szomorú és gondterhelt. Vajjon mi bántja? Őt nem hagyhatom
bizonytalanságban.
– Mi baj van, édesanya? – fürkészem.
– Nem nagy baj – pirul el, – mégis féltem megmondani, de tudnod kell… El
kellett adnom a házunkat is. Nem tehettem másképpen. Az árából az
adósságokat kifizettem. Ami marad, az szűkösen elég lesz addig, amig
végzel. Valahogy kihúzzuk azt a pár esztendőt. Ha felszentelnek fiam,
minden másképpen lesz… Addig meg kell hoznunk ezt az áldozatot. Húgodnak
is tanulnia kell, öcséd sem szakíthatja meg tanulmányait. Valahogy csak
megsegít az Isten…
– Igen, anya, – mondom csendesen és összetépem a püspöknek írott
levelemet…
*
Elrejtőztem, mint a virágbimbóba zárt csend. A szegénység elfanyarította
szájamat és a sok belső gyötrelemtől megváltósan sárga lettem. Tiszta
becsülettel végeztem kötelességemet és – megnyugtatott, hogy társaim sem
különbek nálamnál. Hitem szilárd, imádságom forró, meggyőződésem
tántoríthatatlan, életem tiszta és vért tudnék ontani azért, amit
egyházam hírdet. A jóság, nemesség növekszik bennem, tudom, hogy
becsületes lesz a munkám. Lelkileg, szellemileg lelkiismeretesen
készülök rá. Minden megismert igazság újabb gyönyörűséget okoz és
habzsolom az emberiség, a kultúra kincseit, hogy majd másoknak is
adhassak belőle. Nincs semmi különösebb szenvedélyem.
Így emelkedem évről-évre az ethikai magaslatok felé és már
természetesnek találom a szent környezetet. Néha a buzgóság majdnem
extázissá fokozódik a lelkemben és ilyenkor himnuszokat szeretnék írni
még a Mózes két kőtáblájára is. Ujjaim hegyén is csillagok fénylenek.
Ilyenkor boldog vagyok és szomjuhozom a további békesség után… Csak, ha
kissé őszintébben magamba nézek, látom, hogy valami egészen kis dolog
hiányzik a tökéletességemből. Talán az a csöpp erő, amely a bogár
szárnyát mozgatja, az a számba alig vehető belső melegség, ami
leszárítja a galamb-verejtéket, egyetlen kis kegyelem-morzsa, ami még a
vad liliomot is pártfogásába veszi.
Az esztendők telnek és mindent megtanulok, amit egy papnak tudnia kell.
Tanáraim elégedettek velem, az alsóbbévesek tisztelettel emlegetnek.
Semmi sem veszélyezteti jövőmet. Az izgalmak nedves szárnyú denevérei
elvonulnak fejem fölött. Megszoktam már a papnevelőben, itthon vagyok és
már nem riasztanak meg a belső félelmek. Már nyugodtan nézem a mások
háborgását, hogy mint ragasztják egyik könnyüket a másikhoz a
tintásujjú, meleg fiúk. A föld évről-évre távolodik tőlünk. Alig sejtjük
bajait, folyását, az emberek idegenek. A transcendens világ
gyertyagyujtogatói vagyunk. Lassan-lassan egyesülünk Istennel és
elénekeljük dalunkat az oltár előtt. Ez az „unio mistica“ fenséges és a
katholikum nagy nemzetköziségében anyanyelvünket is felcseréljük a
halott latinnal. Nincs haza, nemzet, szülő, testvér, hitves, rang,
király, vagy koldus, csak az egy üdvözítő Anyaszentegyház van. Élni nem
tudunk, de átélünk mindent, szimbólumokban gondolkodunk és rajongunk
Prohászka püspök diadalmas világnézetéért. A „Contemplatio Dei“
mindenünk. Evangéliumunknak látjuk minden sorát és valóságos érzéki
gyönyörrel tanuljuk meg nagy szerelemvallomását Istenhez és a gondolat
szuggesztiv valóságától lenyügözve szavaljuk a rithmusokban szárnyaló
szó-zenét:
„Uram! Istenem! Mindenem! Szemem szereti a fényt; szereti, mert neki
