Életem legválságosabb időszakához érkeztem, a mi alatt azt értem, hogy
ránk szakadt a harc, háboru és veszedelem, hogy hosszu időn keresztül ne
hagyjon el bennünket.
Ott álltunk az erődben, várva bajtársaink távoli jeladását, hogy
elinduljunk Dü-Nam erődje ellen. Ebben a várakozásban, hátunk mögött a
régi templommal, már a negyedik este szállt le ránk.
Kertész jelentette Marniernek, hogy egypár ijedt vad csörtetett
keresztül a tisztáson. Azt meg mindnyájan láttuk, hogy egy majomcsapat
menekült arra, a régi templom felé.
Marnier egypár régi tonkingi katonával összeállt, e jelenségekről
beszélgetni. De megint csak a kuli tudott okosat kisütni.
A tüz mellett kuporgott s ugy félfüllel hallgatta a tanácskozást. De,
ugy látszik, mindent hallott, mert hirtelen fölállt, mellére bökött és
szólt:
– Kuli tudni.
– No, beszélj fiu!
– Baj, nagy baj, – folytatta fejcsóválva és ijedt hangon a sápadt
legény, – ellenség jönni köröskörül, erdőben. Éjjel megtámadni posztot.
A katonák meglepetve néztek össze.
– Igaza lehet.
– Igaza is van.
– A megfigyelése egészen helyes.
Pár perc mulva az egész szakasz tudta, hogy a kuli mit mond.
– Igen, állatok futni emberek elől. Emberek közeledni hozzánk. Együtt
meghalni kulival mind.
És a szálas, szakállas, bajuszos, marcona férfiakon körüljártatta furcsa
vágásu, bamba szemeit. Most Marnier szólalt meg:
– Fiuk, ez élethalálharcot jelent. Készüljünk rá. Először is Pontarlier,
konyhafelügyelő, dupla porciót adsz ki vacsorára.
Helyeslő mormogás hallatszott a csapatban. A vén katona praktikusan
fogta föl a dolgot, tudta, hogy a jóllakott legionista ugy verekszik,
mint száz ördög.
– Azután adj ki bőven fekete kávét és rumot. Lakomát csapunk ma.
– Hátha ez lesz az utolsó vacsoránk, – szólt Kraft, a porosz Herkules,
elgondolkozva.
– A mig a vacsora készül, mindenki megnézi a fegyverét, s cakkumpakk
öltözködik. A megmaradt élelmiszereket elosztjuk és a borjuba pakkoljuk.
A kulacsokat töltsétek meg vizzel. Vacsora után a pléhedényeket is.
Szomjasak leszünk a puskaporfüsttől…
A szakasz gyorsan végrehajtotta a parancsokat. Csend volt, csak a
puskakakasok csattogtak.
Szegény Schultz, egy fiatal elszászi fiu, láztól gyötörve, az egyik
sarokban feküdt, s képtelen volt arra, hogy egy pohár vizet igyék. Mikor
észrevette az előkészületeket, siránkozó, gyönge hangon megszólalt:
– Elmegyünk, káplár ur?
– Nem, de támadást várunk.
– Káplár ur, az ég szerelmére, ha retirálnak, ne hagyjanak itt engem.
Marnier sötéten nézett rá.
– Ne félj, fiu, nem hagyunk itt.
Kraft a fülembe dörmögte:
– Jobb volna egy revolvert adni neki. Hadd lőjje főbe magát, ha szorul a
kapca.
Marnier lépett hozzánk.
– Azon gondolkozom, nem volna-e okosabb, most mindjárt a régi templomot
elfoglalni. Itt ugy se soká tarthatjuk magunkat.
Ez komoly és megfontolandó megjegyzés volt, de Pontarlier dobolni
kezdett pléhkanalával a kotláján, a mi azt jelentette, hogy kész a
vacsora. Letelepedtünk, legtöbbnyire a tűz körül, s mondhatom,
fenomenális étvágygyal ettünk. Először is jó levest, huskivonattal
erősitve. Azután juhhusos rizskását. Majd előkerültek a katonai
iszákokból különböző, tudja isten hol összelopkodott holmik: sajt,
mustár, hagyma. Mindenki kinálgatta társait. Marnier körülnézett.
– Fene nagy a testvériség most, a halál árnyékában. Máskor a szemét
kilopnátok egymásnak.
– Én csak arra vagyok kiváncsi, – szólt Kraft, a ki vacsoráját
leghamarább eltüntette, – hogyan leszünk a dohánynyal és a pálinkával?
– Azt nem kapsz, – mondám a porosz óriásnak.
– Nem bizony, – szólt Wladimir, – tudod, hogy a valódi legionista életét
és vérét föláldozza pajtásáért, de dohányát és pálinkáját soha meg nem
osztja.
