Hajnalban utrakeltünk Szidi-Bel-Abbesz felé, homoksivatagon,
kaktuszokkal benőtt földeken és sziklás, kemény talaju vidékeken
keresztül. Leirtam már ezt az afrikai marsot, nem akarok ujra rátérni,
de azt mondhatom, hogy volt mit cipelnünk. Mindegyikünk hátán egy
óriási, fekete vitorlavászon-borju, tele a holmikkal, minden második
ember egy összegöngyölitett sátrat visz, a kinek nincs sátra, az viszi a
főzőkészüléket. A sátor és borju negyvenkét kiló. Ehhez jön a
Lebel-fegyver, magazinjában nyolc patronnal, négy és fél kiló, azonkivül
még kilencven töltény. Ha hozzá veszem a kétliteres kulacsot, melyet
reggel mindig megtöltöttünk vizzel (ebből főztünk levest, kávét, ittunk
és mosdottunk), hát beláthatják, hogy a szegény legionárus ugyancsak
görnyedt a hosszu mars alatt, – néha ötvenkét kilométert is tettünk egy
nap alatt.
Szidi-Bel-Abbesz egy közönséges arabs város, melynek már vasuti állomása
is van. Ha csak szabad időm volt, az állomásra mentem s bámultam a
vonatok jövését-menését. Rosszul fejeztem ki magamat. Nem bámultam,
valósággal élveztem, mert abba az édes illuzióba ringattam magamat, hogy
Európában vagyok. Különben pedig a városon kivül, rozoga barakkokban
laktunk, melyeken keresztülfujt a szél és beesett az eső. De ez még
hagyján. Karácsony felé közeledtünk s gyakran dühöngött a bóra, a mely
lehütötte a hőmérsékletet s havat hozott. A barakktábor körül kiállitott
őrök sokszor dermedten rogytak össze s a patrol hordta be őket a
helyükre.
Mondanom se kell, hogy én és Vladimir boldogok voltunk a hó láttára.
Orosz és magyar hazánk jutott eszünkbe, a csengő szánok, a vadászatok, a
korcsolyázás. S karácsony este egy kis fát gyujtottunk a barakkban, nagy
bámulatára elvadult társainknak, a kik bizonyára azt se tudták, hogy
micsoda ünnep van ma. Vladimir egy kis Szűz Máriás amulettel lepett meg,
én pedig őt egy csinos fapipával, melybe belefaragtam a nevét. Sőt
Marniernek, a vén belgának is vettünk közös erővel két pakli dohányt s
egy üveg pálinkát.
Éjfélkor pedig elmentünk a dominikánusok kis templomába misére.
Társaink, a kik nem voltak szolgálatban, az abszinttől félig ittasan
hevertek, vagy daloltak a barakkokban. Dupla porció abszint: ez
jelentette náluk az ünnepet.
A légió rakoncátlan legényei és az arab lakosság közt folytonosak voltak
a surlódások. Uj év előtt az ezredes parancsba adta, hogy elvárja, hogy
az esztendő első napján a légió tisztességesen viseli magát. Nagy oka
volt erre az ezredesnek, mert az ujévet a légió rendkivüli kihágásokra
szokta felhasználni. Ugy volt most is. Életveszélyes volt e napon
Szidi-Bel-Abbesz utcáin mutatkozni. A légió részeg katonái bajonettel
hadonászva tántorogtak ide-oda és mindenkit inzultáltak. Ebből nagy
verekedések támadtak, s estig hét arabot és két spanyolt öltek meg. Az
arabokról jegyzőkönyvet vesznek fel, s ezzel az ügy el van intézve, a
spanyolok dolgában egy kis vizsgálat is volt, de a vége mégis csak
jegyzőkönyv, melyből kiderül, hogy a szerencsétlen hispániai öngyilkos
lett, vagy szivszélütés ölte meg.