való, mert az ő eleme is rokon vele; szívem szereti az élet melegét, a
piros meleg vért, mert a szív kis malmát ez a patak hajtja: én pedig
szeretem az Istent, szemeim világát, szivem vígaszát, munkám
erőforrását, kedélyem tavaszát, örömeim fakadását, megnyugvásom
szikláját, életem célját s értem Assisi Szt. Ferencet, aki egész éjjel,
mikor imádkozott, csak azt hajtogatta: én Istenem, én Mindenem! Kevés
szó ez, de mindent mond, mert mialatt az ajka mondotta, azalatt szállt
lelke ágról-ágra, mint a madár a fakadó bükkerdőben s egyet csiripelt,
egyet énekelt, hogy amilyen szép ez mind, olyan szép az az Isten, akivel
tele van, telistele a szíve; – majd megint repkedett, mint a méhecske,
virágról-virágra s azt zümmögte bele minden virágkehelybe: jaj be édes,
be édes, csupa méz és illat; olyan édes és fölséges az én Istenem, kitől
a virágok áradoznak ki, s ki minden virágszirmot s minden lepkeszárnyat
külön rajzolt és színezett, s minden madárnak külön elgondolta s
megkomponálta menyegzős dalát. Ezt érzi minden Istent szerető lélek, ki
egy vele; érzi, hogy nagy, szép, édes; s főleg érzi s örül neki, hogy ez
a nagy és fölséges Isten, aki kezdettől az övé volt, a végtelenségen át
is mindig övé lészen, s aki oly jó, hogy mindent arra használ, hogy a
szerető lélekben is egyre több legyen belőle, több szellem és élet, több
fakadás, több öröm és ének…“
Éreztem, hogy így van. A szín és szeretetpazarlás nagy szavai, a
kiválasztottaknak ez a dús frazeológiája szárnyaimat megnövesztette és
alig vártam ilyenkor, hogy a kiváltságos papi rendbe bejuthassak, a nagy
lelkek közé, kik így hisznek, gondolkodnak és éreznek. Szentül meg
voltam győződve, hogy ők már túlrepültek a föld minden szennyén,
tiszták, szűzek, érintetlenek és a lelkiség arany horizontját a
mennyekig látják. Nagy Kiáltó leszek én is a világ kálváriahegyén és
omlani fog szavam nyomán az ilyen Isten elébe a sárosarcú, meggyalázott,
bűnös emberiség. Sorvasztóan édes volt ez a tudat, orcám behorpadt a
ráhullott égi fényességektől és a lelken kívül minden semmiségnek,
szükséges rossznak tetszett. Csodálkoztam és nem hittem, hogy ilyen
fenséges igazságok megismerése után emberek szenvedhetnek, éhezhetnek,
boldogtalanok lehetnek. Jaj, ha ismernék a szenvedés gyönyörűségét,
ahogy én ismerem, boldogtalanok lennének, ha nem szenvedhetnének…
Világfölényes öntudat alakult ki bennem és a szent tanítások álmodója
lettem. Megvetettem az anyagiasan gondolkodókat és sajnáltam a profán
tudósokat, írókat, művészeket; az egész tudatlan emberiséget, mely nem
látja, hogy már nem a régi égbolt feszül fölöttünk… Milyen kicsinnyé
zsugorodik minden laikus tudomány Platótól Marxig mind emellett. Most
már büszkén, emelt fővel, sugárzó homlokkal mentem be a spirituálishoz
és dagadó szívvel jelentettem:
– Megtaláltam a lelkemet, atyám, ismerem hivatásomat!
– Örülök neki, fiam, csak tovább munkálni! Omne esse, minden lenni, –
biztatott a spirituális.
A napok, hónapok repültek észrevétlenül. A finom lelki megszédülés
kitartott, a Mózes tüskebokra lobogva égett lelkemben és csak akkor
roskadt össze, mikor egy szép nyári napon a püspök elnöklésével összeült
a „scrutinium“, a titkos tanács, hogy felszentelésünkről döntsön.