– Hisz az tartja bennünk a lelket, – szólt a kis sziciliai, miközben egy
ágacskából fogpiszkálót faragott és hófehér fogai közé dugta.
– Nézzétek a palermói őrgrófot, – gunyolódott Kraft, miközben a csipős
mustárt kenyérre kente, mint a vajat, – még arra is van gondja, hogy
kipiszkált foggal masirozzon a másvilágra. Látszik, hogy előkelő
briganti-körökben nevelkedtél.
– Nem is a mecklenburgi istállókban, – vágott vissza az olasz.
– Ne bántsd, hisz tudod, hogy csaposlegény volt Potsdamban, – szólt bele
Kertész, – azzal a speciális megbizással, hogy kidobálja a
rendetlenkedőket.
Kraft megvetőleg nézett körül.
– Hisz ha alkalmasabb időben volna, megmutatnám nektek,
barázdabillegetők, hogy az egész szakasz nem tud lebirni.
– Csitt! – szólt Marnier, – majd lesz alkalmad nemsokára a pirátákon
megmutatni. Vizért menjetek. Mindjárt sötét lesz. Félszakasz teljes
készenlétben a falra! Kuli, a kávét!
A kimosott pléhedények egy perc alatt megteltek vizzel és sorba voltak
állitva, hogy az eltikkadt harcosok szomjukat olthassák. Egypár fáklyát
a földbe tüztünk, hogy adott pillanatban meggyujthassuk. A kuli szépen
körülhordta a kávét, az őrök is kaptak. Egyszerre megállt Marnier előtt:
– Káplár ur, kulinak nincs fegyver, adj neki szegénynek.
– Minek neked, fiu?
– Kuli harcolni, s ha vége, puff, fejbelőni magát, hogy piráták el ne
fogják.
– Adj neki Marnier, jó fiu az, megbizhatsz benne.
A kuli hálás mosolylyal nézett rám, átvett a káplártól egy revolvert,
megcsókolta és a keblébe rejtette. Eközben egészen sötét lett. A tűz
világa vörös fényt vetett ránk, a mint ott puskáinkat térdünk közé
fogva, hallgatagon bámultunk magunk elé s apró fapipánkat szivtuk.
– Fiuk! – szólt Marnier halkan, mintha a piráták már ott fülelnének a
fal tövében, – ne retiráljunk most a templomba?
– Ezt világossal kellett volna megtenni, öreg, – felelt Wladimir, – ezt
a poziciót meg kell tartanunk reggelig, ha már eddig bent maradtunk.
Akkor is bajos lesz retirálni, föltéve, hogy sebesültjeink lesznek.
– Hát akkor itt maradunk. Ez a parancs.
Kertész hozzám hajolt.
– Pali, ha elesem, a jobbik belső zsebemben három levél van, szüleimhez,
testvéreimhez és egy barátomhoz. Vedd magadhoz, s ha valaha kijutsz
ebből a pokolból, küldd el nekik.
Megszoritottam a kezét.
– Nyugodt lehetsz.
– Megteszed-e azt is, hogy megirod, milyen körülmények közt haltam meg?
– Megteszem.
– És neked nincs semmi kérésed?
– Nincs.
– Apád, anyád, testvéreid?
– Nincsenek.
– Barátaid?
– Nincsenek. Én már meghaltam régen. És halottnak is hisz mindenki. Az,
hogy nemsokára egy tonkingi golyó átfurja a szivemet, részemről semmi
különös intézkedést nem tesz szükségessé. Elbucsuztam az élőktől,
leszámoltam az élettel. Egykor vidáman és léhán éltem, aztán számüztem
magam a légióba s remélem, hogy itt hagyom a fogamat.
– Mind itt hagyjuk, – mormogott Kertész, – s talán évszázadok telnek el,
mig ujra fehér ember vetődik e helyre, s látva szétszórt csontjainkat,
nem is sejti, hogy ezek a civilizáció első pionirjai voltak.
Észrevettem a tüz meg-meglobbanó fényénél, hogy Wladimir hosszu, meleg
pillantást vet rám. Mi már régen elhelyeztük egymásnál a végső
akaratunkat. Én tudtam, hogy az ő belső zsebében van egy levél
édesanyjához cimezve. S ő is tudta, hogy énnekem nincs izenetem senki
számára a világon.
E pillanatban egy lövés dördült s a falnál álló Ratinski, a lengyel,
átlőtt mellel zuhant az erőd közepébe.
– Nom d’un chien! – üvöltött Marnier, – feleljetek! Fedezzétek
magatokat!
Wladimir, Kertész meg én kezet szoritottunk s egy ugrással egymás
mellett a palliszádnál termettünk. Nem kellett kommandó senkinek. Vén,
tapasztalt katonák voltunk mind. A honnan a magányos lövés fölvillant,
azonnal odalőttek öten s a fölhangzó halálorditás és átkozódás
bizonyitotta, hogy a golyók találtak.
