Őszintén megvallom, hogy Kináról és Tonkinről soha semmiféle tudományos
utleirást nem olvastam s csak annyit tudok róluk, a mennyit Afrikából
jövet a hajón tanultam. Itt ugyanis volt egy derék tengerésztiszt, a ki
hetenként kétszer előadást tartott az ázsiai francia gyarmatokról s
lakosaikról s minden előadását azzal végezte: _Fiaim, vizet sohse
igyatok és ne részegeskedjetek, különben az ördög elvisz benneteket._
Ezt aztán, de csakis ezt megjegyezte magának a legionista, de egyuttal
hozzátette: Hát mi a menykőt fogunk inni azokban az istenverte
országokban?
Azért emlitem csak tudatlanságomat, hogy ne vegyék rossz néven, ha
valami földrajzi, álattani vagy növénytani badarságot követek el. Afelől
nyugodtak lehetnek, hogy a mit láttam, azt hiven leirom.
Sylvainnek, a megölt dél-francia tisztnek helyét egy tengerészhadnagy
foglalta el, a kinek a megszököttek helyett egy harmincfőnyi anamita
csapatot bocsátottak a parancsa alá s mentünk tovább. A megölt Sylvaint
telekovácsoltuk nehéz vassal, lepedőbe varrtuk s tengerészmódra a viz
alá sülyesztettük. Egy sortüzzel bucsuztunk el tőle, s mikor a
bugyborékoló vizbe meresztettem tekintetemet, magam is ugy éreztem,
mintha a fejem átkozottul mozogna a törzsökén. Bár nem nagyon
ragaszkodtam ahhoz, hogy ezt a bolond főt valaha visszavigyem Európába,
a halálnak ez a neme mégis borzalommal töltött el.
Megérkeztünk Fu-Lang Tongba, hol száztizenöt legionista, köztük én és
Wladimir, s harminc anami lövész, a megfelelő podgyászszal a partra
szállt. A város tizenöt-husz házból s hét-nyolc templomból áll. Minket
egy ilyen pajtaszerü templomba szállásoltak, melynek eresze majdnem a
földig ér, de belül szép, faragott oszlopsorok diszitik. A templomok
körül palliszádok vonultak. Ez már katonai munka. Alig helyezkedtünk el
templomunkban s alig hagytuk el a hajót, a szakasz-szakácsok jelentik a
parancsnoknak, hogy egy falat élelmiszerünk nincs. A kapitány nyugodtan
utalt arra, hogy a garnizon tőszomszédságában egész csomó apró falu van,
szerezzünk onnan. A katonák ezt parancsnak vették és elszéledtek. Egy
óra mulva malaccal, libával, kácsával, tyukkal, nyers hussal megterhelve
tértünk vissza. Marnier még egy hordó bort is guritott maga előtt. Igy
aztán a szakácsok pompás ebédet készitettek, melyre feketekávé és rummal
kevert forralt viz következett. Megjegyzendő, hogy az emlitett falvakat
teljesen üresen találtuk, a lakosok elmenekültek előlünk.
Este korán lefeküdtünk, de már egy órakor talpon voltunk, hogy
állomásunkra, Na-Namba masirozzunk. Harmincnégy kuli hozta a
podgyászunkat, s én, Wladimir, Marnier, Schultz voltunk kirendelve, hogy
vigyázzunk a teherhordókra. Parancsunk az volt, hogy a ki jobbra vagy
balra kilép a libasorból, azt szó nélkül le kell lőni. Ezt a parancsot a
vékonydongáju, gyenge anamita legények is tudták s iszonyu ijedt
tekintetet vetettek puskáink felé.
A mint a hajnal első derengése föltetszett az égen, egy gyaloguton
nekivágtunk az őserdőnek, telepakkolt borjuval és százhatvan patronnal.
A mint a nap fölkelt, rögtön tikkasztó lett a meleg. Nagy bámulatomra a
legnagyobb gonddal ápolt földek, kukorica, ricinusz, tök, saláta,
burgonya közt vitt el utunk. Tizenkét órára egy lakóitól elhagyott
faluba értünk, hol azonnal ingre vetkőztünk, mert ruhánk facsaró viz
volt. Itt, az alacsony bambuszkunyhókban megpihentünk. A falu környéke
csupa rizsföld volt, mely, mint mindenütt, itt is folyton viz alatt áll.
Ezenfelül büzhödt mocsarak környékezik a falut. A legszomjasabb ember is
undorodva fordul el ettől a mocsárviztől, de ha akart volna se ihatott
volna belőle, mert a parancsnok fegyveres őröket állitott melléje. A
ronda vizet előbb megforraltuk s aztán teát főztünk belőle. De még igy
is émelyitő volt s bizony nem egy könnyelmü ember, a kit a szomjuság
gyötört, lopott egy csajka vizet a mocsárból.
