Nielsen rémtette után türhetetlen lett a légió helyzete. Joli kapitány
vad szenvedélylyel szerette a feleségét és sötét gyülölettel nézett
minden legionistára. De különös figyelmet szentelt azoknak, a kikről a
durva ruha alatt is látszott, hogy egykor az uri osztályhoz tartoztak.
Ezeket rendelte mindig a legkomiszabb munkára. Napról-napra kivonultunk,
ásóval, kapával a kezünkben, utat csinálni, vagy az elhatalmasodott,
elburjánzott kaktuszokat irtani. S mikor fáradtan, mint a kutyák, s
éhesen hazatértünk, az udvarban sorbaállitva appelnominal-lal,
diáknyelven katalogus-olvasással szekiroztak bennünket. Éjjel pedig
rendesen riadót fujtak, s szakadó esőben masiroztattak tiz
kilométernyire és vissza, minden cél és haszon nélkül.
A légió morogni kezdett. Sötét, emberevő ábrázattal álltak a glédában s
a kapitányt egy tigris tekintetével kisérték. Ez azonban nem törődött
vele, sőt annál jobban kegyetlenkedett.
Mikor aztán a kapitány egy részeg legionistát ököllel leütött, akkor
betelt a mérték.
Egy forszirozott éjjeli menetelés alatt valaki rálőtt a kapitányra, s
kilőtte alóla a lovát. Ugy lezuhant, hogy elveszitette az eszméletét.
A légió dermedten megállt. A tisztek és altisztek azonnal előre
futottak, s részint revolverrel, részint puskával körülállták a
kapitányt, mert azt hitték, hogy ez lázadás, s a légió mindnyájukat
masszakrirozni fogja.
Egy darabig farkasszemet néztünk egymással. A hold bevilágitotta a
különös jelenetet, a zord afrikai sivatag közepén.
A kapitány magához tért, kihuzta a kardját s kilépett tisztjei köréből.
– Szakaszonként előre! Fegyvervizsgálat! – kiáltott messze csengő
hangon.
Igy akarta megtudni, hogy ki lőtt éles patronnal. A cél mindnyájunk
előtt világos volt. Egy éles hang megszólalt a zászlóalj hátsó sorában.
– Kilőni a fegyvert, de a levegőbe! Készülj!
A kézbe kapott fegyverek zöreje hallatszott.
– Kész! A levegőbe! Tűz! – kiáltott az iménti hang.
A zászlóalj sortüze dördült. Tessék most fegyvert vizsgálni. Minden
puskacső egyformát mutatott.
A kapitány toporzékolt és kivont karddal a légiónak rohant. De tisztjei
lefogták. Egy jóképü és kedvelt fiatal hadnagy vette át a vezetést s
hazavitte a zászlóaljat. Hallgatag, komor menetelés volt ez. A kapitány
és tisztjei utánunk kullogtak.
Az erődhöz közel a tisztek elsiettek mellettünk s nemsokára hallottuk,
hogy odabent megfujták a riadót.
Le akarnak bennünket fegyverezni. Wladimirre néztem.
– Mit csináljunk? – kérdém halkan.
Wladimir hátrafordult.
– Fiuk, ez élet-halál harc köztünk és a kapitány közt, – szólt
félhalkan; – adjátok ki a jelszót, hogy az udvarban négyszögbe állunk és
lassan hátrálunk a mi kaszárnyaépületünk felé. Ha aztán azt megszálltuk
és védhetjük, akkor alkudozhatunk a kapitánynyal.
A légión végigfutott a parancs.
– Csak az én kommandómra hallgassatok! – adta tovább Wladimir.
– Megértettük! – jött vissza a felelet a sorokból.
Szivdobogva haladtunk be az erőd kapuján. Ott már nagy félkörben állva
vártak ránk a fegyenc-század, a szenegáli néger tirailleurök s a spáhik
csapatja gyalog.
A négerek előtt állt a kapitány.
– Jobbra át! – vezényelt a hadnagy.
– Négyszögbe! – felelt vissza Wladimir, s a zászlóalj villámgyorsan
karréba állt.
