A hóhér, egy izmos, hosszu kinai fickó, elfoglalta az erődben a neki
kijelölt házat, de nagyon csalódnak önök, ha azt hiszik, hogy valami
rettentően komor férfiu volt, a ki mindig a bakót adta. Sőt a köznapi
életbe is azonnal beletalálta magát, a mennyiben a kommandáns háza körül
inasi teendőket végzett s egész passzióval pucolta az egyenruha gombjait
s a kapitány cipőit. Olyan volt, mint egy kuvasz. De ha a kapitány
foglyokat hallgatott ki, akkor emberevő ábrázattal ott állt mögötte,
széles, fényes pallosát nyugtatva vállán, s ha a kapitánynyal rukkoltunk
ki, akkor is fogta a bárdját s elfoglalta helyét a kapitány mögött.
Másnap mindjárt nyilt alkalma ügyességét bemutatni.
Két bandita volt az erőd börtönében, ezeket hozták elő. A két fekete
fickó egész kihivóan lépett a kapitány elé, de egyszerre megrogytak és
összetörtek, mikor házából kilépett s hivatalos helyét elfoglalta
Lan-Csu, bárdját néhányszor megsuhogtatva a levegőben.
Hanem azért nem vallottak semmit. A kapitány különösen Dü-Nam erődjének
titkait, hozzáférhető részeit kutatta, de erre vonatkozólag éppen semmit
nem tudtak mondani. Mi katonák köröskörül feszült figyelemmel követtük a
tárgyalás menetét.
A kapitány intett Lan-Csunak, ez kimért léptekkel a banditákhoz ment, a
kik ezalatt egy csomóba csavarták a copfjukat, ledobták a
felsőruhájukat, letérdeltek, előre nyujtották a nyakukat és behunyták a
szemüket.
Lan-Csu közéjük állt s onnan még egyszer a kapitányra nézett.
– Vallani fogtok? – kiáltott a kapitány.
Nem jött rá felelet.
– Allez! – szólt a kapitány.
Lan-Csu körülnézett. Végighuzta szemei előtt a bárdot, mintha élét
vizsgálná. Majd a körmével próbálta meg. Aztán egyet villant a bárd s a
jobboldali bandita feje lehullott. Nyakából két sugárban magasra szökelt
a vér. A fej előre gurult, a test azonban hanyatt vágta magát, mintha a
sujtás percében az életösztön ellenlökést adott volna. Éreztem, hogy
rosszul kezdek lenni s elfordultam. A legionisták azonban vad
gyönyörüséggel nézték, az anamiták pedig, nemcsak a tirailleurök, hanem
a falubeli asszonyok és gyerekek is, ujongtak és tapsoltak. Ez olyanféle
mulatság lehet nekik, mint az európaiaknak a térzene.
Bizonyos távolságra elvonultam a csoporttól s mikor visszanéztem,
Lan-Csu már a két vértől csepegő fejet a külső palliszádokból kiálló
karóra tüzni vitte. Azután más ruhát vett föl, pallosát gondosan
megtörülgette, megköszörülte, olajjal bekente s ment a kapitány csizmáit
fényesiteni.
Kertész mondta később, hogy mégis csak furcsa érzést kelt az emberben,
mikor a kapitány _kutyamosója_ ilyen kábitó ügyességgel ütögeti le
embertársainak a fejét. Megjegyzem még azt is, hogy a gazember
_félkézzel_ csapott!
Egy napon magas bambusznád ágyamon hevertem és néztem a legénység
majmainak birkozását (minden harmadik legionistának volt egy szelid,
ügyes majma), mikor belép Wladimir.
– Te, a hóhérunk nősül és engem kért föl tanunak. Gyere másodiknak.
Azonnal leugrottam az ágyról. Vőfély leszek egy tonkingi esküvőn! Ezt is
kevés ember mondhatja el magáról.
Kint várt ránk Lan-Csu.
– Puskát hozni! – szólt.
– Puskát, lakodalomra?
– Hadd el, – szólt Wladimir, – nem ösmerjük a helyi szokásokat.
– Aztán a kapitány tudtával történik mindez?
– Természetes. Sőt a kapitány azt rendelte, hogy teljesitsük minden
kivánságát.