Másnap reggelig pihenve, ujra utra keltünk, s délelőtt Na-Namba
érkeztünk, mely hosszabb időre állomáshelyünkül volt kitüzve. Na-Nam
erőd kis dombra van épitve, a domboldalon kisebb kaszárnyaépületek,
sárból és bambuszból, a csucson a _fellegvár_, mely büszke cim azt
jelenti, hogy a dombtető földdel megtöltött kosarakkal van
körülsáncolva, s a kosarak tetejéről két revolverágyu néz alá a völgybe.
Minket a domboldalon levő házikókba szállásoltak, az _első emeleten_ (a
hogy a dombcsucsot nevezték) tengerészek voltak. Bármilyen primitivnek
tetszett előttem az egész védelmi berendezés, tény, hogy a pirátok ellen
pompás oltalmat nyujt s a legváratlanabb éjjeli rohammal se tudták eddig
bevenni.
A régebben ott tanyázó s szolgálatban nem levő legionisták élénk
hurrával fogadtak bennünket és sapkájukat nehányszor a levegőbe
dobálták, mikor vidám trombitaszóval a tágas, elkeritett helyre
bevonultunk. Alig hogy fegyvereinket elhelyeztük a kijelölt házban,
kisiettünk körülnézni és ismerkedni. Akkor láttuk csak, hogy ezek a
régiek minő sárgászöld szinüek, beesett arccal, lesoványodott testtel,
meggörbedt tartással. Engem legelőször egy fiatal, tejfölös száju suhanc
szólitott meg ezzel:
– Nincs az urak közt osztrák?
– Van, kettő, – feleltem, – ön talán osztrák?
– Nem, magyar vagyok.
– Akkor honfitársak vagyunk, – mondám magyarul.
– Igazán? – kiáltott ő is magyarul, s mind a két kezét elém tartotta, –
ezt a szerencsét nem is mertem remélni. Kicsoda, ha szabad tudnom?
– Galambos Pál, Budapestről.
A fiatalember erre egy Magyarországon kitünően hangzó régi nemesi nevet
mondott. Én azonban csak Kertésznek fogom őt hivni. Bámulva néztem rá.
– Ön bámul, ugy-e? Hja uram, ön egy haszontalan, szüleinek sok bánatot
okozott boldogtalan fiut lát maga előtt, a ki önmagát az idegen légióba
számüzte, hogy kijárja a szenvedések iskoláját.
– S mióta legionista?
– Egy évig szolgáltam Afrikában és egy éve vagyok Tonkinben. Istenem, de
jól esik magyarul beszélni. Két év óta nem volt részem benne. Azért
kérdezősködtem az osztrákok után, mert velük tartjuk a kompatriótaságot.
– Hej, Pál! – kiáltott Wladimir.
– Mi az?
– Gyere csak ide.
– Jőjjön, Kertész ur, bemutatom egy kebelbarátomnak.
Wladimir is egy oroszt fedezett föl, s azzal akart megismertetni. Néhány
perc mulva a két orosz és a két magyar a kantinban ült, párolgó tea
mellett.
Wladimir barátja, Rosztov, magas termetü, nagyszakállu,
harmincöt-negyven éves férfi volt, a kinek mellét már hadiérem
diszitette s őrmesteri rangot viselt. Tőle tudtuk meg, hogy itt
körülöttünk az erdő hemzseg a fekete-zászlós banditáktól, kiknek vezérét
Dü-Namnak hivják. Dü-Nam külömben kedélyes fickó, csak minden harmadnap
szokott támadni s a közbeeső napokon fegyverszünet van, mely alatt a mi
komandánsunkkal levelet szokott váltani.
– Hogyan?
Rosztov fölvitt a dombra s észak felé mutatott.
– Nézzetek ebbe az irányba, ugy-e két dombot láttok?
– Igen.
– Nos, az innenső a postaállomás, a tulsó pedig Dü-Namnak a vára. Ha mi
Dü-Namnak izenni akarunk, vörös zászlót tüzünk a középső dombra, azt ő
meglátja, odaküld és a zászló alatt találja az üzenő levelet, melyre
hasonló módon felel.
– De ha ilyen közel van a rablóvezér vára, miért nem pörköltétek ki? –
szólt Vladimir.
Rosztov nevetett.
– Látszik, hogy regruta vagy Tonkinben. Először az a vár csak igy torony
iránt látszik közelnek. Másodszor veszett mocsarak közt van, melyekben
mind bent vesznénk. Harmadszor, ha oda tudnánk vergődni, egészen alája,
ott semmit se látnánk belőle, mert ötszörös élő bambuszsövény veszi
körül. Negyedszer, ha ezen is áthatolunk, az egész banditahadat elnyeli
a föld, mert a várból több kilométer hosszu alagut vezet ki, valahová az
erdőbe. Ötödször…
– Elég! – nevetett Wladimir, – ennyi argumentum előtt meg kell hajolnom.
– Rosztov őrmester! – hangzott lent az udvarban.
Egy káplár kereste az oroszt és jelentette neki, hogy a kapitány
hivatja. Rosztov elsietett. Ugy tiz perc mulva ujra megjelent az
udvaron, kezében vörös zászlóval.
