Képzelhető a szakasz megdöbbenése. Az egész csapat dermedten állt s a
fáklyák vörös fényénél egymás arcán kereste a félelmet.
Elhagyott bennünket az egyetlen ember, a ki itt tájékozni tudja magát.
Elhagyott gyilkos tettel, gonosz, ellenséges szándékkal. Tán már egy fél
óra mulva cimborái, pokolbeli fenevadak fognak minden oldalról kisded
menedékhelyünkre támadni s megkezdődik az élethalálharc.
Kéz nehezedett a vállamra. Kertészé volt.
– Gyere sirt ásni.
Gépiesen, lassu léptekkel az erődbe mentünk, ásóért, kapáért, s a domb
alján, egy fa tövében gyorsan gödröt kezdtünk ásni. Valamennyien
odasiettek s puszta kézzel vagy szuronynyal segitettek. Ezalatt egy
sziciliai fiu a vastag fába szép keresztet vésett a bicskájával.
Legalább nem törik ki a vadállatok, vagy a vademberek. Tiz perc mulva
szegény jó pajtásunkat már leeresztettük a sirba és behantoltuk.
Előbb azonban levetkőztettük, fejét törzséhez illesztettük, s az egész
testet egy sátor fehér lepedőjébe göngyölgettük.
– Vigyázz! Imához! – hangzott Wladimir szava.
Mind levettük a sapkánkat és letérdeltünk. A sziciliai olaszul
elimádkozta a Miatyánkot.
– Elég! – szólt Marnier rekedt hangja az imádság után, – vissza mind az
erődbe s készüljünk a védelemre.
Odabent felelősségre vont bennünket s mi elmondtuk neki a dolgot ugy,
ahogy volt.
– Főbelövethetnélek benneteket, – mondá nyersen.
– Tessék! – feleltem, s vállat vonva ott hagytam.
– Ne bolondozz öreg! – szólt rá a káplárra Kertész, – nemsokára nagyon
meg találnád bánni, hogy két jó legionáriussal kevesebb áll melletted.
A kuli lépett Marnier elé.
– Engem elereszteni, káplár.
– Mit beszélsz?
– Elereszteni kulit. Kuli megtalálni Ahmedet, nyissz, levágni fejét.
Nincs semmi baj.
– Gazember, te is meg akarsz szökni? Csak maradj itt és főzz mindjárt
kávét.
– Ha nem menni azonnal, nem megtalálni Ahmed.
– Csitt! Rakj tüzet!
– Nem rakni tüzet. Pirátok jönni tüstént. Minket mind megölni. Kuli nem
maradni.
Marnier kihuzta revolverét. A kuli térdre esett.
– Oh káplár, nem bántani kuli. Kuli jó fiu, tüzet rakni.
És csakugyan oly buzgalommal fogott a munkához, hogy egy félóra mulva
mindnyájan egy nagy bögre forró fekete kávét kaptunk. A mi egy kis
meleget és bátorságot öntött tagjainkba.
A kaput elsáncoltuk, belül apró földhányásokat csináltunk, aztán a
szakasz fele lefeküdt aludni, a szakasz másik fele pedig fölvont
fegyverrel állt köröskörül, belül, a fal mellett a földhányásokon s
belebámult az alaktalan éjszakába. A gyáva kulit Marnier biztosság
okáért megkötöztette.
Én az őrtálló részhez tartoztam. Egész éjjel nem történt semmi. De a
csend s a vak homály idegessé tett. A szemem káprázott és a fülem zúgott
tőle. Egyszer Wladimir jött hozzám s elbeszélgettünk rettentő véget ért
pajtásunkról. Majd Kertész is oda jött, a ki jobban ismerte s tompa
suttogással, szaggatott mondatokban Rosztov halálát, vagy vigasztalan
helyzetünket tárgyaltuk. Egyikünk se tudott aludni. Marnier azonban ugy
horkolt, mintha otthon, Belgium nyájas földjén, a szülei házban aludt
volna.
Végre virradt. A mi itt annyit tesz, hogy a koromsötétből egyszerre
nappali világosság lett, a mi visszaadta lelkem nyugalmát. Éreztem a
fiatal erőt karjaimban, jó fegyvert szorongattam a kezemben, százhusz
ellenség halála rejlett a patrontáskámban, tehát önbizalmam is
visszatért. A mint fölváltottak, végigterültem fekvőhelyemen s mély
álomba merültem.
Mikor fölébredtem, már magasan járt a nap. A kuli vigan főzte az ebédet,
huslevest és rizskását száritott hallal, az őrök helyükön voltak, mint
éjjel, s a kapun csak egy kis nyilás volt, melyet egy pillanat alatt be
lehetett tömni. Marnier intett, hogy közeledjem. Egy kis haditanácsot
tartott azokkal, a kiket legjobban kedvelt.