Nem mertük egymástól kérdezni sem, hogy vajjon mit határozott a titkos
tanács. Lábujjhegyen rettentünk tova a spirituális ajtaja előtt. Neki
kell közölnie, ha valakit méltatlannak ítéltek és csendben más pályára
tanácsoltak. Sokáig tart a feszültség és bizonytalanság, míg végre
megtudjuk, hogy négy nap múlva mindannyiunkat felszentelnek. A valóság
olyan súlyos, hogy beledidergünk. Önmagamnak titokban megvallom, hogy
reménykedtem, hátha mégsem kell oltár elé állanom. Igyekeztem áltatni
magamat. Hiába kerestem az okot, ami visszahúz a világba, hiába
vizsgáltam, semmit sem találtam magamban, ami eltiltana a szentségtől,
mit sajnálnék otthagyni; csak féltem, idegenkedtem.
Ingadozásra azonban nem volt idő. Társainktól elkülönítettek és
megkezdődött az utolsó lelki gyakorlat, a nagy exercitium, a háromnapos
küzdelem lelkünk angyalával. Belesorvadtunk a gyötrelmes harcba és
szerettünk volna fáradtan örökre elaludni a halálosan néma csendben.
Csak az utolsó napon nyújtott bátorítást a páter, de már annyira aléltak
voltunk, hogy szemünk sem birt felcsillanni tőle.
– Legyen, ahogy rendeltetett, – sóhajtottam és szédülve mentem szembe
sorsommal.
NEGYEDIK FEJEZET
Már hajnalban felriadtunk a felszentelés napján. A dormitórium
kékhomályos ablakából néztem, hogyan tör át a derengés a tépett
felhőkön. Nagykésőre zúgni kezd a fák teteje, s a Maros völgyének
virágain feltetszik a nap könnye. Az erdők vadjai emlőt nyújtanak
kicsinyeiknek, a patakok újra mosni kezdik a sziklák lábát, az ég
madarai elfújják himnuszaikat és a virágba öltöztetett természet üde,
tiszta harmóniája elborítja a földet.
Csak mi vagyunk hajszoltak, nyugtalanok és rettegünk a reánk váró
misztérium felelősségétől. Tudjuk, hogy másfél óra múlva
visszavonhatatlanul lelkünkbe vésődik az eltörülhetetlen papi-jegy és
örökre meghalunk a világra nézve; de bensőnk tiltakozik és nem akarjuk
hinni.
Magunkonkívül, félig kábulatban vonultunk fel a vén kathedrálisba,
melyet zsúfolásig megtöltött a kíváncsi közönség. Minden épkézláb pap
ott zsibong és a templomhajó hosszában fehér és arany ornátusokban várja
a püspököt. Az oltár már fényben úszik, tömjén, olaj és más keleti
illatok töltik be a gyönyörű dómot. Az orgonán felzendül az „Ecce
sacerdos magnus“. Egyszerre lila fény vetődik rá a papok alkotta fehér
és arany falra: – Íme a püspök, a nagy Sacerdos, ki annakidején tetszett
az Istennek. Apródszerű, kistermetű pap emeli utána kétméteres nehéz
selyem uszályát, amint fehér, szikrázó, gyűrűs kezével szüntelen
keresztekkel megáld mindenkit. A kórus viharzik, a térdek megtörnek, a
tömeg feje alázattal hajlik… A szentélyben rajzanak a papok, de mi csak
az arany, lila, vörös, fehér, ezüst színesőt látjuk, szívünk az
izgalomtól fájón lüktet, minden csak bizonytalanul ködlik előttünk, alig
vagyunk öntudatunknál…
De a püspök közeledik, vörös kapuciummal a fején, aranykankalékos
pásztorbottal, diadémcsattos selyem cipellőben, száz pap szárnyán, öt
világrész méltóságával.
Mindennel tisztában vagyunk. A püspök minden mozdulatát előre tudjuk…
Most fényes cerimóniával felöltöztetik és dús asszisztenciával az
oltárhoz vonul, megkezdi a misét és közvetlenül a szentlecke előtt
kezdődik az ordinatio… Valami vígasztal belül, hogy ma még csak a
szubdiakonátust kapjuk meg, a három magasabb rend elsejét, de nyomban
tudom, hogy ezentúl már nincs visszalépés. Eszembe jut, hogy már Szent
Cyprian említi leveleiben az alszerpapságot, az elvirai, laodiceai,
karthagói zsinatok és az apostoli konstituciók határoztak felette, II.