– Vigyázz! – kiáltott ujra Wladimir, – a kaszárnyánk felé lassan
hátrálj!
A négyszög pár másodperc alatt a házhoz ért s ajtón, ablakon beugrált.
Mire a kapitány magához tért meglepetéséből, már minden be volt zárva,
az ablakok matracokkal betömve, az ajtók gerendákkal eltorlaszolva. A
Wladimirtól kiválasztott emberek a lapos háztetőre siettek, a többi lent
őrködött.
– Nyilt lázadás, – orditotta a kapitány. – Megálljatok gazemberek,
kipörzsöllek a fészketekből.
A tisztek az udvar közepén tanácskozásra gyültek össze. Jó félóra mulva
közeledett felénk a rokonszenves hadnagy.
– Hé, legionisták! Ki a vezetőtök?
– Én, Wladimir.
– Ön? Jó. A kapitány azt kivánja, hogy adják ki azt, a ki rálőtt.
– Nem lehet. Örüljön a kapitány, hogy ép bőrrel menekedett.
– Ha nem fogadnak szót, ostrommal beveszi a házat és megtizedelteti a
légiót.
– Legyen szerencsénk! – felelt Wladimir, – majd meglátjuk, ki az
erősebb. Különben valamennyiünket el nem pusztithat s hacsak egy is
életben marad a légióból, az az egy meg fogja őt ölni.
– Ez az utolsó szava?
– Ha ellenben okos lesz, eláll minden további inkviziciótól és a mai
lövést csak figyelmeztetésnek veszi, akkor mi is visszatérünk az
engedelmesség utjára.
Hangját mindenki hallotta, a ki az udvarban állt.
– Még tán bocsánatot is kérjek a légiótól? – kiáltott a kapitány. –
Hadnagy ur! Szakitsa meg az alkudozásokat. Majd az én gondom lesz,
hogyan bánjak el a lázadókkal.
A tisztek visszavonultak; az erőd falaira dupla őrszemeket helyeztek el,
az udvar és a kapu őrizetére a senegáliakat rendelték, a kik nagy
tüzeket raktak. Wladimir öt embert a háztetőn hagyott vigyázni, a többi
pedig lement a nagy kaszárnyaterembe, a helyzetről tanácskozni. A vad
fickók arcán egy kis meghökkenés mutatkozott. Tudták, hogy nagyot mertek
s ha most okosan nem viselik magukat, számukra se irgalom, se kegyelem.
Wladimir fölhágott egy ágyra s szólt:
– Bajtársak! Itt az ideje, hogy higgadtan számot vessünk magaviseletünk
következményeivel. Ha kiadjuk Fernandezt, a ki a kapitányra rálőtt,
agyonlövik, az bizonyos. Azt pedig nem engedhetjük meg, hogy ő
meghaljon, holott a kapitánynak a hajszála se görbült. Mi tehát az ő
ügyével közösséget vállalunk, vagyis a lázadás utjára lépünk. Mi vár
ránk? Vagy megostromolják a házat s akkor nagy vérontás lészen, vagy ki
akarnak éheztetni s ezt nem várjuk be. Egy golyó a szivben: sebaj,
katonahalál. De az éhségtől összeroskadni: ocsmány dolog. Ha tehát
huszonnégy óra alatt nem támadnak, akkor előkészületeket teszünk a
kitörésre. Cakkumpakk neki vágunk a sivatagnak, Tunisz felé s ott
beállunk a bey hadseregébe…
– Ha kell, beállunk töröknek! – kiáltott egy olasz.
– Jobb életünk lesz, mint ebben az istenverte sivatagban, a hol még
hozzá rugdalnak bennünket, mint a kutyát, – folytatta Wladimir.
– Ugy van, helyes! Jól beszél! – kiabálták a katonák.
A háztetőről sietve jött le egy őr s jelentette:
– Egy spáhitiszt, két legénynyel, most vágtatott el Furn-Hassza felé…
– Segitségért ment, tehát ostromolni fognak.
