A ksámi-madár, Bertolini barátunk fülemileutánzó tehetsége, megmentett
bennünket egy napra.
Intettem annak a katonának, a ki az éjjel őrt állt mellettünk és
megkértem, hogy hozzanak fát, hadd rakjunk tüzet.
A tüz körül üldögélve, megbeszéltük kilátásainkat, miközben kávét
főztünk. Az bizonyosnak látszott, hogy másnap hajnalig nem kellett
félteni a bőrünket. Volt tehát elég időnk a menekülésnek valamely módját
kitalálni.
Mikor a párolgó friss kávé készen volt, a legnagyobbik csajkát
teletöltöttem, s odaintettem a kulit, a ki a tüz körül szorgoskodott.
– Fiam, – szóltam hangosan, – én és társaim már több izben a te okos és
bölcs tanácsaidnak köszönhetjük, hogy megmenekültünk a haláltól. Ezért
te most tőlem megkapod az én kávéporciómat. Isten áldjon meg!
Megöleltem és megcsókoltam s átnyujtottam neki a kávét.
– Kuli bon garçon, kuli mindig veletek lenni, hiven segiteni, ha lehet.
Köszönöm.
Megitta a jó kávét egy szuszra. Wladimir azalatt előkotort a zsebéből
egy Napoleon-aranyat és átadta neki.
Bertolini kezet szoritott vele és becsületszavára igérte, hogy mindennap
tiz cigarettát fog neki sodorni.
Kertész két darab kétszersültet nyujtott át a kulinak.
Marnier megigérte, hogy ha kiszabadulunk, jutalomra fogja előterjeszteni
a felsőbbségnek.
Még Kraft, a vén gonosztevő is megerőltette magát. Előkotort a borjuja
fenekéről egy fapipát, megtömte, átnyujtotta a kulinak, s megigérte,
hogy dohánynyal is el fogja látni…
– Két emberre valót már aligha tudsz tőlünk összelopkodni, – szólt
nevetve Bertolini, a mire a porosz olyan barackot nyomott a talián
fejebubjára, hogy annak a szeme is könnybe lábadt.
A kuli meghatottan fogadta az adományokat és sorba kezet akart csókolni
a katonáknak. Azután letérdelt előttem, balkezét a szivére tette,
jobbkezét pedig ég felé emelve esküdözött, hogy halálig hiven fog
szolgálni bennünket.
Tiz órakor értünk jött egy tiszt, hogy Dü-Nam kihallgatásra vár
bennünket a sátorában.
A sátor egy nagy francia tábori konyhasátor volt, s belül a szakácsok
telemázolták ilyen föliratokkal: _P. N._ (propriété national = nemzeti
tulajdon), _liberté, égalité, fraternité_. A sátor egyik végén állt
Dü-Nam, hosszu, egyenes kardjára támaszkodva, két oldalán egy-egy óriás,
kezében a hóhérpallossal. A sátorban köröskörül katonák álltak, kivont
karddal. Mi Dü-Nammal szembe álltunk, s egész köszönésünk egyszerü
katonai szalutálás volt. Egypáran közülünk aggódva néztek a kivont
kardos katonákra, s aztán a nyakukat tapogatták. Dü-Nam leült a
szőnyegre, s intett, hogy foglaljunk helyet. De mi már csak a puszta
földre ülhettünk. A beszélgetés tolmács utján folyt.
– Franciák, – kezdte a vezér, – sajnálom, hogy megöltétek a papot, mert
én szolgálatomba akartalak fogadni. Azt akartam, hogy francia mintára
nagy, erős hadsereget szervezzetek nekem… de a papot megöltétek, s
nektek utána kell mennetek, hogy a másvilágon hordozzátok őt a
lótuszpalankinban, mikor a szent bráhminok lelkeit megy látogatni…
– Vezér, – szólalt meg Wladimir, – mi nem öltük meg a papot. Nézd meg,
fegyver nyoma nincs testén. Golyó át nem járta, puskatus össze nem
törte, kard nem hasitotta. Meghalt, mert már öreg volt, s testét
összetörte a kor. Meghalt ijedtében, megölte a rémület.
