A templomégés után életünk sokáig minden esemény nélkül folydogált. A
helyőrség nagyon elbetegesedett, s azért egy folyammenti erődbe
helyeztek át, melyet valamivel egészségesebb helynek mondottak. A
lappangó lázak azonban itt is gyötörték a legénységet s rövid idő alatt
csontvázzá soványodva, mint a kisértetek ődöngtünk ide-oda s ziháló
mellel szivtuk be a mocsarak kigőzölgését. Néha oly általános eltespedés
vett rajtunk erőt, hogy ötven lázadó elég lett volna ahhoz, hogy
ellentállás nélkül kardélre hányjon bennünket.
A rendes szolgálat az volt, hogy minden harmadnap negyven legionista a
viz mellett lement tizenhét kilométernyire, s ott megvárta a
legközelebbi katonai állomás détachementját, mely a postát, orvosságot,
élelmiszereket és parancsokat hozta. Ezen az uton voltunk mi
összeköttetésben a civilizált világgal. Ilyenkor egy csomó kulit is
vittünk magunkkal, hogy legyen, a ki az átveendő holmit vigye.
Két ilyen utamban meglehetős veszedelmeken mentem keresztül. Egy
alkalommal belebotlottunk egy vándorló kigyófajzatba, melyet a
benszülöttek _akká_-nak neveztek. Csöndesen és fáradtan masiroztunk,
mikor egyszerre csak valami különös sziszegés üti meg füleinket az erdő
mélyéből. A benszülöttek elorditják magukat: _Akka! akka!_ azzal
mindenik villámgyorsan fölmászott a legközelebbi fára. A legionisták
megálltak és habozva néztek egymásra és a hadnagyra. A benszülöttek
kétségbeesve kiabáltak és integettek, hogy mászszunk utánuk. Végre az
egyik legionista letette a puskáját s neki a legelső fának. Ez megtörte
a jeget, csakhamar a többiek is utánozták. Egymást huzva, tolva,
mindnyájan följutottunk s kiváncsian vártuk a történendőket. Egyszerre
csak az erdőből ezer meg ezer kigyó tört ki s kuszott a folyam felé. Ez
volt a veszedelem. Az akka csipése pár perc alatt öl s ezért menekültek
előlük a benszülöttek. Különös, utálatos és hátborzongató látvány volt a
tömérdek sziszegő, csuszó-mászó állat tovahullámzása. Egymás hátán
gázolva törtek a viz felé, mely elnyelte s elsodorta őket. Tiz perc
alatt vége volt a vándorlásnak, de a benszülötteket egy félóra mulva is
csak azzal lehetett lecsalni a fáról, hogy a ki nem jön le, azt
lelőjjük.
A benszülöttek ugy magyarázták a dolgot, hogy az erdő valahol tüzet
fogott s ez üzte el az akkákat. A tüztől ugy félnek, hogy a legközelebbi
vizhez menekülnek s tömegesen beleölik magukat.
A másik kalandom egy tropikus vihar volt, mely utközben szakadt ránk.
Nem irom le, hogy milyen, hisz ez már középiskolai olvasókönyvekben is
megtalálható, de az bizonyos, hogy a mérsékelt égöv legirtóztatóbb
zivatara ehhez képest csak kismiska. Ez elől is a fákra kellett
menekülnünk, mert a földön egy méter magas szennyes áradat hömpölygött
végig s ugy föláztatta a talajt, hogy utána térdig gázoltuk a sarat.
Félóra mulva azonban már ujra forrón sütött a nap s a vizes földből
gőzölgő pára valóságos köddel vett körül bennünket. Alig lehetett benne
lélekzetet venni.
Egy napon Dü-Namnak egy küldöttje érkezett az erődbe, kék zászlóval.
Náluk a kék szin jelenti azt, hogy békés szándékkal közelednek. A
küldött azt jelentette, hogy a szegumi templomból megszökött a szent
krokodilus s a ki megfogja és visszaszolgáltatja, száz arany jutalomban
részesül. A szent krokodilus abban különbözik a profán krokodilustól,
hogy tetején, a fején, hátán és farkán egy sárga vonal huzódik végig. De
az ilyen állat a legnagyobb ritkaságok közé tartozik. A története pedig
az, hogy valami hindu próféta ellenségei elől menekülve, egy széles
folyóhoz ért, melynek partján tömérdek krokodilus tanyázott. Két tüz
közé szorult és biztosra vette vesztét. Ekkor istenéhez fohászkodott.
