Luong-Tom-Hi tehát, a kit népe az égett pofájunak hítt, ötszáz emberével
beállt hozzánk, havi tizennyolcezer frank fizetésért.
Szaigonból is érkezett egy század _marsouin_ (tengerész-gyalogság), egy
század zuáv, egy század légió, két darab Gatling-féle golyószóró,
megfelelő legénységgel, mindehhez hozzávéve Luong-Tom-Hi fenegyerekeit,
megpróbálhattuk a rebellisek legveszedelmesebb fészkének, Dü-Nam
erődének a bevételét.
A főparancsnokságot Brisard őrnagy foglalta el, egy régi tonkini
verekedő, a ki többször keresztül-kasul barangolta az országot, adott és
kapott sebeket, sőt már a lázt és a kigyócsipéseket is kiheverte, szóval
egészen aklimatizálódott.
Első dolga volt nagy haditanácsot hivni össze, mely elé azt a kérdést
terjesztette, hogyan lehetne Dü-Nam várát minél kevesebb veszteséggel és
minél hamarabb elfoglani. A haditanácsban résztvett Luong-Tom-Hi is, a
kinek a tolmács minden szót leforditott.
A tisztek sokat himeztek-hámoztak ide-oda, csak Luong-Tom-Hi nem szólt
egy szót se. A tanácskozás a szabadban történt, meglehetős hangos
szóval, s minden szót hallottam én is, a ki az őrnagy lakása előtt
álltam őrt.
– Te, Pál, – szólt Wladimir, a ki ott pipázgatott közel hozzám, egy
oszlopnak támaszkodva, – ez az őrnagy vagy nagy szamár, vagy nagyon okos
ember.
– Miért?
– Mit csap itt országos vásárt a haditerv megállapitásából? Hisz ezt
holnap Dü-Nam is fogja tudni.
– Tán épp’ azért teszi.
– Ez az én föltevésem második része. Ezt csak Dü-Nam számára kovácsolják
s titokban egy másikat fogunk végrehajtani, a mi nagyon meglepi majd a
pirátákat.
– Ez a valószinü.
– Nézd, égett pofáju barátunk milyen megvető arccal néz körül. Ő is
ostobának tartja a parancsnok eljárását.
A tanácskozás csakhamar véget ért. Ugy nagyjából megállapitottak egy
közönséges haditervet: a zuávok innen, a légió eminnen, a tengerészek
onnan fognak az erőd felé nyomulni. De mikor az őrnagy fölkelt, intett
az égett pofájunak, a ki a tolmácsával követte. A parancsnok szobájába
mentek, mely előtt álltam s igy a beszélgetés minden szavát hallottam.
Az őrnagy az óriás vállára tette kezét.
– Luong-Tom-Hi! Nagyon komor pofát vágtál a tanácskozás alatt.
Megmondom, hogy mért. Azt gondoltad magadban: miféle szamár ez, a ki
haditervét az egész helyőrség jelenlétében állapitja meg.
– Igazad van, parancsnok, hisz ha az uniformisod zsinórjai tudnák, még
azokat is le kellene fejteni és a tüzbe dobni.
– Helyesen beszélsz, vén jaguár, de csalódol, ha azt hiszed, hogy mi a
megállapitott haditerv szerint fogunk eljárni. Azt csak hadd fecsegjék
el az árulók, az nekünk csak használhat. Az igazi tervet most fogjuk
megállapitani, mi ketten.
Luong-Tom-Hi meglepetten kiáltott föl:
– Ember vagy a talpadon, vezér! Most értelek csak. Öröm veled dolgozni,
vén kigyó. Nos, hát nekem van már egy jó tervem.
Sokáig beszélgettek. Végre áttértek a részletekre. Luong-Tom-Hi a
zsákmánynak a felét és Dü-Nam asszonyait követelte. Az őrnagy
beleegyezett, s ennek jeléül tenyereltek egymással. Ekkor Luong-Tom-Hi
elővette revolverét s fölhuzza a sárkányát.
– Mit akarsz?
– A tolmácsot fejbelőni.
– Megbolondultál?
– Nem, mon commandant, de ő tudja a tervünket… s ha ez az ellentáborba
átszivárog, mind ott veszünk a vállalatnál.
A fiatal kinai (a ki a francia konzulátuson tanulta meg a gallok
nyelvét) ezt már az őrnagy lábai előtt fetrengve, könyörögve
tolmácsolta.
– Én bizom benne, – szólt az őrnagy.
– Rosszul teszed.
– Bizom benne, de azért vigyázok rá. Hé, legionista!
Beléptem a szobába.
– Kiáltson ide egy káplárt.
Kiléptem a tornácra s lekiáltottam az udvarra:
– Caporal Marnier!
Az öreg Marnier csakhamar a szobában termett.
– Marnier, ezt a kinait egy üres kunyhóba helyezi, egy ember
éjjel-nappal mellette lesz, töltött fegyverrel, s ha valaki a
benszülöttek közül szóba áll vele, mind a kettő agyonlövendő: a tolmács
is, meg a benszülött is.
Ezzel az intézkedéssel a rablóvezér is meg volt elégedve.