– Melle ököllel vagy puskával volt bezuzva.
Kraft megszólalt:
– Én mentem neki a sötétben fejjel, nem láttam, hogy ott áll.
– Mindegy, megöltétek és meg kell halnotok, igy parancsolják ezt
törvényeink, melyeket a papok őriznek a smaragd-templomban. És nekem a
törvényeket végre kell hajtanom, különben kardom vasa fává változik,
férfilelkemből pedig gyáva báránylélek lesz…
Látszott rajta, hogy sajnál bennünket. Ekkor megszólaltam én:
– Jól van, vezér, ha meg kell halnunk, meghalunk, katonák vagyunk, s a
halál készen talál bennünket. De legalább lövess agyon, méltatlan
hozzád, a nagy vezérhez, hogy jó katonákat, mint mi, kínoztass.
– Itt a törvény parancsol, a papok intézkednek, én pedig nem segithetek
semmit.
– A tonkini szent inkvizició, – mormogott Kertész.
– A ksámi-madár egyszer megmentett és mi engedelmeskedtünk neki. De a
következő hajnalban látni fogja halálotokat a tüzben.
– Vezér, – szólt Kertész, – mondd meg, mi történt bajtársainkkal, a mi
vezérünkkel.
– Isten, a mi oltalmazónk elvette erejüket. Harcoltak, elfutottak,
tönkrementek. Az erdei vadaknak százötven fehér test jutott lakomául.
Váram tetejét háromszáz karóra tüzött fej ékesiti. A többi futva-fut
délfelé, nyomukban katonáim, üvöltve, mint a jaguárok.
Megdöbbenve néztünk össze.
– A halottaknak és sebesülteknek fejét vettük, a kik ép testtel kerültek
kezembe, azok fogolyként váramban őriztetnek.
Intett, emberei két nagy ládát hoztak be, s előtte kinyitották.
– Ismeritek ezt, ezt, ezt? – S ezzel egyenruhadarabokat dobált elénk.
Brisard őrnagy, Cavalier kapitány uniformisaira ismertünk. Az egyik
zsebből egy kis médaillon gurult ki. Semmi kétség, ez az őrnagy viselő
ruhája. Ösmertem jól a médaillont: egy szép szőke párisi asszony arcképe
volt benne, egy kis angyalarcu babával. Könny szökött a szemembe. A
boldogtalanok nem is sejtik, hogy az ő egyetlen mindenük megcsonkitott
holttesttel hever az őserdőben, vadállatok martalékául…
A médaillont zsebembe csusztattam. A kihallgatás véget ért, komor
csöndben, lehajtott fejjel távoztunk.
Sokáig nem tudtunk magunkhoz térni. Megint a kuli zavart ki
gondolataimból.
– Beszélni kulikkal. Dü-Nam készülni innen délre Lu-Csang ellen, hol
barátságos törzs, francia őrség van. Oda szökni éjjel.
– Szökni, de hogyan?
– Kuli nem tudni, de utat tudni. Francia kitalálni, hogyan szökni.
Bertolini jött oda hozzám, Wladimirral. Az olasz igy szólt:
– Ideje, hogy fölrázzuk magunkat a lethargiából és menekülésen
gondolkozzunk. Nevetséges, hogy ennyi európai ne tudna tuljárni ezeknek
a barmoknak az eszén.
– Van valami eszméd?
– Kezd lenni. Wladimirral már közöltem.
– Nos, halljuk.
– Folytatjuk a ksámit. Leleplezem, hogy a ksámi az én torkomban van, s
ez a csuda tán annyira imponál nekik, hogy nem mernek hozzánk nyulni.
– Kétségbeesett gondolat, de a helyzetünk is kétségbeejtő, meg kell
próbálni. De a ksámival ugy kellene őket dirigálni, hogy
összekavarodjanak, s azalatt mi fegyvert ragadva, eloldaloghassunk.
– Szóval a sötét éjjeli órákban?