Mi ebéd után Vladimirrel kávéházba mentünk s ott sakkoztunk estig egy
müvelt arabbal, a ki Párisban a Louis le Grand-liceumot is elvégezte. A
városban is vacsoráltunk s utána egy kis puncsot eresztettünk meg. Éjfél
tájban óriási zenebona támadt. Egy csapat legionárius, abból a
kiéhezett, elzüllött fajtából, mely egy korty pálinkáért odaadja a
kenyerét, betört a vásárcsarnokba rabolni. A bent levő két arab őr
revolveréhez kapott s két legionistát halálosan, négyet könnyen
megsebesitett. Mire a katonaság megérkezett, az épek mind elillantak s
csak a haldoklók és sebesültek jajgatása hallatszott. A két arab őr a
szó szoros értelmében darabokra volt tépve, vagdalva. A nagy kravallra a
lebujokból mind oda tódultak a legionisták s a sebesültek elszállitása
alatt szitkozódva fenyegették az arabokat, hogy fölgyujtják a várost. Az
ezredes riadót fuvatott s turkókkal összeszedette és a táborba vitette
az összes legionistákat.
Hogy kik vettek részt a betörésben, sohse lehetett megtudni. A
halottakat eltemették, a sebesültek fölgyógyultak, de nem árulkodtak,
néhány jegyzőkönyvet fölvettek – s ezzel vége volt. Annyi azonban
bizonyos, hogy a rablásban Marnier, az öreg csirkefogó benne lehetett,
mert három napig olyan fenomenális borjubecsinált levest főzött nekünk,
sok karfiollal, hogy (mint az öreg magát kifejezte) még a köztársaság
elnöke is azt mondta volna: _Édes Marnier, adjon még egy tányérral_.
Az öreg ragaszkodott hozzánk, mint egy hű kutya, mert emberileg bántunk
vele s a viselt dolgait sohse bolygattuk. Az pedig sokat ér a légióban,
ha az embernek egy ilyen félelmes, mindenre elszánt, semmitől vissza nem
riadó protektora van.
A véres ujesztendőnek mégis lett egy eredménye: parancsnokságunk
megsürgette az ezrednek Tonkinbe való elszállitását. Az ellátás ez
időben roppant rossz volt. Ha egy arab kereskedőnek nem csináltam volna
francia fogalmazványokat, a mivel pár frankot kerestem, jóformán folyton
koplaltunk volna Wladimirrel. Az idő se kedvezett. Éjjel hó és fagy,
nappal folytonos eső. S a légiót rossz magaviselete miatt szigoritott
szolgálattal büntették. A szolgálat áll reggel hólapátolásból, aztán
őrtállásból. Két óra helyett három óra hosszat kellett őrtállani s félig
megdermedve kerültünk vissza az őrszobába, helyesebben őrsátorba,
melynek összes butorzata két pad, ezen kucorgunk, igyekezvén, hogy
lábunk a tócsákba ne érjen, melyekkel a föld tele van.
Ezekben a napokban tüzte fel az ezredes Joli kapitány mellére a
becsületrendet, ugyanakkor egy őrmester _médaille militaire_-t kapott. A
dolog nagy parádéval történt, a város főpiacán kirukkoltak a spáhik, a
turkók és mi. A parádét a spahik ezredese vezényelte. Befelé fordulva
négyszöget képeztünk. A négyszög egyik oldala turkókból, két oldala a
légióból, negyedik oldala spahikból állt – ezek voltak a legszebbek,
lóháton, vörös-fehér burnuszszal. A négyszög közepén legelől foglaltak
helyet Joli kapitány, mellette az őrmester, mind a ketten kivont
karddal. Mögöttük állt egy-egy tiszt a spahik, turkók és a légió
zászlajával. Ezek mögött az összes dekorált tisztek és altisztek,
szintén kivont karddal. Az ünnepeltek előtt állt a két ezredes. Az egyik
csengő hangon, francia modorban nagy beszédet vágott ki, melyben sűrűn
szerepelt a _zászló becsülete, Franciaország dicsősége, a nemzeti
hagyományok, a gall vitézség_. A beszéd után a keresztet Joli kapitány
mellére tüzte, kivont kardjával kétszer vállon ütötte, megölelte és két
orcáján megcsókolta. A zenekar a _Marseillaiset_ játszotta, mi
tisztelegtünk. Az őrmester se lovaggáütést, se csókot nem kapott, csupán
kézszoritást és _Marseillaiset_. A civil közönség levett kalappal nézte
a parádét s hallgatta utána a Carnot dicsőitésére készült _Père la
Victoire_-t, melyet akkor már Paulus világszerte hiressé tett.