Irtóztató lárma felelt a lövéseinkre. Köröskörül az erdő mintha
megelevenedett volna. Majd egy hatalmas kürt szava zugott végig, majd
pedig éles fütyölések hallatszottak. Egyszerre golyózápor sivitott el
fejünk fölött. Azonnal riposztiroztunk a tüzvonal irányában.
– Most lebukni a fejjel, mert ők is meglátták a tüzvonalunkat! –
rikácsolt Marnier.
Ideje volt a figyelmeztetésnek, mert egy második sortüz recsegett, mely
már sokkal alacsonyabban ment. A golyók megkoppantották a palliszádok
tetejét. A mint a földön térdelve hallgattam ezt a barátságos
kopogtatást, hátranéztem. Szegény lengyelünk már meg volt halva, Kraft
pedig a tüz mellett guggolt és parázszsal pipára gyujtott.
– Te Marnier! – szólt Wladimir. – Ebben a pokoli sötétségben el lehetünk
készülve, hogy hason idecsusznak, s két ugrással a nyakunkon teremnek.
– Ha pedig égő fáklyát tüzünk az erőd ormára, kitünő célpontul
szolgálunk nekik.
– De legalább nem lepnek meg. Csak hadd lövöldözzenek. Nem mutatjuk
magunkat. De ha rohannak, megjelenünk és lepuskázzuk őket.
– Jó, hát gyujtsd meg a fáklyákat.
Két fáklyát föltüztünk a vár fokára s meggyujtottuk. Pompásan égtek s
bevilágitották a tisztást az erdő széléig. Hatalmas üvöltés és sortüz
felelt rá az erdőből. De nem tett senkiben sem kárt. Ekkor ujra kürtszó
bugott végig az erdőn, s a következő percben olyan orditással, hogy a
szivünk megreszketett bele, száz meg száz sárga ember tört ki az erdőből
és rohant az erőd felé.
Most kezdődött a Lebel-puska szerepe.
A huszonegy legionárius köröskörül egymás mellett állott s a lehető
leggyorsabban lőtt a tömegbe. Mint mikor a jégeső veri a cserépfödelet,
ugy recsegtek a mi puskáink. Nem céloztunk, kapásra lőttünk… Sohse
felejtem el a dühtől, gyülölettől és a halálfélelemtől eltorzult arcok
tömegét, mely előttem hemzsegett, orditott, toporzékolt. Első lövésünkre
tizével buktak föl, de helyükbe ujak tódultak, veszettül forgatva széles
pallosukat. Mintha láthatatlan vezérek korbácsolták volna ki őket az
erdőből. A sapkám leesett, homlokomról folyt a verejték, torkom
kiszáradt, kezem reszketett, az ujjam vérzett a villámgyors töltéstől.
Egész tiz lépésnyire közel férkőztek hozzánk. Ekkor már az orditás,
jajgatás, vérszag, lőporfüst, puskaropogás félőrültté tett s valósággal
önkivületi állapotban öldököltem. Ilyen közelről, azt hiszem, a golyó
hat embert is átütött egyszerre. Irtózat fog el, ha rágondolok. A roham
alig tartott öt percig. Az erejét megtörtük. Egyetlen egy piráta tudott
a palliszádig jutni s ezt balvégzete éppen Kraft elé hozta. Az óriás
torkon ragadta, megfojtotta, aztán odavágta a rohanók közé. Rémült
orditással tágult onnan mindenki. A tér kiürült. Csak a halottak és
sebesültek maradtak ott. Ez utóbbiak jajgatva hempergették ide-oda
szenvedő testüket.
Mindnyájan a vizes-csajkákhoz rohantunk s nagyot ittunk. Ekkor néztünk
csak körül s konstatáltuk, hogy négy emberünk esett el a harcban. Most
is emlékszem rá: semmi különös megdöbbenést nem keltett bennem ez a
dolog, sőt bizonyos irigységgel néztem rájuk. Mily jól eshetik nekik a
halál! A csend! A pihenés!
A legtöbb legionista a fegyverét pucolta és vizsgálta, s a jóbarátok
konstatálták egymásról, hogy még életben vannak.
Mikor a kürt ujra búgott, már csak tizenheten álltunk a falra. Nem
akarom ennek a rohamnak a részleteit is leirni, de a piráták legjobb
lövészei az erdőszélről puskáztak ránk, oly eredménynyel, hogy nyolc
emberünk bukott le a sáncról. Hét meghalt rögtön.
A roham megtört és elvonult. Összenéztünk. Kilencen voltunk.
– Végünk van, – szólt komoran Marnier, a ki már egészen berekedt, – a
harmadik rohamot nem birjuk ki.
– Hátha eltávoztak? – szólt Kertész.
– Szó sincs róla.