– Ugy van.
– No, majd ezen még gondolkozunk. Egyelőre feltünően szimulálom az
őrültet, hadd lássa a táborban minden ember, hogy Visnu lelke készül
bennem kvártélyt foglalni. Kraft!
A porosz megmozdult.
– Mi az?
– Gyere ide, szükségem van az erődre.
Pár pillanatig heves gesztusokkal magyarázott neki valamit. Azzal az
olasz elindult a táborban, Kraft pár lépéssel hátrább követte.
Mi feszülten figyeltük.
A sziciliai ég felé meresztett szemekkel, mint egy bolond, lassan haladt
a piráták közt. Néha összecsapta a kezét és nagyot kiáltott. Ha
benszülött vagy tüz volt az utjában, azon is átgázolt. A benszülöttek
fölugráltak, s kiváncsian nézték. Aztán letérdelt, mintha imádkoznék.
Majd hanyatt feküdt és az eget nézte. Végre a tisztás szélére ért, s
hangos énekszóval háromszor körülfutotta. Akkor elkezdett őrült
sebességgel cigánykereket hányni, ugy hogy egészen forgó keréknek
látszott, aztán a templomhoz szaladt, s hátát a falnak vetve, egy óráig
mozdulatlanul állt.
Bajtársaink egy ideig nyugtalankodtak, de megmagyaráztuk neki a dolgot.
Maga Dü-Nam is érdeklődött, mire azt feleltük, hogy szegény bajtársunk
valószinüleg megőrült. Mi azalatt körülnéztünk, merre fogunk kitörni, s
honnan fogjuk a fegyvereket fölkapni. Közbe pedig a Dü-Nam által küldött
rizskásából és husból pompás ebédet csináltunk s ugyancsak jóllaktunk.
Kertészszel odamentem Bertolinihoz, szinlelt kétségbeeséssel néztem, s
odasugtam neki:
– Gyere enni, mert sok erőre van szükséged.
– Vigyetek erővel, – sugta vissza.
Fölkaptuk és a tüzünkhöz vittük.
– Tömjetek, – sugta.
Két ember lefogta, egy etette, itatta. A benszülöttek nagy csoportban
állták körül, s azért Bertolini jónak látta a szemeit forgatni és néha
keservesen énekelni.
Egyszerre csak kitépte magát az etetők karjai közül, s elkezdett a kezén
járni. A benszülöttek elbámulva tágitottak. Bertolini igy a tenyerén
végigment a táboron, Kraft utána. Egyszerre az olasz ujra talpra
helyezkedett, s egy óriási ugrással Kraft vállán termett. A porosz meg
se rendült, s összefont karokkal, némán türte, hogy az olasz az ő
válláról bámulja az eget.
Az egész tábor megrőkönyödve nézte a jelenetet. Egyszerre a Cirque
d’hiver volt olasz bohóca, mint egy darab kő, lezuhant a földre, s ott
maradt, de Kraft fölnyalábolta, mint a kis gyereket, tüzünkhöz hozta s
ledobta. Betakartuk.
Kraft mellém ült, odaintette Marniert, az összes legionistákat és a
kulit, a benszülöttek azt hihették, hogy mi betegünk fölött folytatunk
megdöbbent tanácskozást.
– A terv ez, – szólt a porosz, – a mint sötétedik, de még mielőtt a hold
feljön, ő vállamra áll, imádkozik, s ekkor egyszerre beléüt a ksámi.
Ezzel a legnagyobb tüz köré gyüjtjük a tábort. Ti azalatt a homályban
csöndesen fegyvert fogtok, s elpárologtok. Marnier, fuss a régi, földult
táborunkhoz. Mi is arra vonulunk, miközben a ksámi folyton csattog a
Bertolini torkában. Ott megvártok, s aztán együtt menekülünk, ha lehet,
ha pedig nem, együtt halunk, a ki angyala van a feketebőrü banditáinak.
Van rumja valakinek? Adjatok egy kortyot.
