Miután a harcoknak és háboruknak, a vérnek és a szenvedésnek, a
kalandoknak és viszontagságoknak végére értem: meg kell felelnem arra a
kérdésre, melyet oly sokan és annyiszor intéztek hozzám, hogy honnan
vettem én Galambos Pál naplóját?
Sokan azzal gyanusitottak, hogy én magam vagyok ez a Galambos Pál, a mit
mint állitást visszautasitok, de mint kritikát megköszönök, mert azt
bizonyitja, hogy oly közvetetlenséggel irtam meg e romantikus
történeteket, mintha a tulajdon szemeimmel láttam volna.
Nem, kedves olvasó, Galambos Pál nem én vagyok, bár meglehetős
kalandvágyó vér csörgedez ereimben, s bár nagyon sokat utaztam müvelt
országokban, hogy a civilizációt elsajátitsam, s talán ugyanannyit
utaztam exotikus országokban, hogy a civilizációt – elfeledjem.
De Galambos Pál élő, létező alak, csak kalandjai vannak számos
legionárius élményeiből összegyurva. Régen volt, mikor én Galambossal és
bajtársaival megismerkedtem, maga a megismerkedés is egy regény, s ezt
fogom itt elbeszélni.
Egy napon, mikor még (mint mondani szokás) ifjuságom virágában voltam,
az orvosok azt vették észre, hogy ezen a virágon féreg rágódik.
Olyanforma tünetek mutatkoztak, mintha a tüdőm lett volna megtámadva.
Azt a tanácsot adták, hogy a fecskével és gólyával költözködjem el én is
egy szebb hazába, hol az örök tavasz melege meg fog gyógyitani.
Neki vágtam tehát Olaszországnak, sütkéreztem Montekarlóban és Génuában,
barangoltam Korzikában, henyéltem Nápolyban és heverésztem Sziciliában.
De mindenütt fáztam. Mintha a nap engem nem is ért volna. Mintha
fölöttem örökké egy fekete felhő tanyázott volna, mely árnyékban tart és
követi léptemet.
Vagy talán a halál árnyéka ez? Összeborzadtam erre a gondolatra, s
eszembe jutott az én hideg, havas, megdermedt, de oly kedves hazám,
melyet sohase fogok többé látni. S erre a gondolatra megutáltam Taormina
világraszóló szépségét, s kedvem jött magas szikláiról az alattam zugó
tengerbe vetni magamat.
Minthogy éppen karnevál vége volt, hushagyó keddre lementem Taorminából
Katániába, hogy egy kicsit kimulassam magamat az olasz bolondságokon.
A farsangi mulatság fényesen sikerült, nagyon is fényesen. Tudniillik az
álarcos körmenetben résztvett Sironi is, Szicilia leghirhedtebb
briganti-vezére, egész bandájával, a mit a csendőrök észrevevén, el
akarták fogni őket. A nép az ünneprontást rossz néven vette, s a
brigantiknak fogta pártját, a miből csinos kis zendülés lett. E zavargás
alatt ismerkedtem meg egy hajóskapitánynyal, a ki velem egy házba
szorult, melyből butorokat dobáltak az utcára, s revolverből lövöldöztek
le a csendőrökre. Mikor aztán egy piemonti ezredet inditottak az utca és
a ház ellen (Sziciliát csupa felső-olaszországi katonaság tartja
megszállva), akkor a kapitány megveregette a vállamat és fölszólitott,
hogy meneküljünk. A mi nagyon egyszerü volt, mert a házak tetején tiz
perc alatt a negyedik utcában voltunk, s husz perc mulva a tengerparton,
egy kávéházban üldögéltünk, abban a kellemes tudatban, hogy hála Isten,
jól kifarsangoltuk magunkat. A mi a kapitányra komolyan értendő, de én
bizony rettentő izgatott voltam, s bevallottam tengerész-barátomnak,
hogy a hetvenhetedik öregapám se látott ilyen karnevált. Különben később
magamba szálltam, s bevallottam, hogy bizony nálunk is verekedéssel
szokott az ilyen mulatság végződni, csakhogy minálunk _bucsu_-nak
hivják.
A kapitány, ugy látszik, a lövöldözés terén élénk tevékenységet fejtett
ki, mert ott a kávéházban hirtelen kijelentette, hogy ő már megrakodott,
s a _Monreale_ nevü gőzhajóján még az éjjel elindul Algériába. Menjek
vele. Elvisz ingyen.
