Egy zivataros éjjel, mikor az orkán menydörgéssé erősülve tombolt az
őserdőben, a légiót fölkeltették. Nem riadóval, egyenkint rázták föl és
sorakoztatták az udvarban, még pedig cakkumpak. Abból is láttuk, hogy
hosszabb utra megyünk, mert minden legény két skatulya amerikai
huskonzervet kapott s még husz kulit raktak meg élelmiszerekkel.
A viharfáklyák lobogó fényénél Brisard őrnagy és az égett pofáju
ellenőrizték az elindulást. A zuávok már egy órával előbb elindultak.
Vezetőül kaptunk tiz embert Luong-Tom-Hi csapatjából. A légiót Cavalier
kapitány, Le Breton és Coulmier hadnagyok vezették.
Mikor a kiosztás, fegyver- és töltényvizsgálat megtörtént, az őrnagy
négyszöget formált, befelé forditott arccal s a közepére állva szólt:
– Bajtársak, hosszu és veszélyes utra mentek, mely nemcsak
bátorságotokat, hanem kitartástokat is kemény próbára teszi. Legyetek
méltók a légió vitézi hirnevéhez s ne feledjétek, hogy ez olyan
vállalat, melyben könnyen meg lehet szerezni az előléptetést, sőt a
keresztet is! Vigyázzatok a vezetőitekre, ha gyanusan viselik magukat,
lőjjétek le irgalom nélkül. Előre, Isten nevében! Franciaországért!
– Lám, lám, – dörmögött Rosztov, – az őserdőben még a republikánusnak is
eszébe jut az Isten.
A tisztek kezetfogtak az őrnagygyal s a csapat lassan, zajtalanul
kivonult az erődből. Oly sötét volt, hogy még az előttem ballagó katonát
se láttam. A vezetők szabdalták elől az utunkban levő ágakat, ugy hogy
mi, kik leghátul a kulik után bezártuk a menetet, már aránylag elég
kényelmesen haladtunk. Néha egy-egy kuli jajgatása akasztott meg:
mezitláb lévén, tüskébe lépett a szerencsétlen. Egy jól alkalmazott
puskadöfés azonban elfelejttette vele fájdalmát s további szolgálatra
kényszeritette.
A mint hajnalodott, egy sürü bokrosban tanyát ütöttünk s egész estig ott
maradtunk. Tüzet rakni nem volt szabad s igy csak a magunkkal hozott
hideg feketekávét élvezhettük.
A vihar egész nap változatlan erővel dühöngött. Rettentő volt az erdő
folytonos, fülsiketitő zugása. Estére azonban megenyhült s mi remek
holdvilágnál haladtunk tovább.
Hirtelen megállt a csapat. Az eleje az erdőszélen állt, egy tisztás
előtt, melyen egy mély álomba merült falu állt.
A tisztek és a vezetők tanácskoztak. Tovább vonulhattunk volna ugyan
észrevétlenül, de reggel a lakosok észreveszik nyomainkat s azonnal
jelentést tesznek Dü-Namnak, a ki ebből megtudhatja csapatmozdulatainkat
s vagy elfut, vagy idő előtt ránk csap.
A vezetők azt javasolták, hogy körül kell venni a falut és mindenkit
lemészárolni. A francia tisztek természetesen ettől visszaborzadtak.
Cavalier kapitány azt inditványozta, hogy a főbb embereket magunkkal
kell vinni, ez talán féken tartja a többit. A vezetők vállat vontak. Nem
tetszett nekik a terv, de hát mit csináljanak, mikor a fehérek olyan
nyulszivüek és ugy irtóznak a vérontástól.
A falut, lövésre tartott fegyverrel, körülfogtuk. A vezetők szintén
fölpedzették Remington-fegyverüket s kiléptek a tisztásra. Nesztelen
léptekkel futottak a legnagyobb házhoz és belökték az ajtót.
Kiabálásra, sikoltásra, sőt lövésre is el voltunk készülve, de a csönd
maradt csöndnek. Láttuk, hogy a vezetők öt-hat házba bekukkantanak,
végül megállnak, tanakodni látszanak s aztán vállravetett fegyverrel
visszatérnek a kapitányhoz.
