Harmincnégy napig utaztunk a _Bien-Hoa_ nevezetü hajón, mig végre
megérkeztünk Szaigonba, Indo-Kinának francia kézben levő részére. Az
utazást nem részletezem. A hajó annyira tele volt, mint egy kiránduló
gőzös, mely vasárnap este Visegrádról Budapestre hazatér. A mi annyit
jelent, hogy folytonos zürzavar, taszigálódzás, rendetlenség közt éltünk
egy hónapon át. A szuezi csatornán és a Vörös-tengeren iszonyuan
szenvedtünk a hőségtől, az Indiai tengeren egy kis tajfun táncoltatott
meg bennünket, Kolombóban pedig öt legionárius a tengerbe ugrott s a
partra uszott, hová nem lehetett őket követni. Ezek voltak az utazás
főbb eseményei. De mindez minket nem érdekelt, mi a rejtélyes Ázsia felé
szegeztük vágyakozó tekintetünket, hol a legérdekesebb kalandokra
számitottunk.
Mondanom sem kell, hogy rendkivül boldogok voltunk, mikor ujra szilárd
szárazföldet éreztünk a lábunk alatt, s a hajó zsufoltságát a
tengerészeti gyalogság pompás, tágas, modern kaszárnyájával cseréltük
föl. Az udvar közepén egy nagy medence volt, tele friss vizzel, ebben
annyiszor megfürödtünk, a hányszor csak ráértünk; különben a
szennyesünket is ebben mostuk. A medence egyuttal büntetésül is
szolgált, persze nem az altisztekkel, hanem csak a magunkfajta
közlegényekkel szemben. Ha a légionisták közül valaki ugy viselte magát,
hogy a bajtársi szellemet megsértette, a többiek kilestek egy alkalmas
pillanatot s ruhástul a vizbe dobták (mint a császárság alatt a
spicliket a Szajnába); megtörtént, hogy cakkumpakk katonákat,
fegyverestől a vizbe dobtak. S a legszigorubb inkvizició se tudta a
tetteseket kideriteni; maga a szenvedő fél se mert árulkodni, mert akkor
egyszerüen – ujra beledobták. Kétszer, háromszor, mig be nem fogta a
száját.
Szaigonban április közepén már olyan meleg volt, mint nálunk juliusban.
Mi vár itt ránk majd nyáron! Előre is borsódzik a hátam. A város
különben csinos, van egy európai nivón álló állatkertje, egy
Gambetta-szobra, mely kisebb, de jobb, mint a párisi Gambetta-szobor.
Wladimirral egyszer kimentünk, megizlelni a kinai konyhát. Potom pénzért
kaptunk két tojást, szamarit (valami rizskásás hust), gombócot, mely
belül gyümölcscsel és mézzel van töltve, s ittunk rá jó sok sum-sumot,
vagyis rizspálinkát. Ez különösen Marniernek izlett s két este
holtrészegen szállitottuk haza.
Pár nap mulva ujra a _Bien-Hoára_ mentünk, mely most már ágyukkal volt
ellátva, s elindultunk Hai-Fongba, a pirátok ellen. A _Bien-Hoán_ három
napig haladtunk, akkor ágyunaszádokra tettek át s ugy mentünk a Sárga
folyamon egész Fu-Lang-Tongig. Elől ment a kommandáns hajója, orrán a
kinai révkalauzzal, a ki jobb- és balkarjának emelgetésével dirigálta a
kormányost. A vezérhajó után egy egész kis flotta uszott, tele
legionistákkal, tengerész-katonákkal és anami gyalogsággal. Ha valami
gyanus részre érkeztünk, csónakot le, s mind a két oldalra egy-egy
század anamita legény ment ki, a kik majom-ügyességgel átkutatták a
környéket, s a part mentén futva kisérték az ujra elinduló hajókat.
Egy izben szintén kiszállt, éppen a mi hajónkról, egy anamita káplár tiz
legénynyel, hogy a baloldali gyanus bokrot egy kissé megzörgesse. Ez a
káplár nagyon intelligens benszülött volt, a ki államsegélylyel az
1889-iki párisi kiállitást is meglátogatta. Alig haladtunk tovább száz
métert, látjuk, hogy a mi káplárunk embereivel megjelenik a parton, s
szörnyen integet. A hajó megállt, a csolnakot leeresztették, s a
csapatot visszahozták.