– Jó, csak jöjjenek!
Harci láz villant meg a szemekben. Wladimir megvárta, mig a zaj
lecsillapul, aztán folytatta:
– Első dolgunk, számba venni élelmiszereinket s beosztani. Mindenki
hordja ide az elemózsiát.
Nagy sürgés-forgás volt egy darabig s a földre teritett katonaköpenyeken
valami háromszáz prófunt halmozódott össze. A mihez száznyolcvanan
voltunk.
– Hogy állunk viz dolgában?
Szerencsére távollétünkben az otthon maradt maródiak az összes dézsákat
telehordták vizzel s igy ezzel is bőségesen el voltunk látva.
– Bajtársak, e perctől kezdve tilos a mosdás. A vizes-dézsákat is
állitsátok ide sorba… Reggel, délbe, este kap mindenki egy karaj
kenyeret és egy pohár vizet. A kiosztásra Galambos felügyel Pillerrel,
Krebákkal, Zimmermannal és Szigorinnal. Ők ügyelnek arra is, hogy
napközben a készletet senki meg ne dézsmálja… Jó lesz igy?
– Jó, jó! – kiáltottak a katonák.
Egy vén legionista a fejét csóválta.
– Én azt mondom, parancsnok, hogy vágjuk ki magunkat, mielőtt a segitség
megérkezik. Most több sánszunk van a szabadulásra.
Wladimir intett, hogy nem.
– Maradjunk csak. Azt hiszem, hogy még békésen is elintézhetjük az
ügyet, anélkül, hogy egyetlen bajtársunkat is föláldoznók…
– Bár ugy lenne, de én nem hiszem. Nekem különben teljesen mindegy, most
gebedek-e meg, vagy tiz év mulva. Csak dohányom legyen.
Ez a cinikus öreg katona egy Marnier nevü, kalózpofáju belga volt, a
legnagyobb zsivány a légióban. De nem pénzt, csak pálinkát, dohányt és
prófuntot lopott. Ezt is hirtelen abbahagyta már jó idő óta. Mivel én
sokszor adtam neki dohányt, irántam különös jóakarattal viseltetett.
Soha nem tegezett és a jelenlétemben nem káromkodott, pedig a légióban
ugyancsak divatban volt a káromkodás, a világ összes nyelvén.
Hajnalhasadtakor ketten kerültük föl Marnierrel őrnek a háztetőre. Nem
igen voltam beszédes hangulatban. Államat a puskámra támasztva, bámultam
a fölkelő napot. Egyszerre csak megszólal Marnier:
– Bajtárs, valami titkot akarok önnek elárulni.
– Beszéljen.
– Titkom az élelmezési kérdésbe vág. Tudja-e, hogy a légió házából
alagut vezet az erőd élestárába?
– Most hallom először.
– Ugy bizony. Mikor először ide kerültünk, egy távozó barátom három
pakli dohányért elárulta, hogy az alagut az ő ágya alatt kezdődik s az
éleskamra faláig ér, s ajánlotta, hogy folytassam. Meg is tettem. Be is
fejeztem.
– Mivel?
– Szuronynyal.
– Nehéz lehetett.
– Próbált embernek nem nehéz. Ceutában gályarab voltam, s onnan ily
alaguton szöktem meg. Mióta itt vagyok, hat kilóval hiztam, mert
pompásan élek… és okosan… csak annyit eszem, hogy észre ne vegyék a
hiányt. Csak az a bajom, hogy a mult héten a két szomszédom, két
akasztófára való spanyol észrevette, hogy éjjel az ágy alá bujok és
eltünök. Rám lestek és rám rontottak… Most már őket is élelmeznem kell…
Ugy látszik, a sergent-fourrier, meg a sergent-major, a kik onnan a
szakácsnak kiadnak, maguk is lopnak, mert különben a mi nyomainkat
észrevennék.
– Hát miért árulja el mindezt nekem?
– Miért? Ön ugy se osztozkodik a lopott holmin, azt tudom. Aztán meg, ha
csakugyan a kiéheztetésünkhöz fognak, akkor, ha önnek tetszik,
áthordhatjuk az egész kamarát ide.