Bizonyosan üres a falu. Lakói megszöktek.
– Mehetünk, vezér, – szólt az egyik piráta.
– Nem találtatok senkit?
– De találtunk, csakhogy halva.
– Halva?
A megdöbbenés moraja futott át a katonákon.
A piráta közömbös hangon folytatta:
– Itt jártak a Dü-Nam fojtogatói. Álmában megfojtották a falut. Ott
fekszik mind egymás mellett: férfi, asszony, gyerek. Gyerünk! Ezek nem
fognak elárulni.
Egy pillanat alatt végigfutott a hir a légión s halálos borzadálylyal
néztünk ki a holdsütötte tisztáson álló fekete kunyhókra, melyekben
eltorzult arccal annyi áldozat hever.
Sietve haladtunk, mintha menekülnénk e borzalmas helyről. Senkise szólt
egy szót se: a halál alakja suhant el mindenki előtt s megfagyasztotta
ajkán a hangot.
A két orosz keresztet vetett magára.
– Megálljatok, fiuk, – szóltam s Kertészt is odaintettem, – irtóztató
ellenség elé megyünk, lehet, hogy mind ott veszünk. Egy fogadásunkat
akarom fölujitani. Ne feledjétek el, semhogy az ellenség kezébe
kerüljünk, az utolsó patronnal egymást lőjjük agyon.
Kezet szoritottunk.
– Mi az? – kérdé Marnier, a ki a leghátulsó escouade-ot vezette.
Elmondtam neki a fogadást.
– Igazatok van, fiaim. Nekem is van egy jóbarátom, a ki az utolsó
percben nem fog cserben hagyni.
És ezzel a revolverét félig kihuzta a tokjából.
– Pompás szervisz. Hat személyre van berendezve. Előbb jön öt kutya,
aztán a hatodik, a legnagyobbik kutya, én.
Reggel ujra megállt a csapat. Száz ember letette a fegyvert, ásót, kapát
fogott s egy puszta dombot körülárkolt. Aztán hosszu cölöpöket faragtunk
s belül körülcövekeltük az árkot. Az igy keletkezett kis erőd
megszállására a mi szakaszunkat rendelték, a tapasztalt Marnier vezetése
alatt. A domb azért volt alkalmas, mert alatta egy forrás volt, oly
közel, hogy ha a kulacsunkat madzagra kötöttük, az erődből ledobva is
meg lehetett meriteni.
Estefelé Cavalier összegyüjtötte a mi szakaszunkat és igy szólt:
– Fiuk, a parancs igy szól: Nyitva tartsátok a szemeteket és a
fületeket. Ha a piráták erre akarnak menekülni, gyorstüzzel vissza kell
riasztani őket. Látjátok ott a távolban azt a magas hegycsucsot? Ha azon
éjjel lángoszlopot, nappal pedig füstöt vesztek észre, azonnal
összeszeditek magatokat, s teljes gyorsasággal a hindu Ahmed vezetése
alatt észak felé törtök. Öreg Marnier, megértetted?
– Meg, mon commandant.
– Ahmedre azonban vigyázzatok. A többiek azt mondják, hogy ravasz hindu.
– Mi még ravaszabbak leszünk, mon commandant.
– Azt beszélik róla, hogy ha nem érzi Luong-Tom-Hi jelenlétének a
sulyát, hajlandó az árulásra.
– Majd belefojtjuk ezt az árulást.
– Jól van. Hat napra élelmet és egy kulit is hagytam itt, a ki főzzön.
Salut, mes enfants!
– Bonne chance, mon commandant! – felelt a szakasz.