– Mi baj, káplár? – kérdé az anamiták főhadnagya, egy kolerikus
délfrancia.
– Főhadnagy ur, én nem vállalok az embereimmel szolgálatot, mig a nap le
nem nyugszik és ujra föl nem kel.
– Ugyan miért, gyermekem? – kérdé a főhadnagy.
– Mert láttam Bu-Lam istent, egy malacfejjel a szájában.
– Bu-Lam? Miféle isten az?
– Az nekem istenem, a kit imádok, a kit a malacfejjel
megbecstelenitettek; nem akarom, hogy szerencsétlenség érjen, s azért ma
nem teszek olyan dolgot, a mihez az isten segitsége szükséges.
A francia dühbe jött.
– Eh, lári-fári, neked nem Bu-Lam az istened, hanem én. Előre, mars
vissza!
Az anamiták morogtak.
– Főhadnagy ur, én nem vagyok gyáva; nézze, itt a mellemen a katonai
érem; én öt sou zsoldért szolgálok, holott odaát, a pirátoknál, minden
levágott fehér fejért tiz frankot ád a mandarin.
– Visszamégy, vagy nem?
– Nem!
– Nesze!
És a kezében lévő sétapálcával ugy vágott rajta végig, hogy arcából
kibugygyant a vér.
Az anamita káplár hátratántorodott és meghorkant benne a vad indulat.
Öklei összeszorultak. Társai elorditották magukat és nagyot
toppantottak. De különben helyben maradtak, főképp mert egy pillanat
alatt négy legionista állt előttük szegzett szuronynyal.
A káplár bő ujjasába törölte kiserkedt vérét és szólt:
– Agyonüthetsz, uram, de nem megyek.
A kolerikus francia talán közéjük rohant volna bottal, de a mi
parancsnokunk elvonszolta. Ugyanakkor hangzott a parancs:
– Légió! Második szakaszból tiz önkéntes Wladimirral kimegy!
Az első jelentkező persze én voltam. Utasitásunk az volt, hogy a folyam
partján haladjunk fölfelé s egypár járóőrt küldjünk kissé beljebb.
A csónakot a tiz legionista ugy lenyomta, hogy a viz egészen a pereméig
ért. Az orrán állt Wladimir, s figyelmesen fürkészte a hallgatag parti
őserdőt, mely felé a matrózok egyenletes evezőcsapásai vittek.
– Nom d’un chien, – káromkodott Marnier, – többet nem borotváltatom
magamat anamitával. Vad ember ez mind s gyülöli a fehéret. Egyszer
eszébe jut valami, krik, egyet vág, aztán elszalad a fejemmel a
mandarinhoz.
Schulz, egy hórihorgos porosz, az ő komikus franciaságával megszólalt:
– Nyugodt lehetsz, öreg bandita, a legostobább anamita is tudja, hogy a
te fejedért nem ád a mandarin semmit.
A katonák röhögtek.
– Csitt a glédában, – szólt rájuk Wladimir, – fogjátok be a szátokat és
nyissátok ki a szemeteket.
Pár perc mulva kézügyben a puskával, a partra ugráltunk s óvatosan
kutatgattuk az erdőt, de megmaradva a part mellett. Én Wladimirhoz
tartottam magamat. Egyszerre csak az erdőből egy hang hallatszik:
– Salut, bourgeois!
– Ki az? – kiáltott Wladimir.
– Megtaláltam az Istent, gyertek ide!
Egy kis tisztáson egy undok, valami budhista templomból ellopott ülő
bálvány volt, nagy, tátott szájában a malacfejjel. Ez téritette vissza
az anamitákat. Marnier persze azonnal a malacfejet kezdte vizsgálni,
hátha be lehetne sorozni az éléstárba. De eldobta, mert kukacok
mászkáltak már rajta. Utána meg fölrugta Bu-Lamot is.
Szélcsend volt. Egy falevél se mozdult. Csak a tisztás szélén rezgett
egy platán. Meglöktem Wladimirt, s a fára mutattam.
– Ezt ember mozgatja.
Közelebb léptünk. Abban a percben majomügyességgel egy benszülött
siklott, majdnem zuhant le a fa törzsén. Mire puskánkhoz kaptunk, már
eltünt a fák közt. Egy tucat lövés ment utána… az erdőben nagy nyüzsgés,
morgás, búgás támadt… mintha fölvert állatok vagy emberek robognának
tova. Éles vijjogás, sivitás, ágak tördelése hallatszott. Mi
önkénytelenül is vállat vetve egy csomóba álltunk a tisztás közepén.