– Nézze, ha ön beteg, csak Afrika forró homokján gyógyul meg. Önnek
meleg, sok meleg, borzasztó sok meleg kell. Itt nem találja meg, ott
igen. Két nap alatt ott leszünk. Csapjon föl!
Fölcsaptam. Egy matróz azonnal a _Monreale_-ra vitte a podgyászomat, s
három órakor éjjel bucsut vettünk Sziciliától.
Igy kerültem Algériába, hol Oránnál vetettünk horgonyt. Vesztemre jöttem
ide. A városban tifusz dühöngött. Öt nap mulva láz kezdett borzongatni.
Orvost hivattam, a ki kijelentette, hogy _fièvre typhoide_-om van, s
azonnal elrendelte, hogy a kórházba szállitsanak, még pedig a katonai
kórházba, mert másutt már nem volt hely. A teremben, a melybe kerültem,
Tonkinből most hazahozott lázbeteg legionisták feküdtek. Ha életem
hátralévő napjai (vagy mondjuk évei) alatt mindig rózsák közt,
verőfényben járok, se felejtem el ez ázsiai lázbetegek kórtermét. Valami
huszonnégy csontváz feküdt ott, vagy teljes érzéketlenségben, sárgával
befutott szemüket a plafonra szögezve, vagy kínosan hánykolódva és
nyöszörögve. Mindenféle nyelven hivták ott az Istent, szüleiket,
barátaikat, majd vad átkozódások s halk nyöszörgések következtek.
Első éjjel, mikor magam is lázban ott feküdtem köztük, ugy tetszett,
hogy valaki magyarul _vizet_ kiáltott. Fölültem s hallgatóztam. A
mellettem lévő ágyban egy egészen fiatal gyerek hempergett, ő esdekelt
vizért. Azonnal fölkeltem, de már az inspekciós káplár, mellén a tonkini
vitézségi éremmel, magas, sápadt, rendkivül szép, intelligens arcu, de
roppant lesoványodott fiatalember megelőzött, s a betegnek egy pohár
vizet adott.
Franciául szóltam hozzá:
– Ez a fiatal legionista magyar?
– Az. Valamint én is.
– Én is az vagyok, – feleltem magyarul, – kihez van szerencsém?
– Én Galambos Pál vagyok (egészen más nevet mondott, de azt nem
árulhatom el), ez a fiatalember Kertész.
– Most jöttek haza Tonkinből?
– Most. Még pedig milyen rossz állapotban. Én már valahogy utközben, a
tengeren kiláboltam, de bajtársaim odavannak. S önnek mi baja?
– A tifusz kerülget, idehoztak, mert a civil-kórházakban nincsen hely.
Galambos még egyszer megszoritotta a kezemet.
– Két év óta nem beszéltem honfitárssal, csak ha a légióban nem akadt.
Ugyan beszélgessünk egy kicsit, ha van ereje hozzá.
– Szivesen, ugy se tudok aludni.
– Ugy tetszik, mintha már száz éve elkerültem volna hazulról. Beszéljen
mindent, a mi csak eszébe jut, rám nézve lelki fölfrissülés lesz.
Az ágyam szélére ült, s mohó kiváncsisággal hallgatott. Az otthoni élet
képei oly elemi erővel rohanták meg, hogy feje lassan-lassan
lehanyatlott a mellére. Azt hiszem, könnyezett. Mialatt beszéltem, egyre
azon törtem a fejemet, hogy miféle históriát hallottam az ő nevével
kapcsolatban? Hopp, megvan!
– Tudja-e ön, hogy Z. báró meghalt?
Hirtelen fölkapta a fejét.
– Nem.
– Örökösök nélkül halt meg, s önt az összes európai lapokban kerestette.
– Igazán?
– Persze.
A fiatalember fölugrott, s nagy léptekkel kezdett föl s alá járkálni.
Végre megállt előttem.
– Tudja mit jelent ez?
– Nem.
– Ez azt jelenti, hogy többé nem vagyok szegény ember. Mert Z. báró ezer
holdjának én vagyok az örököse.
– Nos, remélem, hazajön?
Tompa hangon felelt:
– Még három évig kötve vagyok a légióhoz. Rab, elátkozott rab vagyok;
elkárhozott lélek vagyok. Különben sem hagyom itt szegény Kertész
pajtásomat. Rosszul van?
A fejemet simitottam.
– Tegyen a fejemre egy kis jeges borogatást.
– Szivesen. Aztán aludjék egy kicsit.