Abban a percben kiemelkedik a vizből egy irtóztató nagyságu, sárgahátu
krokodilus, szétmarja társait, a kik rémülten menekülnek előle, odasimul
a próféta lábaihoz s mikor az ráült, beviszi a vizbe s átuszsza vele a
folyamot. Megmenekült. A próféta hálából parancsba adta hiveinek, hogy
ezentul minden sárgahátu krokodilust szent állat gyanánt tiszteljenek s
ne merjék megölni.
Egy ilyen nagyrabecsült állat szökött meg a szegumi templomból.
Mikor a katonák előtt kihirdették, hogy miről van szó, csak nevettek és
a vállukat vonogatták. Bizony ha ők krokodilussal találkoznak, megölik,
nem nézve, hogy sárga-e a háta vagy más. De volt ott egy Padrone nevü
olasz káplár, egykor szobafestő, a kinek a dolog szeget ütött a fejébe.
A száz arany nagyon csábitotta s iszonyuan fölcsigázta a fantáziáját.
Nem is hiába. Kitalált valamit. Először is este lement a folyamnak egy
bizonyos pontjára, hol a krokodilusok sétálni szoktak s fogott egy ilyen
pikkelyes szörnyeteget a következőkép: Száz kulit vitt magával,
mindeniknél volt három cövek és egy fejsze. Azután egy kecskegidát
huszonöt lépésre a parttól kikötött, s mind elbujtak. Alig telt bele öt
perc, egy szörnyeteg már a gida felé mászott. Mikor odaért, s eltátotta
rettentő száját: hirtelen kirohantak rejtekükből a benszülöttek, körbe
álltak s gyorsan leverték a cövekjeiket. Mire a vadállat észrevette, már
nem menekülhetett. Ekkor orrára és farkára pányvát vetettek, s nyolcvan
ember ugy kihuzta kétfelől, hogy nem mozdulhatott. Most Padrone az egész
krokodilust körülcövekelte s ugy lekötözte, mint a liliputiak Gullivert.
Meg se tudott mozdulni.
Másnap aztán különböző növényekből és földből sárga festéket készitett
és hozzálátott a krokodilus preparálásához. Valami huszszor
végigfestette a vonalat s estére már készen volt vele. A katonák mind
lementek megnézni s roppant mulattak Padrone munkáján.
– Hát a viz nem mossa le, mester? – kérdezte valaki csufondárosan.
– Bolond, olajfestékkel van az csinálva, egy év alatt ha lekopik.
Harmadnap elküldött egy kulit Szegumba, azzal az üzenettel, hogy megvan
a szent állat, jőjjenek érte.
Szegum a viz mellett fekszik, vagy két órával feljebb, mint a mi
erődünk. Négy pap jött le egy hatalmas dereglyén s egyuttal lerendeltek
kétszáz embert, hogy majd visszafelé huzza a hajót, a viz sebes sodra és
gyors folyása ellen.
A papok nem tudtak hova lenni örömükben, mikor a gyönyörü sárga állatot
meglátták. Több izben leborultak és örömkönnyeket morzsoltak szét a
szemükben.
– Ki találta meg?
Padrone előlépett.
– A föld szelleme, a vizek tündére és a levegő apja vigyázzon lépteidre,
gyermekem. Az egyik óvjon, mikor a földön jársz, a másik ügyeljen rád,
ha vizbe esel, a harmadik álljon melletted, mikor a levegőbe szállsz.
A tolmács leforditotta Padronénak a szónoklatot. Az olasz szerényen
felelt:
– Az utóbbit tartsd meg magadnak, atyám; mert én csak akkor szállhatok a
levegőben, ha felhuznak valami fára…
A legionisták röhögtek. Az olasz folytatta:
– Ellenben a száz aranyat máris szeretném látni.
– Öntsétek le a szent állatot néhány vödör vizzel, – szólt a pap, –
nagyon el van tikkadva.
Tulajdonkép meg akarta próbálni, hogy nem megy-e le a festék. Padrone
még több vizet öntetett az állatra, sőt egy rongygyal végig is
dörzsölte, mire a pap rögtön átnyujtott neki száz darab szép aranyat.
– Fiam, te nagy szolgálatot tettél a mi vallásunknak, a taolingnak. Ha a
szent állat nem kerül meg, elzüllöttünk volna. Szivesen látunk
barátaiddal ünnepélyünkön, melyen a szent állatot meg fogjuk tisztitani
a földi salaktól és ujra elhelyezzük aranyketrecébe.
Padrone bizalmatlanul pislogott.
– Ki biztosit?
– Ne félj, én a körmök szolgája és az arany ketrec őre, a ki a főpap
után következem, itt maradok addig, amig ép bőrrel vissza nem jösz.