– Itt nincs menekvés, – szólt a sziciliai, – lőjjük agyon magunkat.
A sebesült, egy touloni tengerészgyalogos, a kinek tüdeje volt átlőve,
felkönyökölt.
– Igazad van, pajtás, én jó példával járok elől. Ne legyek terhetekre.
Ezzel fölfogott egy a földön heverő revolvert és főbelőtte magát.
Emlékszem rá, hogy ez roppant megrenditett bennünket. A sziciliai
lehajolt és fölvette a revolvert.
– Gyáva fickó! – hörögte Kraft és kiütötte a kezéből, – van még remény!
Hát a templom?
– Annak a védelmére is kevesen vagyunk már.
Valaki meglökött hátulról. A kuli volt. Odahajolt hozzám és ezt sugta a
fülembe:
– Kuli szeretni franciát. Francia jó ember. Templomba van isten négy
kézzel. Ha megfogni kezét, piráta nem bántani franciát.
– Igazat beszélsz?
– Igy van. Sietni oda, csak neked mondom.
Persze azonnal közöltem társaimmal a fölfedezést. Uj remény tette
ruganyossá zsibbadt tagjainkat. Kint jajgattak a haldoklók és
sebesültek, az erdőben száz halál leselkedett, s mi szentül hittük, hogy
eljutunk az erdőig.
Az egyik fáklyát eloltottuk, a másikat ugy helyeztük el, hogy arra felé,
amerre az ut volt a régi templomhoz, teljes sötétség uralkodott. Egypár
katonasipkát a palliszádokra tettünk s a puskákat ugy támasztottuk, hogy
fönt a szuronyok hegye kilátszott. Aztán Kraft a nyakába vette a
beteget, s a kuli után, lehajolva, kiment a kapun. Utána én, aztán
Vladimir, Kertész, Bertolini, két lotharingiai és egy osztrák
legionista, végül pedig Marnier. Ott hagytuk a halál tanyáját. A puskát
mindegyikünk fölhuzva vitte.
A piráták nem őrizték az erdőszélt, nem is álmodtak arról, hogy mi
megszökjünk. Azonkivül, mint a kuli mondta, a halottakért imádkoznak.
Alig haladtunk az uton száz lépést, megszólalt a csatakürt, s rémes
orditástól visszhangzott az erdő.
– Előre, előre! Fussunk! – kiáltott Marnier.
Szaladni kezdtünk, s ruhánk csakhamar rongygyá volt tépve, mig sebzett
arcunkról csurdogált a vér. A hátunk mögött ujabb orditás, majd
puskaropogás hallatszott. Megrohanták az erődöt. Az erőd nem felel.
Behatolnak. Látják a halottakat. Ámulnak. Most Ahmed odajön, s
megmondja, hogy a többi elszökött. Orditás. Ez annyit jelent, hogy
utánuk! „Gyorsan, gyorsan!“ – kiált a kuli, ki előttünk szaladt és
hangjával izgatott bennünket. Az orditás közeledett. Nyomunkban vannak.
A hold éppen akkor kelt föl, mikor elértük a tisztást. Az öreg pap ott
ült a küszöbön.
– Atyám! – kiáltott a kuli, – az idegenek Visnu oltalmáért esedeznek!
– Siva haragja söpörjön el benneteket, átkozottak! – kiáltott az öreg és
fölegyenesedett.
Ekkor érkezett oda terhével lihegve a derék Kraft, s olyat taszitott
fejével az aggastyánon, mint egy bika. Az öreg két ölre bukott.
– Gyujtót, Marnier! – kiáltott Kraft, – hol az a bálvány?
Egy perc alatt a kilenc legionista, a beteg és a kuli ott állt az
idomtalan szörnyeteg alatt s a karját fogta. Ideje volt. A templom
nyomban rá megtelt vadul orditozó, utálatos alakokkal. Én és Marnier
folyton gyujtót gyujtogattunk, mig fáklyát nem hoztak be. Köpködtek,
fenyegettek bennünket, de egy ujjal se nyultak hozzánk. A kuli igazat
mondott.
Egyszerre csönd lett. Egy selyemruhás vezéralak jelent meg.
– Franciák, ti az istenség védelme alatt álltok. A hajatok szála se fog
meggörbülni. Én mondom, Dü-Nam vezér, és jaj annak, a ki ez ellen vét.
Takarodjatok ki!
A csőcselék egy szempillantás alatt eltisztult. Csak egypár alvezér- és
testőrforma alak maradt bent.
Vánkosokból és szőnyegekből pompás ágyakat rendeztek, teát, dohányt,
vizet adtak s azzal magunkra hagytak.
Elkábulva fogadtuk mindezt.
Azzal a gondolattal tértünk e mozgalmas nap után nyugalomra, hogy
Tonking legelső gavallérjával hozott össze a szerencsés véletlen.