Megjegyzem, hogy a zenekar se a Marseillaiset, se az utóbbit nem tudta
tisztességesen eljátszani.
A napok és hetek unalmasan teltek. Közben az orvos megvizitált és
kiválogatta azokat, a kik a tonkini szolgálatra alkalmatlanok. Érdekes
volt a légió egy tonkini zászlóaljának a visszaérkezése.
Kétszázkilencvenheten mentek el innen egy év előtt és nyolcvanhárman
tértek vissza. Összenéztünk Wladimirral, mikor egy tonkini legionista
ezt nekünk elbeszélte. Ez a biztos halál. A hazajöttek is száraz,
kiaszott, sárga alakok voltak, mint a kisértetek. A halál csiráját
hordták ők is magukban. Sokat beszéltek a kiállt veszedelmekről, a mi
csak fokozta a vágyunkat, hogy oda jussunk.
Február vége felé tavaszodni kezdett, gyönyörü lett a természet, s
délben már nagy melegek jártak. Ez időtájt kaptuk meg uj, tonkini
egyenruháinkat, mely áll egy teljes sötétkék ruhából, duplasor sárga
gombbal; sapka helyett vászonból készült, parafával bélelt angol sisakot
kaptunk. Nincs az az egyéves önkéntes, a ki október elsején jobban
feszitsen a Koronaherceg-utcán, mint a hogy mi feszitettünk végig a kis
arabs városon. Mindenki utánunk nézett, s nem egyszer hallottam az
asszonyoktól: _Szegény fiuk!_ Sok ezer délceg legényt láttak már ezek
innen elvonulni, a kik közül csak néhány szomoru rom tért vissza.
Mióta a tonkini uniformist megkaptuk, nem kellett szolgálatot tennünk,
urizálhattunk egész nap, csak éppen pénzünk nem volt hozzá.
Még a general de division látogatásán kellett átesnünk. Váratlanul jött
és éjjel allarmiroztatott bennünket, s _feldmässig ausgerüstet_ kellett
kivonulnunk. Fél egykor fujták a riadót és reggel 5 órára voltunk
készen. Akkor is hiányzott a tiszteknek és altiszteknek a fele. Furcsa
kis állapotok!
Végre március 14-ikén vasutra ültünk. Szokás szerint az egész garnizon,
csengő zenével, az állomásra, kisért, és ott elbucsúztatott. Könnyü
szivvel hagytuk ott az utálatos várost.
Oránba robogtunk. A kikötőben ott lebegett a _Bien-Hoa_ nagy hadi
szállitógőzös, mely minket Tonkinbe volt viendő. Mikor már a parton
álltunk sorban, várva a behajózást, futva jött utánunk a kaszárnyából
egy altiszt. Az inspekciós tiszt küldte, mert egy csomó legionistának
levele volt. A jószivü fiu sietett, mert tudta, hogy most már hónapokig
nem kaphatnak hirt hazulról.
Képzelhetik meglepetésemet, mikor az őrmester az én nevemet is szólitja.
Levelem volna nekem, a kinek senkije sincs a világon? Megdobbant a
szivem, éreztem, hogy a vér az arcomba fut.
Hát nem vagyok elég jól eltemetve? Ki érdeklődik irántam? Hogy tudott
kiásni?
Egy hang a sötétségből, egy árny a multból. Istenem, mi lehet ez?
Taszit-e tovább az utamon, vagy visszahí?
Átvettem. Női irás volt, Budapestről jött. Reszketett a kezemben.
– Mi az? – kérdezte Vladimir.
– Levél hazulról.
– Kitől?
– Sejtelmem sincs.
Milyen kis kapu az a levél, s a mult összes emlékei egész rajokban
tódulnak ki rajta. Éreztem, hogy gyengülök, elérzékenyülök.
Eh, torlaszoljuk el a kaput, nincs mult. Meghaltam! – mormogtam magamban
s a levelet olvasatlanul összetépve, beledobtam a kikötő piszkos vizébe.
A szennyes áradat magával ragadta – én félrefordultam.
Tiz perc mulva a hajón voltunk, a gőzkürt tompán búgott, a
_Marseillaise_ csengett, a hajó megmozdult s mi Vladimirrel, épp ugy,
mint a többiek, lobogtattuk a zsebkendőt. Kinek?… Hm… Senkinek…
Afrikának.