– Postát viszek Dü-Namnak. Van kedvetek velem jönni?
– Van.
– Semmi teher, puska, husz patron, szurony.
Fegyvereinkért siettünk. Mikor ujra az udvarra léptünk, egy szakasz
legionista éppen sorakozott. A marskolon ilyen volt: elől két anami
lövész, utána Kertész, Wladimir és én, mögöttünk Rosztov, azután a
szakasz. Oldalt harminc-negyven lépésnyire anamiták biztositották az
oszlopot. A fegyverét mindenki lövésre készen tartotta. Nekem ugy
tetszett, mintha több izben árnyalakok ugrottak volna föl a magas füből
és tüntek volna el a sürüben.
Rosztov mögöttünk menve, elbeszélte, hogy miről van szó.
A kapitány az elfogott rablókat egyszerüen főbe szokta lövetni. De vette
észre, hogy ez nem hat. A fanatikusok ezt dicső, katonai halálnak
tekintik, dacosan szemébe néznek, s a halálbüntetésnek ez a neme a
benszülöttekre nézve nem szolgál elrettentő például. Elhatározta tehát,
hogy ezentul ő is nyakaztat. Ezt már a benszülöttek becstelen és rémitő
halálnak tekintik. De hogy nyakaztasson, ahhoz hóhér kell. Neki nincs,
ellenben Dü-Namnak van tiz. A levélben tehát ajánlatot tesz, hogy adjon
el neki egy hóhért, kap érte tiz aranyat.
A tiz arany egy kis tubákos pikszisbe helyezve ott is volt Rosztov
zsebében. Mondhatom, hogy nagyon kiváncsi voltam ennek a kis
kelet-ázsiai tranzakciónak a sikerére.
Egy óra alatt ott voltunk a középső dombon, a rajta álló póznára
fölkötöttük a vörös zászlót, s két kő közt kivájt üregben elhelyeztük a
pénzt és a levelet. Aztán visszavonultunk egészen az erődig. Utközben
tréfásan kifejtettem Rosztovnak, hogy Dü-Nam urat meg kéne tanitani az
optikai telegráfra, a mivel nagyon meg volna könnyitve az érintkezés. Ő
egész komolyan azt felelte rá, hogy majd megmondja a kapitánynak.
Mire visszajutottunk az erődbe, a vörös zászló már nem lengett a póznán,
jeléül annak, hogy Dü-Nam a levelet átvette.
Nem telt bele egy óra, a vörös zászló ujra megjelent a szokott helyén.
Rosztov, mi és a szakasz ujra elindultunk. A dombon egy hatalmas kinai
feküdt, kezén-lábán erősen megkötözve. Ugy látszik a maga jószántából
nem akart a szolgálatunkba állni, azért Dü-Nam jónak látta
megkötöztetni. Mellette egy kétélü, széles bárd hevert a füben.
Mi persze rögtön elmetszettük a köteleit, közrefogtuk és erődünkbe
vittük, nem feledkezvén meg a vörös zászlóról és Dü-Nam leveléről se.
Otthon a kapitány verandája elé állitottuk a néma fickót, s a kapitány,
kinai tolmácsa segitségével, azonnal kikérdezte.
– Azért kötöztek meg, mert nem akartál jönni?
– Azért uram.
– És miért nem akartál jönni? Azt hitted, bántódásod lesz itt?
– Nem itt. Ott!
És Dü-Nam erődje felé mutatott.
– Hogyan, ott?
– Tudd meg, uram, hogy Dü-Nam azt mondta: Eladtalak a francia
parancsnoknak, de ezentul ugy bánunk veled, mintha francia volnál,
vigyázz, hogy a körmeink közé ne kerülj. Erre én könyörögtem, hogy hadd
maradjak vele, de ő eltaszitott.
– Ne félj, a francia nagy és hatalmas nemzet, a mi fegyvereink olyanok,
mint az ég villámai és jaj annak, a ki hozzád mer nyulni.
– Köszönöm uram, ti vitézek és erősek vagytok; de az ő barátjuk az erdők
sürüje, az éj sötétje, a mocsár, a bozót, a hegység minden rejteke s
láthatatlanul hozzák rátok a halált. Csusznak mint a kigyó, leselkednek
mint a tigris. Vigyázzatok, vigyázzatok!
Mondhatom, borsódzott a hátam, mikor a tolmács ezeket a szavakat
leforditotta. A kapitány fölkelt.
– Munkára! Hol vannak a foglyok?
– Ma nem, – felelt a hóhér tompán.
– Miért?
– Mert ma halt meg a feleségem. Dü-Nam előttem ölette meg, hogy
könnyebben elszakadjak onnan. Még vérét se itta be a föld.
Sárga, csontos, buta arcán mintha meghatottság látszott volna. Szemei
gyorsan pislogtak.
Egyszerre fölvetette a fejét.
– Melyik az én házam?
Megmutattuk neki.
Vállára vette széles, villogó bárdját s lehajtott fejjel, szó nélkül
elballagott. A durva katonák csoportja meghatott csendben bámult utána.