– Fiuk, helyzetünk meglehetősen kétségbeejtő. Ha az üldözött pirátok
erre akarnak kitörni s mi közéjük puskázunk, rájok ijeszthetünk és
esetleg visszariaszthatjuk őket. De hátha Ahmed idehoz ezer olyan
embert, a kiket senki se szorongatván, nyugodtan megostromolhatnak
bennünket. Hisz azok ezt a rongyos fészket egyetlen rohammal
elfoglalhatják, s első sortüzünk halottait ide bedobhatják közénk és
maguk is utána ugorhatnak: ilyen vad támadásra vagyok én elkészülve.
– Az a kérdés, hogy gyorstüzzel hányat lőhetünk, mig ők az erdő szélétől
az erőd faláig futnak? – kérdém.
– Legalább ötöt minden ember.
– Nos, mondjuk, összesen százötvenet. És minthogy tömegbe lövünk, ez
jelent az ő részükre legalább négyszáz halottat és sebesültet. Ez
megtöri a rohamot.
Marnier komoran nézett maga elé.
– A számitásod helyes, de ez nem ér semmit. Ezeknek a gazfickóknak
százféle módjuk lehet a rohamon kivül az erőd elfoglalására.
– Miféle módjuk?
– Ha én azt tudnám, akkor előre elkészülnék a védelemmel. De ki láthat a
fekete lelkükbe?
Ratinszki, a lengyel, megszólalt:
– Én mint orosz katona résztvettem a turkománok ellen viselt
hadjáratban. Ott egyszer kipörköltek bennünket egy ilyen faerődből,
azzal, hogy valami égő szurokkoszorukat lövöldöztek ránk. A legénység
fele vagy megégett, vagy megfulladt.
– Ezt a módszert ők is ösmerik, – szólt Marnier, – ez ellen pedig nem
védhetjük magunkat. Csak már legalább a füstöt látnám azon a hegytetőn,
akkor tudom, hogy kezdődik a kombinált támadás s a pirátoknak nincs
külön idejük velünk vesződni.
Marnier mögött fölmerült a kuli sárga arca.
– Kuli nem rossz ember. Kuli ismerni vidéket, segiteni franciát. Nem
messze van egy templom. Ott jobb, mint itt, káplár. Ott nem félni
pirátától.
– Merre van?
– Itt hátra.
– Vladimir! Öt emberrel nézd meg! Óvatos légy!
Persze az ötben én is bent voltam. Fegyvert fogtunk.
– Előre, kuli, vezess!
Fölhuzott fegyverrel az erdőbe mélyedt a kis csapat.
– Régi templom, – szólt a kuli, – kuli nagyapja kis fiu volt, már akkor
régi templom volt. Ezek a nagy vastag fák kis bokrok voltak, templom már
akkor öreg templom volt. Visnu Isten ott aludni hétezerhétszázhetvenhét
esztendő előtt. Azóta szent templom.
– Van hozzá falu? – kérdém.
– Nincs.
– Hát pap?
– Kuli apjától hallotta, van egy öreg szent pap, a kinek fák adni,
madarak hozni eledelt. Kuli nem ismerni őt.
Olyan sürüségen mentünk át, hogy bajonettel kellett szétvagdalni a
bokrokat.
– Fogd nyakon a kinait, – szólt Vladimir tört németséggel, – mert
elillan.
Kraft, a porosz, Ratinszki, meg Bertolini, a sziciliai, voltak velünk.
Egyszerre csak elkezdenek veszetül topogni, káromkodni és puskatussal
szétütögetni.
– A kigyók, a férgek fészke! – kiáltott a kuli, – jaj, katona ur, segits
rajtam, nincs cipőm!
– Kapaszkodjál a hátamra!
A kuli egy perc alatt a hátamon termett s remegve átölelte a nyakamat.
Legalább nem kellett fogni s szabad lett a kezem. A mire nagy szükségem
volt, mert a következő pillanatban a legundokabb kis kigyók, férgek
milliói nyüzsögtek el lábam alatt s ugyancsak gázolnom s puskatussal
ütnöm kellett őket.
– Siess előre, mindjárt vége, – figyelmeztetett a kuli.
Leghátul voltam a nem éppen édes teherrel s bajtársaim után siettem, a
kik egészen kimelegedtek a nagy munkában. Szerencsésen áthaladtunk a
csuszómászók telepén. A kuli leszállt a hátamról, megfogta a kezemet,
megcsókolta s jól a szemem közé nézett.
– Te megmenteni kulit. Kuli jó fiu. Nem felejteni el.
E percben az erdő szélére érkeztünk s meglepetve kiáltottunk föl. Egy
alacsony domb alján találtuk magunkat, a tetőn egy szikladarabokból
durván összerótt épület állt. Barna és mohos volt. Oldalából, tetejéből
fű sarjadzott, fa nőtt ki. Szegletei, rései, lyukai tele voltak
madárfészekkel. A tisztáson egész rakás gém, daru, gólyaformáju madár
sétált. Csicsergés, csiripelés, berregés töltötte meg a levegőt. A kuli
intett és mi a dombot megkerültük. Egyszerre a kapuval álltunk szemközt,
s akkor egy szikladarabon ülve egy hófehér szakállu aggastyánt láttunk,
a ki a napon sütkérezett.
