a hasam es
erőst korgott…
Megkacagják lelkükből.
… Elcsapom a lovakat, hogy harapjanak. Én es falatozom. Bolond fejjel
osztán esszekeccintem a bicskit, belé a tarisnyába, s rea a tarisnyát az
ekeszarvára. Nem vót több hátra egy pászmánál. Ezt a pántlikát egy
fertályóra alatt kiviszem – gondolom, – ma egyebüvé úgysem mehetek, a
lovak es horpacok még; én biza széjjelnezek az erdőben, hogy valami nyom
nincs-e, mert bizon jó vóna vasárnap templomozás helyett kijönni
vadászni.
– Nonó! – fenyegeti az öreg igaz gyönyörűséggel, de Botár Dénest ezt még
inkább tüzeli.
… Ahogy az ösvényen menyek, eccer csak valami megmozdul. Megállok. Az es
meg. Esment megyek, esment megmozdul. Jé, Úristen, e mi lehet? No
akármi, nagy bátron neki, de elig lépem hármat; – ahol az ösveny srégen
sirül, – hát egy nagy áldott medve két lábra fel, s neköm… Megakar
harapni… A szömibe kacagtam: – No ezt te es jól megválasztottad, –
mondom, – mert fogam van nekem es, de olyan, hogy még az éveget es
esszerágom… Én-e? Én essze, amennyi eszöm van. Avval békapom a medvének
az ajakát… A medve bőgött… Én es igen… Küjjebb valami favágó emberek
vótak, azok futnak bé, s faragják le a medvét a szájamról, hogy essze ne
rágjam…
Hahotázva kacag pap, asszony, ember, s én is fanyarul mosolygok a
tréfán. Botár Dénes azonban felint az ujjával, hogy most jön a java.
Keserves képet vág, farizeusoson elszomorodik, s nagy felháborodással
felém fordul. A háttérben a pap, s a menyecske ragyognak a jókedvtől.
– S hallgassa meg, kicsi papom, nem es képzelné, hogy milyen rossz az
embör!…
Önkéntelenül kérdezem meg:
– Miért?
– Hát ezek a disznyó favágó-embörök béjönnek a faluba – méltatlankodik
Botár Dénes, – s asszongyák, hogy: – Ne higgyék kietek, met a nem medve
vót…
– Hát mi?…
– Há csángó leány…
– Talpraesett ember vagy, Dénes! – rikkant fel a vén pap hahoztázva, a
menyecske büszkén átöleli ura nyakát, s engem is magával ragad a
nevetésük.
– Itt megbuktál, Jóska – tekereg a kacagástól a pap. – Ezt úgy-e nem
tanultad a pásztorálisban?… Tisztellek, Dénes! Ügyes volt. Több eszed
van, mint az egész vármegyének… Ezzel elmehetünk…
Botár Dénes büszkén búcsuzik, minden mozdulata azt mondja, hogy
kicsiség, álmában is kitelik ennyi tőle.
– Nem baj, Jóska – vígasztal az öreg pap, – majd kipótolod a vasárnapi
prédikációdban. Úgy tudom, a káromkodás ellen akarsz beszélni. Szép
téma. Csak ne kiméld! Eleget küzdök én is ellene, de sikertelenül. Talán
neked fog sikerülni. Szedd össze magad.
– Bizd rám, kérlek – öntudatoskodom.
Eljön a nevezetes vasárnap is.
Amit a Szentírás, szentatyák, elrettentő példák nyújtani tudtak, mindent
a fejükhöz vertem a hiveknek. Kidörögtem magam a káromkodás ellen. A
szószékről láttam, hogy borzadnak és a bűntudat alatt összezsugorodnak.
Lihegve, de diadallal szálltam le a szószékről. A cinteremben a falu
tekintélyes férfiai vártak. A kurátor lelkesen veti elém a paroláját.
– No, kicsi tisztelendúr! Azt a hét csillagból esszerakott
göncölszekerit az apjának, e’mmá prédikáció vót! Vót mit hallgatni… Jaj,
azt a boldogságos…
Megdermedtem.
– Ne káromkodjék – ugrom neki.
– Én káromkodok? – rökönyödik meg.
Örültem, hogy az öreg pap nem hallja. Sápadt voltam a szent haragtól és
tehetetlenségtől. Az ebéd alatt elpanaszoltam az öregnek, hogy jártam.
