Képzelhető, hogy a véres éjjeli harc után mily remekül pihentünk, mily
jóizüen aludtunk Visnu templomában. A legionistának megvan az a jó
természete, hogy az adott pillanatot ki tudja élvezni. Őt nem háborgatja
az, hogy az imént még vértengerben gázolt és száz halállal állott
szemben; valamint nem bántja az a gondolat se, hogy tán a következő
percben megragadják és kiviszik az utra, hogy a fejét leüssék. A hogy a
multját elfeledte, ugy nem törődik a jövőjével. Most is ugy aludtunk,
mint akármelyik kültelki nyárspolgár, a ki jól végzett napi munkája után
nyugalomra tér, az ő rendes házában, az ő rendes ágyában.
Marniernak az volt a szokása, hogy éjszakánkint fölkelt, egy pipa
dohányt elszítt, s ugy aludt tovább. Ilyenkor rendesen fölrázott
valakit, hogy vele diskuráljon. A fölrázás alatt az értendő, hogy
vaktában belerugott a sötétségbe s a ki reagált rá, az volt az áldozat.
Annak kellett vele eszméket cserélni.
Ez éjjel a rugás engem ért.
– Mi az? – mordultam rá, – ugyan hagyj már aludni, vén szamár. Azt
hiszem, rászolgáltam a pihenésre.
– Te, Galambos, mit gondolsz, micsoda sorsot mértek ránk ezek a
banditák? – felelt a vén katona, cseppet se reflektálva a
gorombaságomra.
– Mi bajod, Marnier? Nem ismerek rád. Te félted az életedet és a jövő
aggaszt, te, a ki velem együtt minden poklokon ép bőrrel
keresztültörtél?
– Tudja a fene, de ha a La Roquette fogházban utolsó éjszakámat
tölteném, azzal a biztos tudattal, hogy reggel az igazgató, az ügyész,
Deibler ur és pribékjei fognak felkölteni azzal a kéréssel, hogy legyek
szives a fejemtől elbucsuzni: nyugodtabb volnék. De mi vár itt ránk?
Kínhalál vagy örökös rabság.
– Bánom is én, hagyj aludni.
– Azt hiszem, nem igen számithatunk arra, hogy Brisard őrnagy vagy
Cavalier kapitány, a kik Dü-Nam ellen az expediciót vezetik, segitséget
hozzanak nekünk…
– Hisz Dü-Nam itt van, a miből az következik, hogy a francia expediciót
is szétverte…
– Gondolod?
– Persze, csak nem hagyta ott a várat üresen…
Velőtrázó sikoltás hallatszott az egyik sarokból. Rémülten ugrottunk
talpra, s Marnier gyujtót gyujtott. Az ajtóban is megjelent egy piráta,
égő fáklyával.
A sarokban Schultz, a szegény beteg elzászi hempergett föl s alá,
elkékült arccal, tajtékzó szájjal, mintha borzasztó belső kínok
gyötörték volna.
Mellettem megszólalt a barna arcu tonkini kuli, a ki ide vezetett
bennünket:
– Meghalni, skorpió megcsipni.
A piráta egészen közel lépett a fetrengőhöz, s egyszerre hozzávágott
valamihez a fáklyával.
A skorpió volt. Csunya, utálatos, rákformáju, fekete féreg. A fáklya
tüze egyszerre megölte, s büzhödt szagot gerjesztett. Ezalatt Schultz
kínjait lecsillapitotta a halál. Hosszan kinyujtózkodott, nagyot
lélekzett s vége volt. A legionáriusok szétdult arccal néztek rá,
Bertolini volt az első, a ki magához tért:
– Fiuk, itt nem maradhatunk. Ez a förtelmes halál vár mindnyájunkra
idebent.
– Nem, – szólt kuli, – döglött skorpió szaga elriasztani többit.
Maradni.
– Fene bizik ennek a kulinak a tudományában. Gyerünk ki.
Összeszedtük a pokrócainkat, s kimentünk a templom elé. A tisztáson
táboroztak a piráták, nagy tüzek körül. Fegyvereik francia módon
(föltüzött bajonettel) gulákba voltak rakva, őreik is a tábor körül
rendesen kiállitva. Látszik, hogy francia katonai szolgálatból
megszökött anamiták tanitották be őket. Voltak lándzsás és pallosos
csapataik és voltak európailag szervezett puskás ezredeik. A tábor
közepén állt Dü-Nam sátra, előtte valami sötét rakás magaslott. Nem
tudtam tisztába jönni vele, hogy mi az?
A legionisták közt lecsillapodott az izgalom, pokrócaikba burkolózva,
csakhamar ujra elaludtak. Marnier is. Változatosság okáért most én
gyujtottam pipára, s a templom falának támaszkodva, néztem az alvó
tábort.