Mikor a puska a vállunkon volt, Lan-Csu is vette a pallosát s együtt a
körülbelül száz lépésnyire fekvő, nyájas képü laota falu felé
irányitottuk lépteinket. A kistermetü, barátságos képü, zengzetes hangu
asszonyok és leányok édességeket, zöldlevelü teát, sum-sumot kinálgatva
hemzsegtek körülöttünk, s mi hárman valósággal Gullivereknek tüntünk
föl, a mint a liliputiak közt sétáltunk. Vajjon melyik lehet a Lan-Csu
menyasszonya? A fickó vizsga szemekkel tekintett körül s akkor jöttem
rá, nagy bámulatomra, hogy még csak most választ. Egy elragadó kis baba,
én tizenkét-tizenhárom évesnek néztem, tipegett folyton előttünk és
dallamos hangján kinált valami befőttet. Egyszerre csak Lan-Csu megfogja
és szól:
– Ez jó lesz.
A kicsike nagyot sikoltott.
– Ösmered? – kérdé Rosztov, a ki fegyvertelenül követett bennünket.
– Nem én, de tetszik nekem.
A leány halálsápadt lett és kétségbeesetten sikoltozott. Megértette,
miről van szó. Ki akarta magát tépni, de a kinai erősen fogta. A nép
tágult mellőlünk, de nagy körben körülfogott és mig az asszonyok
visitoztak, a férfiak kiabáltak.
Most kezdtem érteni, hogy miért kell a Lan-Csu lakodalmához puska?
Egyszerre csak egy öreg ember és egy fiatal ember rohantak a körbe, az
utóbbi három kis cigányporontyot öntött elénk az öléből. A helyzet
tisztázódott. Az öreg ember az apja, a fiatalember a férje, a három
poronty a gyereke volt Lan-Csu kiszemelt arájának. A kinai óriás elé
térdeltek és szivrehatóan könyörögtek neki, hogy ne vigye el tőlük a
napfényt, az üditő forrásvizet, az áldott árnyékot, egyszóval mindnyájuk
gondviselőjét, az asszonyt. Lan-Csu széles pofáján, a mint a gyerekeket
meglátta, széles vigyorgás jelent meg. A három gyerek csak fokozta
előtte az asszony becsét. Hisz igy mindjárt kész családi életet kap, nem
is kell rá várakozni; az apróság kedves csicsergése azonnal be fogja
tölteni puszta hajlékát. Aztán az ügyet a következő sorrendben intézte
el:
Először is fölrugta a laota férjet, a ki vagy három ölnyire gurult s ott
mint egy beteg pávián nyöszörögve összeesett. Majd négykézláb mászva,
félig hason csuszva a tömeg közé menekült. Most lehajolt és az apjának
két aranyat adott a lányáért (mert a férj jogát az erősebb ember
megsemmisitheti, de az apa jogát a legerősebb ember is köteles
respektálni, mert azt a vadak is tudják, hogy az apa jogát a természet
törvénye állapitja meg) s megparancsolta az öregnek, hogy a gyerekeket
vigye az erődbe, a mit az habozás nélkül meg is tett.
Ekkor körülnézett, balkarján a remegő kis asszonynyal és kiáltá:
– A pap jöjjön ide!
A már ekkor lecsillapult néptömegből egy ősz férfiu, a laoták papja
lépett ki.
– A templomba megyünk.
S nekünk is intett, hogy kövessük. Vladimir és én puskával s még egypár
kiváncsi legionárius, köztük Rosztov és Kertész fegyvertelenül, mentünk
utána.
– Meglesz az esküvő? – kérdém Kertészt.
– Nem hiszem; a kinai csak a laota nőt fogja kényszeriteni, hogy örök
hüséget fogadjon neki. Ő nem tesz fogadást idegen bálvány előtt.
A templom olyan volt, mint mindazok, melyeket eddig láttam. Kivül száraz
szalmateteje majdnem a földig ért, de belül elég tágas és magas volt.
Közepén egy undok bálvány ült, nagy üvegszemekkel, óriási nagy szájjal,
mögötte papok álltak. Ez elé az alak elé lépett az uj pár. Vladimir és
én nagy félkört irtunk le szuronyunkkal, mire az utánunk tódult néptömeg
tisztességes távolba huzódott.
A szertartás azon kezdődött, hogy a hóhér egy aranyat dobott a bálvány
szájába, mire az olyan jóizü röfögést hallatott, mint egy jóllakott
disznó. Az ezután következőkre már zavarosan emlékszem, de emlékezni
fogok, a mig csak élek… Alig kezdtek a papok valami kardalba és táncba,
egyszerre csak valami villanás cikázik végig fejünk felett, a szalmatető
égő foszlányokban kezd a fejünkre hullani és sürü füst támad.