Részvéttel hallgatta.
– Nem úgy kell azt, fiam, csinálni! Majd megmutatom. Az ellopott juhok
dolgát én vállalom. Jó nép ez fiam, csak ismerni kell és el kell találni
a szája ízét.
– Kiváncsi vagyok – vallottam be.
Az öreg többet nem beszélt róla. Egész héten együtt voltam vele, de nem
láttam, hogy készült volna a prédikációra.
Olyan is volt a beszéde. Lagymatagon hangsúlyozta, hogy ne lopjatok,
mert úgy is kiderül a tolvajság. Egyik, másik emberen tisztán látszott,
hogy ezt gondolja: Beszélhetsz nekem! Amit én eltüntetek, annak míg a
világ áll, szagolhatják a nyomát.
– Ott vannak a Csedő Gábor atyánkfia ellopott juhai – példázott az öreg.
– Két hete, hogy ellopták a havason és még ma sem akadt a hatóság a
tettesek nyomára… Talán a nyomozást is beszüntetik, de én mégis azt
mondom itt az Isten színe előtt, hogy kiderül, ki volt a tolvaj…
Kiderül… Ne felejtsétek el, mit mondtam.
Némelyek édesdeden szundikáltak a prédikáció alatt. Magam is vártam,
hogy vége legyen. Egyébből sem állott, mint „kiderül“-ből. Tiszteletből
gratuláltam a sekrestyében.
– Szép, tapasztalt beszéd volt.
– Várd meg a végét! – rejtélyeskedett az öreg, ki nem vágyott szónoki
babérokra és sietve cipelt a templom elé.
A kapun kívül, nagy meglepetés várt. Három fegyveres csendőr éppen
javában kötözte az ellopott juhok bőrét két legény hátára és szuronyok
között megindították maguk előtt. A templomi nép elhülve nézte, aztán
kitört belőlük.
– Lássátok-e, hogy megmondta a papunk!… Nem jó tréfálni az Istennel…
Meggyőzve, megilletődve, félve mentek haza az emberek. Száz esztendő
mulva sem fogják ezt a prédikációt elfeledni.
– Hogyan történhetett? – bámultam magam is. Az öreg pap látszólag nem
nagy jelentőséget tulajdonított neki.
– Egyszerű eset. A napokban a csendőrörs felé sétáltam és csak úgy
véletlenül kérdeztem az őrmestert, hogy megvannak-e a juhtolvajok.
– Kinyomoztuk – mondja az őrmester, – de még nem tartóztattuk le. A
havason kaszálnak. Végezzék csak nyugodtan, mert sürgős a munka.
Hazajönnek maguktól vasárnapra…
… A többit aztán megbeszéltem az őrmesterrel.
– De ilyen eszközöket nem ismer a modern lelkipásztorkodás – fedettem az
öreget.
– Az nem is fontos, fiam…
– Ne vedd rossz néven, de most már magam sem csodálkozom, hogy nem
kaptál vörös övet.
– Az még kevésbbé fontos – felelt szeliden a jóságos, öreg székely pap.
– A nép a fontos és a lelkiismeret. Majd, ha te is úgy megismered a
fajtánkat, mint én, te is másképpen fogsz gondolkodni. Ma még csak
kivülről látod őket, a szertelenségeiket, a nyomorukat, vad,
szenvedélyes testüket, a felvillanó bicskát, a hátuk mögött ólálkodó
börtönt, de nem tudod, hogy talán, amikor káromkodnak, imádkozni akarnak
vele. Külön theológia kell nekik. Majd meg fogod ismerni. Nagy, nemes,
igaz nép ez.
Hitetlenül csóváltam a fejemet. Alig egy hét múlva azonban kiderült,
hogy az öreg papnak igaza van.
Egyik nap azzal fogadott, hogy megjött a joghatóságom. Mától kezdve
gyóntathatok, eskethetek. Már vártam. Ez lesz a kulcs az emberek
szívéhez.
– Szombaton ki is próbálhatod – mondotta a vén pap.
Szokatlan izgalommal készültem rá, hiszen gondolatnak is hatalmas, hogy
egy ilyen sárgaszájú gyermek, mint én, biró lehessen az Isten és az
emberek között.
*