– A szent pap, – suttogott a kuli, – nem lát bennünket. Vak.
Megindultunk feléje. Egyszerre irtóztató zajjal vagy ezer madár rebbent
a levegőbe. Észrevettek. Az öreg fölkelt. (Az itt következő
beszélgetést, melyet a kuli tolmácsolt, később állitottam össze.)
Kiterjesztette karjait és rekedt torokhangon megszólalt:
– Mi bajotok kis madaraim? Mi vész közelit atyátok felé? Ellenséget
láttatok? Idegen emberek hatoltak magányunkba?
Az erdőből a madarak ijedt sikoltozása felelt.
Ekkor az aggastyán a következő szavakat kiabálta:
– Bálem, bálem, zorgodi, nálesz!
Egyuttal háromszor tapsolt. Erre valamelyik kősarokból sziszegve
hullámzott elő egy kétméteres kigyó, az agg elé járult s ott
összetekerődzött, de fejét felénk emelve, folyton sziszegett. Az öreg
lehajolt hozzá, mintha a sziszegését hallgatta volna. Mi borzadva
megálltunk. Aztán ujra fölemelkedett és szólt:
– Kik vagytok? Jó barát, vagy ellenség?
– Jó barát. Fehér katonák vagyunk és fegyvert viselünk, de nem bántunk
senkit, a ki nekünk békét hágy. Tisztelünk téged, aggastyán és
tiszteljük Visnu szent hajlékát.
– Fehér katonák, ti ölni és rabolni jöttetek ide, ti
megszentségtelenititek templomainkat és összetöritek isteneinket. Mit
kerestek itt a madarak világában, melyet ember lehelete oly ritkán
fertőztet be? Mit zavarjátok az én erdőm csendjét, életem nyugalmát? Mit
háborgattok imádságomban? Mit kényszeritetek arra, hogy imádság helyett
hozzátok intézett beszéd mocskositsa be ajkamat? Nem tudtok ti meghalni
otthon, hazátokban? Eljön értetek a halál ott is, miért jöttök eléje,
hogy hamarább belétek fojtsa rongyos életeteket? Vissza, mert rátok
eresztem a nagy kigyót, hogy belétek döfje a halált.
– Lelőjjem? – kérdé Kraft.
– Nem bántani szent embert, – rimánkodott a kuli, a kit a beszéd alatt a
hideg rázott.
Vladimir töprengve nézett rám. A templomot ki kellett kutatnunk, az
bizonyos, de irtózott a gondolattól, hogy kezet emeljen az agastyánra.
– Öreg ember, – szólt, – mi ki akarjuk kutatni a templomot, de semmihez
nem nyulunk és semmit el nem viszünk.
– A templomot? Ti, fehér férgek? – rikácsolta az öreg.
Abban a percben a kigyó magasra emelte a fejét és utálatosan sziszegett.
Kraft és Ratinszki egyszerre célba vették a fejét és lőttek. A dög feje
szétlocscsant, de teste görcsösen ugrált, vonaglott a gyepen, s valami
fekete lét fröcskölt szét, ugy, hogy mind undorodva tágitottunk.
Az aggastyán a dörrenéstől hátra tántorodott és reszketve támaszkodott a
templom falához.
– Öreg ember, – szólt Wladimir, – vonulj vissza és imádkozzál. Ne félj,
mi nem bántunk. Tisztelettel nézünk fehér szakálladra, de kigyódat
megöltük, mert gonosz állat volt. A mennydörgő halált bocsátottuk rá,
mely, tudod, ha akarjuk, utóléri a madarat is, még ha ezer lépésnyire
röpül is az ég magasságában.
– A kigyóm, a kigyóm! – siránkozott az öreg. Mintha összes energiáját
elveszitette volna. Bement a templomba, leült a szögletbe, valami
piszkos lepellel eltakarta a fejét és nem törődött semmivel. Lehet, hogy
sohse hallott puskadurranást, s az törte meg ennyire.
Mi kikutattuk a templomot. Bent egy négykaru kőbálványon kivül nem
találtunk semmit. E mögött állt a kődiván, melyen Visnu nyugodott. A
falak azonban tele voltak kinai irással és primitiv dombormüvekkel.
Tetejére, mely lapos volt, kőlépcső vezetett. Ez már valóságos vár volt,
pompásan lehetett védeni. Csak az volt a baj, hogy innen nem láttunk
arra a hegyre, honnan a jeladást vártuk. Igy Marnier azt határozta, hogy
az erődben maradunk, de ha baj lesz, a három kilométernyire levő
templomba hátrálunk. Mindjárt csináltunk is utat az erdőn át és most már
nyugodtabban vártuk a bekövetkezendő eseményeket.