– Ez már más. Ki jön velem fiuk, mulatni Szegumba?
A katonáknak nem nagy kedvük volt, de én és Kertész mégis jelentkeztünk.
A kapitány, értesülvén a dologról, eleresztett, de előbb a körmök
szolgáját zár alá tette. Mindegyikünk egy jó hatlövetü revolvert rejtett
a keblébe, Padrone azonkivül egy jól megtömött vászontarisznyát
akasztott a nyakába; egyikünk se tudta, hogy mi van benne.
A papok jól megkötözték pikkelyes pátrónusukat, gerendákat dugtak alája,
vagy harminc ember nekirugaszkodott s a hajóra vitte. Mi is ott
foglaltunk helyet, s a kulik vad rivalgással huzni kezdték a bárkát
fölfelé.
Valami három óráig tartott, mig Szegumba értünk. Miközben a krokodilust
partra vitték, Kertész igy szólt:
– Fiuk, én már vén tonkingi katona vagyok, s megtanultam nem bizni
ezekben a gazemberekben. Ha baj lesz, a folyam felé vonulunk vissza, s a
hajóra menekülünk. Itt vannak az evezők, a csáklyák. Nézzétek csak, egy
szál kötéllel van kikötve, azt elvágjuk a szuronynyal, egy védi a
visszavonulást a többi belöki a hajót az árba…
– Bölcsen beszélsz, fiu, – felelt Padrone, – ugy lesz, ha baj lesz.
Esteledett s fáklyafénynél egy roppant öreg ember közeledett, fehérruhás
emberektől körülvéve: a főpap. Körüljárta a krokodilt, megnézte.
– Ez kisebb, mint a szent állat. Mit szól hozzá az idegen? – és felénk
fordul.
Padrone meghajolt.
– Én azt mondom, hogy nem állitom, hogy ez az a szent állat, mely a
szegumi templomból megszökött; de hogy ez is szent állat, a vak is
látja.
A főpap figyelmesen hallgatta s helyeslőleg biccentett. Aztán parancsolt
valamit és intett. Az emberek rögtön tüzet raktak és egy vaskondért
akasztottak fölibe, melyben valami barnás lé csakhamar forrni kezdett.
Meglöktem Padronét.
– Rosszat sejtek. Azzal a levessel a maga festékét akarják kipróbálni.
– Nem félek tőle, – sugott vissza az olasz, – azt ugyan semmiféle
levessel le nem mossák.
Én azonban közöltem aggodalmamat Kertészszel, a ki erre egy önkénytelen
mozdulattal revolvere agyára tette a kezét. A hajótól, mely már egészen
sötétségben volt, mintegy harminc lépésre voltunk, egészen körülvégve
taolingokkal.
– Két ugrás, – mormogá Kertész, észrevevén szemem irányát.
Ezalatt a főpap egy fehér kendőt a füstölgő barna lébe mártott s a
krokodilhoz közeledve, a sárga hátát kezdte dörgölni. Padrone egészen
közelhajolva nézte. Egyszerre csak nyugodtan fölemelkedik, s miközben a
nép csak diadaltól sugárzó arcát látta, halkan közömbös hangon odaszólt
hozzánk:
– Vonulj lassan a hajó felé. A festék lejön.
Hanyagul ódalogtunk a part felé. E pillanatban a főpap nézte a krokodil
megdörgölt hátát, de nyilván nem látott jól, mert intett a fiataloknak,
hogy jőjjenek közel és nézzék meg. Az egész nép odafigyelt és mi
szerencsésen kivül jutottunk az emberi körön. Éppen futólépést indultunk
a part felé, mikor a papok elorditották magukat:
– Árulás, gazság, csalás! Ez nem szent krokodilus! Ez festett
krokodilus!
Óriás ugrással a hajón termettünk, csak Padrone guggolt le a sötétben,
levette a tarisznyáját és meggyujtotta. A következő percben utánunk
ugrott, a kötél már el volt vágva s egy lökéssel husz lépésre
taszitottuk a bárkát.
Vérszomju orditással rohant le a partra a tömeg. De ekkor, éppen az
orruk előtt, hatalmas robbanás hallatszott s békák, tüzkarikák,
csillagok és napok kezdtek ugrálni, forogni, szikrázni a toalingok orra
előtt. Mind rémülten hátráltak.
Padrone kacagott.
– Föláldoztam a tüzijátékot, melyet nektek julius 14-ikére készitettem,
de látjátok, hogy szükség volt rá. Még utánunk usztak és elkampóztak
volna a gazemberek. Előre, be a legsebesebb árba!
Egy óra mulva otthon voltunk, bajtársaink általános örömére.