A folyammenti kis garnizon julius 14-ikének megünneplésére készült. Ezt
a francia gyarmatok legtávolabbi zugaiban is megülik, a hol csak egy
szál fehér ember van. Kezdődött a dolog azzal, hogy julius 12-ikén
napiparancsban adták ki, hogy julius 14-ikén csak a fele helyőrségnek
szabad berugni, a másik felére julius 15-én kerül a sor. A mi bölcs
intézkedés volt, tekintettel arra, hogy ellenségtől voltunk körülvéve.
(A szeszes italok élvezése különben teljesen el volt tiltva, mert a
pálinkaivás nagyon fogékonynyá teszi az embereket a helyi betegségek
iránt.) A kapitány mindjárt ki is számlálta azokat, a kik julius 14-ikén
fognak a respublika tiszteletére a sárga földdel közelebbi érintkezésbe
jutni. Julius 13-ikán este nagy kivilágitás volt, a fákat teleaggatták
kinai lampionokkal, azután lampionos menettel vonultunk a kapitány háza
elé és szerenádot adtunk. A mi hangszer volt, mind előszedtük, s pokoli
dobolást és trombitálást vittünk véghez. Végül elénekeltük a
_Marseillaise_-t. Azután a helyőrség fele megkezdte az ivást, mely
célból 25 liter kincstári abszent osztatott ki. Ezt szürcsölgették
vizzel föleresztve. De ez az éjszaka még nagyon csendes volt. Reggel
hatkor fegyverbe állt az egész helyőrség, százharmincöt legionista és
százhetven anami lövész s a kapitány szemlét tartott. Mikor a front
előtt végiglovagolt apró kis ponniján, a zászlók meghajoltak, a dobok
megperdültek, a trombiták megharsantak s mi tisztelegtünk. Nagy tömeg
benszülött lakosság állt ott és gyönyörködött bennünk. Majd
eldefiliroztunk a kapitány előtt s a hadnagyok és altisztek a
kapitányhoz mentek, hol _vin d’honneur_ volt, vagyis a köztársaság
elnökének tiszteletére egy pohár bort ittak, notandum, a betegek
borából.
A légió ezalatt szétoszlott, hogy hozzáfogjon az ünnepi ebéd
készitéséhez. Mi nyolcan voltunk egy házban, ezt hivják egy szekciónak.
Az ilyen háznak se deszkaajtaja, se üvegablaka nincs, az ablakokon és
ajtókon egyszerüen szunyogháló van, melylyel a moszkitók ellen
védekezünk. Ágyunk négy magas bambuszrudra van kifeszitve. Itt
tanyázunk, heverünk, alszunk, pipálunk, ha nincs semmi dolgunk. A
földszintet állataink foglalják el. E nevezetes julius 14-ikén
állatállományunk a következő volt: két egész pici, pár napos párducféle
állat, melyet a benszülöttek pumnak neveznek, négy kutya és egy
papagály. Ez utóbbival egy kis bajunk volt: én és Kertész erre a szóra
tanitottuk _betyár_, a két orosz erre a köszönésre _blagadarju_, a
többiek hol erre, hogy _filou_, hol erre, hogy _mörder_. A madár ugy
oldotta meg a nemzetiségi kérdést, hogy egyiket se tanulta meg. Kisded
elméje belezavarodott a különböző nyelvekbe. Most következett a szekció
éléstára: tizenegy tyuk, két kakas, öt kacsa, két liba, valamennyit
arcunk verejtékével loptuk a szomszéd falvakban. Hat tyuk, két liba és
két kacsa esett áldozatul a nemzeti ünnepen, melyen mindenki segitett
egy kicsit főzni a szakácsnak. Mondhatom, hogy Tannenberg német
bajtársunk fényes ebédet főzött s mi pompásan lakmároztunk, utána pedig
bor, pálinka mellett danolgattunk. Ebéd után az erőd udvarán volt
versenyfutás, dijbirkózás, póznamászás, majd bál. Esti szürkületkor a
garnizon kiszemelt fele holtrészeg volt, a szolgálatban levő másik fele
pedig pityókos, mert azért lopva az is iddogált egy kicsit. Én már
délután ötkor lefektettem Kertészt, Rosztovot és Wladimirt, magam pedig
kint sétáltam, sőt mikor a sötétség teljesen beállt, egy részeg legényt
fölváltottam az őrállomásán, csak ugy privát diligenciából, mert
képtelen volt a puskát tartani. Bizony ha ez éjjel a fekete-zászlósok
megrohannak, valószinüleg ellenállás nélkül másznak át
palliszád-sorainkon.
Ez ünnep után pár nappal három fegyvertelen anami ember jelentkezett az
erődben, s a kapitánynyal óhajtott beszélni. A kapitány egy félóráig
értekezett velük a verandán, s csakhamar hire terjedt az érdekes
dolognak: Luong-Tom-Hi, a fekete-zászlósok egyik leghirhedtebb vezére,
találkát kér a kapitánytól. A kapitány azt üzente neki, hogy
rendelkezésére áll, de a kelepcétől óvakodjék, mert pórul jár. Erre
Luong-Tom-Hi a következő javaslatot tette:
Egy félóra járásnyira az erőd fölött, szegezzenek egy tutajt a folyam
közepén a fenékhez. Ő a jobbpartról, a kapitány a balpartról, négy
fegyvertelen ember által hajtott csónakon a tutajra megy, s ott
megbeszélik a megbeszélendőket. Náluk se szabad fegyvernek lenni.
A kapitány elfogadta a föltételt, de a parti bokrokban hatvan legionista
hasalt, ő maga pedig egy csinos, de kitünő amerikai revolvert
csusztatott a zsebébe.