Orbán pápa óta a magasabb rendekhez számítják, amíg III. Incze
definitive oda is emelte… Bár ne tette volna! – jön az önkéntelen
gondolat… Mit gyötröd magad, lépj vissza! – sugja a józan ész, de
ijedten űzöm el a tanácsot, nem is merek rágondolni. Minden hiába.
Áltatom magam gyáván és szeretném elhitetni magammal, hogy
akaratfosztottan állok itten hófehér albában, balkaromon hordván a
tunicellát, jobbomban karcsú, égő gyertyát… Erőszakkal tartom vissza
forró szempilláim mögött meggyült könnyeimet.
Szinte gépiesen állok fel a sorba és félek, hogy az orgona megszünt,
hátunk megett ezer szem ránk mered… A szertartást vezető nagyprépost
kigöngyöli a pergamentumot és nevünket belekiáltja a templom csendjébe:
Antal Joannes…
Barabás Martinus…
Boga Stephanus…
Finta Antonius…
Mindenki beteg, félig fogyott, fakó hangon feleli:
– Adsum! Jelen vagyok!
Állunk annak jeléül, hogy még szabadok vagyunk.
Most a püspök emlékeztet, hogy lépésünk visszavonhatatlan és egész
életünkre elhatározóan dönt.
„Ismét és ismét gondoljátok meg jól, minő méltóságot kívántok önként. A
tökéletes odaadás áldozata vagytok…“
Borzasztóan világos a püspök minden szava és teljes jelentőségében
felfogom, de csak egyetlen szót tudok ismételni magamban görcsösen:
– Istenem! Istenem! Mit tegyek?… Mit tegyek?…
A főcerimonárius int és ekkor mind arcra borulunk a püspök lábai előtt.
A papság rákezdi a mindenszentek litániáját. Fölséges pillanat. A nép a
hátsó padokra állva figyel… Arcunk fakó, mint a halott Jézus lába nyoma.
A fekvő testekre hull a gyertyák korma, felettünk Isten trónol és
repdeső szivünk utolsó izgalmában veri a templom köveit…
– Nem! Nem! – kiált valami bennem és mintha halálos veszedelemben
volnék, eszembe jut, hogy amíg a mindenszentek litániája tart, még
mindig vissza lehet lépni… Volt eset rá, hogy a fekvő, félholt testek
közül valaki felemelkedett és szó nélkül kiment a templomból… Hátha én
is megtenném?… Érzem, hogy nincs se lelki, se testi erőm hozzá.
Pillanatig titokban figyelem, hátha valamelyik társam felemelkedik és
megoldja a feszültséget… Ők azonban halottként, mozdulatlanul fekszenek…
Erre más segítséget keresek… Régebben felszólították a híveket, hogy
emeljenek vádat a méltatlan jelölt ellen. Hátha most is valaki a
templomi népből, vagy a papok közül, bárhonnan előlép és tiltakozik az
én felszentelésem ellen? Kívánom is halálosan, de rettegek is tőle.
Ekkor eszembe jut, hogy erre csak holnap kerülhetne a sor a diakonátus
felvételénél és akkor késő!… Tovább fekszünk egymás mellett mind a
tizenegyen, mint tizenegy sírdomb… A litániának vége van… Villámlásként
járja át agyamat a gondolat: Most a püspök felemelkedik mitrával,
pásztorbottal… Amíg ez megtörténik, még elmehetek, visszaléphetek, de…
könnyeimet kell letörülnöm és szándékosan ezzel riasztom el a
lehetőséget magamtól. Lassan és sokszor érintem meg szemeimet, hogy a
végső pillanatokból kifogyjak… Szinte megkönnyebbülök, mikor a püspök
finom, különös ízű latin énekét hallom:
„Ut hos electos benedicere… benedicere et sanctificare… benedicere
sanctificare et consecrare digneris“. Hogy ezen választottakat
megáldani… megáldani, megszentelni és felszentelni méltóztassál.
A kórus rádörgi…
– Te rogamus audi nos! – Kérünk Téged, hallgass meg minket!