A templom körül őrt álló piráták közt föltünt egy szép, szálas alak,
nemcsak azért, mert folyton körülöttem ólálkodott, hanem azért is, mert
oly szabályosan, hogy katonailag mondjam, _fórsriftmészig_ járkált föl s
alá s tartotta a puskáját, mint akármelyik vörösnadrágos piou-piou az
elnöki palota előtt Párisban. Mikor megint mellettem ment el, halkan
rászóltam franciául:
– Fogadni mernék, hogy szolgáltál nálunk, barátom.
– Nem csalódol, uram, – felelt ő türhető franciasággal, – de fordulj be
ott a templom sarkán, itt nem merek veled beszélni. A tüz nagyon ide
világit.
Szót fogadtam neki. A katona csakhamar ott termett, s ott föl alá
sétálva előttem, lassu hangon beszélgettünk.
– Megszöktél?
– Meg. Sokat botoztak bennünket, keveset kaptunk enni, a zsoldot
lefogták. Miért dolgozzam ingyen? Francia rosszul bánik anamita
tirailleurökkel.
– A legionistákkal is.
– Tudom. Sok barátom legionisták közt.
– Mi az a sötét halom a vezér sátra előtt?
– Öreg pap ravatala. Megöltétek.
– Mi? Nem.
– Melle be volt zuzva. Meghalt.
Most emlékeztem rá, hogy mikor sebesen menekülve a templom elé
érkeztünk, Kraft, a ki a beteg Schultzot hozta, mint a bika, fejjel
föltaszitotta a papot, a ki elénk állt. Hát biz ettől meghalhatott.
– Most mi lesz?
– Mihelyt feljön a hold, papok kezdik imádságot; aztán, ha nap feljön,
uj imádságot kezdik ravatal körül.
– Aztán?
– Először imádkoznak, hogy bolyongó lelke ha a holdba téved, fogadják
ott szivesen istenek és szellemek… Aztán könyörögnek napnak, hogy lelke
fehér szárnyát össze ne pörzsölje, mikor harmincháromezer évig ott röpül
mellette, hogy Bráhma kebelébe jusson, a hetvenhetedik paradicsomba…
– Aztán?
– Aztán meggyujtják máglyát, pap elég.
– Szép, de mi lesz velünk?
A katona hallgatott.
– Nem értetted, jó vitéz? Nem büntetnek-e meg, mert megöltük a papot?
A katona némi habozással, vontatottan igy felelt:
– Francia, ne kutasd a jövőt. Reméld, hogy jót hoz.
Rossz sejtelem borzongott végig rajtam.
– Az Isten áldjon meg, mondj meg mindent.
– Titeket a máglyába raknak elevenen, s ott égtek el. Megmondtam,
készülj el rá.
Éreztem, hogy elsápadok. A falhoz kellett támaszkodnom, hogy el ne
essem.
– Hát a bálványisten nem védelmez meg bennünket? – hebegtem.
– A ki papot megöl, azt senki és semmi nem védelmezi. Az öreg szent pap
volt, több mint száz éves. Az istenek haragja éri azt, a ki boszut nem
áll haláláért. Lesülyed a fekete világba s mezitláb vándorol a tüskékkel
kirakott uton, sziszegő kigyók és orditó tigrisek közt… Nektek az ő
máglyáján kell elégni, vagy Dü-Nam hatalmának, szerencséjének, lelki
nyugalmának, vitézi erejének vége, s vén asszony lesz, mig el nem jön
érte a fekete arcu Sungó, a fekete világ angyala…
– Köszönöm, jó vitéz, – ezt feleltem, s bátor, büszke és katonás akartam
lenni, mikor igy szóltam, de remegő hangom rám cáfolt.
A katona tovább sétált, én pedig óvatosan fölkeltettem bajtársaimat. Pár
perc alatt megtudták a vérfagyasztó ujdonságot, s halálos rémülettel
néztünk egymás szeme közé.
– Lőjjük agyon egymást, – ez volt Kraft inditványa.
– Mivel? Nincs semmi fegyverünk.
– Rohanjuk meg az őröket, csavarjuk ki kezükből a fegyvert, pár
másodperc alatt végezünk egymással.
– Bolond, – szólt Marnier, – ha már puska van a kezünkben, gázoljunk
keresztül a pirátokon…
– Mindnyájan ott veszünk, – mormogott Martin, az osztrák.
– Hisz épp ezt akarjuk.
– Nohát, Isten veletek fiuk, tegyük meg, – szólt Kraft és vad
elszántsággal, emberevő ábrázattal talpra ugrott, – még egyszer,
utoljára életemben kiverekszem magamat.
A kis kuli vállamra ütött.