– Helyes. Egyelőre ne szóljon senkinek. Majd, ha ugy fordul a dolog,
figyelmeztetem Wladimirt.
– Helyes. Csak azt akartam elérni. Most már egy becsületes ember is tud
a dologról, nemcsak az a két spanyol gézenguz.
Reggel, a mikor a _distributiont_ (élelemkiosztás) fujták, a legionisták
sovár szemmel nézték a konyha körül sürgő bajtársaikat, kezükben a
párolgó csajkával. Morogva rágódtak a karaj kenyeren és itták hozzá a
vizet.
– Tetszik egy kis sajt? – sugta Marnier.
– Köszönöm, nem eszem.
Éreztem, hogy a sajtevés bajtársaim cserbenhagyásával volna egyenlő. Nem
akarok különb kosztot, mint az övék.
Délfelé nagy bámulattal látjuk, hogy a kiküldött spáhik visszatérnek, s
közöttük egy staféta lovagol, öt afrikai lovas-vadász kiséretében.
Mi történt?
A staféta, egy chasseur-tiszt, a kapitány házába ment. Egy negyedóra
mulva látjuk, hogy egy fiatal hadnagyunk sietve közeledik felénk.
– Hej, legionisták, ott van Wladimir?
– Itt vagyok, hadnagy ur.
– Parancs jött a tengerészeti minisztériumtól, a légió azonnal megy
Szidi-bel-Abbeszbe, onnan Oránba és onnan Tonkinbe…
– Tonkin? Tonkinbe megyünk?… Halljátok, fiuk… Ázsiába megyünk…
Egy legionista a levegőbe dobta a sapkáját.
– Hurrá, Tonkin!
– Hurrá, hurrá! – kiáltott a sereg, mely e percben már zsufolásig
megtöltötte a háztetőt.
– Mi történt Tonkinben? – kérdém a hadnagyot.
– Lázadás… Háboruba megyünk…
– Vive la guerre! Éljen a háboru!
Mikor a zaj lecsillapult, Wladimir szólalt meg:
– De hadnagy ur, előbb talán el kellene intézni ügyünket a kapitánynyal.
– Törődik is veletek a kapitány… áthelyezték a tengerész-gyalogosokhoz,
a hol azelőtt szolgált s azonfelül a legutóbbi hadjáratért
becsületrendet kapott.
– Nem akar bosszut állni?
– Eszeágában sincs. Azt mondta, mit okoskodjék tovább veletek, ugy is
ott vesztek mind Tonkinben.
– Becsületszavára?
– Becsületszavamra. Ha legkisebb bajotok történik, én állok a lázadás
élére.
– Hurrá, éljen a hadnagy!
Igy ért véget szerencsésen a lázadás. A kapitány még az este ott hagyott
bennünket s a chasseurökkel Szidi-ben-Abbeszba utazott. Mi pedig
bucsulakomát csaptunk, dupla adag rummal… A mi azonban a két spanyolnak
nem volt elég, mert egy hordó rumot loptak az alaguton át, s azt egy
félóra alatt többedmagukkal megitták… A miből óriási verekedés lett, az
egész garnizonnak bele kellett avatkoznia. De már későn volt… a két
spanyol agyon volt verve. Azt hiszem, Marnier keze benne volt, mert a
vén közkatonában volt bizonyos zsivány becsületérzés s komisz dolognak
tartotta akkor is lopni, mikor ugy is jól ment a sorsuk.
Jegyzőkönyvet vettek föl az esetről, s meginditották a vizsgálatot. Máig
sincs befejezve. Egész szolgálatom alatt ilyen ügyekben egyetlen komoly
vizsgálatot se láttam. Ki törődött ennek a nagy csürhe kalandornak az
életével?
… Tán csak nekem jutott az eszembe, mikor a két olaj-barna fiut véresen
kiteritve láttam, két granadai vagy barcellonai öregasszony, a kik mától
kezdve hiába várják haza a kedves fiukat.