– A folyamhoz! – kiáltott Wladimir. – Marnier, erre, vezesd őket!
S mutatta az irányt. Ő leghátul maradt, én persze vele. A tisztás szélén
egy fa mögül visszanéztem. Ötven-hatvan lépésnyire egy óriási platán
ágai szétváltak, egy pirossipkás piráta jelent meg, s célba vette
Wladimirt. De megelőztem, jó Lebel-puskám nem hagyott cserben, egy
durranás: s a rabló sziven találva, kiterjesztett karokkal bukfencezett
le hatvan láb magasságból. Aztán retiráltunk tovább.
A parton azalatt már három csolnak kötött ki, tele legionáriusokkal, a
kik értünk jöttek, ha talán bajba volnánk.
A parancsnok a hajóról kiáltott:
– Pirátok?
– Tele van velük az erdő.
– Hasra!
Lefeküdtünk a földre, a monitor orral fordult felénk, s a fejünk fölött
egypár golyót küldött Creusot remekéből a sürübe. Az ágyudörgés hatalmas
visszhangot vert föl, az erdőt még jobban megbolygatta, s most már ezer
meg ezer láthatatlan lény orditozott és menekült benne. És nekem eszembe
jutott, hogy itt száz meg száz fakunyhóban a barna anyák most reszketve
térdelnek gyermekeik mellé, s imádkoznak: _A fehér ördögöktől ments meg
uram minket_. És kihez imádkoznak? A buta Bu-Lamhoz, a kit a vén Marnier
fölrugott? De hátha ez a durva bálvány csak az ő együgyü, barbár
képzeletük, alacsony értelmük hibája, s ez ösztönszerü jelkép mögött (és
erről nekik sejtelmük sincs) az egy igaz Isten rejlik, a ki őket is
megteremtette… Akkor bizony mi csakugyan fehér ördögök vagyunk s
gazságokat követünk el velük.
Nem sok időm volt filozofálni, mert csónakba komandiroztak s
visszamentünk a hajóra. A hajó ment még vagy hat kilométert s
esteledvén, horgonyt vetettünk.
Csillagtalan, holdvilágtalan, sötét éj volt. Alaktalan homály vett körül
bennünket. Az ágyunaszádokon egymásután elpihent az élet, csak az őrök
lépéseinek kopogása hallatszott s az árbocon égett egy-egy lámpa.
Vacsora után komótosan elnyujtózkodtunk Vladimirral, mert ez éjjel nem
volt szolgálatunk, s rögtön el is aludtunk.
Arra ébredtem, hogy valaki ráz.
– Mi az?
– Keljetek föl, a légió folytatja az őrséget.
Gaudrion káplár volt.
– Hány óra?
– Négy óra éjfél után.
– Hisz négykor az anamiták veszik át.
– Épp azért folytatjuk, mert az anamiták megszöktek.
Erre már talpra ugrottunk Wladimirral.
– Mi az ördög?
– Ugy van, pajtás. Hajónk összes anamitái itt hagytak, a megütött
káplárral együtt. A koromsötétségben csöndesen leereszkedtek a vizbe s
kiusztak a partra. Az őrszemek nem vettek észre semmit.
Mit volt mit tenni, mi pihentek sorakoztunk, fegyverbe léptünk s a
födélzetre mentünk. E percben a tiszti szobák felől vadállati orditás
hallatszott.
Oda siettünk. A parancsnok tántorgott elénk, halálsápadtan, s az egyik
tiszti kabinba mutatott. Berohantam, lövésre készen tartott fegyverrel…
A puska kiesett kezemből s megdermedve álltam meg. Az ágyban, irtóztató
vértócsában, egy fejetlen holttest feküdt.
Mindent megértettem: Aristide Sylvain volt, a délfrancia főhadnagy, a ki
bottal megütötte a káplárt. Ez se fog, szegény, többet a marseillei
Cannebiêren fesziteni… A bandita, mellén a francia hadiéremmel, tenyerén
Carnot kézszoritásával, elvitte a szép barna főt a mandarinhoz.
Igy rugott vissza bennünket Bu-Lam.