Vége!…
Elvették a világot tőlünk. Félkörben a püspök elé térdelünk és fásultan
hallgatjuk meg, hogy a szubdiakónus kötelessége az oltári szolgálatra a
vizet előkészíteni, a diakónusnak szolgálni, az oltárterítőt és
korporáliákat lemosni, kelyhet és paténát előkészíteni…
A püspök most a paténával lefödött üres aranykelyhet nyújtja oda. Két
ujjunkkal egyszerre érintjük meg és szomorúan hallgatjuk a
figyelmeztetést:
– Lássátok, kinek szolgálatára adatik át nektek… azért intelek
benneteket…
Majd a kézmosó ezüsttálcát és lenkendőt érintjük meg. Végül a szent
lecke könyvét vesszük át és megkapjuk sajátságos öltözetünket, Krisztus
ékszereit, a teljes lemondást és élethossziglan szánt testi, lelki
szűzesség súlyos, de gyönyörűséges igáját…
*
A szép kék reverendát megcsókoltuk és felvettük a feketét.
A kékben testvére voltam az égnek és a virágoknak, a tengernek és szelid
emberi szemeknek. Az öröm és ifjúság színe volt rajtam, amelyet a nép is
Mária gyászának nevez… A feketétől félek… hiszen nincsen fekete virág,
fekete öröm, fekete kacagás, semmi sem fekete, mi az életet és
boldogságot adja. Az élet árnyéka csak ez a szín, a szív és halál,
szenvedés és tragédiák örök ruhája… Égette a testemet és lelkem
szemfedőjeként hurcoltam. Az alsóbbévesek tisztelettel tekintettek ránk
és félve kérdezték meg:
– Ugy-e boldog, tisztelendő úr?
– Boldog vagyok – feleltem és ez volt az első elbotlás a fekete
reverendában…
Háborgó lelkiismerettel siettem kis kápolnánkba és egész délután kértem
a bocsánatot a jó Istentől. Előljáróim és társaim az életszentség és
isteni kegyelem különös kiválasztottjának hittek miatta és megvitték a
hírét a püspöknek is, aki atyai jóakarattal arra gondolt, hogy
kinevezésemnél különös figyelemmel lesz önkéntelenül megnyilatkozó
bennső kiválóságomra. Így szülte egyik bün a másikat, egyik fekete féreg
a másikat…
Éjszaka megnyugodtam. Az égi és világi élet nagy szakadékán átkeltem. A
töprengés, ingadozás megszünt és a becsület határozottsága indított el
az új úton.
– Pap lettem, állom…
A lélek viharzása lezajlott.
Másnap már emelt fővel állottam a püspök előtt, hogy megkapjam a második
fokozatot, a diakonátust; bal karomon a dalmatikát, kezemben a stólát
tartva. Mégis megremegtem, mikor a püspök fejemre tette kezét, hogy
átvegyem az erőt ellenállani az ördögnek és kisértéseinek és legyek a
püspök füle, szeme, szája, szíve és lelke…
A harmadik napon léptünk fel a sacerdotium világfölötti arany
lépcsőjére. A gyönyörű szertartás valósága újból megrázott. Izgalmunktól
az égő gyertya is nyugtalanul repesett kezünkben. Harmadszor mondottuk
meg nevünket és térdeltünk a püspök elé. Az öntudat megdöbbentő
világossággal égett. Percek mulva emberhez nem méltó isteni hatalomnak
leszünk részeseivé. Elborzadt a lélek a gondolat szédületes nagyságától:
Bűnöket bocsátani, egyszerű kenyeret és bort Istenné változtatni… Lábunk
a rémülettől földbegyökerezett, a lelkiismeret felsikoltott: – Mit
akartok ti itt huszonkét-huszonnégyéves gyermekek?…
S a szentség kiáradásának súlyos aktusa a néma kézrátétellel
megkezdődött. Előbb a püspök puha jobb tenyerét éreztem, majd a
jelenlevő papok terjesztették ki fölöttünk karjaikat. Megtörve
hallgattam a főpap imáját, ki a Szentlélek áldását és a papi kegyelem
erejét esdette ránk, legbennsőnkben megújította az életszentséget, hogy
mindig csak a tökéletes igazság világítson nekünk… Éreztem, hogy
elviselhetetlen a teher, amikor a papi méltóság legfőbb szimbólumát, a
stólát mellemen keresztbe tette…
Most maga a püspök is térdre hullott az oltár előtt és minden zúgot