Egy félóra mulva távozó bajtársainkat elnyelte az őserdő és a terjedő
homály. Mi pedig ott maradtunk a rengetegben: huszonnégy európai, egy
hindu és egy kinai. Marnier azonnal rám és Kertészre bizta Ahmedet és én
tüstént a természetrajzával kezdtem foglalkozni. Elővettem az angol
tudományomat, melyet a régi jó időkben Monte-Carlóban miss Sampsontól
szereztem, fizetvén érte négy hónapra hatezer frankot, s ezzel
közeledtem Ahmedhez. Nagy örömemre ő is törte az angolt, mert a második
bengál dsidásezrednél szolgált négy évet és igy megértettük egymást.
Kijelöltem neki a fekvőhelyét köztem és Kertész közt, a kivel
megállapodtunk, hogy négyóránkint fölváltva virrasztunk, hogy a hindut
szemmel tarthassuk. Ahmed elmondta, hogy régebben, mikor ő még nem volt
francia katona, milyen gazdag fiuk szolgáltak a légióban, ő négyet
szöktetett át Indiába s ezektől ezer rupiát kapott. A mit aztán kockán s
egyéb szerencsejátékon elveszitett. Én pedig, hogy az árulásnak még csak
gondolatát is kiverjem fejéből, elmondtam neki, hogy ezen az expedición
mindnyájan meg fogunk gazdagodni. Dü-Nam erődjében mesés kincsek vannak
fölhalmozva.
Ő a fejét csóválta.
– Ne hidd, uram, hogy sikert aratunk. Mind ott fogjuk hagyni a fogunkat.
Ha a föld fölött győzünk, Dü-Nam a föld alá buvik s oda nem követhetjük.
Különben is tizezer embere van és mi egy maroknyi nép vagyunk. Sohase
látjuk mi a várát. Ránk gyujtja az erdőt, bele csal a mocsárba. Sohse
fogjátok meglátni többé hazátokat. Jó éjszakát!
Egymásra néztünk Kertészszel.
– Megborzad az ember, ha ennek a fickónak a torokhangu jóslatait hallja.
S ha meggondolom, hogy erre van bizva a vezetésünk.
Kertészre nem tett olyan rossz hatást, mert nem értette egészen jól.
– Csak feküdjél le, öreg, majd vigyázok rá.
Nem kellett sok biztatás, elnyultam a pokrócomon s fülemre huztam a
köpenyegemet. Még egy ideig hallottam, hogy a kapu előtt álló őr egy
orosz nótát fütyürész, aztán elaludtam.
Arra ébredtem, hogy valaki megszoritja a karomat. A hold lenyugodott,
koromsötétség borult az erődre.
– Te Pali! – sugta Kertész, – a hindu megszökött.
Felültem.
– Szerencsétlen, elaludtál?
– Nem. Sőt mikor a hold lement, felültem és szememet folytonosan az ő
ágyára szegeztem. De nem láttam semmit ebben a pokoli sötétségben.
Hirtelen gyanu támadt bennem s tapogatni kezdtem. Nem volt ott.
– Semmi zörejt sem hallottál?
– Semmit.
– Hát kigyó ez az ember?
Valami tárgy repült be az erődbe s kint zuhanás hallatszott.
– Adieu, french soldiers! (Agyő francia zsoldosok!) – kiáltott kivülről
Ahmed hangja.
– Aux armes! – orditottam és fegyverrel kezemben két ugrással kint
termettem. Néhányan fáklyát gyujtottak, a többiek mellettem futottak.
– Mi az? – szólt Marnier.
– Ahmed szökik!
Az erdő szélén a sötétben megszólalt a hang:
– Sohse fogjátok többé meglátni hazátokat. Jó éjszakát!
Tizen lőttünk a hang irányába. A levelek lehulló forgataga zörgött egy
darabig, aztán minden csöndes lett. Marnier káromkodva lefutott a
dombról, s keresztülesett valamin.
– Fáklyát ide? Mi ez?
A legionista őr volt, fej nélkül.
– A fejet elvitte!
– Nem vitte el, – felelt Wladimir, s egy sápadt, véres fejet tartott a
fáklya fénye elé.
Az elszörnyedés kiáltása tört ki a keblekből… én nekem meg egy könny
gördült alá a szememből. A fej szegény Rosztov barátunké volt. Azt dobta
vissza a bandita az erődbe.