Elaludtam, s hajnalban fölébredtem. Sokkal jobban éreztem magamat. Ugy
látszik, Galambos egyre rakta rám a jeget. A mint megmozdultam, azonnal
odajött.
– Jobban van?
– Sokkal. Mintha a lázam csökkent volna. Ugyan üljön ide és mesélje el
két évi légióbeli életét.
Az éjjel végighallgattam az egészet. A Dü-Nam hatalmából való
kiszabadulás után rongyosan, éhesen, betegen érkeztek a legközelebbi
erődbe, honnan Hanoiba expediálták s három hónap mulva Algériába
inditották őket. A kis kuli a kormánytól szolgálataiért egy nagy
rizsföldet kapott, s mikor mi elindultunk haza, már meg is házasodott.
– És barátai hol vannak?
Fájdalomtól rezgő hangon felelt:
– Hanoiba már csak Marnier, Wladimir, Kertész és én érkeztünk meg. Odáig
elpusztult a kis sziciliai, a ksámi-madárral a torkában, a rettentő
Kraft, a ki a folyamba fuladt utolsó éjjel, s a többi mind-mind. A hajón
meghalt legjobb barátom, Wladimir, a ki most a Veres-tenger fenekén
nyugszik, s ugy látszik, el fogom vesziteni Kertészt is.
– Ugy vettem észre, hogy csöndesen alszik.
Galambos odalépett, s hirtelen letérdelt.
– Meghalt! – hörögte s térdre csuklott.
Fölugrottam az ágyból, Galambos mellé térdeltem, s áhitattal
elimádkoztam a szegény, sokat szenvedett magyar fiu fölött a Miatyánkot.
Galambos utánam morogta.
Egy vén káplár lépett be.
– Nos, fiam, mi baj? – kérdezte Galambost.
– Meghalt.
– Ketten maradtunk! – felelt rekedten a káplár, azzal katonásan
käppijéhez emelte jobb kezét, folytatta: – Isten veled, fiam, jó barát,
vitéz katona voltál, szerettünk mind. Adieu.
Ez a káplár Marnier volt.
– Hallod Marnier, én ebben a pokolban nem maradok többé. Mindenki
meghalt, a kit szerettem…
– Hát én? – felelt szemrehányólag az öreg.
– Te velem jösz. Tudd meg, hogy örököltem otthon, gazdag vagyok, ez az
ur, honfitársam, hozta a hirt…
– Hisz már káplár vagy, medáliás káplár, jobb dolgod van.
– Nem, nem maradok. Visszatérek régi hazámba, ott könnyebben kezdek uj
életet, mint itt, barátaim véres, lázas, fejetlen holttestei közt. A
jövő éjjel szökünk…
Most nekem is eszembe jutott valami.
– Uraim, a kikötőben, a Hôtel de France irányában van egy kis olasz
gőzös, a _Monreale_, azt hiszem, hasznukra fordithatják…
– Jó, köszönjük. Isten önnel, uram. Viszontlátásra, Budapesten.
Galambos melegen megszoritotta a kezemet. Marnier még megállt az ágyam
előtt és szólt:
– Fiatalember, adjon egy vizitkártyát, elviszem az önök konzulátusához,
hadd jelentkezzék önért, különben egy hét mulva ugy viszik önt Tonkin
felé, mint a besózott disznóhust. Itt nem értik a tréfát, s e sok
elpusztult élet helyett friss legionistákra van szükség.
Megszoritottam Marnier kezét.
– Most pedig egyelőre ajánlom, hogy holnap szimuláljon iszonyu lázat, s
orditson, mint az oroszlán. Adieu!
Meglehetős aggodalmak közt vártam a virradatot. Még a délelőtt folyamán
eljött az osztrák-magyar konzul, s megkönyörülvén fiatalságomon, a
lakására vitetett. Én azonban annyira jól éreztem magamat, hogy azonnal
a _Dunkan_ nevü angol gőzösre költözködtem, mely az este indult
Gibraltáron át Angliába. Angol területen biztosabban éreztem magamat.
Öt nap mulva olvastam a _Petit Journal_-ban a két legionista káplár
szerencsés szökését, sőt azt is, hogy Nápolyban kötöttek ki, a
_Monreale_ nevü hajón.
Rá két hónapra hazamentem, s az első, a mi a kezembe akadt, Galambos
levele volt, melyben falusi birtokára hitt.
Ott készitettem el jegyzeteimet, s azokból készült ez a napló, melyben
azonban (nem tagadom) fantáziámnak nem csekély része van.
Adieu!