– Felgyujtották a templomot! – kiáltott Wladimir.
– A kapuhoz! – kiáltott Kertész.
A laoták már ekkor orditva, jajgatva futottak az egyetlen kijáráshoz.
Ott megtorlódtak és egymást tiporták. Se be, se ki. Némelyek, a papok
is, mint az őrültek rohantak föl s alá, eltakarva a szemüket. Mások
előttünk fetrengve könyörögtek, hogy mentsük meg őket. Én félig
elvakulva kapkodtam levegő után.
Rosztov lélekjelenléte tért vissza leghamarább.
– Légió! Vigyázz! – üvöltött mennydörgő hangon, – ragadjátok fel a
bálványt, törjük ki vele a falat!
– Hurrá – kiáltott a legénység, s a jajgató papokat félretaszigálva, a
hét vagy nyolc legionista egy pillanat alatt lekapta trónjáról az undok
állatot.
– Légió! Erre! – mennydörgött másodszor Rosztov hangja.
A fal mellett álltunk, lihegve, félig vakon, félig megfulladva a
füsttől.
– Emeld! – orditott Rosztov, – rajta!
Irtóztató dühvel lóditottuk a falnak a bálványt. Tompa zuhanás
hallatszott.
– A fal kidőlt. El ne ereszd a bálványt! Előre, indulj!
Ledöntöttük a falat, nagy kaput ütöttünk az égő tetőn s kint voltunk a
szabadban, az Isten napfényes, szabad ege alatt. Mintha a pokolból
tértem volna vissza.
– Dobjátok el az öreget. A ki ég, hamar hemperegjen egyet a mocsárban, –
hallatszott ujra Rosztov szava.
Elhemperitettük a bálványt, melyet addig mind görcsösen szorongattunk a
kezünkben.
A mint egy jó nagy lélekzetet vettünk, sietve körülnéztük magunkat. Csak
a szakállunk, bajuszunk, ruhánk pörkölődött meg kissé, de komolyabb
bajunk nem történt.
Utánunk tört ki vad rivalgással a hóhér, fogai közt a pallossal, két
karjában az asszonynyal. Mindkettőjük könnyü ruhája lobogva égett. A
hóhér egyenesen a mocsárhoz futott, beledobta az asszonyt s utána maga
is belehempergőzött. A papok is s egy csomó laota a mi kapunkon tört ki
s mind a mocsárba futott megfürödni.
Egyszerre csak egy roppanás hallatszott s a templom összedőlt. Vagy husz
laota ott veszett a főkapunál. Segiteni senkin se lehetett, hisz az itt
elbeszélt dolog körülbelül három perc alatt folyt le.
Az egész légió, a tisztek is ott álltak már s elbeszéltük nekik az
eseményeket.
– Micsoda kaland, micsoda kaland! – mormogá Kertész.
Ránéztem. Halálsápadt volt.
– Te fiu, én is olyan vértelen vagyok, mint te? Hisz iszonyat rád nézni.
– Vigasztalódjál, pajtás, te is olyan vagy, mint a fehérre meszelt fal.
– Te, ha mi ezt egyszer a Szikszayban, vagy a Hangliban elbeszéljük,
mindenki hazug embereknek fog bennünket tartani.
Kertész szomoruan mosolygott.
– Szerencsére sohse leszünk abban a helyzetben, hogy a kalandjainkról
otthon meséljünk. Nézd ezt a csomó embert itt körülöttünk: öt nem fogja
ezek közül Európát meglátni.
E pillanatban egy rémalak jelent meg előttünk. A hóhér volt, tele
sárral, cafatokkal, égésekkel, ölében hozta az asszonyt.
– Parancsnok! Az asszony meghalt. Nekem pedig a félszemem kiégett.
A borzadály moraja futott át a tömegen. Lubin ezredorvos előlépett. A
kinai folytatta:
– Engedd meg, hogy ezt az asszonyt, a kit nagyon megszerettem, mikor a
nyakamba kapaszkodott és gyönge életének utolsó szavait fülembe lehelte,
az erdőbe vigyem és eltemessem.
– Menj! De előbb az orvos beköti sebeidet.
– Nem. Majd szedek rájuk magam gyógyitó füveket.
Azzal megfordult, s ölében az asszonynyal, fogai közt a pallosával,
elballagott az erdőbe.