– Jó lesz, – szólt a kuli, – ha táborig jutni, megmenekülés, azután már
én vezetni csapatot. Most menni mesélni anamitáknak, hogy félni tőlünk.
S a kis ember eltünt a táborban, előkésziteni a hangulatot a ksámi
megérkezésére.
Az erdő már homályosodott s az éj árnyai gyorsan közeledtek. (Vagy tán a
haláléi? Ki tudná megmondani?) Bertolini ujra megkezdte müködését. Tüzes
zsarátnokot tett a foga közé, s ilyen kivilágitott szájjal, bozontos
hajjal, vad torokhangokkal elkezdte kerülni a tábort, egyre szükebb
körben. Kraft követte.
Élénk izgatottság támadt. Minden rendü és rangu katona, asszony, gyerek,
teherhordó összébb és összébb szorult, gyült a tábor közepe felé. Mi
szivdobogva lestük, s viszont jóformán észrevétlenül az erdő felé
nyomultunk. Már ott álltunk, a hol a puskáink, patrontáskáink voltak egy
halomra dobálva. Itt szünetet tartottunk. Egészen sötét volt már.
Egyszerre csak a középen lobogó vezéri tüz fényénél, a tömeg feje
fölött, tehát Kraft vállain, megjelenik Bertolini alakja s panaszosan,
nyöszörögve égfelé terjeszti karjait. Az egész tábor ott állt, háttal
felénk. E percben már minden legionistának kezében volt a puska, s
oldalán a patrontáska és szurony. A földre bukva, hason csusztunk a
homályban az erdő felé. Ekkor Bertolini éleset sikoltott, s elkezdett
fülemile módjára csattogni.
– Ksámi, ksámi! – orditott a tömeg, s leborult a földre. Mi pedig már
fölemelkedtünk az erdőben, s futni kezdtünk a két nap előtt tört uton,
elől a kulival.
Nem telt bele husz perc, ott voltunk, s nem telt bele huszonöt perc, két
alak törtetett utánunk a sürüből: Bertolini és Kraft.
– Hoztatok nekünk puskát? – zihált a porosz.
– Nesze, fogjátok, puska, patron.
– A bolondok még most is hason imádkoznak, – nevetett Bertolini.
– Előre, kuli! – szólt Marnier.
S a kis vakmerő csapat ellenkező irányban megint az erdőbe mélyedt. Nem
szólt senki egy szót se. Elől ment a kuli, hátul én, nógatni az
elmaradozókat. De nem igen kellett nógatás: az élet reménye felé
szaladtunk a koromsötét éjben, tépett ruhával és bőrrel, kezünkben
szorongatva végső menedékünket, jó puskánkat. A kuli halk ugatással adta
az irányt s mi meg félhangon ezt morogtuk: _en avant, en avant!_
Egyszerre éreztük, hogy az erdő elmarad, s valami embermagasságu
puhaságban gázolunk.
– Zohard, Zohard, – kiáltott a kuli, – francia, megmenekülni, előre
gyorsan!
Teljes erőnkből futottunk vagy tiz percig. Ekkor a kuli megállitott.
– Meggyujtani Zohard, Dü-Nam nem lehet követni minket.
Most értettük meg. A finom, selymes, száraz, papirosnál gyulékonyabb
tonkini fű zónáján, a Zohardon mentünk át. Ha ezt fölgyujtjuk, nincs az
a piráta, a ki követni tudjon, kivéve, ha szárnya van.
Gyujtóink és a szénanyalábok segitségével egyszerre tiz helyen
fölgyujtottuk. Mintha puskaporba vetettünk volna szikrát, ugy futott
végig a tüz a Zohardon. A vad legionisták egymás nyakába borultak
örömükben.
Megmenekültünk.
Az óriás porosz megfogta a kis kulit, megcsókolta, aztán szépen a
nyakába ültette, hogy ne fáradjon annyit, s szólt:
– No, most vezess tovább, polgártárs!
Marnier is vidáman kiáltott:
– Szakasz, indulj!
Ma is csudálom, hogy a Marseillaise-re rá nem gyujtottunk!