A derék vezérnek ugyanis irtóztató rossz hire volt. A franciáknak
legfélelmesebb ellenségei közé tartozott. Ő maga óriási termetü és
rettentő erejü ember volt, a ki vad kegyetlenségeket követett el, ugy a
benszülöttek, mint az európaiak közt. Közönségesen _égett pofájunak_
hivták, mert az arcát valami puskarobbanás éktelenül elcsufitotta,
feketévé és lyukacsossá tette. Ötszáz főnyi csapatjában vasfegyelmet
tartott fönn s a franciák nem egyszer érezték sulyos ökölcsapásaikat.
Mit akarhat ez az ember? A tisztek szörnyen törték a fejüket rajta, de
nem tudtak semmiben se megállapodni.
A találkozón én voltam egyike azoknak a katonáknak, a kik a csónakot a
tutajhoz hajtották. Mondanom se kell, hogy fegyvereink, ágak alá rejtve,
a csónak fenekén feküdtek.
Luong-Tom-Hi már a tutajon állt. Hosszu sárga selyemköntös omlott le
óriási testéről, fején egy tányéralaku sapka volt, mellette egy szolga
állt és napernyőt tartott föléje. Arcába néztem: a vér meghült bennem. A
pokolból előbujt ördög nem lehet rútabb. Az arca össze-vissza volt
tépve, ide-oda ráncigálva. Mintha karddal összeszabdálták volna s aztán
az orvosok rosszul varrták össze: a szája szögletét az egyik füléhez, az
orra hegyét a másik füléhez. Szinte keresni kellett, hogy hol van ezen a
pofán a szem, a száj. A kapitány maga is meghökkent, mikor közeledtünk.
– Teringettét, miféle vadállat ez? – szólt félhalkan.
A tutajon két szék volt. Mikor a kapitány föllépett, a rút vezér
udvariasan meghajtotta magát s az egyik székre mutatott. A mint a
kapitány leült, ő is azonnal helyet foglalt. A szolga odaállt és
mindkettőjük fölé tartotta a napernyőt. A tolmács meg tőlük öt lépésre
guggolt.
– Te nem bizol bennem, vezér, – szólt a kinai.
– Miért mondod ezt?
– Látom, zsebedben revolvert hoztál.
A kapitány zavarba jött, kihuzta a revolvert zsebéből és csónakunkba
dobta.
– Pedig ha nem bizol bennem, akkor hiába jöttünk össze. Mert akkor azt
se fogod elhinni, a mit mondani fogok.
– Beszélj!
– Gaz módon bánnak velem. A mandarinok megdézsmálják a pénzemet, igy
akármeddig verekszem, nem gazdagodhatom meg. Átállok hozzátok. Izenj a
kormányzónak s hozd meg a feleletét.
– Nem fogja elhinni és nem is felel rá.
– El fogja hinni, ha megirod neki, hogy hat feleségemet és tizenhét
gyermekemet biztositékul a kezetekbe adom?
– Igy már el.
– No hát, akkor ird meg. És tedd hozzá, hogy ötszázadmagammal állok be.
Olyan ötszáz legénynyel, a ki fölér tizezer fehérrel. A kiken nem fog a
betegség, mert itt születtek az ingoványban és itt nevelkedtek föl az
erdőben. A kik ösmernek minden zugot és bokrot, várat, buvóhelyet, falut
és mandarin-kéjlakot. A kik megeszik a hust és a kenyeret, de elélnek a
fagyökéren is és poshadt sarat isznak rá és nem árt meg nekik. A kiket
ti fényes nappal se láttok, de a kik titeket sötét éjjel is látnak,
mikor, mint a kigyó, előörseitek közé kúsznak és lekanyaritják a
fejüket.
– Jól van, vezér, még ma futárt küldök a kormányzóhoz; te meg add mellém
egy biztos emberedet, a kivel üzenhessek neked, ha megjött a kormányzó
felelete.
– Itt van a levelem a kormányzóhoz, ebben vannak a föltételeim. Addig
pedig béke legyen köztünk, óvjanak az ég szellemei s a földi rossz
manókat tipord össze, valahányszor lábadat lépésre emeled.
Ezzel mélyen meghajtották magukat egymás előtt s a találkozás véget ért.
Három hét mulva megtörtént az ujabb találkozás. Ezalatt a tonkini
kormányzó Párissal is értekezett táviratilag s a tengerészeti
minisztérium budgetjébe havi tizennyolcezer frankkal többet állitottak
be. Ennyit kapott Luong-Tom-Hi (de 30.000-et kért).
Negyven fegyveres kiséretében jelent meg a második találkozás után egy
héttel, hogy nejeit és gyermekeit nekünk átadja. De a galáns franciák az
asszonyokat meghagyták neki s csak a gyerekeket szállitották el
Bac-Ninhbe. A negyven ember öt nap alatt az erőd egyik sarkában remek
ötszobás házat épitett gazdájának, s mikor ez készen volt, Luong-Tom-Hi
megjelent ötszáz fegyveresével (marconább, fegyelmezettebb és jobb
katonaságot sehol a világon nem láttam) és fölesküdött a francia
zászlóra. A fegyvereseket egy nagy rakás asszony és gyerek követte s
három nap alatt az erőd mellett egy uj falu keletkezett, boltokkal,
kávéházakkal.
Uj katonáink épp annyi zsoldot kaptak, mint mi: öt napra egy frankot és
hét sout. De ellenséges földön szabad rablás volt számukra biztositva.
Hogy milyen nagy szolgálatot tettek ezek a franciáknak, majd elmondom.
Most csak vasfegyelmük jellemzésére ennyit emlitek: egy napon riadót
vertek s Luong-Tom-Hi egyik katonája ópium-részegség miatt nem jelent
meg. A kinai szörny odament a házához s a boldogtalant álmában
fejbelőtte.