bezengő hangon intonálta:
„Veni creator Spiritus!…“ Jöjjön el a teremtő Lélek, áradjon ki,
tisztítson meg és megtermékenyítsen… Mindenki könyörgött, énekelte,
mondta, gondolta, sirta, félig önkívületben…
Hírtelen csodálatos fűszeres, sohasem érzett finom illat töltötte be a
templomot. Felnyitották a szent olajak edényét és a püspök a döbbenetes
figyelem mellett megkente két ujjunkat és utána mementóvonalas
tenyerünket, hogy Isten is konszekrálja, megszentelje… A felavatott
kezekre keresztet jelölt, hogy amiket megáldunk velük, áldottak legyenek
és valamiket megszentelünk, megszenteltessenek…
Kételkedtem, hogy ezek az én kezeim; amíg egymásra hajtotta a püspök,
mintha nyitott könyvet csukna be és egyik pap fehér gyolccsal letörölte
a ragyogó olajat róluk…
A felséges dráma azonban új fordulathoz érkezett. A püspök borral és
vízzel töltött kelyhet nyújtott felénk és felszentelt ujjaink közé a
paténát zárva megérintettük, hogy megkapjuk az isteni hatalom másik nagy
erejét: ostyát és bort Krisztus testévé s vérévé változtatni, a
világtörténelem legnagyobb áldozatát vérontás nélkül élőkért és
holtakért bemutatni…
Tovább együtt folytattuk a misét a püspökkel, míg újból fejünkre tette
kezét:
„Vedd a Szentlelket! Akinek megbocsátod bűneit, meg lesznek bocsátva,
akinek megtartod, meg lesznek tartva…“
A bírói hatalommal teljessé vált minden, mit Isten embernek a magáéból
adhatott.
A majdnem elviselhetetlenül súlyos szentség után csak enyhülés volt az
engedelmességi fogadalom és az arcunkra kapott főpásztori csók.
Halálosan fáradtak voltunk, mire elhangzott fölöttünk a befejező
gyönyörű áldás:
„Szálljon le rátok az Isten áldása, Atyáé, Fiúé és Szentléleké, hogy
áldottak legyetek a papi rendben…“
Érzem, hogy többet nem birok el. Állok, vagy megyek, nézek, vagy
hallgatok, bármit cselekszem, már nem én vagyok. A szenteltvizes edény
tűkréből más arc tekint vissza. Magamban kimondom a nevemet, de idegenül
hangzik. Az ősi katedrális ajtajában pillanatra megállok.
Dél van. A nap az égbe mélyed, a természet elkomorodik, a föld saját
árnyékába rejti orcáját és a finom szédülésben érzem, hogy fájdalmak és
boldogság megcsókolják egymást a lelkemben…
ÖTÖDIK FEJEZET
A felszentelési ebédet a püspök adta. Derűsen és jóságosan nézte
égbetartott orrú társaimat. Az asztalfőn trónolt, pirosgombos, drága
reverendában, mint a túlvilág diplomatája és kedélyesen mulatott a
nagyprépost megjegyzésén, aki a zavarában helyét elfoglaló papocskát így
küldötte pár székkel lennebb:
– Várjon fiam a helyemre legalább addig, amíg meghalok. Ilyen haladást
még nem láttam a hierarchiában. Nincs félórája, hogy felszentelték, s
már egyenesen nagyprépost akar lenni.
Nevetve helyezkedtünk el. Az inasok körülhordozták a tálakat és
bizalmasan megsúgták, hogy ne szégyeljünk sokat venni az ételekből. A
nagy fény, előkelőség, a sok ezüst, pompa, szín elfogódottá tett és
volt, aki zavarában megitta a gyümölcsmosó vizet. Nehéz rózsamáli bor
gyöngyözött a poharakban, de nem mertünk hozzányúlni, nehogy rossz
hajlamokat tételezzen fel bennünk a püspök. Félszegek, idétlenek voltunk
valamennyien. Kis székely falukból került ki a legtöbb, hol ma is azt
hiszik, hogy Jézus is földmives, s tele van az élet bajjal, mint a
misekönyv piros betüvel. Egyik-másiknak úgy ragyogott a szeme a
reáerőltetett buzgóságtól, mintha tekintetével fel akarná gyújtani a
bűnös világot. Titokban arra gondoltak, hogy városba kerülnek érte
káplánnak Kolozsvárra, Marosvásárhelyre vagy Brassóba. Egyikünk tudta
is, hogy a püspök a kiváltságos dispoziciókat már ebéd után kiosztja.