– Mi kell, fiu?
– Ne még, ne még. Még nincs vége. Kuli imádkozni szent madárért. Ha
szent madár szólni, mikor nap első sugara csókolja fatetőt, akkor isten
izeni, hogy elhalasztani paptemetés, áldozat is.
– Buta beszéd, – szólt Marnier.
De nekem valami azt sugta, hogy hallgassam meg a mi kis fonnyadt
gyerekarcu kulinkat, a ki már annyi jó tanácscsal szolgált.
– Miféle szent madár az?
– Ksámi-madár, soha nem látja senki, hajnalba énekel s boldog, a ki
hallgatja, mert isten beszél hozzá. Legionista mondta egyszer nekem
_fülemile_ nevezni, kicsike, szürke madár, de torkában gyönyörü hang…
Bertolini előlépett.
– Mit beszél ez a fickó fülemiléről?
Szembe fordultam a kulival.
– Ugy-e, fiam, azt mondod, hogy te imádkozol, hogy hajnalhasadtakor
megszólaljon a fülemile, vagyis a ksámi, mert akkor elhalasztják a pap
temetését és a mi elégetésünket?
– Azt mondani én, uram.
– Ostobaság, abban csak nem bizunk, hogy éppen napkeltekor meg fog itt a
fülemile szólalni? – szólalt meg Kraft.
– Pedig bizhatsz, vén porosz, mert tudd meg, hogy én a fülemile dalát
oly kitünően tudom utánozni, hogy szebb az eredetinél…
Ezt Bertolini mondta.
– Te, Bertolini?
– Én, fiaim, négy évig olasz bohóc voltam a Cirque d’hiverben Párisban.
Ha igaz az, a mit ez a kuli mond, mindenesetre nyerünk egy napot… Ne
féljetek, gyerekek, érzem, hogy kimászunk a csávából…
– Csodálatos egy fordulat, – mormogott Kertész.
Egészen belekábultam a dologba. A halál kegyetlen képét az élet reménye
egyszerre kiszoritotta a szivemből. Az átmenet oly gyors volt, hogy
elszédült bele a fejem.
– S ha nem válik be a fülemile? – kérdém.
Bertolini vállat vont.
– Arról már nem tehetek. Az nem az én művészetem bukását, hanem a kuli
rosszul értesültségét jelenti. Különben Párisban mindig zajos tapsot
kaptam rá.
– Akkor jön a verekedés, s meghalunk a viadalban, mint becsületes
harcosokhoz illik, – dünnyögött Kraft, s félelmetesen emelgette iszonyu
ökleit.
A beszélgetést vad üvöltés szakitotta félbe. Teljes pompájában kelt föl
a hold, s a papok megkezdték hozzá az imádkozást, artikulálatlan,
harmóniátlan, szaggatott, éles énekhangon. Az alvó tábor egy kicsit
megmozdult, fölébredt, nyujtózkodott, azután ujra mozdulatlanságba
merült.
Órákig tartott ez a vad hangzavar, mely fölzaklatta minden idegünket. A
hold megtette fölöttünk az utját, s a fák mögött ujra eltünni készült.
Bertolini lassan odább hengergette magát, s egyszerre bemászott a
templomba. Mialatt a hold távozott, a tábor ébredezett, s az emberek
térdenállva halk torokhangon kisérték a papok énekét. A zümmögés egyre
erősebb lett, végre már körülöttünk mindenki térdelt s erősebb-gyöngébb
kiáltások, mormogások, vakkantások, sikoltások, rikácsolások közt
hajtogatta a fejét, le a földig.
A hold eltünt, koromsötét lett, mire hirtelen csend állt be. Mi
szivdobogva lestük a történendőket.
Egyszerre az óriás fák tetején megjelent a hajnal pirkadása. Az egész
tábor ég felé emelt arccal várt… S ekkor az ezeréves templom tetején,
tisztán, gyönyörüen csattogni kezdett a fülemile… Mindenki előre
nyujtott fejjel figyelt, de pár másodperc mulva ezer torokból tört ki az
orditás:
– Ksámi, ksámi!
S a földre borultak.
Bertolini csattogott tovább. Oldalt néztem. Kraft, a vén betyár, a
földet rágta, hogy röhögését elfojtsa. Wladimir is észrevette, s jót
rugott rajta, mire a porosz magához tért.
– Állat, mit röhögsz, – szólt az orosz, – ezeknek a vadaknak igazuk van.
Az Isten van itt jelen. A mi hatalmas, irgalmas Istenünk, a ki megmenti
az ő szegény szolgáinak az életét…
… Öt perc mulva kaptuk az üzenetet, hogy Visnu megnyilatkozott, s
kivánságára tüzhalálunkat egy nappal elhalasztották.