A püspök a hozzá közelülőtől első miséje után érdeklődött.
– Hol tartod a primiciádat fiam?
Alázatos ravaszsággal felelt a fiú.
– Itt tartom, kegyelmes atyám, a kedves nővérek templomában. Zomora
méltóságos úr volt kegyes a manuductorságot vállalni.
A püspök és a kanonok is megértette a furfangot. A főpásztor kedvenc
kanonokját kérte fel segédkezésre, akinek, – ha van becsület benne –
gondja lesz rá a kinevezésnél és nem küldi Csicsóba, ahol minden reggel
neki kellene a csordába kihajtani a plébános malacait.
– És a tied, Josephus Hargithay? – fordult most hozzám a püspök.
– Az édesanyám kicsi falujában. Teljes csendben tartjuk, szegényesen, de
hiszem, hogy bennsőségesen…
A jelzőket kár volt mondanom. Restelltem is, de az édesanyám levelére
gondoltam, aki azt írta, hogy a költségekre már fel is vett a takarékból
nehány forint kölcsönt; de ne búsuljak azért, mert az Isten kirendeli;
hiszen az ő szent céljaira történt. Nem is fogja engedni, hogy én
fizessem ki, akármilyen kitűnő, pénzes állásba is jussak, mert ez az én
hozományom, a primicia pedig az esküvőm és ha csonkig kell is érte
dolgoznia a két kezét, úgy is ő akarja kikeresni… Pillanatig meghatva rá
kellett gondolnom az édesanyámra, ki boldogságában mától kezdve
anyatársának fogja szólítani a Boldogságos Szűz Máriát.
Mintha a püspök is megértett volna bensőmből valamit, mélyen
elgondolkozott és társaim irigykedve néztek, hogy milyen jól
bebiztosítottam szavaimmal és kenetességemmel a jövendőmet. Csak most
láttam, hogy meg sem száradt a felszentelés olaja ujjainkon és már a
konc után nyulunk, az állásért, elismerésért, megkülönböztetésért;
lelkileg egymás torkának ugrunk. A régi papi szójáték megismétlődött: –
„Lélek, lélek, de miből élek!“ – Mindenki igyekezett valamivel magára
terelni a főpásztor figyelmét. A jóhumorú, szókimondó nagyprépost
mindenkire tett valami csípős megjegyzést s végül gúnyosan szólott oda a
püspöknek:
– Két hónapig minden vasárnap lesz olyan füstölés a templomokban, hogy a
szentek nem fogják győzni tüsszentéssel.
A buzgóbbak finoman felháborodott ábrázatot vágtak a szenteknek kissé
tiszteletlen emlegetéséhez, de a prépost tüstént rájuk csapott.
– Ne menjetek haza édes öcséim ilyen külsőleg tökéletesen, mert szegény
apátok nem mer bocskort húzni, hogy már pap fia van, aki minden reggel a
felhőkre ül ki bréviáriumozni.
Jól esett, hogy megmondotta. Eltalálta a színigazat. A püspök igyekezett
a vasfejű öreg papot eltéríteni a nem nekünk való témától, de ő nem
hagyta magát.
– Úgy is van, kegyelmes Uram. Az én időmben is így volt. Mikor a
felszentelésnél a püspök lábainál feküdtünk és a szentség lényegét
kitevő szavak elhangzottak, az Istenben boldogult Barnabás pap azt súgta
a mellette fekvőnek: „Habemus panem“ – Megvan a kenyerünk…; de ő
legalább őszinte volt… Most csak a papnevelés formája más, a lényeg
ugyanaz…
A püspök is jónak látta az anekdótán kacagni és mi szerényen segítettünk
neki, de mindenki örült, mikor vége volt az ebédnek.
A pipázóban az inas cigarettákat, szivarokat szolgált fel, ami négy
esztendeig meg volt tiltva.